HETEDIK FEJEZET • Ferde helyzet
HETEDIK FEJEZET • Ferde helyzet
Trenk Frigyes a porosz tábor előőrseit és bagázsiás szekereit már hajnalban maga előtt találta, s ebből megtudhatá, hogy a király serege keleti irányban mozdul előre, s gyors menetben halad. Konopist közelében talált rá a főhadiszállásra. A király éppen sátorában ebédelt legközelebbi környezetével. Ágyútalpakra fektetett szekéroldalak képezték az asztalt, sült marhahús főtt csicsókával (topinambour) a vendégséget. Italul szolgált a jóféle almabor (gose), ami ott helyben készül.
A király maga használta ülőkének az almaboros hordót, mégpedig úgy, ahogy Bacchust szokták rápingálni, lovagolva, hátul a csap a hordóba volt ütve; ha kifogyott a kanna, a király maga töltötte teli. Azt a szép tabourettet, melyet a királyné saját kezűleg hímzett számára, átengedé az angol követnek, aki jobbján ült, s kivételképpen brandyvel frissítette fel magát.
Mikor Trenk Frigyes a király sátorába belépett, nagy üdvriadal támadt a vendégeskedő társaságban.
– Ah! Itt van Trenk! Megérkezett Trenk.
Mindenki azt hitte róla már, hogy odaveszett: hogy egész éjen át elmaradt.
– Nos, Fritzi! – szólt a király. – Hát egyedül jön maga?
– Nem, fölség, másodmagammal – s azzal a kék köpönyege alól előhúzott egy tokaji boros átalagot, s azt a király elé tette.
– Hát ezt hol vette?
– A jámbor beneschaui barátok disputálták rám erővel, hogy hozzam el fölséged számára.
– És a katonái?
– Két vadász kivételével, akiket Trenk huszárjai levágtak, mind itt vannak.
– De megfizetett értük?
– Hetet a kettőért. Huszonkét huszárt pedig elhoztam foglyul. A lovaikat huszonkét szénásszekér elé fogattam; azok is eljöttek szépen.
Nagy örömriadal támadt e szóra! Huszonkét szénásszekér! Ebben az ínséges időben. Voltak Tamások, akik nem hittek benne, amíg saját szemeikkel nem látták, hogy csakugyan létezik ilyen heraldikai csoda! Nagyobb csoda, mint a kétfarkú oroszlán: szénásszekér!
Ez aztán a csodahős!
S még foglyul is ejti a megtámadóit: a másik Trenk mesevitéz huszárjait egész csapatszámra! S keresztülsétál trombitaszóval a pandúrok táborán, melyben a többi vállalkozók mind odavesztek. Sőt még egy elszakadt ulán csapatot is felszed az úton, s azt is magával hozza.
– Ide ülj mellém! – mondá a király, helyet szorítva Frigyesnek maga mellett.– Hozd ide magadnak azt a dobot a szögletból; arra ülj –, s azzal eléje tolta a rosztbifes tálat, hogy szeljen belőle. Frigyes nem is hagyta magát kétszer kínáltatni. Falt mint egy farkas: minden hozzá intézett kérdést hallatlanná téve.
A király láthatólag gyönyörkődött benne.
Majd az angol követhez fordult, s Trenk vállára téve kezét, azt mondá neki:
– C’est le matador de ma jeunesse!
Trenk pirult e dicséret miatt. Volt oka a pirulásra. Madame Circe mondhatná azt meg, hogy milyen matador. Hüvelybe tett fegyverrel. A tokaji boros átalag kézről kézre járt: azt nem szokták klázliból inni, hanem az akonáról. Maliciózus egy edény! Tüdő kell hozzá, hogyha az ember egy kortyot ki akar belőle szívni.
Az ebéd végeztével a király kijött a sátorából, mustrát tartani a Trenk Frigyes által elhozott szekerek, katonák és foglyok fölött. Azok rendben fölállítva vártak a sátor előtt. A saját katonáit megdicsérte, a foglyokon végigpróbálta nyelvtudományi ismereteit, s miután azok se a magyar, se a szarmata kérdésekre nem feleltek, s még arra a kérdésre is, hogy „styi rumunyesztye?” csak a fejüket rázták, meggyőződött, hogy azok valami egészen ismeretlen népfajhoz tartoznak.
