Az első szereptanulás (1887)
Az első szereptanulás (1887)
Tizenkét éves volt Hivatal Anikó (az első Lendvayné), mikor a színi pályára lépett. – Amikor én legelőször láttam, még akkor is Hivatal Anikó volt; – akkor lehetett tizennyolc éves, én pedig voltam hat. Mégis jól emlékszem rá. A „Míveltség és természet”-ben játszta a naiv szerepet. Csupa természet, csupa báj, csupa kellem az egész megjelenése: arc, alak tündéri. És micsoda hang hozzá. Csengő, mint a madárdal, tele érzéssel: szívből jövő, szívbe ható. – Ekkor már nagy művésznő volt. Ott játszott a komáromi arénában; én egy fűzfára kapaszkodva néztem.
Őt is a legyőzhetetlen szenvedély hozta ebbe a cifra koldusok világába. Otthon is találta benne magát rögtön. Tetszett neki a taps, a jelmez, a festett színfal, a gondtalan élet. Csak egy körülménnyel nem bírt megbarátkozni: azzal, hogy a színpad lakóinak meg is kell tanulni a szerepeiket. Hisz a tanulás iskolás diákoknak való. Nem jó az sehogy!
Csakhamar akadt egy barátnéja, akihez rokonszenvvel fűződött: Mindszenti kisasszony, aki jóval idősebb volt, mint ő, nem valami kiváló tehetség, de mindig jól tudta a szerepét: nem nézett az a súgóra soha.
– Ugyan, kérlek, mondd meg nekem, hogyan tudod te annyira vinni, hogy ez az egész szerep a fejedbe menjen.
– Jaj kedvesem, az igen könnyű szer. Elmondom, hogyan kell! Hát amint a szerepet a kezedbe veszed, az első lapnál végy a szádba egy kenyérgolyócskát, azt rágicsáld össze, s magadban azalatt mondj el egy miatyánkot. Akkor aztán azzal a kenyérgalacsinnal ragaszd egymáshoz az első és a második lapot. A harmadik lapján ismét úgy tégy, a negyediknél szintén. Mindig egy kenyérgolyócskát megrágni, egy miatyánkot elmondani, aztán mikor valamennyi lap mind egymáshoz van ragasztva, tedd a szereped a vánkosod alá, mikor lefekszel. Reggelre mind a fejedben lesz az egész szerep.
Anikó elhitte, megfogadta a jó tanácsot, s akként tett a legelső nagyobb szereppel, amivel az igazgató megbízta.
Reggel aztán egész lelki nyugalommal libegett fel a próbára, s mikor a jelenete jött, kiment a színpadra.
Aztán csak állt ott s várta, hogy mi lesz most? A súgó egyre aposztrofálta: „No kisasszony, mondja hát!” Majd az igazgató is rákiáltott: „Hát mért nem mondod?”
– Hát ez az én szerepem? – kérdé elbámulva.
– Az hát! Tán bele se néztél? Mit csináltál a szerepeddel?
Akkor aztán nagy szepegve, pityeregve elővette a szerepét, s elmondta, hogy micsoda furfangos módon utasította őt a barátnéja annak a betanulására.
Az igazgatói harag ráncai kénytelenek voltak elsimulni a nagy kacagástól, melyben még a súgó maga is osztozott.
Anikón pedig sokáig rajta maradt a tréfás első début-nek az emléke, s mikor később is észrevették, hogy a próbákon (de nem előadásnál) a szerepét nem egészen bírta, megkérdezék tréfásan: „Nem rágtunk egy kis kenyeret miatyánkkal?!”
Ilyen volt a mi halhatatlanainknak a konzervatóriuma!
