I.
I.
A vihar elcsendesült, a tenger kinyugodta magát, a sík vízszínen üres hordók, tört árbocdarabok libegnek, síremlékei elsüllyedt hajóknak.
A vészhojszák mind eltűntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen ficánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.
Egy, a vihart kiállott brigantine húzódik nagy lassan végig a csaknem szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a vihar okozta károk helyrehozásában, a segélyárbocok helyre vannak állítva, most azokat pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, ami arra mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.
A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocnak támaszkodva, egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja:
– A Los Ladrones előtt vagyunk.
Azon pillanatban egy hang kiált le az árbockosárból:
– Föld!
A kapitány, anélkül hogy arcán egy vonás elváltoznék, ismétli hidegen:
– Los Ladrones.
Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajósnép fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a múlt éji zivatar alatt történtek.
A rablószigetek néhány mérföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel oszt ítéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban ülne az esküdtszéki padon.
– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány, szigorú arccal fordulva a legénységhez.
– A doktor parancsolta – felel egy vén hajós.
– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy magas, szikár férfi arcába tekinthessen. A felszólított arca egyike volt azoknak, melyek első tekintetre szelídeknek, simáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy bosszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behízelgő tekintetet.
– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány – szól mosolygó arccal s édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni. A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki kell hányni amit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele kell hányni a tengerbe, ami haszontalan teher a hajón. Úgy, de már ekkor semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a betegek. A legénység tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon, ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s íme, tanácsom által az ezüst megmaradt, és a hajó megmenekült.
– Doktor Scudamore – szólt a kapitány hideg nyugalommal –, ön ez embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasra veretve a hajófenékbe fog vitetni, s Londonba érve átadatik a királyi törvényszéknek.
– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve, aggodalmas suttogással rebegék:
– Kalóz!
Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé, mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan
– Úgy hiszem, hogy célszerű volna büntetésemet néhány órával elhalasztani, addig az ideig önnek vagy másnak szüksége lehet rám.
– Az nem tartozik önre – viszonzá Rolls kapitány –, orvos nélkül meghalni vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgyis mindegy.
– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót ahelyett, hogy ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön dolga.
A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve, mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga, fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s anélkül, hogy útjából legkevésbé eltérne, minden vitorlát felhúzatott, s a függőágyakat a mellvédekhez támasztatá.
A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, melynek golyója a brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a rablók részéről.
Rolls kapitánynak nem volt ágyúja azt viszonozni. E hallgatást félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára, átkiálta iszonyú dörgő hangjával a szócsövön keresztül:
– Hahó! A kapitány egy szóra!
– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árbocra felrepült a hadi zászló.
Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon osztá parancsait, mire a vitorlák fele behúzódott, s a könnyű hajó egy merész fordítással szél elé került a brigantine-nek, egyet sem lőve rá ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kímélni kell.
A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven halálfőnél.
A kalózok démoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban, mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok közül, a többiek, félrerúgva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel. Dühvel támadt az egyik, hidegvérrel védte magát a másik, egyik sem félve a fegyvertől, s nem törődve sebeivel.
A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, ki már harmadszor lőtt reá anélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.
– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis. – Te vagy-e hát az ördög, vagy én? Utánam gazemberek! – S azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott, kettőt a tengerészek közül egy perc alatt agyonsújtva. A kalózok agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arcától, mint kezei erejétől.
Erre Rolls nyugodtan kivonta egyik pisztolyát övéből. – Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez lőtt, s akik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot láttak meg homlokán, ahol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre mindkét kezével kapta meg pörölye nyelét, s azzal álló helyében holtan összerogyott.
A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta:
– Hurrah Barthelemy! – S azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra szállva, megkerülte az ostromolt hajót, s éppen akkor kapaszkodott fel a födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni akartak vissza, midőn egy közölök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arcú legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arccal a földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.
– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! kiálta a fiatal rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marcona képű alakok előtt.
A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn, hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.
Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s felmutatva őt a vérben kacagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:
– Ki érdemli, hogy vezéretek legyen, jobban, mint Rooberts Barthelemy?
– Senki! senki! – harsogák egyhangúlag.
– Akarjátok, hogy legyen vezérünk, kapitányunk, királyunk?
– Hurrah! – hangzék háromszorosan.
