Eminah
Eminah
Tündérek, tünemények története!…
Más napsugár, más virágnyílás, más szívdobogás, mint amelyet mi ismerünk.
Ha széttekintünk a tájon, klasszikus fönségben látjuk emelkedni az istenek földét: Hellász hegyeit, a sugáros arcú hősök diadalhonát. Ott a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait, és a berek, melyben Aphrodite gyönge lábát megkarcolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek kedves elváltozott nimfáját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércnek, csakhogy azokat nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, aki basa Albániában és úr fél Törökországon, s a rózsa, melyet Venus vére festett meg pirosra, az ő számára nyílik, és a babér, mely Apollo szerelméből támadt, az ő számára zöldül.
A csendes bérceken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistocles és Leonidas utódi gunyhókat raknak oda, ahol senkinek se essenek útjába.
A magas Lithanizza hegytetőről láthatni a tündéri városba, mely Albánia fölött uralg. Janina az, a históriai névvé vált Janina.
Mellette az acherúzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja magát, mintha kettős volna, olyan mély, amilyen magas; a minaretek arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni egymással és a körülfutó veres bástyafallal, melyről nyolc kapun van kijárás.
De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! Túl a városon, hol az erdős bércekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó hidakkal, a sáncok árkaiban hegyes égerfa cölöpök, s fölöttük két öles víz. A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az érckutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan számos fegyveres népség őrködik, és a kapu előtt a szemközt meredő sáncok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, amely előttük erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánccal elzárt kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes lövegek villognak elő, mik előtt bombapiramidok vannak rakva.
Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint harckészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu van rajta, melyeken át a belső várba jutni.
E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak, s ott laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három fiú lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik, melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.
Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sáncárokkal, melynek érchídján keresztül Ali legbelső várába jutni. Mi van itt, azt senki sem tudhatta; az érckapu ezüstös arabeszkjeivel örökké zárva látszik, és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni, színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett érc kúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető látszik ki az egész belső várból annak, aki alulról nézi; a színes kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a szökőkutak medencéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok fördenek, s megőrülhet, amíg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik rajta, hogy Ali basa cirkálói megkapják, s levetik a hegytetőrül.
E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen, a hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvenc hölgye, tizenhat éves leánya a delvinói basának, kit úgy adtak Alihoz, miként szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény megőszült.
Halavány, kék szemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, akik szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké, és amit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát, aki nem érti is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú fonadékaiból, s hosszú selyemerdejét arcára teríteni, és azt hinni, hogy a paradicsom árnyékában alszik.
A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta fehér, mint a hattyú pelyhe, arca rózsái még most is elevenek, ajkai, ha mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az övéinél. És amellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya, hanem egy ifjú hatalmas szenvedélyé.
És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak is mind olyan szép fehér szakálla, s olyan ezüst szempillái vannak, mint ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve, mindazon ábrándos eszmékről, miket ifjú női szívek ideál-képekről szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb alaknak tartja, kiért valaha asszonyszív dobogott, s mint túlvilági lényhez ragaszkodik hozzá.
Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé; százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte, teljesítik szeszélyeit, kívánatait, felveszik nagy izmos tenyereikre, hagyják lovagolni mutatóujjaikon, bújósdit játszani bő palástjok rejtekében, őrködnek felette, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel, ajándokkal, és oly szelídek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre gázolják, és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Óh, Ali oly érző szívvel bír, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról, mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény galambok, a könnyek csillogtak szemében.
Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom, ő csak a szegény galambokat sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a fekete füst közt, s hullottak bele a tűzbe.
A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem bírta azt bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedték őt közel is jutni hozzá. Ekkor odaizent a lakókhoz, hogy békét köt velök, és elvonul városuk alul, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek. Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett, éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes kanócokat köttetett a galambok lábaira, s szabadon bocsátá őket. Azok természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok közül, aki ott nem égett, azt levágták, és a galambok is elvesztek.
Nagyon sokat könnyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok regéjét elmondá. Ali érzékeny szívű.
Amit a szív megóhajt, amit a szem megkívánhat, mindene volt a szép nőnek; szobáiban álló tükrök, velencei kristályművek, padlatán Perzsia szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár, minden lépésit száz szolganő kíséri; napja reggeltől estig vigalom, mulatozás, s minden nap új örömet, új meglepetést hoz.
Harminc terem nyílik egymásból, amely mind az övé. Egyik pompásabb, mint a másik; mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat elfelejté, s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.
