A kőszívű ember felel
A kőszívű ember felel
Mindennap, de mindennap ott fekszik a fiavesztett özvegy, arccal a földre leborulva a kőszívű ember arcképe előtt.
Mindennap újra meg újra ostromolja ez örök könyörgéssel: „Ne vedd el másik fiamat!”
Monomániája kezd lenni ez a harc egy festett képpel.
S a festett kép oly szívtelen, oly hallgatag.
S a jajkiáltó sorok, mikben gyászharang, dobpörgés hangzik, még mindig jönnek a hírlapokban, mint új meg új üzenet a felleges égből.
Egy esős nyári nap hideg estéjén ismét együtt volt a család. Szokatlan júliusi hidegek jártak a lapályon; a kandalló körül ültek, midőn újra hangzottak azok a fegyveres léptek az előteremben, mik Giantot fektéből feluszítják, s ismét benyit az a vendég, aki nem kocogtat az ajtón: „szabad-e?”
Ugyanazon csendőr az, ki a minapi leveleket hozta. Ugyanaz a merev katonás arc, mely semmi indulatot el nem árul.
– Egy levél Baradlay Kazimirné asszonynak. Újépület, második pavilon.
Reszketve kel fel előtte mindenki.
Ez a halálmadár.
Tántorogva, féltébolyultan járul eléje a szólított nő, s reszkető kezét nyújtja a levél elé.
És aztán karját arca elé emelve, eltakarja előle szemeit, mintha nem akarná látni azt, amit kezében tart.
– Olvasd! – szól, a levelet odanyújtva Arankának. És maga karszékébe roskad vissza.
Arankának már szabadalma van borzalmas leveleket elolvasni.
Ő töri fel a pecsétet, ő bontja fel a borítékot, ő hüvelyezi le a levelet. És azután olvassa azt:
„Anyám. Szabad vagyok!
Richárd.”
Az anya nem hisz annak, amit hallott! Látni is akarja.
Kiragadja menye kezéből a levelet, és arca elé tartja.
Igen! Ezek az ő vonásai! Ez az ő írása! Él! Ír! Megszabadult!
Ez való. Ez nem álom.
És a levéllel kezében elfut; beveszi magát belső szobáiba. Ott, hol férjének arcképe áll, zokogva leül a kerevetre; újra meg újra elolvassa a rövid levelet. Aztán feltartja azt a mindenütt szemébe néző arckép elé, mintha azt kívánná attól, hogy az is olvassa el. És végre megcsókolja a festett arckép kezét. A kezet, mely megbocsátott, a kezet, mely nem sújt többé.
Ama közbenjáró, ki míg kicsiny gyermek volt, ha nehéz vitáik voltak szülőinek, annyiszor járt apától anyához engesztelő rebegéssel: – odafenn van már – s ismét kibékíté őket!