– Megálljatok! – kiálta Barthelemy a Herkules vállairól. – Valakit nem-et hallottam kiáltani.
– Ki volt az? – ordíta az atleta. – Szeret-e valaki a halállal tréfálni?
– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém, lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd el, mi kivetőt találsz bennem?
A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.
– Okosat szólj, nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét Sympson feje fölött. – Mert különben a nyelvedbe harapsz.
– Azt tenném, ha nem mondanád is – viszonza Sympson, arisztokratikus nonchalance-szal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok, hogy az én apám lord Sympson volt?
– Hogyne tudnók! – kiáltának röhögve mindannyian. – Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienek, annak a semmirekellő lordfőbírónak, aki Monmouth bukása után rendre akasztatá a derék angol protestáns nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is. Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz nekem te sem, Barthelemy, mert te is pápista vagy!
Skyrme, ahelyett, hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel ott barátságpoharat kellett inniuk, miután Barthelemy rabló-becsületére mondá, hogy amióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot soha életében nem látott.
Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas vezérkalapot, s továbbtértek a zsákmányfelosztásra. Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a feketekönyvet, melybe veres betűkkel voltak beírva a rablók nevei sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fennhangon egyenkint felolvasá azokat. Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a sorozatból.
Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz kötözték, s letevék az árboc mellé. Barthelemy megemelé előtte kalapját egész udvariassággal.
– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a fickók önt ily kellemetlen helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok föl ezt az érdemes férfiút.
– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő tekintettel a vezérre.
– Mindenesetre, Asphlant, kivált, ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem fog ellenünk semmit elkövetni akarni.
– Én nem adom szavamat semmire – válaszolt Rolls.
– No, az sem baj; én azt mondám, hogy mindenesetre oldjátok fel kezeit, a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát lesz ön olyan szíves, kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön; bizonyosan becses terhet szállít.
– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.
– Ismét igaza van önnek. Legények, a födélzet alá!
A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.
Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne mosolyodjék.
– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle, hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már akkor egyéb teher nem maradt a hajón.
– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját. – Hát ezért evett ólmot, s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?
– Becsületemet – felelt Rolls büszkén.
– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve szólt kacagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá, Moody? A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.
– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról. – Fúrjátok ki a fenekét ennek az üres bárkának, s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész rongy népet.
– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel odavágta magát Barthelemy lábaihoz, s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arcához.
– Az Istenért, uraim! Ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! Ti hősök, ti félistenek! Az egekre, az ördögökre és mindenre, ami előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, akik tinektek fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.
A rablók egy része bámult, más része kacagott.
– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem, kérlek mindenre, ami előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy üldözött ember; éppen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek között, ne zavarjatok engem össze ő velők. Oh, kérlek benneteket, legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.
Skyrme undorodva fordítá félre arcát, míg Moody hozzárúgott a porban csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte le.
– Rolls kapitány – szólt Barthelemy –, ez ember, úgy látszik, ön által volt elítélve.
– Csak vádolva, nem elítélve. Az ítélet a londoni királyi ítélőszék elé tartozik.
– Oh, ne menjünk azért olyan messze – szólt közbe Skyrme, joviális arcával –; tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi ítélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbíró, mibelőlünk kitelnek a sheriffek, az aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék teljes.
Rolls hidegvérrel fordítá félre arcát, s egy szót sem válaszolt. Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála minden körüle levő arcot, hirtelen közbeszólt:
– No, nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arcot, mellyel önök indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el ítélőbírákul. Oh, én alávetem magamat önök ítéletének, én elismerem önök bírói illetőségét fölöttem, megnyugszom ítéletükben, nem is akarom, hogy igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb bírák előtt álljak valaha. Én magam elmondok mindent, amivel vádolva vagyok.
– Azt megtiltom önnek! – kiálta hevesen Rolls.
– No, látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, ahol önök a jog szerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz az elítélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert amiket akarok mondani, nagy fontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.
– Hohó! Ez jól kezdi – kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét, hogy jobban halljon.
– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő közül melyiket hajítsuk a tengerbe?
– No, és ön, mint afféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg – monda Skyrme.
– Korántsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls kapitány engem megbüntettetni.
Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló dühvel tekinte reá.
– Ohó, kapitány – kiálta föl Asphlant –: tehát az ön hajóján ezüst van! Hova rejtette ön azt el?
– Azt nem fogom megmondani.
