Két jó barát
Két jó barát
Egy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak, mint a kővé vált zöld bársony. A karcsú, zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agavé emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a szágópálma nyújtja felé ujjas leveleit, miknek egy-egy szárnya a fél termet átéri.
A terem boltozatáról, mint a cseppkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított, óriási üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezer színű világot, mint egy összetört szivárvány.
A középen áll egy óriási akvárium, két öl átmérőjű, egyetlen darabban öntött üvegmedence, melynek zöld tengervizében úszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fűrészorrú, legyezőfülű, kulacstermetű, kígyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjak után ismernek a múzeumok. A medence közepéből alabástrom triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világoszöld szökőkútsugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölnivíz, mely – amint a medence gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog – úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában fürödnének.
És ezt az egész medencét egy alulról átható fényáramlat világítja keresztül, valami álom látta, tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.
Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, akiket csak az hall meg, akinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.
E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; ahány, annyi színű márvány, arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal ékítve és végtül végig hullámozva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végignézte őket a halandó s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat, tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!
De csitt! Valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta!
Ez a tündérpalota, tenger alatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a brazíliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével; a szentpétervári „márványpalota”, és odakinn huszonkét fok a hideg.
A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni, s a diplomaták hímzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából, s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű, fekete frakkban, fehér mellénnyel és nyakkendővel, arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.
Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.
Szép, méltóságteljes arc, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arcéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.
A szép ifjú, dacára az egyszerű, fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.
Egy fényes, katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csípőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele, és aztán karja alá ölti kezét.
Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifjú édesatyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyrabecsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyhercegnőnek bemutattassék.
Aztán vitte magával.
Valóban szédítő helyzet.
Egy ifjúnak, aki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet, és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.
A fiatalember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Táncvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alekszandra hercegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arccal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagy termet, ami nagy feladat, nemigen szokták megtenni, csak bravúrból – vagy szerelemből.
Az ifjú üdvözölte táncosnéját, és odább ment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.
Igézet járt vele.
S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett. Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.
Minden vonása azt mondta, hogy az, ami itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcnak.
Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a himnuszt kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyhercegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachitterembe sietett.
Egy veres egyenruhás palotaszolga nagy ezüsttálcán frissítőket kínált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a percben valaki lenyomta hátulról a kezét, s azt mondta neki:
– Ejh, ne idd azt!
Az ifjú visszafordult, s először jött önkéntelen mosoly az arcára.
– Ah, te vagy az, Leonin?
Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges, telt arcú ifjú alak, pompás, fölkunkorított szőke bajusszal és arcszakállal és sűrű, szőke szemöldökkel, amikhez jól illettek határozott tekintetű, élénk, szürke szemei.
– Már azt hittem, ott veszesz a táncteremben! – szólt barátságos szemrehányással.
– Menyasszonyoddal táncoltam. Nem láttad? Gyönyörű hölgy.
– Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig éppen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen!
Az idegen ifjú vonakodott.
– Nem tudom, illik ily korán?
– Hiszen hallod már, hogy a himnuszt trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?
– De, nekem úgy tetszik, F… hercegnőnek, akinek az udvarmester szintén bemutatott, alighanem tartozom egy quadrille-jal.
– Ugyan, ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabástrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló szilfid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mindmegannyi ördögi kérdések angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, ahol feleletet is adnak.
– Hová akarsz vinni?
– Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?
– Nem én.
– Hát a mennyországba? Félsz velem jönni?
– Azt sem bánom.
– Hát ha elviszlek innen a Kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinkacsapszékbe, ahol most a matrózok tartanak bált? Oda eljössz velem?
– Az is mindegy.
– No, hát akkor szeretlek!
Leonin megölelte az idegen ifjút, s megcsókolta az arcát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig; ott beburkolóztak bundájukba, s perc múlva csörtetve vágtatott velük a két jó volhíniai mén végig a Néva jegén.
Ez a két fiatalember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik – Baradlay legidősb fia: Ödön.
Amint a szán a hold világította palotasorok előtt végigsiklott, Ödön azt mondá barátjának:
– Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem errefelé van Kammenoi osztrov.
