Férfi a veszélyek között
Férfi a veszélyek között
Janina basája harminc napig egymás után nem hallott egyebet rossz híreknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő hatalma.
Az első Hiób-hírnök volt a Sztambulból megmenekült arnót lovas, kit Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai, s ki hírül hozá, hogy a Gaskho bej elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák megbízójuk nevét.
– Íme, saját kardommal vágtam meg magamat – kiálta fel Ali –, a seleuciai jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.
És még több is beteljesült abból.
Néhány nap múlva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát, s ítéletet kért férje fejére.
– Valóban előre tudtam ezt – sóhajta Tepelenti –, a jós megmonda mindent. Hanem azért mégis a szeráj kapujában fogok állani ezüst állványon.
Másnap rá jött a hír, hogy Gaskho bej neveztetett ki janinai basává.
– Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna – susogá az ősz, oly keserű érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. – Eltemetnek, mielőtt meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna. Pedig a szeráj kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.
És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra, az elöljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy akinek fia van, fiát, akinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.
Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival rakatta meg, s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék Janina alá.
Legalább nem jött neki váratlanul, ami reá következék. Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatott fejére a halál.
Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A vadászok jól látszanak tudni, hogy minő oroszlánra indultak ki. Egy nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepanto urának, Szolimán basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét hegyszoros őre, Durazzo helytartójává Mohammed bej tűzetett ki, kinek atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb ellenségeit. Ah, ez nagyszerű vadászat fog lenni.
Ali összehívatá fiait, kik közül Veli volt Lepanto ura, Szolimán Trikaláé és Muhtár Durazzo basája; megmutatá nekik a térképen, hol fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat, s rájok bízta, hogy harcoljanak úgy, mint férfiak.
A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket; csak Veli bej hallgatott szomorúan.
– Te nem vagy-e az én fiam? – kérdé tőle a vén hadastyán.
– Allah akarta, hogy az legyek – felelt Veli –, harcolni fogok én is. Nem teérted, nem is magamért, nem is az életért, nem is azért, ami a halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van, és a várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, ami engem még ezen a világon érdekel; harcolok úgy, mint ahogy egy apa harcol fiáért. Kimentem őt, ha lehet. Dicsőségeddel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették, és fiamat megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.
E szókkal elfordult apjától Veli, s halk léptekkel eltávozott.
Amint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát, s ne lője-e le, mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje, saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szeráj előtt fog ő állni ezüst állványon.
Több, mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és szulióta görögök.
Vitéz hadsereg, midőn harcolni kell. De vajon kiért fog harcolni: őérte-e vagy a szultánért?
El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják, megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó tetteket soha? És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.
Az idők meghozták a választ. – Még messze voltak ellenségei, midőn Brakori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöccse, Zaid fegyvereseket gyűjtött, egy leány vezetése alatt felkeltek a szulióták, s leölték Ali embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen, aki elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon leány küldi, akinek mátkáját szeme láttára levágatta, és küldeni fog még többet is.
Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára, hagyta el Zunga kapitány az albán tábort, s midőn Trikalában megjelent a nagyúr serege, s Gaskho bej hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába akasztva viselvén a fermánt, s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa ellen, az egész tábor átment Gaskho bejhez. Egyedül, kíséret nélkül futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, anélkül hogy apjától nyert kardját megpróbálhatta volna, s útjában elfogatott.
De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bej hatalmas hajóhaddal állt a durazzói kikötőben, s Veli bej, haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s neki fia van Lepantóban, és azt meg kell szabadítnia.
Nemcsak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtotta, egy megmenekült a sok közül, és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velit, s tudtára adá, hogy él. Veli bej elszállítá őt Lepantóba, s ott tartá kisfiával együtt, hogy apjától távol legyen.
Sietve közelgett a bej Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá, s már messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok között áll.
Ha későn talált jönni!
A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra, s az éjféli harcban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok között álla az már; Veli bej fájdalmában ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá a helyre, amelyet nemrég hagyott el.
Kereste azt a pavilont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt egészen, réz tetővel; valami olvadt sötétvörös érctömeg csillogott az üszöghalom közepett. Veli ordítva rohant oda, s katonáival félrevonatva az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett csontvázat talált; a korallkarperecekről, miket a tűz nem birt megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.*
„Augsb. Allgem. Zeitung” 1820.
Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá, s még azon éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába, s átadá magát elleneinek.
Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának, hogy Veli bej, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.
Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt, legjobb barátai elárulák, két fia elpártolt már, még hátra van a harmadik. Muhtár bej legderekabb közöttük, ő legmerészebb, és legjobban szerette apját.
Két nap múlva jön a hír, hogy Muhtár bej az egész hajóhaddal megadta magát Durazzo előtt a kapudán basának.
– Megmondá a jós előre – felelt rá Tepelenti nyugodtan. Így végeztetett az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szeráj kapujában állani ezüst állványon.
