Mindenféle emberek
Mindenféle emberek
A Plankenhorst család estélyei eltűrt nevezetességgel bírtak a rezidenciában.
A Plankenhorst név elég jó hangzású volt, csak az hiányzott belőle, hogy nem volt előtte a bárói cím. – Hanem azért az özvegy nőt baronesse-nek címezték, mert ő annak született. – Még a leányát is megtisztelték e címmel udvarlói. Én bizony nem tudom egész hitelességgel, hányadik ivadéknál szűnik meg ez a reagens hatással bírni a leányágon.
Plankenhorsték saját házukban laknak a belvárosban, ami Bécsben nagy szó. Hanem az nagyon ódon épület volt már, még Mária Terézia idejebeli stíl szerint, és a földszinti szobák ki voltak adva boltoknak.
Költséges háztartást vittek; hanem nyáron sohasem mentek jószágaikra, a holt idényt is Bécsben töltötték.
Bejárásuk volt a legmagasabb udvarhoz, s ott sokszor voltak láthatók, hanem társaságukat inkább csak a férfi, mint a női rész kereste. A bárók, akiknél kezdődik az ember, s a hercegek, akiknél kezdődik a nemesember, gyakran nyújtották kezüket a kellemes Antoinette asszonynak, midőn a büfébe vezették, s a bájos Alfonsine-nek, ha táncra vitték; és mikor a hercegek jelmezbálokat adtak, azokból nem hiányzott a két Plankenhorst úrhölgy. Hanem azért nem hallatszott, hogy valamely báró vagy herceg valami komolyabb viszonyt iparkodott volna kötni e családdal.
Az ő estélyeik nevezetesen látogatottak voltak, s azokban sok országos és szívbeli cselszövény lett kifőzve. Hanem az volt a feltűnő, hogy azokban az estélyekben mégsem az a társaság vett részt, amelyet ők szoktak látogatni. Nem lehetett náluk egy Sedlniczkyvel, Inzaghival, Apponyival találkozni, hanem azoknak tanácsosaival és titkáraival. Windischgraetz és Colloredo hercegeket senki sem kereste ottan; hanem azért voltak jelen tisztes arcú, érdemrendes mellű, aranygalléros katonai kitűnőségek, annál több fiatal, életvidám tiszt és nemes testőr. A hölgykoszorú is igen válogatott volt, rang, hivatal, születés által kitüntetett családok hölgyei és kisasszonyai.
Ami pedig a hangot illette, az minden kifogáson fölüli volt, a convenientia és societas szabályait illetőleg. A mulatság igényeit tekintve pedig az az előnyük volt Plankenhorsték estélyeinek, hogy ott elegáns társaságban lehetett élvezni fesztelenül, ami nem mindig adatik együtt, mert vagy fesztelenül mulat az ember, csakhogy a társaság nem elegáns hozzá, vagy pedig elegáns társaságban mulat, csakhogy decidáltan unja magát mellette.
Plankenhorstéknál mind a két előny egyesült.
Hanem azért mégis, mikor este kilenc órakor Jenő teljes bálornátusban elment Richárdért, hogy majd elviszi magával, azt még egészen öltözetlenül találta. A pamlagon feküdt, s valami regényt olvasott.
– Hát te nem készülsz az estélyre?
– Micsoda estélyre?
– Plankenhorstékhoz.
– No nézd, erről egészen elfeledkeztem! – szólt Richárd felugorva a pamlagról. – Héj, Pál úr?
– Ugyan mondd meg, Richárd, miért húzódozol te olyan nagyon ezektől az emberektől, akik olyan nyájasak, olyan előzékenyek hozzánk, s akiknél olyan jól lehet mulatni.
– No mi baj? – kiálta be az ajtón Pál.
– Jöjjön be, Pál úr, aztán borotváljon meg! – monda az öregnek Richárd. Nemcsak szakácsa volt az, hanem borbélya is.
