A szenvedések kulcsa
A szenvedések kulcsa
Mikor aztán Richárd elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer le is kell szállni a földre.
Elővette kis feleségét, és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.
– Kedves, kicsi feleségem. Tudod azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?
Edit kinevette vele.
– Hogy volnánk mi szegény emberek, mikor nekem itt vagy te; teneked meg itt vagyok én!
– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell húznunk kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.
– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!
– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz sem mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek, szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni, s havi díjam felét átengedni nekik.
– Igen, jó lesz; ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod milyen jól főzök én! Csak egy bejáró cselédet tartok, aki elmosogat, s kijövünk a jövedelmeddel.
– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami vasútnál, közintézetnél alkalmazást keresek, s a hiányzó összeget kiteremtem.
– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet, elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon, s ne keress magadnak semmi szolgálatot.
Richárd összecsókolta a kedves feleséget, s aztán átadott neki ötven forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.
A kis menyecske elővette a papírt meg a plajbászt, elkezdett számítani, mennyibe kerülnek a piaci élelmicikkek; s rájött, hogy még tizenöt forint megmarad szállásra és ruházatra havonként.
– Ez pompás költségvetés! Hanem azért mégis kell valami dolog után látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd okvetlenül hárman fogunk lenni.
– Eredj, te bohó!
– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.
– Igazad van. Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok pénzért.
– Óh, azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább kétszer annyi munkát vállalok magamra.
– No, az kellene nekem! Hogy az egész nap ne légy az enyém. Majd megosztozunk.
– Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint ahogy az édesén megosztoztak.
Richárd engedelmet kért egypár órára elmehetni hazulról, míg dolog után lát. Edit szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.
Egyetlenegy főzőedénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely gyanánt. Azon előbb megfőzte a levest abban az egy edényben; azt félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután megfőzte ugyanazon edényben a húshoz való mártást; azt is félretette egy csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly ízletes volt minden, oly finom és kínálkozó.
Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richárd, a kész ebéd várta.
De jól is ízlett! Richárd evett, mint egy farkas!
„A császár nem ebédelt jobban!”
S ezt nem a dinasztia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk, hanem hogy annál jobban megdicsérje vele „szép asszony főztét”.
S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!
A simára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.
Hiszen ez pompás ebéd volt! Harmincöt krajcárból!
Ilyet nem mindennap ettünk „nagyságos úr korunkban!” (Kivált mikor Pál úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)
De meg is érdemlette Richárd a jó ebédet. Jó eredménnyel járt. Kapott alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal. Az már aztán a dicsőség.
Lám, első Péter cár is, mikor egy napon beállt napszámosnak, s a kapott bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin cárnénak: „Látod, hogy el tudnálak tartani, ha cár nem volnék is!”
Még más dolgokban is eljárt Richárd.
Volt a Porcelán utcai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egypár ezer forintra megy biz a tartozás; de talán ráállnak a részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.
Az öreg Salamon azt ígérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be szokott zárva lenni a boltja.
Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.
Edit még akkor törülgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok ki voltak nyitva, hogy friss lég jöjjön be az egyetlen szobába, mely egyúttal konyha is.
– Ah, szép asszonyság – szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva –, engedje meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, amelyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint amelyik a legyezőt forgatja. Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb egymáshoz. Azt hiszem, nemigen ijednek meg ilyen magányosan. Itt legalább nemigen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nemigen kell benne egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten áldása legyen rajta. Tehát, ha megengedi alezredes úr! Kérem; nekem mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, amiért ideparancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs több egy széknél, én állhatok.
De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richárd ült rajta, akkor Edit az ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)
– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív, egy lélek.
A szatócs elővette zsebéből a papírba csavart krétát.
– Tehát legyen ön olyan kegyes, szíveskedjék nekem feldiktálni, kiknek tartozik.
Richárdnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon írta azokat egymás alá az asztalra.
– Nagy összeg, tetemes summa pénz – szólt, szemöldeivel mozgatva kerek sipkáját, Salamon. – Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!
És egyet szippantott fekete burnótos szelencéjéből. Megkínálta Editet is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.