De egy nem tetszett mégis Eminahnak: ha végigment mind a harminc termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű rézajtó következett, és az mindig zárva volt előtte, oda sohasem volt neki szabad bemenni. És az ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös bádog fedele van, ami oly messze ellátszik.
A kíváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen őneki sohasem szabad belépni, hová Ali mindig egyes-egyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót, s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy őneki ezt nem szabad látni, s mit mível ő odabenn egész éjszakákon keresztül egyes-egyedül. – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjúnak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni, s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, aki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket álmadott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben, felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni. Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, mégpedig ami aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereceket és nyakláncokat is készíthetnek abból, s nem kerül nekik több fáradságukba.
Bárki is kíváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében, mikkel Ali el szokta őt halmozni. Milyen nagyon szeretné ő e jótékony szellemeket látni, akik neki annyi örömet szereznek!
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez, és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kívánatáról.
De amit egy asszony feltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kísérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenül egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé. Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa, s miután nem látott semmit, ami visszaijesztené, belépett, és minden lépésnél óvatosan tekintgete széjjel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta.
Valami veszedelmes kíváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, felment a lépcsőn, s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek és csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s éppen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.
Néhány perc múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülük tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ezalatt egy tábori székre ült le, és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyat? Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón, s néhány perc múlva lánccsörgés hallatszott, újra felnyíltak a csapóajtók, s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, aminőket Eminah sohasem látott.
„Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, akik Alinak az aranyat csinálják” – gondolá magában. – „Hanem ugyan meg vannak láncolva. Legalább nem lehet tőlük félni.”
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük, és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orcáját.
– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? – szólt hozzá szelíden.
– Uram – szólt ez kétségbeesett alázattal –, mindenemet átadám, amim volt. Bizony koldus vagyok.
– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedőkönyveidből tizenkétezer arany derül ki.
– Hamisak azon könyvek, uram – szólt siránk hangon a kalmár –, egyedül hitelem fenntartása végett írtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
– Kalmár, kalmár. Te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé felelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak, s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták, és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Óh, a kíváncsi asszony eléggé bűnhődött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arcát, de a kínzott ordítása keresztülhatott lelkén, és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint aminőket ő maga érzett.
Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szívét; tagjai megszűntek remegni, szemeit kinyitá, s mozdulatlan nézte végig az egész kínzási műtétet.
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztöltést, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték, s odafektették az égő tűz mellé.
Amint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr, s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy láncra kötött vasládában vannak rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
– Látod, édesem – szólt hozzá Ali nyájasan –, ettől a fáradságtól megkímélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Így készít Ali aranyat.
Valóban igen egyszerű neme az alkímiának.
Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi volt, ki végignézte társa kínzását anélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arcán.
– Hát te mégsem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? – kérdé ez utóbbitól Ali.
– Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!
– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te bizonyosan valami gazdag velencei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének valamit tudni rokonai, s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna nekik. Én nagyon sokat tartok rád.
– No, hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim vannak, de te azokból egy parát sem fogsz látni, mert mérget vettem be; látod e kék foltokat kezemen? Majd mindjárt arcomon is fogod látni. Öt perc múlva halva vagyok.
És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében, s a prófétákat káromolta.
És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arcát nézte. Mit gondolhatott magában?
A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak, s azok két átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.
Amint az ifjú és a leány meglátták egymást, a könny kigördült szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.
Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok, akik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifjú szép, szabályos arcán, hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit. Sohasem látott ő ilyeneket.
Ali odalépett kettőjök közé, és mosolygott mind a kettőre, és mind a ketten mondák neki: „Átok reád!”
És ez volt az egyetlen szó, mellyel minden kérdésére válaszoltak.
Monda az ifjúnak: „Mondj le menyasszonyodról, és élni fogsz!”
Az ifjú felelt: „Átok reád!”
Monda a leánynak: „Szeress engem, légy az enyim, és vőlegényed élve marad”.
A leány felelt: „Átok reád!”
És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem tudta, mit beszél?
Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehúzák felső köntösét. Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját, s magasra emelé a levegőben, a másik háta megé állt nagy, éles pallossal.
– Kedvesed e nyomban meghal – kiálta Ali haraggal a leányra –, ha őt meg nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.
Eminah utálattal fordult el Ali arcától, melyet e pillanatban rút vágyak éktelenítettek el.
És az ifjú pár egyszerre felelt neki: „Átok reád!” Megesküvének, hogy egyebet nem fognak válaszolni.
