Az albán család
Az albán család
Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harcok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingaták meg, s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek nevezett.
Vonuljunk mi e véres harcok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint ami fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő szpáhi is csak egy században egyszer vetődik a kivetett harácsért.
Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze – fehér rózsa – nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról, aki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott, s kit ő férjének nevezett.
Ez őrült nőnek volt egy fia, akit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifjú; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, akik a völgybe lecsaptak, s teheneiket elhajtották.
Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében menekült a hegyek közé.
Azelőtt jó, szelíd asszony volt Khamkó, de amint az őrült nővel kezde társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész világot, s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négyfelől csapnának össze rajta, s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. – Allah ne hallgasson meg ily szavakat.
Behram igen szelíd férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiú volt, s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át, s midőn hazajött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiú mindent megvallott, mert nagyon szerette.
Ali az epiróta kalandorok társaságába keveredett, s velök együtt eljárt a falukat sarcoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton, s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban azokkal.
Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.
Behram szomorúan látta ifjú bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradhattak, mindig telebeszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú, ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiú eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölccsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki éppen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartó. Az örmény ősz, tisztes férfiú volt, s amint meglátta Alit, azt kérdé tőle: „Mit akarsz, fiam?” Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit, s azt mondá: „El akarom neked adni ezt a kardot”. Pedig azon szándékkal volt egy perc előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinót, azonfelül meg is vendégelé.
Ali kard nélkül tért haza anyjához.
Khamkó asszony, fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:
– Hova tetted kardodat?
– Eladtam azt – felelt Ali elszántan.
Az anya felsikoltott e szóra dühében, s vevén egy botot, elveré azzal Alit úgy, amíg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiú engedte magát ütni, és nem sírt, s nem szólt, és nem védte magát.
– És most láss guzsalyhoz! – kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt, és tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, aki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.
És Ali leült fonni.
Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez, akinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá, s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.
Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét, s addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, amíg a fiú egyszer őt magát is meggyilkolta, s éppen annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.
Ezen fiúból lett Janina basája, Tepelenti Ali.
Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polcra! Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett volna őbelőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?
Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbujdosott, ki tudja, hová, talán meg is halt azóta.