Azzal ott a vezérek csoportja előtt levette a nyakából a szalagon függő katonai érdemrendet, s azt Trenk Frigyes nyakába akasztá.
– Jutalmul e derék hőstettért!
Trenk Frigyes alig tudott valamit rebegni. A lelke azt mondá, hogy soha még érdemrend rosszabbul meg nem volt érdemelve.
A király még e fényes kitüntetésen fölül egy erszénnyel is megjutalmazta Frigyest. Az erszényben ötszáz arany volt.
Ez a szénának az ára.
De Trenk a maga részéről szintén nem maradt hátra a nagylelkűségben. A király által ajándékozott pénzből az őrmesternek és a káplároknak húsz Frigyes-aranyat adott egyenként, s minden katonának egy aranyat, azonfelül az ezredkáplánra rábízott száz aranyat, hogy ezt majd a két elesett vadász édesanyjának küldje el.
Ezzel a bőkezűséggel gondolta biztosítani a hallgatásukat.
Hiszen egész dicsősége addig tart, amíg ezek ki nem beszélik az igazat.
Jasinszky karon fogta, s fensőbbségi gráciával gratulált neki e szép katonai bravúrhoz.
– El kell nekünk mondanod, hogyan ment végbe ez az egész briliáns affér.
Most aztán Frigyesnek kellett volna hazudni egy hősi fordulatokkal teljes mesét. Megvoltak a hozzá való eszközei: nagy költői tehetséggel volt megáldva. De azt nem vette most elő.
– Bocsássatok a sátoromba. Két éjszaka nem aludtam. Folyvást a nyeregben. Fáradt vagyok, mint a kutya.
Mielőtt mégis a sátorába bocsátották volna, a király még egyszer behívatta őt magához. A király egyedül volt vele.
– Tudja maga már a tábori jelszót?
– Még nem közölték velem, fölség.
– Akkor ne is tudakolja. Mire fölébred, más jelszó lesz: azt közlöm magával: „Mollwitz!”
– „Értem”, fölség.
– Mért nyomta meg azt a szót, hogy „értem”?
– A jelszó azt jelenti, hogy szembe megyünk az ellenségre, és megverjük.
– Helyesen magyarázta. Hát azt tudja maga, hogy igazi ellenséggel állunk szemben?
– Tudom, fölség. Lotharingi Károly érkezett meg a rajnai hadsereggel; csatlakozott Nádasdy hadtestével és a szász hadsereggel. Drezda felől közelítenek.
– Helyes. Előttünk Lotharingi Károly, a hátunk mögött Trenk Ferenc. Micsoda rokonságban áll maga ezzel a Trenkkel?
– Apáink testvérek voltak, de egymást nem szerették. Életútjaik külön váltak. Én és nagybátyám, Ferenc sohasem láttuk egymást.
– Többet nem tud maga a nagybátyja felől?
– Amit hallásból-mondásból lehet tudni: vitéz embernek, de rossz jelleműnek írják le. Nem az én dolgom bíráskodni fölötte. De ha a csatatéren találkozunk, valamelyikünk le fogja vágni a másikat, annyi bizonyos.
– Ezt szeretem hallani. Amíg én a deréksereggel előrenyomulok Lotharingi Károly ellen, azalatt maga a tartaléknál marad a testőrszázaddal, és részt vesz a hátvéd csatározásaiban, s rajta lesz, hogy az ellenfélt visszaverjék.
– Nem lesz nehéz feladat, felség.
– No, csak semmi elbizakodás. Trenk Ferenc jókora haderővel rendelkezik, s gyors mozdulatokra képes. Ma három hióbhír érkezett hozzám egy óra alatt. Budweiss és Franenberg kapitulált egy ágyúlövés nélkül, s utánuk másnap Thábor, a Walrabe-ezreddel. A másik kettővel nem törődöm. Szedett-vedett hesseniek voltak; de a Walrabe-ezred! S különösen a hadakban edzett főparancsnok, A. Z. herceg…
Ennek a névnek a kimondásánál a király soká nézett Trenk Frigyes szemébe. Olyan volt e királyi szemek nézése, mint a gyújtóüveg sugártüze. Trenk Frigyes kiállta azt.
Egy pillahunyorítás nem árulta el az érzelmeit.
Pedig teljes nyugalmat mutatni is veszedelmes volt. A. Z. herceg nagy tekintély volt a hadseregnél, s Trenk Frigyes gyakran volt neki meghívott vendége. Egy kicsit mégiscsak kellene mutatni a megütközést az elfogatás fölött, ha már az örömöt nem akarjuk is elárulni.