– Hiszen nem is oda megyünk – felelt neki Leonin.
– Hát mért mondtad azt?
– Azért, hogy ha valaki a malachitteremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk, halljon valami mást.
– Eszerint hová megyünk most?
– Látod, hogy a Petrovszkoi proszpekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkói szigetbe.
– Te, hiszen nincs ott más kapnivaló, mint kendergyárak és cukorfőzők.
– Igazad van. Majd valamelyik cukorfőzőt látogatjuk meg.
– Hát nem bánom – szólt Ödön, s bundájába takarózva hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.
Félóra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.
Leonin felrázta bajtársát fektéből.
– Helyben vagyunk.
A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a cukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a cukorillathoz nem.
A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arcú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük franciául: mit akarnak?
– A cukorgyárt megnézni – felelé Leonin.
– Csak a gyárt vagy a rafinériát is? – kérdé a francia.
– Csak a rafinériát – súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a francia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; százrubeles volt; azt mondta rá: „bien”, s zsebébe tette.
– Ez a másik úr is odajön? – kérdé Ödönre mutatva.
– Hát természetesen – felelt Leonin. – Adj neki száz rubelt, Ödön! Ez a belépti díj. Nem bánod meg.
Ödön nem szólt ellen. Odaadta a száz rubelt.
A monsieur azután elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül amint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető, s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy most már csak menjenek hát előre, ők tudják már hová.
Leonin Ödön karja alá ölté kezét, és vezette tovább, mint aki itt már járatos; egy csigalépcső következett; azon leszálltak, és amint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná fel; hasonló a dobveréshez és fúvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.
A csigalépcső alján egy vénasszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.
Leonin annak egy imperiált adott.
– Nyitva-e a páholyom? – kérdé a hajlott korú asszonyságtól.
Az bókot csinált, és mosolygott.
Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belül még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.
Most már világosan hallá a zenét.
– Hisz ez színház vagy cirkusz! – szólt Leoninhoz. S amint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: – Vagy gőzfürdő.
Leonin nevetett.
– Ahogy akarod. – S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlányára tett nyomtatott lapot. Formaszerű program volt. Együtt olvasták Ödönnel.
– „1. szám. Don Juan au sérail.” Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. – „Tableaux vivants.” Ez unalmas história. – „Les bayadères du khan Almollah.” – Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. – „La lutte des amazones.” – „Le rêve d’Ariane.” Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.
A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pincér volt.
– Teríts nekünk itten asztalt, fiú! – parancsolá Leonin.
– Hányra?
– Háromra.
– Ki a harmadik? – kérdé Ödön.
– Majd meglátod.
A garçon megterített; felhordott sültet, süteményt, jégmedencében pezsgős palackokat, s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.
– Te! Ez furcsa egy cukorrafinéria itten – mondta Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyrecén keresztül.
Leonin nevetett.
– Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?
– De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!
Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.
– Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?
– Mindnyájunkat Szibériába küldenének.
– A zenészek nem árulnak-e el?
– Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.
Leonin kettőt koccantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra néhány pillanat múlva az oldalfal közepén kétfelé nyílt, s belépett rajta egy hölgy.
Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő perzsa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát arannyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelógó ujjai elől felhasítva, s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arca a kaukázusi nemes jelleg, a legtökéletesebb tojásdad, finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú, holdgömbölyű szemöldök és a legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.
A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.
– Te nem vagy egyedül?
– Csak jer be, Jéza! – szól Leonin. – Ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele – te meg a másik fele.
Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kacagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.
– Hát nézz ide, Ödön! Ugye ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?
Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain.
– Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyog, ha csábít, ha kacag, ha kér, ha gúnyol; és egyik bűvösebb, mint a másik.
– El akarsz adni? – kérdé a cserkesz leány.
– Egy új világot teremtsen, aki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, aki nekem kebelbarátom, testvérem – annak odaadlak ingyen.
Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, ahol Ödön ült, s lesüté szemeit, és két kezét leereszté ölébe.
– Már az igaz, hogy átkozott állatszelídítő lett volna belőled, Ödön – szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás, pici lábát két tenyerébe fogva. – Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s amint te ránézesz azokkal a megverő „malocchiok”-kal, megjuhászodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, akiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlánszelídítő rájuk néz.