– Hiszen már régen akartam mondani, hogy miért nem készül – dörmögé az öreg. – Ha én fejemben nem tartanám, felit is elfeledné dolgának. Pedig a meleg víz is kész már. No, hát üljön le!
Richárd le hagyta magát ültetni egy székre, s nyakába köttetni a törülközőt.
– De hát az én kérdésemre miért nem felelsz? – unszolá Jenő, míg Pál úr a szappant habarta. – Mért idegenkedel Plankenhorstéktól?
– Tudja mennkő! – felelt Richárd. – Olyan grófhantám emberek.
Jenő önbizalmasan mosolygott.
– Én azt nem tapasztaltam.
– No, tartsa az állát! – rivallt Pál úr a gazdájára, s elkezdé a képét körös-körül beszappanozni.
Mikor aztán egészen be volt a képe szappanozva egész a szája széléig, akkor Richárd elkezdett valamit mesélni az öccsének, míg Pál úr a beretvát megfeni a szíjon.
– Te Jéni! Egyszer, mikor Velencében voltam, találkoztam a tengerparton egy faquinnal, akinél volt egy hosszú, horgas végű sodrony. Kérdeztem tőle, mit keres itt. „Ebédre valót” – felelt a faquin. Éppen apály ideje volt, s a tengerhomokban apró gömbölyű lyukacskákat lehetett látni. A faquin kivett a korcából egy csipetnyi sót, s azt egy ilyen homoki lyukba hintette. Arra egyszerre hirtelen kitolta a lyukból az ujját egy csigabiga, akit úgy hínak az olaszok, hogy „pesce canella”. A faquin hirtelen keresztülütötte rajta a hegyes drótszigonyt, s kirántotta a jámbort a hüvelyéből. Akkora kis féreg, mint az ujjam. „No bizony, barátom, ez sovány ebéd” – mondám a faquinnak. A faquin mosolygott; hosszú madzagot húzott a drót másik végébe, s azután egy sziklához ment, ahol mély volt a víz, oda leeresztette a vickándozó pesce canellát, s egy kis idő múlva egy nagy bolond stockfischt húzott ki a horga végén.
– Hogy jut neked ez most eszedbe? – kérdé Jenő, furcsán vonogatva vállát.
– Magam sem tudom én.
– Jobb lesz már nem diskurálni, mert még belevágok a képébe! – förmedt rájuk Pál úr. – Az úrfi csak menjen előre, a kapitány urat majd transzportálom én, ha ki lesz pucolva. Odatalálunk magunkba is. Tudjuk bizony, hogy a Plankenhorst-házba nem szükség az ablakon felmenni kötéllajtorjával.
Jenő tanácsosnak találta megfogadni Pál úr utasítását, és bátyjának becsületszavával megelégedve, hogy eljön, őt friseurje kezében hagyni – nehogy még azt is megmagyarázza, hogy mért olyan bolond a pesce canella, hogy elhagyja a biztos menedéket, s kidugja az ujját, ha sót hintenek rá.
Félóra múlva csakugyan találkoztak egymással Plankenhorsték termeiben. Jenő sietett bátyját bemutatni a háziasszonynak és kisasszonynak, kik azonnal konstatálták, hogy már volt szerencséjük vele találkozni. Antoinette asszonyság azt is hozzátette, hogy nagy örömére szolgál a kapitány urat saját termeiben is láthatni.
A kapitány úr mondott neki egypár locus communist, s aztán jött más, ennek átadta a helyet.
– Akarod, hogy megismertesselek itt egynéhánnyal a társaságból? – kérdé tőle Jenő.