– Nem-e? Oh, a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből tudakolni. Kötelet ide, kötelet!
– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit társai fölött. – Hát inquisitio bírái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi ítélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kínzással tudni ki az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó, elvisszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az ezüstre anélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket beszennyezne.
A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték kötözni a brigantine-t saját hajójukhoz. Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy Rolls kapitányon kihűthessék a rablók bosszújokat, most látva, hogy megmenekült, fölszólalt.
– Ne fárasszátok magatokat, uraim, mit hurcolnátok magatokkal ezt a rozzant hajót; oldjatok föl engem, s ígérjétek meg, hogy élve hagytok, és én oda vezetlek benneteket, ahová az ezüst el van téve.
– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy, legényeinek intve. – Biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.
Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hízelgéssel iparkodott a rablókkal sorban kezet szorongatni, kik bosszankodva taszigálták őt el maguktól; Moody éppen eldugta a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, ahol csak érte, míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.
Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak, mint e pillanatban.
– No, csak előre szaporán – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg egy másik kalóz, megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta el őt magával, mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.
A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva vállaikon víg ujjongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb szolgálatkészséget iparkodott tanúsítni, maga emelgetve a ládákat a rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, dacára annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.
Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel mondá:
– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! A hajó gavallérosan ki van takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? Vagy jobb lesz, ha e fickókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra, s engedjük a hajót úszni, amerre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, akik vele találkoznak?
A rablók hahotája tanúsítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.
– Csendesen – kiálta Barthelemy, szigorú arcot öltve. A hajót nem fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. Ez illenék holmi spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem mihozzánk, angolokhoz és franciákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet, elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső lakosai nem rablók valának-e? S nem hősöknek tartattak-e a yeomanek Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. – Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet, merre akar.
A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat megcáfolni.
Barthelemy lábával dobbantott.
– Van, aki ellenem akar szegülni?
– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel víve a kapitány arcához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele szemét. – Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a hajóba.
– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! Fogd nyalábra ezt az embert, s kössétek őt meg a főárbochoz.
A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni. Rooberts újra inte Skyrme-nak, s az megragadva a főhajóst, minden rúgkapálódzásai dacára hozzákötözte őt a főárbochoz, úgy, hogy az két kezével az árbocot ölelte, s hátát kifelé fordítá, s folyvást szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.
– Van még, aki ellenkezni akar? – kérdé Barthelemy. A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem hallatá.
Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papírszeletet s írónádat vett elő táskájából, mondá:
– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbízói kezébe juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanúsításául, íme, én következő bizonyítványt adok önnek, mellyel magát otthon igazolhassa: „Mi, szabad lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, akiket illet, miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül védelmezte, s mindaddig meg nem adta magát, míg kilenc emberünket s magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábízott ezüst birtokába jutni.
Rooberts Barthelemy, kapitány.”
– Tegye ön hozzá – szólt közbe Rolls –, hogy így is csak Scudamore árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.
– Helyesen – mondá Barthelemy, és azt is odaírta.
– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve. – Hát énvelem mit akartok?
– Semmit sem – szólt Barthelemy. – Azt megígértük önnek, hogy egy hajszála sem görbül meg általunk.
– Igen – kezdé ez siránk hangon –, de ha a kapitányt szabadon eresztitek, s engem nála hagytok, mi történik velem?
– Azt én nem tudhatom – szólt Rooberts vállvonítva. Skyrme hangosan fölkacagott. Ez gyönyörű mulatság! – Az Istenért! Vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.
– Hahaha! – kacagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen fölséges mulatság lesz abból, ha ezt az embert majd otthon előveszik azért, hogy nekünk szolgálatot tett.
– Uraim! Ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit. – Ti csak tréfáltok énvelem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek, vegyetek engem magatok közé, én éppen olyan ember, olyan ördög leszek, mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! Szóljatok egy szót a kapitányhoz mellettem. Oh, ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetre méltó vezér, ezzel a hősi arccal, nyújtsd kezedet, hadd csókoljam meg.
– Keljen fel ön – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége van társulatunknak, én felfogadom önt. – Mit? Orvost miközénk! – ordítá az árbochoz kötözött Moody. – Orvost, ki, ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfűrészeli? Elevenember-faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan? Nekem nem kell! Nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.
– Moody! – kiálta Rooberts. – Egy szavadat se halljam többé. Én akarom, és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi gondod.