A cserkesz leány felvetette fejét, s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.
Talán először azóta, hogy a jekaterinogradi rabvásárló övszalagját kettévágta.
– Lássunk a pohárhoz, gyermekek! – szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgős palacknak; teletöltött három poharakat, kettőt Ödönnek és Jézának nyújtott; azok félig ürítették karcsú poharaikat – akkor megcserélte a két kelyhet, s ismét habzásig tölté azokat Leonin. – Fenékig! Így ni! Mármost megittátok egymás szerelmét.
A bor csakugyan megoldá a varázslatot, s Jézának azután jókedve lett. Künn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.
Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának, s egyszer sem fordult meg, hogy a künn látható „pièce”-eket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton, s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.
Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végignyúlt a kereveten, s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.
Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyemfürtös fejet; ahogy szokás megsimogatni egy szép kutyának a fejét.
– Hát neked ma nincs számod? – kérdé Jézától Leonin.
– Nincs. Ma egészen szabad vagyok.
– Látod, pedig az én édesem kedvéért adhatnál elő valamit.
Erre Jéza felpattant fektéből.
– Ha ő akarja? – szólt kérdő, kínáló tekintetet lopva Ödönre.
– Mit? – kérdé Ödön.
– Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válassz valamit début-szerepei közül.
– De hisz én nem ismerem madame repertoárját.
– Barbár! Jéza repertoárját nem ismerni! Pedig már fél év óta lakol civilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. „La reine Amalasunthe.” – „La diablesse.” – „Étoile, qui file.” – „La bayadère.” – „La nymphe triomphante.” – „Diane, qui chasse Actaeon.” – „Mazeppa.”
Az utolsónál közbekiáltott a cserkesz hölgy:
– Az nincs közötte! Ah, az nincs közötte.
– Ödön, ne hagyd magad kijátszani! Válaszd az…
Jéza felszökött helyéről, s kezével betapasztá Leonin száját, s nem engedte neki kimondani.
Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.
Ödön végét veté a tusának, s kimondá a választást.
– Mazeppa.
Jéza erre durcásan fordult el mind a kettőjüktől, s félvállal a páholy falához támaszkodott.
Leonin diadalmaskodott.
– Nekem sohasem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, amikor kényszeríteni foglak rá.
A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre, s azzal hevülten rebegé:
– Jó. Meglesz.
S mint a tünemény, elsuhant a páholyfal nyílásai között. A nyílás összezáródott utána.
Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt.
Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtért.
Egy harminc ölnyi átmérőjű, boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostéllyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszűrődött szivarfüst tanúsítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mitológiai képekkel díszített függönyök képezték, oldalajtókkal.
Ezt a tágas amfiteátrumot itt a cukorfőzde alatt a kormány tulajdonképpen rezervoárnak építtette a melasz számára; hanem valami élelmes francia Elíziumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi aranyfiatalság – ide értve a még aranyabb öreg urakat is – száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.
Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impresszárió ismeri azokat a kenőcsőket, amik Árgus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy amely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses cukorgyár egész a „rafinériáig” leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, amit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.
Néhány perc múlva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres volt a színtér; csupán két török ruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.
Leonin páholyajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.
A garçon volt ott, levelet hozott egy ezüsttálcán.
– Mit hoztál?
– Egy levelet a másik seigneurnek.
– Hogy jön az ide?
– Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott ahol, és rögtön felkeresni.
– Adj a futárnak fél imperiált, aztán takarodjék.
Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőírás és fekete pecsét.
– Nesze: billet doux – szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. – N… hercegasszony jelenti, hogy amiért a quadrille-ra meg nem jelentél, arsenicumot vesz.
Azután a rács felé fordult, s lornyonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulasszon Jéza Mazeppa-jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek.
– Látod: dacára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. Gond van nálunk mindenkire.
A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengettyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot; a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék. Leonin egészen odafigyelt.
Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés s egy hurráordítás a sodronyrácsozatok mögül.
– Ah! Pokoli szép! – kiálta Leonin. – Nézd! Nézd, Ödön! látod-e?