– Sose fáraszd magad vele! Jobban ismerem én ezeket itt, mint te. Az a martialis termetű feldmarschall amott, ki oly hangosan conversál, mintha brigádot kommandírozna, az egy élelmezési főtiszt, ki teljes életében profuntot mért és szénát porciózott, s nem hallott máskor ágyúzni, mint a császár neve napján. Az a fiatal herceg, ki oly magasra feltett szemüveggel osztja a kegyes mosolygást, az a polizeidirektor titkára; különben igen hatalmas férfiú. Az a tiszteletreméltó bankár, ki egyszerre három emberrel beszél, a hasától nem látja a lábát, s óralánca drága fityegőivel játszik, az valami medizinalrat a Sektion für Sanitätswesennél; a közkórházak vannak rábízva, meglátszik rajta. Az a nyájas kis öregúr, ki talleyrand-i finomsággal köt diskurzust mindenkivel, az az államkancellár referense „über öffentliche und private Unterhaltungen”. Az a ferdére festett képű duenna abban a kávészín szalüpben, az Blummenberg bankárnak a felesége, akinél az előkelő körök tékozló fiai szoktak adósságot csinálni, s aki ennélfogva mindent tud, mi a legmagasabb körökben történik; s az a fiatal kisasszony, ki itt tőlünk nem messze olyan bizalmas mosolygással beszél egy hozzád hasonló öreg ifjúval, az a leggonoszabb spion, aki valaha titkokkal kereskedett; különben igen szeretetre méltó, kis, naiv leányka.
Jenő igen fanyar képet csinált mindezekhez. Úgy tetszett neki, mintha Richárd bátyja nem valami éppen nagyon megtisztelő véleménnyel volna erről az egész társaságról.
– Többet ér ennél az egész kompániánál az a kis szobalyány, akivel a lépcsőn találkoztam – szólt másfelé fordítva a beszédet Richárd. – Ejh, de helyes kis gyerek! Nem tudom, ide tartozik-e. Már annak a kedvéért eljárnék az estélyeitekre. Mikor elszaladt mellettem, megcsippentettem az orcáját, de mondhatom, hogy olyat koppantott a kezemre, hogy most is sajog bele.
Ezt már Jenő hallgatta is, nem is, mert éppen közeledett feléjük egy előkelő kitűnőség, akire már messziről el kellett kezdeni a mosolygást.
Akkor aztán Richárd is arra fordult, hogy meglássa, ki kényszeríti az öccsét ily önkéntes nyájasságra?
Egy magas, szikár úr, egész termete csupa szeglet, arca egy rendetlen prizma, szegletbe menő szemöldök, hegyes szegletű orrhegy, trapezialis állkapca, divergens, hegyes bajuszok a felső ajk fölött, s azokkal trigonometrice ellentétes, kis, hegyes szakáll az alsó ajk alatt.
Richárd ezt az alakot is igyekezett magában kitalálni.
„No, ez a valaki, akire most itt az öcsém egy távmosolyt intéz, kétségtelenül fő udvari kurír a spanyol követségnél.”
Hanem most az egyszer megjárta lavateri tanulmányával.
A szegletes úr öccsét csak úgy per tangentem üdvözölve, egyenesen őhozzá lépett, s mindkét karját bizalmasan megveregetve becéző tenyereivel, nyájasan és magyarul szólítá meg.
– Szervusz, Richárdkám! Szervusz.
Richárd hidegvérrel visszaadta neki a köszöntést.
– Szervusz.
Mire a szegletes úr az egyik bajuszán egyet rántott, mintha a válasz nem lett volna egészen ínyére, míg Jenő zavarodottan harapott ajkába, mintha neki kellene a maga száját megharapni azért, amit Richárd mondott.
Richárd pedig azt hitte, hogy ez a valaki, aki őt itt most tegezi, valahol valami államkancellári bálban bruderschaftot ihatott vele, s még most is emlékezik rá, amit pedig ő reggelre elfelejtett. Lehet a világon ilyen jó pajtás még sok.
– Hát hogy vagy, hogy? – kérdé a szegletes úr familiáris bizalmaskodással.
– Keményen – felelt Richárd. – Látom, te is jól ki vagy keményítve.
A szegletes úrnak ez sem tetszett; most már az alsó ajkán meghagyott ecsetformát kezdte húzogatni.
– Holnap indulok haza. Mit izensz édesanyádnak?
