Eminah
Eminah
Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! Egy szűk torony volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be hozzá.
Ott ül ama nyolcszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.
Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a nehéz vert arany bútorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek, szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna mindaz.
Annyi rokon, annyi harcos közöl senki, senki sincs jelen, elhullottak azok ellene vagy mellette viselt csatákban. A hetven harcos közül, kik vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid bocsánatot ígért a megtérőknek, csak hatan maradtak Ali mellett.
Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.
Az előszobában állnak őrt e hívei, s már régóta suttognak egymás közt valamit.
Végre belépnek Alihoz.
Tepelenti végignéz arcaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.
– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment. Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.
A harcosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük arcához felemelni, nesztelen, szótlanul, lábujjhegyen eltávozott közölök öt. A hatodik meg ott maradt, s sokáig keresve a szót, megszólítá Alit.
– Óh, uram, végy erőt büszke szíveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet, és ő kegyelmet ád neked.
A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből, s amint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harcost, hogy az egyet fordult álló helyében, s hanyatt vágva magát, keresztülesett a küszöbön.
Ez volt jutalma, amiért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.
Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva-tárva, ki- s bejárhat rajtok, akinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, aki az egyedül maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?
De íme, újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.
Tepelenti engedi őt maga elé jönni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy ott álljon meg.
– Szólj, mit akarsz?
– Tepelenti Ali – mond a szilihdár –, add meg magadat. Senkid sincsen többé és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat, s vezesselek táborába.
Tepelenti hidegvérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany órát, gyémántokkal kirakott zománcos tokkal.
– Íme – szólt csendesen, halkan –, most húsz perc van tíz óra után, fogjad ez órát, s tartsd meg azt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd meg neki, hogy húsz perc volt tíz óra után, amidőn velem beszéltél, és add tudtára, hogy ha húsz perc lesz tizenegy óra után, és én a torony ablakán kitekintve csak egyetlenegy ellenséges harcost is megpillantok a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem Kursid basának, akit üdvözlök általad.
A szilihdár eltávozott, s egynegyed tizenkettőre egy lélek sem volt többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs többé, csupán saját törhetetlen szíve.
Az éj leszállt Janina várára, de nem az álom Ali szemeire. Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső leheletét; és körös-körül a ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás, hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!
Elcsöndesült minden, sötét az éj ember szeme előtt, csak Ali lát benne árnyakat mozogni, véres arcú, halvány arcú rémképeket, kik a sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák, és tudtára adják halála óráját.
Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a levágott fővel, amely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin alaktalan szavát, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit. Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán, és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali? Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.
Minden beteljesült, amit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje, tulajdon fegyvere harcolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit elviselné.
„Egy, kettő!” monda a levágott fő, és a két esztendő végperceit járja immár; „a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik tetteiden, és lész: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, akit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, akiket szerettél, és ellenségeid fognak megsiratni, és isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnen nemzetednek.”
Úgy van, úgy lett; a kocka balra fordult, és többé semmi sincs hátra.
Csak a nő ne árulta volna el.
Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú hölgy, kinek gyermekarcán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti, mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?
Legelőször a legkedvesebbet; nemhogy azt hagyta volna meg neki legutoljára a sors.
Még most is jó reá gondolnia. Ez arc, ez emlék halvány világa deríté fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az éjszaka.
De ím, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra, s a tárt teremek ajtóján át váratlan derű tör keresztül.
A basa meglepetve tekint oda; ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből? Egy halvány nőalak az, arcán mosolygással, szemében könnyekkel.
Odáig jön egészen, ahol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy vaskarikába a fal mellett, s odalép a basa elé.
Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik mellette járnak fej nélkül, véresen.
Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas kényurat ledöntő zivatar.
Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét, s nevén szólítja őt; a basa még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa álom.
– Miért jöttél hozzám? – kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem csak úgy álmodja, hogy kérdezé.
A kedves, gyermeteg hölgy pedig odaül le mellé a földre, mint máskor, ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arcát, mint régen, régen, a boldog múlt időkben.
Milyen szép volna még élni.
– Óh, Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből, s szorítsd az enyimet, lásd mily meleg. Óh, Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld, mint dobog. Óh, Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd, milyen szép az élet.
Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az egyetlen nőt, akit még szeretett, s azt küldték be hozzá, hogy hízelegje le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Óh, milyen jól láttak szívébe.
– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán kegyelmét – bíztatá Eminah –, pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, hacsak vitézi párbajban vagy harcban nem. Íme, nézd ez írást.
Ha e percben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyújtandotta a kegyelemlevél után, de mint címer felett a korona, állt szíve felett a büszkeség, s hidegen elutasította azt.
– Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.
– Tehát nem akarsz velem élni együtt? – kérdé Eminah, könyörgő szép szemeit férjére emelve.
Ali némán inte fejével tagadást.
– Úgy együtt fogok én meghalni veled – monda a hölgy elhatározott hangon.
A basa bámulva tekinte rá.
– Megesküvém – szólt Eminah –, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapuit csapták be kívülről, minden kijárás ránk van zárva e percben, s többé, ha akarnék sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyílnak meg még egyszer. Vagy együtt jössz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem; válassz, nekem mindegy.
Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére, ajkát annak halvány homlokára nyomta, s selyem kaftánjával betakargatá gyöngéden, alig hallhatóan susogva:
– Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.
Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó torony urát Janinában, és Kursid basa hírnöke megállt a gömbölyű ablak alatt, és fennhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által megküldött biztosításra.
Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.
– Menj vissza uradhoz – monda a követnek –, és tudósítsd róla, hogy Ali és neje együtt akarnak meghalni; amint fegyveres had lép e vár udvarára, rögtön üszköt vetek a toronyba.
A hírnök fél óra múlva ismét visszatért, s odahívá Alit az ablakhoz.
– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod, az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor azután ám vess üszköt magad alá, és vettesd fel tornyodat a levegőbe. Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat összeszedni. Ha azonban fél órán túl késedelmeskedet határozatoddal, akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, amint neked tetszik, tűzz ki fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra múlva Janina vára nem lát téged.
Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a hírnököt.
Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt, nem kellene neki fél óráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Így azonban perc perc után múlik, s Tepelenti mégsem bírja elhatározni magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a lőporos hordó felé, és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá, s kiesett kezéből a haláladó kanóc; nem, nem képes bevégezni irtóztató munkáját. Már az óra üt, már elmúlt az idő, Ali elszorulni érzi szívét. Vajon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?
E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodperc múlva heves csattanással tört keresztül a torony érctetején, s tömör boltozatán a kilőtt izzó ércgolyó.
A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a falban kapott salétromos nedvtől.
Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes ígéretét. A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér fátyolát letépve fejéről, nyújtá a basa kezébe.
Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja hegyére, kidugta a kerek ablakon.
Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy végezze be életét, mint ahogy idáig folytatá.
– Most menj – szólt felsóhajtva a nőhez –, és mondd meg ellenségeimnek, hogy jöhetnek értem, övék vagyok.*
A históriai adatok itt ellentmondásban látszanak lenni, amit a török történészeti munkákban több helyen kénytelen voltam észrevenni. Poujoulat szerint Alit nem biztatták kegyelemmel, s nejét ugyanez a delvinói basa leányának nevezi; az egykorú Allg. Zeitung jelentései pedig azt állítják, hogy egyenesen a kegyelmi biztatásra adta meg magát. – Ezt valószínűbbnek kellett tartanom. Ugyanitt a rábeszélő nőt Vasilica, örmény hölgynek nevezik.