S amint egy percre hátrakapta fejét barátja felé, mit látott? Ödön jobbjával eltakarta szemeit, és sírt; baljában volt a felbontott levél.
– Hát te mit csinálsz? – kérdé Leonin ijedten.
Ödön szótlanul nyújtá neki a levelet. Leonin olvasá a franciául írt sorokat:
„Atyád meghalt. Jöjj azonnal! Szerető anyád, Mária.”
Leoninnál az első érzés bosszúság volt.
– Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, aki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?
Ödön azonban szótlanul felállt, s elhagyta a páholyt.
Leonin utánament.
– Szegény fiú! – szólt, barátja kezét megragadva. – Milyen mal à propos jött ez a levél!
– Bocsáss! – szólt Ödön. – Megyek haza.
– Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, akinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba – és haza. Veled megyek.
– De én hazamegyek, Magyarországba.
Leonin visszadöbbent.
– Ah! Magyarországba!
– Az anyám kívánja – szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.
– És mikor?
– Rögtön.
Leonin bámulva rázta a fejét.
– Bohóság! Hiszen megfagysz! Huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta meg a kereskedő.
– Mindegy. Én utazom.
– Hiszen utazol, amikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.
– Nem, Leonin – szólt Ödön fásultan –, minden óra, amit nem az úton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.
– Jó, menjünk lakásodra.
A két ifjú azon tekervényes úton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velük.
Amint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsúdott inasának, hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.
Leonin egy karszékbe vetette magát, s ott nézte, Ödön mit csinál.
– Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?
– Bizonnyal.
– Hibázol. Életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.
– Az mind kárba vesz.
– Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a cárnak is be akarnak mutatni. A cár maga kívánta legkegyelmesebben.
– De anyám mást parancsolt.
Ödönnek e néhány szava oly elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kelle látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.
– Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?
– Inkább más szívességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.
– Óh, a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.
Nem telt másfél óra bele, hogy Leonin visszakerült.
– Itt az útleveled.
Ödön némán megszorítá kezét.
– Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?
– Azt már tudod.
– Nem maradsz itt tovább sem az én barátságomért, sem a cár kegyéért?
– Nagyra becsülöm mind a kettőt, de anyám kívánsága elébb való.
– Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alekszandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, akiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban, mint testvéremet, jobban mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat, és maradj nálunk!…
Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.
– Megyek haza az anyámhoz.
A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével és kacagott.
Talán nem is kacagás volt ez?
Azután nyers modorral odalépett Ödönhöz, s megragadta annak két karját.
– Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?
– El.
– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.
Ödön átölelte barátját, és az is őt, és hosszasan tarták egymást szíveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.
Leonin sietett az úti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazószánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmiszerekkel; füstölt hús, hal, rosztopcsin, kétszersült és kaviárdöböz, teakatlan és tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér medvebőr bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát s két pár drótpisztolyt, meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükség lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett útitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, amennyi húsznapi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről-darabra újraöltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell felkészülni télen.
Biz Isten: úgy gondoskodott róla, hogy édesanyja se tehette volna jobban.
A „vasok”, az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőr veretes menedék, elöl bagairaernyővel, hátul csizmatalp szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengettyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az „imsik” kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.
– Tehát csakugyan útra kelsz?
– Úgy van.
– Akkor fogadd el tőlem ezt az amulettet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.
Egy kis gömbölyű kámea volt az, gyöngyházból faragva, s aranyba foglalva; Szent György lovagot ábrázolta a sárkánnyal.
Ödön visszautasítá az ereklyét.
– Köszönöm, bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. Amikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.
Leonin megragadta barátja kezét.
– Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között vagy négyet?
Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét, és válaszolt:
– Négyet.
– Jól van – szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.
Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s azután befészkelte magát a vasok elejébe, s perc múlva repült a szán a főváros hólepte utcáin végig. Reggel volt már, nyolc óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen, s az ablaktáblák zárva mindenütt.
Itt későn virrad.
Egész Szmolenszkig kevés változatot nyújtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, ami pénzért valahol megszerezhető.