– No! És maga annyit sem mond ily kitűnő pártfogójának a balesetéről, hogy „Isten őrizz”!
Trenk Frigyes nyugodtan felelt:
– Ezt a rossz hírt már tegnap ilyenkor hallottam, fölség. Nem lepett meg.
– Kitől tudhatta meg?
– A fogoly huszároktól.
– Hát tud maga ezeknek a fogoly huszároknak a nyelvén beszélni?
– Én nem; hanem a háziasszonyom, akinek a kastélyában szállva voltam.
– Ahhá! Tehát magának háziasszonya volt.
– Tudósításomban mindent elő fogok adni. Beneschau földesasszonya Sch…in grófnő. Ő küldte általam fölségednek az élelmiszereket a kocsikkal együtt, hódolatból.
– Szép-e?
– Igen disztingvált hölgy.
– Nem azt kérdeztem, hogy milyen a magatartása, hanem hogy szép-e?
– Nagyon szép, fölség.
– Megfizetett maga az élelmiszerekért?
– Ismétlem, hogy ajándékba küldte felségednek.
– Nekem igen! De maga csak nem maradt adósa?
Trenk Frigyes minden prüdériáját elővette, hogy szabadkozzék.
– Mit gondol, fölség? Ilyen helyzetben! Ellenséges tábor közepett!
– Ejh! Katona fegyverének mindig fel kell húzva lenni. De csak megölelgette a búcsúzáskor?
– A búcsúzáskor nem, fölség.
– No, hát az alkudozáskor. Az én nevemben, per procura.
A király nevetett; erre aztán Trenk Frigyes is elnevette magát, míg hirtelen észrevette, hogy ezzel a nevetéssel a titkába enged látni, s nagy hirtelen összeszedte magát.
– Az etikett korlátai között.
– Jól van, ismerjük ezt a dolgot. Most elmehet aludni. Estére megkapja a parancsomat.
Trenk Frigyes a királytól kijövén, sietett a sátorát fölkeresni, ahol a két lovászlegénye várt reá; a sátor mögött volt a két vezeték paripája. Leveté magát a medvebőrre, s rögtön elaludt. Az esti trombitaszó ébreszté föl.
Akkor tudta meg, hogy a király a főhadiszállással együtt már délután elköltözött, s őt a testőrségi századdal együtt hátrahagyta, négy ágyúval. Hanem azt az ötven huszárt, akik a kirándulásban részt vettek, magával vitte a király.
Trenk Frigyes fel tudta fogni helyzete ferdeségét.
Ma minden ember az ő csoda vitéz tettéről beszél; bámulják, irigykednek rá: nagy jövendőt jósolnak neki; de ha a király maga elé találja hívatni Norbertet, a huszárőrmestert, s elmondatja vele magának az egész hadikalandot, egyszerre kisül, hogy a vezénylőtisztnek ebben az egész bravúrban csak a szégyenteljes kelepcében kussadás jutott. Ekkor aztán, ha kérdi valaki: hol nyerte ez a „grüner Junge” azt a vitézségi érdemrendet, azt fogják rá felelni: „Madame alkovenjében”.
Ez a nyugtalanító érzés kísérte őt az egész hadi úton. Harmadnap utolérte a királyt, s azontúl ő vezette az első szakaszt a testőr lovasságnál; a király a dobverők szakaszánál lovagolt.
Egyszer odainti magához a király Frigyest, s azt mondja neki:
– No, Trenk, most ráérünk a dolgunk felől: beszélje el nekem, hogyan történt az a maga vitézvágása Beneschauban?
Frigyes elmondott mindent a királynak híven, szépítés nélkül; bevallotta az elkövetett nagy hibát, aminek balkövetkezéseitől csak egy asszony furfangja s az altisztjei vitézsége szabadíták meg.
A király arcvonásain látszott a meglepetés. Nem árulták el még neki e titkot: Frigyes szájából hallotta ezt először, mint önkéntes vallomást.