– Hát te is azon a tájon lakol?
Erre a kérdésre mind a két hegyes bajusz felvonult az orrig, míg Jenő testvér iparkodott olyan képet csinálni, mint aki nem hallgatja, hogy mit beszélnek mellette.
– Nos, mit izensz édesanyádnak? – ismétlé a szegletes úr.
– Csókolom a kezeit.
E szóra a prizmatikus arc szögvonalai egyszerre más kombináció szerint összeszögelésekre alakultak, amit más ember arcán gyöngéd kedveskedésnek fognánk nevezni.
– No, ezt át fogom neki adni – szólt a szegletes úr, megragadva mindkét kezével Richárd jobbját. – Bizonyos lehetsz felőle, kedves Richárd, hogy kézcsókodat a legnagyobb hódolattal fogom én magam kedves, szeretett anyádnak átadni. Én személyesen.
– No iszen nem szükséges éppen ilyen nagy pontossággal járnod el e megbízásban, mert hiszen én sem adtam neked a kézcsókot in natura.
– Ühm – dörmögte erre magában a szegletes úr, s alsó ajkát oly mélyen behúzta fogai közé, hogy a kis pemzliforma szakáll feltolakodott a két bajusz közé harmadiknak.
Veszedelmes volt azt a kérdést kockáztatnia, hogy „te talán nem tudod kivel beszélsz?”, mert ha erre az a válasz jön, hogy „de igen”, akkor az eddig váltott szavak igen nagy mértékét fejezik ki a fumigálásnak. Másképpen kellett a való felismerésére vezetni a tudatlan ifjút.
– S hát te magad nem szándékozol lejönni?
– Talán, ha concentrirung lesz Pesten és az ezredemmel leparancsolnak.
– Kaphatnál szabadságidőt, ha le akarnál jönni a vármegyédbe.
– Hát ott mit látnék?
– Nagyobbszerű concentrirungot és igazi, nem scheingefechtet, hol az ország első kapacitásai fognak megmérkőzni egymással, s látni fognád, hogy vannak még a csatatéren kívül is ütközetek, mikben az igaz hűség kipróbáltatik.
– Igen? Ólmos bottal. Restauráció lesz megint?
– Nem, édes öcsém. A szellem és igazság fegyvereivel; azon fegyverekkel, mikkel dicsőült atyád küzdött egy magas cél diadaláért, s amely küzdelem folytatására lesztek hivatva ti.
– Ahhoz nekem se pénzem, se eszem.
– Majd megjön mind a kettő. S amíg ti, a dicsőült fiai elfoglalhatjátok azt a helyet, melyet halhatlan atyátok minden viharban megállott: addig helyettetek ott leszek én, ki a szent küzdelem folytatásában, ha nem oly vaskézzel is, mint az övé, de hasonló vasakarattal fogok kitartani. Adieu, kedves Richárd. Én még ez éjjel utazom. Adieu. Kedves anyádnak meg fogom mondani, hogy te egészséges vagy. Első dolgom lesz, hogy vele szóljak, ha megérkezem Nemesdombra; ha éjfélben érkezem is. S ha én szóltam vele, ő hívatni fog téged. Ő nagyon szeret téged. Adieu, kedves Richárd.
A szegletes úr jól megrázta Richárd kezét, s oly kegyteljes mosollyal vált meg tőle, mintha az csupa merő hízelkedésekkel traktálta volna.
Jenő a diskurzus vége felé odább sandalgott, hogy még tanúnak se legyen jelen, s iparkodott valami látszólagos társalgást kezdeni a titkokkal kereskedő naiv kisasszonnyal. – Amint pedig félszemmel észrevette, hogy a szegletes úr elvált Richárdtól, sietett bátyjához vissza.
– No, te ugyan gyönyörű sottise-okat csináltál ezzel az emberrel!
– Miféle sottise-okat? – kérdé az, semmiről sem tudó képpel.
– Hát legelőször is visszategezted.