Hanem, midőn Szmolenszkre megérkeztek, a postaigazgató figyelmezteté őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostól bevonultak a hollók, varjúk a városba; minden templom teteje tele van velük.
– Ejh, mit tudnak ahhoz a varjúk? – feleltek neki, s reggel utaztak tovább.
Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnyeperen végigutazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, ahol megpihenni sem lehet, míg Leonin rá hagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, amiknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.
Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sűrű volt a köd, hogy alig bírtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengettyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre percegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz, fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.
Szinte dél volt, mire világosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sűrű ezüstfátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt, fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen; az a nap.
Egyszer aztán rögtön felszakadt a köd, s eléderült a táj. Szép fehérre festett táj, ezüstlapon cukoralakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zúzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristállyal behintve.
És néhány percig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekívánkozott az utazókról.
E tünemény oka nemsokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét ködforma; eleinte kétes lila színű, azután mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan – és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolhoz mérve ijesztő sebessége kivehető, amint közelít s amint a napot elborítja; az egész táj egyszerre hamvasszürke lesz.
Leonin kitekinte az ernyő alól, s halkan dörmögé társának:
– No, bajtárs, most megkaptuk a buránát!
– Mi az a burána?
– Majd mindjárt megtudod.
A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda.
Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött táncolva, keringve egy rettenetes, fehér kísértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! Az északi „szélmenyasszony”, ki homok helyett hóból emel oszlopot ég és föld között, s ez őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talál: erdőt, házat, embert, vadállatot.
Ez a burána.
– No, fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk, égbe, pokolba – haza!
A három paripa korbács nélkül is vágtatott, ahogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öccsének, bátyjának; biztatta őket Szent Mihállyal és Gergellyel.
Egyszerre nagyot villámlott.
Tél közepén huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg nem állt többé; úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kígyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apokalipszis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyún; uralkodva a vihar rémei között.
A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három, s hasztalan emleget nekik az imsik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.
Néhány perc múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.
A burána utolérte őket, s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.
Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles, égető havat; a bőrfödelet mintha óriási korbáccsal ütötték volna; egy percre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfikézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz, s megcsókolta barátja szemét.
– Látod-e még csillagaidat?
– Látom.
Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek, s Isten irgalmára bízni testét-lelkét.
A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.
Lassanként csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt súgá barátjának:
– Most mindjárt el leszünk temetve.
Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:
– Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.
A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött, és temeté a maga alá legyűrteket, hanem a typhon elhaladt mellettük; ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.
Lassanként a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, ahova levetette magát, s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóból; – nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadult hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt egy percre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor; amilyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkíséretét, s már a délkeleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végigcikázó villámszikráktól megvilágítva.
Hanem a táj, amelyen végigment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi táncáról.
Az a folt erdő, amelyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Néhány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.
És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.
Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. Ahol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sáncokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.
– No, bátyuska, merre megyünk most? – kérdezé az imsiktől Leonin.
– Azt csak Szent Prokop tudja – felelte az imsik, és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy Szent Prokop az utasok védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdeni, merre az út.
– No, hát valamerre majd csak előremenjünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. – Jó volna most a Dnyeperen, ugye, bátyuska?
– Biz, uram, nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnyeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.
– Vess keresztet magadra, s menjünk odább!
A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja, hová mennek. Néha azt hitték, hogy már útra találtak, s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel vagy lovassal nem bírtak találkozni; sem egy emberi lakást nem bírtak felfedezni körös-körül.
A burána után pedig a hideg még néhány fokkal erősebb lett. Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:
– Ott jön ránk szemközt egy kozák!
Leonin kitekinte, s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.
– Hajts feléje!
A szán nemsokára beérte a látott alakot.
Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csoda különös helyzetben volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig állt, s lehajtott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült, hosszú dárdáját a földre leeresztve, s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.
Az imsik szépen köszönté a vitézt Jézus nevével.
A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.
Azután Leonin szólítá meg.
– Jó napot, vitéz, honnan jössz, és hová tartasz?
A kozák csak nem felelt.
Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen fickót, s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.
Hanem a kozák tovább is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.
– Héj, fickó, nem tudsz szólni? – rivallt rá azután Leonin, s odament hozzá, és megfogta a kozák karját.