– Kérlek, jó uram – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. – Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én téged nagyon foglak szeretni.
– Gyere hát közelébb – szólt Moody –, ide mellém, hadd lássalak. – S mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott rajta, hogy szinte hanyatt esett.
– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé a tengeri macskát! Verjetek harmincat ez ember hátára! Aki parancsaimnak ellenszegül, meglakol.
A kalózok hirtelen előhozták a kilencágú korbácsot, melynek mindegyik végére gomb volt kötve.
– Csak tétovázás nélkül – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs kivével.
Moody szemei kidagadtak a düh miatt, amint a kilencfarkú macskával közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra-balra, amivel azt nyerte, hogy ott ütötték, ahol éppen hozzájutottak, s úgy megrakták tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.
Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével odahívá Scudamore-t, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.
Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyújtott írónádat, s oly borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is megdöbbenté, s azzal kacagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan kiáltva:
– Ha eljut ön Londonba, adja hírül a kormánynak új alkalmaztatásomat.
Skyrme vállára tette iszonyú tenyerét, s fogai közt mormogá:
– Te fickó, belőled gyönyörű ördög lesz valaha. – Legalábbis akkora, mint bármelyik közületek.
E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva bűnszabadalmára, s oly arccal nézve le Rolls kapitányra, mint valami újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori kollégáira.
– Most, Rolls kapitány – szólt Rooberts –, ön ismét hajója birtokába teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árboctól.
Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki csak azon törekedett, hogy valamelyiket emberül megrúghassa. Midőn kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, amelyik legközelebb állt hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az, hogy kurta pipáját fölszedte, és szájába dugta.
– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait. – Az imént megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kívánod, megverekszem veled.
Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét fegyver után.
– Adjatok neki fegyvert – mondá Rooberts. – Mi kell? Pisztoly vagy kard?
– Adjatok kardot – hörgé rekedten Moody –, így közelebb leszünk egymáshoz.
– Csináljatok helyet, ti fickók, ennek a derék férfinak; menjetek a keze ügyéből, mert ő azután vágni fog, akit csak elöl-utol talál. Megbocsát ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de amely közönség előtt történt a sérelem, az előtt kell véghezmenni az elégtételnek. Nos, Moody, készen vagy-e? Adjatok jelt, ha készen van.
Moodynak azonban nem sok készülés kellett; amint a kezébe adták a kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha tizenkét ember állt volna mellette körös-körül, azt mind a tizenkettőt okvetlenül összevissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek nem ártott, aki előtte állt.
A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha kinyújtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem engedett kiszámítani.
– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz! Moody! Ki ne üsd a szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott állok, ahova vagdalsz. Ne üss hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.
Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a körülállók durva nevetése, gúnyoló, bosszantó megjegyzései lovagok bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az ember ellenfele kardját bal kézzel elkaphassa, amit Moody egypárszor szinte megkísértett, de sikertelenül.
A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore orvos szintén ott ül a kacagók között, sebészi szereit szétterítve térdein, s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt, s fogcsikorgatva az orvosra rohant.
– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, útját állva a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s bal kezét szeme elé tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egyetlen csapással vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg. Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.
Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva, lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.
Scudamore szolgálatteljesen futott a megsebesült ápolására.
– Ide ne jöjj! – ordíta az rekedten. – Hozzám ne érj, mert megráglak, úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.
Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét leköthették egy targoncához; még azután sebesült karjával öklelődzött; mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni, s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeckelék, lehetett az orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.
– Milyen romlottak az öreg úr fogai – szólt Scudamore gonosz hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz belőlök kihúzni.
Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt ép, egészséges fogain végigjártatá.
Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket, tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a brigantine-t.
Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát, s kezét nyújtá neki.
A tengerész rövid gondolkozás után elfogadá a nyújtott kezet.
– Jól van – monda –, elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét találkozni fogunk.
– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni, Rolls kapitány.
– Nekem pedig azt súgja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel fogom egykor akasztatni.
– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig. Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?
– Elfogadom. Reménylem, hogy az ára ki van fizetve. – Oh, szót sem érdemel. Szívesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön, Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban lesz.
– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem kísérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.
– Ön derék fiú. Tehát majd máskor találkozunk. A viszontlátásig.
A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok néhány csáklyalökést adtak a brigantine-nak, kifeszítették vitorláikat, háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s fél óra múlva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.