Azon pillanatban megvillant az ifjú feje fölött a pallos. A szép fej felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn, s éppen azon fülke előtt állt meg, ahol Eminah volt rejtve, éppen az ő lábainál.
A fejetlen test azon percben végső erőfeszítéssel ketté szakítá láncait, s elbukva a földön, odanyújtá kezét menyasszonya felé, s ez megragadá a kezet, és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:
– Hallom, hallom, amit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall valamit. Talán saját szíve beszélt?
Azzal begöngyölgeté a fejet sáljába, s hirtelen visszaszökött a toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.
Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy táncoljanak és énekeljenek.
Már közel volt a hajnal, s még mindig tartott a vigalom. Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.
Arca mosolygó volt, és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti kosárban aranyt és ékszereket. Mindent odatöltetett Eminah lábai elé.
A hölgy örült, kacagott a kincsek látásán, s Ali nyakába borulva, csókokkal köszöné azokat neki, s maga mellé vonta a szófára.
– Ím, a szellemek e kincseket küldik neked – mondá Ali. – De különös dolog történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük is, nem találtuk meg azt többé.
Eminah kacagva, kötekedve felelt:
– Bizonyosan a dzsinek visszalopták.
Ha mondhatta volna neki:
– Rajta ülsz, Ali basa.
Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép, ártatlan szemeiben, gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat. Ha oda láthatott volna!
Amint ott enyelgett vele, íme belép az odaliszkok szobájába a khadun-kiet-kuda, a háremőr, s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.
– Kegyelmes asszonyom – szól Eminahhoz –, íme, e görög leányzó, hallva jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orcád fényében élhessen, s mosolygásodtól üdüljön.
És leleplezé a leányt.
Eminah ugyanazon lányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa lefejezteté, s kötekedve szólt a háremőrhöz:
– Nézzed, khadun-kiet-kuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád, összerogyna.
– A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.
– De milyen halovány.
– Szépséged árnyéka az rajta.
– Látod! könnyezik is.
– Örömkönnyek azok.
Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orcája előtt megálljon.
Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort, mákonyos nargilát, és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a mandolint, dalolt neki arab szerelmi dallamokat, meleg, forró, rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arcára vonta a hölgy hosszú selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára, s énektől, mámortól és mákonytól elaludt.
Amint a basa kezeiből kihullott a nargila borostyán szívója, Eminah kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra, s kezébe adva egy nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.
– Mi a neved? – kérdé a leánytól.
A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.
– Miért nem akarod megmondani?
– Mert még odahaza egy testvérem van.
Eminah megérté a feleletet.
– Jöjj közelebb; a múlt éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg; bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak látszottak szemeim előtt, s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség volt körös-körül, s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg, kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna ott veres bársony széken ülni, amelynek arany tigrislábai voltak, és amint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem, végre egy ifjú és egy leány maradtak csak a teremben, akik minden kérdésre azt felelték: „átok reád”! Ali basa monda a leánynak: „szeress engem”; az felelte rá: „átok reád”! és azonnal az ifjú szép feje legördült, és futott végig a hideg márványpadlón, és egészen odajött lábaimhoz, egy vércsepp papucsomra feccsent belőle, és csodálatos, a vércsepp most is ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak képzelet?
És azzal kinyújtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői letakartak, s megmutatá a görög leánynak.
A leány sírva omolt lábaihoz, és összecsókolá azt.
Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, amely reá feccsent.
– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet e vér, hát még akinek lelkére hullott az!
Azzal elvoná haját a basa arcáról, s undorral tekinte rá. Az pedig aludt csendesen, mint ahogy az igazak alusznak. Hetvennyolc esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok szerelme közt, és annyi átok, annyi vér, ami agg fejére szállt, nem volt képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arcán, meg nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlenegy álmát, pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos felett az ő feje, alatta a megölté.
Eminah odahajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan lélegzett.
– Amaz asztalon áll egy zománcos kés – monda a leánynak. – Hozd ide.
A leány felszökött a késért, s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe verje neki.
– Nem úgy, nem – szólt Eminah. – Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk keresztül. – S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá azt a késsel a zsinegről.
– E kulcs a vörös toronyba vezet; midőn a holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízloccsanást hallottam utánok. Tehát a kínzások tereméből az acherúzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te hidriot*2 leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni, amit mondtam?
2 Azon időkben keletkezett szekta a görög szigetlakók között.
A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára, és megcsókolá őt.
– Szabadság! – rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe, és az öröm.