Akkor vette észre, hogy kivel beszél.
Ló és lovas meg voltak fagyva.
Egy lovagszobor az útfélen.
– No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág – monda Leonin útitársának, visszatérve a vasokhoz.
– Szegény katonát útban érte a burána, s lovastól megfagyott. Nem új dolog ez – sóhajtott az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél. Őt magát lovastól együtt úgyis megeszik reggelre a farkasok.
– De mármost csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? – sürgetőzék Leonin. – Dél elhaladt már, s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett; valahova fedél alá kell jutnunk éjszakára.
– Magam is azt tartom – felelt az imsik. – Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te, uram, hogy merre menjünk!
– Tudom is én! Csak egy kompasz volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak. Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óraláncodon.
Ödön nagy üggyel-bajjal kigombolkozott annyira, hogy az óraláncához férjen, s arról a kis delejtűs szelencét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték, s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.
Ahány, annyiféle véleményen volt.
Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.
A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, ahonnan három napig ki nem találnak.
Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószínűbb, hogy ez valami ember lakta állomásról jött errefelé.
No hát amíg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, aki megmondta nekik, hogy merre „ne” menjenek.
Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanul kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkasüvöltés volt.
Az első üvöltést egy egész bestiális kardal követte; az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, amit aki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.
Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplőt.
– Urak, meneküljünk! – kiálta ijedt arccal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva; s a következő percben már meg volt fordítva a szán villája, s pattogott az ostor.
De nem is volt szükség az ostorra; a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtig futni vagy elveszni, a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztül.
A két ifjú készült a veszély elfogadásához.
Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.
– Van két jó puskánk, töltényünk elég; ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.
Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez. Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arcán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.
Egyszer aztán, amint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik kocsiszellentyűn, s azután azt mondá Ödönnek:
– Most nézz hátra!
Ödön a másik szellentyűt emelte föl, s kitekintett.
A hátrahagyott buckák közül rohantak utánuk a farkasok.
Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, aki csak később érkezik. Egy egész tábor az.
Ödön érzé, hogy végigborzong valami egész testén.
Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem a sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.
A lovak jól futottak, hanem a farkasok valamivel még jobban.
Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, néhány vezércsikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jöjjenek.
Egyszer aztán az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert amíg a szánnal a cihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön-bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.
Most azután a golyóban volt a segély.
Egyik cső jobbra, másik balra lőtt a bozótból előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy a megölt társakat elébb megették, s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!
Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket, s a más oldalról lovaik elé igyekező farkasokat egyenként leteríthették.
– Csak ebből az átkozott bozótból szabaduljunk ki egyszer – dörmögé Leonin.
A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztülvághatnak ezen a veszélyes helyen, azon túl menedék várja őket. Senki sem tudhatja, minő menedék, de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.
A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztást enged láttatni, a láthatár kitűnik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Néhány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbeccsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésből. S ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, amin túl ismét a tisztás következik, s az már az ő javukra lesz.
Hanem amint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből, s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán anélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhez, elkiáltotta magát: „Szent Pál, segíts!” s kiugrott a vasokból, és odahajította a gyeplőt a lovak közé.
Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban kettétörve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain. A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.
De hát miért hagyta el az imsik a szánt?
Erre a kérdésre a következő perc meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás; végre egy nagy zuhanás, s azután eltűnt előlük a világ.
Amint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová juthattak most.
– Élsz-e? – kérdé Leonin bajtársától.
– Megvagyok. Hát neked kezed-lábad ép-e?
– Mi valahova leestünk; csak azt tudnám, hova.
– Kísértsük megtudni.
A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniük. Akkor tapasztalták, hogy mély hófúvatba vannak elsüppedve mindenestől.
Hanem a szán eleje nem volt sehol, az elszakadt a vasokról, és eltűnt.
Amerre pedig az eltűnt, arra nekik is utat kellett találniuk kifelé. Kikecmeregtek a hóból. Akkor látták, hogy hova jutottak.
Megtalálták, amit olyan nagyon kerestek, a Dnyepert.
Csak az a baj történt, hogy a Dnyeper partja azon az oldalon hét-nyolc öl magas, s ők e toronymagasságból rohantak alá lovastól, szánostól.
Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat, hanem a szán kettészakadt.
Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. Hát a farkascsorda?
Az a meredek parthoz érve onnan visszariadt; a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást nekiindult a part menedékes részét keresni, s néhány pillanat múlva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn, s folytatják az üldözést a három paripa után.
– No, ezek már nem kapják meg azt a három lovat – szólt Leonin. – Nagy előnyt kaptak előttük a lovak, s most már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.
– Várunk van most, s ott védhetjük magunkat reggelig is – szól Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.
– Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút, a Dnyeper, tudjuk, merre van előre; magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük és utazunk magunk emberségéből. A Dnyeperen egypár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egypár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.
– Pompás lesz! – mondta Ödön, s a két fiatalember kezet szorított és nevetett. – Mulatságos az élet!
A vihar után a Dnyeper olyan tisztára volt seperve a hótól, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkapcsolák korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt és a – rosztopcsinos kulacsot kivéve – minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt, s azzal egy hurrákiáltással nekiereszkedtek az acélsima pályának.
Hanem még korán volt hurrát kiáltani.
A fenevadtábor tömegestől elvonult a három száguldó paripa nyomán, de hátramaradt egy őrszem.
Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelig megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek éppen elég lesz.
A legvénebb martalóc kiült a part magasára, s úgy nézett a tovarohanó társai után, s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.
Ez meglátta a menekülő ifjakat.
Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tovacsuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s amint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.
A vén őrszem előbb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását, s a hátulsók visszaszállingóznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra.
Azt is tudta már, hogy a sík jégen a farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kísérte a rohamot.
A két ifjú, ahogy belejött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kísérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak jatagánhegyre is kevés. Ezt már csak tréfára vették.
Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt; edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenceket vetve; néha mind a hárman egymáson keresztül hemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná az ügyetlenségért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig, vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnyeper kanyarulatot tett. A vén fickó nagy mérnök volt; már tudta, hogy mi az a diagonális vonal. Míg a két ifjú a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgy, hogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint csak sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.
Egyszer ilyen ravaszul éppen eléjük kerültek. – No, most fogjuk őket! – gondolta a négy farkas.
A két ifjú hirtelen jobbra-balra vargabetűt csinált, s a koppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállani a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántották odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.
Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.
Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfigyönyör égett arcaikon. Milyen magas öröm: játszani a halállal!
Hanem amint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátratekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük néhány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.
– Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! – szólt Leonin, s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és nekivetette magát teljes tehetségéből a futásnak.
– Amott füstöt látok a távolban – monda Ödön, utánaszáguldva.
– Az katonai őrtanya lesz vagy valami helység. Félóra alatt elérjük.
Arra a félórára aztán minden erőt össze kell szedni.
A két ifjú tovasiklott a jégen, mint két repülő madár; a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon; a futás életre-halálra ment már.
Hanem győzték.
A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtuk. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.
Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtől és nádtól, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.
Leonin járt elöl. Ödön mindig néhány ölnyire mögötte.
Egyszer Leonin hirtelen hátramaradt.
– El vagyok veszve! – kiálta sápadtan.
Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.
– Mi lelt?
– Végem van. Korcsolyám szíja elszakadt a csatnál. Te siess, és menekülj!
– Csigavér! – monda Ödön. – Vedd elő a késedet, és csinálj új lyukat a szíjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.
– Igazán? – szólt Leonin mosolyra derülő arccal, megszorítva barátja kezét. – Akkor vedd az én két pisztolyomat is.
Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s néhány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vadállatoknak; míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva, oda letérdelt, s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt odatette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.
Ödön lassítá az iszamlást, s amint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre, s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.
Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit.
Minden golyónak találni kellett, és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról meglövőjét.
A három fiatal jött elöl, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen; a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel és farkát alácsapva, ravasz, kaján vigyorgással pofáján.
Hidegvér!
Az első vadállatot tíz lépésnyiről találta a golyó szügyén keresztül, az mindjárt félreterült az útból, s elkezdett tele torokból vért okádni a jégre.
A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.
A harmadik alig négy lépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy amint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfencet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.
