A kettétört kardok
A kettétört kardok
… Allah kérim…
… Allah akbár…
Nagy az Isten és hatalmas!…
Mit ér az imádság, ha nincs, aki azt meghallgassa többé? Mit ér a fényes kard, ha nincs, aki csapást osztogasson vele? Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs, aki annak sorait megértse? Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az alkorán! Nyugotról, éjszakról idegen népek jönnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy ércfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érccsöveik előtt rendre hullnak Begtas kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, amit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.
Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtóján. Zárva van az. Mahomed alszik, és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifjú húrik az Alsirát hídján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.
Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!
Íme, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcsességet, s nagy változás készül az egész országban.
A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerájból, csak úgy ólálkodva tekingetnek be az őrizett kapukon, s mutogatják egymásnak: „nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harcosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni”. Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!
Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtas-papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szeráj kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre, s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett hodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fennhangon kiálták:
– Halál a tiltott szó kimondójára.
E tiltott szó volt a „nisandzsi” név.
Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a sztambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy aki e nevet kimondja, megölessék.
A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kísérte, az utcán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:
– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!
Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget, s emiatt lázadás tört ki Sztambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.
Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, aki részt vett a szeráj átkos rejtélyes tanácskozmányiban.
Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtas-papok városról városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvenc gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Sztambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyújtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.
A díván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek bocsátattak, kiknek főnöke, Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.
Május 23-a volt 1826-ban, midőn a főmufti hívására az ulemák mind felgyülekeztek a szerájba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az alkorán szavai szerint „az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad”.
Hatodnapra ismét összegyűltek, s ekkor a sejk-ul-izlám eléterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.
Hogy azonban az elátkozott nisán dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek: Az első volt ekskendzsi, „rohanók”, ezek voltak a fiatal újoncok.
Második a taalimlüaszke, „gyakorlott férfiak”, a szeráj katonaságából válogatva.
A harmadik név volt ez: „khankiár bigerdi”, ez illeté a janicsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint „a császár akarja!” Jelent pedig a khankiár szó törökül egyúttal „vérontót” is.
Midőn a fetvát alá kellett írni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a sejk-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib effendi neveik mellett.
Másnap korán reggel bámulva olvasá a sztambuli nép a minden utcaszegletre kiragasztott fetvát.
A végzetes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kísértetet, kinek annyi koronázott fő esett már áldozatul.
Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott. A vihart várta mindenki, és készült reá.
A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.
A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az. Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt, és nem találta nyugtát sehol.
Százszor leült bölcseivel egy sorban, és olvastatá magának Ezaad effendi, kedvenc történetírója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van írva az egész világhistória! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint őalatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánccal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaszkuszt ajándékozá, s elgondolta, hogy tán holnap, tán még az éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva, s omló hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Boszporusz hideg hullámi közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!
Ki tudja hány perc, ki tudja hány óra van még hátra? Óránként, percenként jött a tudósítás Sztambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni, s már elkezdték a gyújtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Sztambulban a lázadás mindig kezdődni.
A Begtas-papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsár haddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, szofták és omarita dervisek ellen.
Július 14-e volt, amidőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behramot. Találtak nála egy csomó írást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szeráj főurai között. De találtak övébe tekerve egy érclemezt is, amire arab betűkkel ez volt írva:
„Én vagyok Behram, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül-Bejázének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka végezve, és tökéletességre megy, amidőn én meghalok, és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, aki tudja az életnek és halálnak óráit.”
Akik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, amit Behram értett, aki atyja halála után száz és kilenc esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.
A nép szétszaggatá a dervist, s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal, mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.
Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.
Ekkor egy Begtas-pap leszakított az utca szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:
– Íme, itt áll a hitszegők nevei közt legelöl a kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére!
– Halál fejére! – ordítá utána a tömeg, s fáklyákat ragadva, rohantak a jancsár aga palotája felé.
A kapuszi aga meghallá a zajt, s hirtelen egy szolgája köntösét magára vevé, a nép közé elegyült, s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.
A nagyvezér éppen vacsorájánál ült, midőn a kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit, s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Boszporuszon átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.
De a kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők, s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vízen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, akiket legjobban szeretett.
Néhány perc múlva odaérkezék hozzájok Nedzsib effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szinte menekülve jött el palotájából, s hírül hozá, hogy a lázadók egész Sztambult elfoglalák, s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.
Palotája tetején állt a szultán, és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Boszporuszra.
Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szeráj ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jönne.
Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Sztambul felől, kinek paripája, amint a Begsistasz ciprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kívánt beszélni. Eléje bocsáták.
Mahmud arcán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.
Midőn Mahmud elhagyá a szerájt, kiválasztott tizenhat ifjú lovagot kísérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Sztambulban, ami előre látható volt, vágják keresztül magukat ellenségeiken, s siessenek őt tudósítani.
Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat tört magának, s eljutott a Begsistaszig.