– No lássa, ezt szeretem, hogy igazat mond. Nem titkolja el a hibáját, nem kérkedik hamis érdemekkel. Azért a hőstett érdeme csak maradjon a magáé. Megtörtént ez már híres hadvezéreken is, hogy hibából nyerték meg az ütközetet. Mollowitznál magam is megfutottam, s csak másnap tudtam meg, hogy fényesen győztem: derék gránátos ezredeim legázolták az ellenséget. Kicsinyben magával is ez történt. Köszönjük meg Fortuna istenasszonynak, hogy ránk kacsintott. Hanem már most ezzel aztán legyen ám vége az istenasszonyokkal való kacérkodásnak! Maga fiatal ember, sok szép tehetséggel van megáldva. Szíve, feje helyén. Tudományos képzettsége sok. Testgyakorlatokban, férfiküzdelmekben az elsők közül való. Lelkében tetőtől talpig nemes ember! Ezt ne vegye dicséretnek. Egyetlenegy indulat képes lesz magánál mindezeket a jó tulajdonságokat lerontani. Ez az érzékiség. Erre pedig magának nagy hajlandósága van. Egyetlenegy órájáért a gyönyörnek maga el fogja veszteni az eszét, elfeledi a kötelességét, elárulja a hazáját, s lesz komisz, alávaló jellem, háládatlan, fizetett kém. Ez mind lesz magából, ha be nem vakcináltatja magát a szerelem ragálya ellen.
És azután még egy félóráig tartotta atyai oktatásokkal Trenk Frigyest a király, mellette lovagolva.
Elmondta neki, hogy ilyen idős korában őnála is hasonló pusztító hatású betegség volt az érzékhevülés, ő is el tudott minden kötelességet felejteni egy édes csengő hangért; az ábrándok világába hagyta magát ragadtatni.
És azután áldva emlékezett vissza arra az atyai vaskézre, mely ábrándjait kíméletlenül összetörte, és eltévedt fiát a férfifeladatok teljesítésére kényszeríté, egy börtönfelügyelő szigorúságával.
– Én hasonló atyai gondviselést fogok maga felett gyakorolni – mondá a király. Én magából egész embert akarok csinálni. S ha nem megy másképp, összetöröm, s újraöntöm, ahogy énvelem tett az apám. De tudja maga, mi a neve annak az újraöntő anyamintának? Börtön. Maga most azért a beneschaui asszonyhistóriáért rászolgált egy esztendei várfogságra. Ez most el van téve; de nincs elengedve. De eszébe jusson magának, valahányszor még egy olyan hosszan aláomló asszonyi hajzatot, mely egy tündértermetnek utolsó takarója, végigcirógatja a kezével, hogy Frigyes király fekete könyvébe be van írva az adóssága.
Frigyes a könnyekig meg volt hatva a király atyai dorgálásai által. Szentül fogadta, hogy spártai életet fog élni ezentúl.
A király megerősítette ebben a szándékában. Valóban semmi sem oly hathatós védelem egy ifjú férfira nézve a szerelem és bujaság csábító démona ellen, mint a test edzése, fegyvergyakorlatok, atlétai versenyek; a merész dacolás az elemekkel, a szomjazásban és koplalásban való tökéletesítés, ahogy már a Gradus ad Parnassum mondja, melyet minden szintaxista ismer: „Multa tulit, fecitque puer: sudavit et alsit. Abstinuit Venere et vino.” (Hej, sokat eltűrt, s tett a fiú izzadva, dideregve. Elkerülé a szerelmet, a bort.)
Azután majd ha Berlinbe visszatérnek, ott lesznek Trenk Frigyes előtt a híres tudósok, Pöllnitz, La Mettrie, Jordan: azokkal társaloghat, azoknak a szelleméből sokkal több táplálékot gyűjthet a lelke számára, mint holmi hiábavaló asszonyszemélyek fecsegéseiből.
Trenk Frigyes egészen megadta magát. Ünnepélyesen felfogadta, hogy ezentúl napjának minden óráit a vívó- és lovaglóporondon fogja tölteni, a hevülések ellen jeges fürdőket vesz: éjszakáit a tudományoknak fogja szentelni, s ha egy asszonnyal összetalálkozik, annak csak a cipője orrát fogja nézni lesütött szemmel.
Tesz az ember ilyen fogadásokat, mikor naphosszat masírozik hóval vegyes záporesőben, sárban, éhezve s keresve az ellenséget, akivel össze akar verekedni.
Hogy azután megtartja-e ezeket a fogadásokat: az otkolonillatos szobában, a kandalló tüzénél, a forró puncs szürcsölése mellett? Az megint más kérdés.