– Senki sem fog bennünket észrevehetni – monda Eminah, ékszereit lerakva, miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. – A bejrám ünnep utolsó éjszakája van, mindenki sietett magát kárpótolni az elmúlt böjtért, alszik vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a bejek termeiben mulat, maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár bejnél mulatnak. Elszökhetünk, és azután széles a világ.
A görög leány megszorítá a delnő kezét.
– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok férfi; őhozzá fogunk menekülni.
– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az odaliszkok szobájába, és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza a szövétnekkel. A khadun-kiet-kuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá, ha kérdi, hová mégy, mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő vár reád.
A görög leány arca mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt rá nézve e gondolat.
Eminah inte neki, hogy távozzék, s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos alól az elrejtett főt, s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt, sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.
A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná ujjait a nemes vonásokon, s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.
Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura, Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, amidőn Alit elhagyja, és e leányt megszabadítja.
Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre, maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány, a levágott fő elé érve, egyszerre felsikoltott.
Csak egy percig, csak egy villámütésig tartott a sikoly, a hölgy elfojtá azt egyszerre; aki felébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott, s aludt tovább.
Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére, és könnyei hullottak anélkül, hogy ajka szót adna.
Eminah megragadá a leány kezét, és sietteté.
Az letörlé könnyeit, s fogá a levágott főt; és odahelyezé az alvó basa elé, hogy arcaik szemközt állottak, s egy fürtöt levágva homlokáról, megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen, és azzal felragadva a szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.
Néhány perc múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmúlt éj borzalmaira.
Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély, sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan zivataros idő van: Minő dolog lesz e szűk víz alatti folyosón keresztül menekülni! Talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott úszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik, mert gyűlölte – a másik, mert szerette.
– Ne féljünk – mondák egymásnak, s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba, s midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó sarkaihoz, s egyenkint lebocsátkozának rajta.
Vagy megélnek, vagy meghalnak – Ali basa két talizmánt veszt el egy napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az áldás, másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott, és kik elszabadultak tőle.
Azon percben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszűnt a nyugodt álom Ali basa szemein, és elkezde rémeket látni.
Szokatlan érzés volt ez őelőtte. Ő, kit még álmában is kikerült a kísértet, ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.
Azt álmodá, mintha amaz ifjú szulióta feje, amelyet ő leüttetett, s mely elgördült és eltűnt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele szemközt egy asztalon, s kőszemeivel reá meredve beszélne hozzá, nevén szólongatva az alvót.
– Ali basa, Ali basa!
Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.
– Ali basa! – hallá harmadszor is szólni a főt.
Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ezáltal fejét a párnáról lecsúsztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott még iszonyabbakat.
– Egy, kettő – szólt a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő éveinek száma. – Íme, a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába – folytatá a fő, és Ali kénytelen volt látni azt, amit ő mondott. – Két levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni nékem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az isten széke előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet, jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali, mert a fehéren ott maradt az öt ujj véres nyoma.
Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.
A fej nem tűnt el előle, és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.
– Halld, Tepelenti: „Mene, mene, tekel, ufarszin!” A kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden, és lész: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, akit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, akiket szerettél, és ellenségeid fognak megsiratni. És isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.
Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén, és nem bírt fölébredni; egy világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt, és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel, és rettegett a haláltól. A fő beszélt tovább.
– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a fekete holló a bosszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb a te hölgyed, a fekete holló az enyim, és jaj neked mind a kettőtől!
Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra, s az erőszakos kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből, és amint felnyitó szemeit – íme, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.
A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét. Még hallani vélte az enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá, s keze önkénytelen kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.
Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé, s tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni, s benne törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.
Visszafordult, végigment az alvók termein. Nehányan az odaliszkok közül felébredtek heves léptei zajára, s meglátva háborodott arcát, ijedten bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra támaszkodva, mintha ércszobrok volnának.
Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon, s amint a kapu elé ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai lakától elválasztja, le van bocsátva, és senki sem áll mellette őrt.
A topidzsik, a feketék, a bejrám ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali háremébe vonult, átszöktek Muhtár bej palotájába, ki nagy lakomát adott Veli bej és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket, s alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök hangjai kihallatszottak a házból, és minden kapuja nyitva volt a várnak, őrök és szolgák itt-ott holtrészegen hevertek az út közepén, elgyalázva a tilos nedvtől; miattok azalatt akár egy egész ellenséges hadsereg költözhetett a várba.
A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének acélát. Észrevétlenül lépett be Muhtár bej palotájába.