– A sárkány felemelte mind a tizenkét fejét, uram – mondá a szultán előtt –, itt az ideje, hogy vagy levágd mind vagy megegyen országostul.
A szultán, ki nagyon szereté az ifjút, saját kendőjével törlé le arcáról az izzadságot, s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben.
S azzal imádkozott tovább.
Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei körül, leszállt palotája tetejéről a szultán, s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harcos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.
Mindazok bámulva tekintének rá, akik arcát ez órában látták. A különben oly szelíd, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal dacoló bátorság váltotta fel.
Megölelé anyját és a szultána asszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy könnyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.
Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:
– Én most elmegyek. Utam Sztambulba visz; hogy vezet-e vissza, azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?
Milieva arca kigyúlt e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.
– Ha Mahmud elveszett – szólt a cserkesz hölgy lelkesülten –, azok, akik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.
Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.
Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából, s azt az előtte térdelő ifjú fezjéhez szúrta.
– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, akinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?
E szavaknál kirántá pallosát a padisah, s lovasai élére nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat múlva útban volt a kisded csapat Sztambul felé; elöl az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kíséretével, leghátul a lovászok és kertészek.
Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően. Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.
A múlt éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyújtogatás bevégeztével hozzáfogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.
Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerájig, az utcák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szeráj kapuin bevonulni.
A minden kapukon keresztültörő ordítás, mely néhány pillanat múlva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerájba szorult harcosokba.
Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a jancsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utcaszegleteken a vad Begtas-papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket, s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőítésére hívák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.
Sztambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszínen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak, s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.
A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, evégett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Szófia-mecset táján táborozott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.
A janicsárok küldöttje rövid, dühös szónoklattal hítta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt, s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: „éljen a szultán!”, s azzal felkerekedtek, felvonultak mindenestül a szeráj elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.
Délfelé harsogó zene mellett érkezett meg a kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve „a pokolbeli”, négyezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed múlva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a jancsároknak. A jancsár aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arcán látszott, hogy ezúttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.
Ekkor megnyíltak a szeráj kapui, s a főhivatalnokok és az ulemák kíséretében előlépett a szultán.
Az ulemák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.
Teljes padisahi díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.
– Mit érdemlenek a lázadók? – kérdé erős átható hangon a sejk-ul-izlamtól – kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?
A főmufti áhítattal felelt:
– Azt mondja az alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.
– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, akik fegyvert emeltek ellenem.
A vezérek megcsókolák a szent lobogót, és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.
– És most zárjátok be a kapukat! – monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Sztambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harcos fél közül egyik élve ki nem fog menni.
– Hosszú élet a szultánnak, halál a jancsárokra! – hangzék ötvenezer ajakról a szeráj előtt.
A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei lábaihoz borultak, s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét. Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogy ha ő nem, fegyvere fürödhessen a lázadók vérében.
A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szívét. Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek, a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.
Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utcákon az épületeket, s torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre szorul.
Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a janicsárok torlaszai előtt megjelent a dülbendár aga, kezében tartva a szandzsák serifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét, és térjenek meg a szent zászló alá.
A zendülők átka elnyomta szavait.
Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg az ozman vallás megrontói ellen szórt.
– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit, kik a hatti serifet aláírták, a kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit és Nedzsib effendit! Ezt kívánják a janicsárok ortái és a velök egyesült becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak istenhez hű mozlimeknek.
Háromszor intézte a dülbendár aga a felhívást hozzájuk, mindháromszor ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kívánták.
Mahmud előde, Szelim, hasonló kívánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud kettétöré fejük fölött a kardot, s a porba vetve kiáltá:
– Amint e kard kettétöretett, és senki azt többé össze nem forrasztja, akként töressenek ők ketté, és senki föl ne támassza őket.
A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az utcákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az ekskendzsik élén.
Az új harcosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had, de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelöl, szuronyával utat törve magának, s mint az éles ék, befúrva magát a zendülők tömegei közé.
Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték magukat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utcákat, kiket az irtó kartácsok halomra arattak.
Vége, vége volt mindennek – Begtas kertjének virágai minden oldalon megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.
Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.
A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harchoz készültek a janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé lövetni a kaszárnyát, s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant épület; aki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás, mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek körülálltak, egynémely szemében rejtett könny is csilloghatott. Mégis vitéz hadsereg volt!
Volt! Ez a szó beszél sorsáról.
Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. Akiket el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik átadattak a Boszporusznak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai voltak.
A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól. Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.
Kaszárnyáikat alapjaikból felforgaták, zászlóikat összetörték, üstjeiket széthasogaták, emlékükre átkot mondtak.
A Begtas-papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak, birtokuk az országra szállt.
Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman fegyvereknek.
Most már neveiket sem szabad kimondani többé.
De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.
*
Vajon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsirát hídjai előtt húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló merényért száztíz év előtt meggyilkolák?