A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá, és engedett magára célozni pontosan.
Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő, s a golyó célt tévesztve pattogott tova a sima jégen.
Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt.
Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá; nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltűnt.
Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harcot, mely nem tetszett neki; „egy úr egy úr ellen”, s a berekbe menekül vesztett ügyével.
Utánanézett, míg el nem tűnt előle.
Azután Leoninhez kiáltott.
– Készen vagy?
– Vigyázz! – kiálta az vissza.
Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sűrűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harcképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsűrűből Leonin irányában.
Ödön nyílsebesen vágtatott vissza Leoninhez.
Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas.
Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szíján.
Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, fél lábon, fél korcsolyával úgysem védheti magát. Rá nézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.
Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást felé fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.
Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával, és a következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubancolt tömeg hentereg a jégen; itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy kesztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva – késsel, foggal, körömmel s hemperegve, hol fel, hol alul.
Hanem aki végre fölkelt, az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse összevissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogatta össze végvonaglásában.
– Hopp! Ez megvan! – kiálta Ödön korcsolyáira állva.
– Ez is megvan! – felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. – Köszönöm, bajtárs.
Azzal kezeiket nyújták egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.
Egyszer Ödön háta mögé tekintett.
– Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.
Leonin is hátranézett.
– Igazán.
A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.
– Ezek eszükre tértek – monda Ödön.
– Nem éppen – szólt Leonin. – Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, ahol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attól maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.
Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolyaútját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: „Ez mulatságos egy nap volt!”
Nemsokára feltűnt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az állam postaszánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó: halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.
A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.
Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak, s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.
Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, amin azok kiabáltak elé; egyenesen iszamlott feléjük.
Pedig azok teljes torkaszakadtából kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!
Leonin megértette a kiáltozást, s rémülten ordíta barátjára:
– Megállj!
Késő volt.
A következő percben Ödön eltűnt előle.
Azon a helyen a vizahalászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek estenként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt, és elmerült a jég alá.
Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a parton állók közül.
Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.
– Oda is veled megyek – dörmögé fogai közül, s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és – utánaugrott a jég alá eltűnt barátjának.
Leonin gyakorlott hydriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.
Vickándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fűrészhátú, merev szemű, legyező szárnyú, páncélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimaerái.
A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve; ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogú, falánk szörnyektől, a vizek farkasaitól.
Leonin nem lelte köztük barátját sehol.
Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a több ölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.
Tovább kutatott.
Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.
Úgy kiáltotta magában: „Ödön! Ödön! Hol vagy?”
Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján néhány lépést tett előre víz ellenében, s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.
Ez volt az.
Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, ahogy elmerülni látta; összefont karokkal, fejjel fölfelé állva, csak arca fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, mellyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.
Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.
De hová fölfelé?
Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyílás, melyen napvilágra lehet ismét jutni.
Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig kétlábnyi vastagságban ívlik.
Merre van a felvilág ajtaja most?
Amíg barátját kereste, egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.
Egy gondolata támadt: ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.
És akkor lélegzetét kibocsátá.
Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s utat mutat neki a nyílás felé, hol kiszabadulni törekszik.
A buborékok, mint fehér üveglabdácskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.
Most lejjebb bocsátkozott Leonin, s még egy lélegzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag, s eltűnt egy ponton szemei elől.
Az a szabadba talált.
Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélegzete vezérletét követve.
Ideje volt – mert már a harmadik buborék nem lett volna üres; az már a búcsúzó lelket is hozta volna magával.
A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól felmerülni.
Sietve ragadták meg csáklyáikkal.
Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.
– Ezt mentsétek!
Ez volt első lélegzetvétele.
A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt. Ödön meg volt merevedve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.
– Tízezer rubelt annak, ki egy orvost hoz! – hörgé Leonin kétségbeesetten.
Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.
– Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram; vetkőztessük le és fektessük a hóra! – Hanem azt mondhatom neked, uram, hogy amit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.
Leonin átölelte Ödönt, és szaladt vele a part felé, míg havat ért, ahova lefektetheté, akkor nekigyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át előbb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.
– Nem addig, míg szemeit kinyílva nem látom.
Minden öltöny jéggé fagyott rajta.