– Majd megszokja, ha a férje sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No, majd később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes korú, mikor ezeket az adósságokat csinálta.
– De teljes becsületű mindig voltam!
– Áh! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. „A becsületem sohase volt kiskorú!” Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje. Tékozló fiú! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse őt!
Edit válaszul nevetett, és megcsókolta Richárdot.
– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos. Úgy hívják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.
– De én nem állok bele. Forintot forintért, ahogy én kaptam, ahogy nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak, kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből percenteket nem engedek le. Inkább magam szűkölködöm.
– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit.
– Ha most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő, miből fogjuk mindezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?
Azzal két rubrikát húzott az asztalon a krétával; a tele lajstrom fölé írta, hogy „Soll”, az üres fölé, hogy „Haben”.
– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonként száz forintot, annak felét a törlesztésre fordítom.
– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?
– Óh, igen! – sietett válaszolni Edit.
Salamon felírta azt az összeget a „Haben” alá.
– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.
– Ah, minek az nekem? – szólt bele Edit. – Hiszen jó anyánk annyi ruhát küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szaggatom. Írasd be az összeget egészen!
És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem írta Salamon a „Haben” rovatba.
Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, amihez hozzákészülés kell, és monda:
– Ehhez járul mármost még Liedenwall Edit kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüstforint.
És aláírta számokkal vastagon: 300 000 forint.
Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez.
Akkor a vén szatócs felállt, és megfogta mind a kettőnek kezét.
– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kívánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. Amit mondtam, amit ide írtam, az komoly dolog. És mármost tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. Ahogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.
„Amit önök kiálltak – kezdé a szatócs –, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higgyék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy percentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa.
De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos, büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.
Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahúgainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.
Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok; s a hosszú idő alatt az ifjú leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, amit az ügyvédek úgy neveznek, hogy „az executiónál kezdte a processust”.
No, megtörtént. Nem ritka eset az.
Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon skrupulózusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.
Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kisleányát, Liedenwall Edit kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.
És aztán a másik végrendelete így hangzott:
„Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy, és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.
Ha aztán Liedenwall Edit is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.
Ha Liedenwall Edit elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.
Ha Liedenwall Edit férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát; az egész összeg a Brigitta-szüzek kolostoráé legyen, s annak csak kamatjait élvezzék, amíg élnek a Plankenhorst úrnők.”
Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leírta, elárulta azt a Plankenhorst nőknek. Azok tudták.
És mármost gondoljanak önök azon eseményeken végig, amik önök közt történtek, és meg fogják találni mindennek a magyarázatát, legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.
Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedül. Mikor Baradlay Richárdot el akarták ölni mint Liedenwall Edit vőlegényét. Mikor Liedenwall Editet a kétségbeeséssel akarták odaűzni, hogy felvegye a zárdaszüzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edit volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edit vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz percenten alul!
Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kísértem. Óh, nekünk, porban csúszó embereknek nagyon jó políciánk van. Belátunk a házakba, a szívekbe. Még a zsebekbe is!
Ez az utolsó a legérzőbb orgánum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.
Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti hitükben.
Az emberek nem rosszak ingyen, csak úgy a rosszaság szeretetéből.
Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek – csak éhes lélek.
Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne, és pihentetné a testét.
A legelső rossz tette is spekuláció volt.
Mikor az almát megetette az első asszonnyal, így spekulált: „Ha örökké csak ez a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok megélni. Legyen belőlük ezermillió. Akkor aztán nekem is jut egy kis komfort.”
Azért én az ördögöt nem úgy ítélem meg, mint más. Neki is joga van élni. „Leben und leben lassen.” Hanem aztán érje be a maga apanázsával. Hiszen van tágas kvártélya és fűtőszere! Ez elég szép!
Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten! Olyan idő van most, amikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra is gondol?
Aki a mezők liliomait és aki a balett hölgyeit ruházza, majd gondoskodni fog Alfonsine-ról is.
Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.
Hiszen minekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.
– Nos, hát alezredes úr, alezredesné asszonyság! Tetszik önöknek így az ügyek elintézése?