– Hát ha ő per tu szólíta meg.
– De hát nem ismered? Ez Rideghváry.
– Nem bánom én, ha Melegváry is.
– Családunknak régi benső barátja, kit sokszor láthattál odahaza.
– Ejh, ha én minden fizázsra emlékezném, amit valaha a házunknál láttam nyolcesztendős koromig, amikor a katonaiskolába felhoztak. Biz én nem rajzoltam le az albumomba Betegváry vagy Micsodaváry úrnak a fizimiskáját; pedig egy linea segélyével könnyen tudnék ilyen arcképet architectúrázni.
Jenő iparkodott bátyját félrehúzni valami szögletbe, hogy meg ne hallja valaki más is, mit beszél.
– De kérlek – súgá fülébe –, ez igen nevezetes ember.
– Én megengedem neki.
– Ez az adminisztrátora a vármegyénknek.
– Hát az a vármegye dolga.
– És még más valami is… Nekünk leendő mostohaapánk.
– Hát ez anyánk dolga.
Richárd e szónál hátat fordított öccsének.
Jenő még akart neki valamit mondani, hanem az lerázta nyakáról.
– Hagyj nekem békét a te Erdegváry uraddal. Nem azért jöttünk mink ide. Eredj kurizálni Alfonsine-nek; most nincs körülötte más, csak az a nyaffadt hofsekretär extra statum; azt már csak ki tudod szorítani a helyéből. Aztán emlékezzél arra a történetre a pesce canelláról meg a stockfischről.
Jenő tréfás nehezteléssel bökte oldalba bátyját ujjával.
– Ejh, te gonosz! Hát melyikünk a pesce canella – melyikünk a stockfisch?
– Most a hofsekretär a pesce canella, s te vagy a stockfisch; hanem ha egy náladnál különb epouseur kerül a halászatba, akkor te leszesz a pesce canella, az lesz a stockfisch.
Jenő csóválta a fejét, és mosolyogva ment odább, pedig igazán haragudott a tréfáért.
Richárd egy óra hosszat táncolt és unatkozott Plankenhorsték termeiben. Kártyázni ott éppen nem szoktak; ettől ment volt a hírük. Volt ugyan fiatal hölgy e termekben elég, s Richárd hírhedett csábítónak volt kikiáltva, hanem az untatta éppen legjobban, hogy ez olyan könnyű mesterség. Asszony, leány, mind olyan egyforma.
Richárd teljes öntudatával bírt annak a szomorú szerencsének, hogy őutána minden asszonyféle bolondul; szép és kevésbé szép, ifjabb és években gazdagabb. Csak köszönnie kell; viszonoztatik.
Egy szobaleány, ki az arcát megcsippentőnek kezére üt, rá nézve új dolog.
Még eddig nem talált sem férfira, ki a küzdésben, sem nőre, ki a szerelemben mestere lett volna.
Egyszer megint összeakadt az öccsével.
– Nem jössz egy csésze teát bevenni a büfébe?
– Nem bánom.
Jenő arca sugárzott a dicsőségtől. Bizonyosan diadalmas előhaladásokat tett Alfonsine-nél.
– Nézd csak – szólt Richárd a büfébe érkezve –, ott van az én cicuskám, csakugyan rumot és limonádot oszt a kredencben a vendégeknek.
– Te szerencsétlen! – kiálta rá Jenő. – Egyik bakot lövöd a másik után, mint valami új Parlagi Jancsi. Hisz az nem szobaleány, hanem Edit kisasszony, a család egyik nőrokona.
Richárd megütközve állt meg.
– Micsoda? Ez a családhoz tartozó rokon? Akit egyedül hagynak este a lépcsőn alá s föl szaladgálni, s az estélyen rumot, limonádot engednek vele osztogattatni a vendégeknek?
Jenő a vállait vonogatta.
– Tudod, nagyon szegény rokonok leánya, csak így kegyelemből tartják. Aztán még egészen gyermek. Tán tizennégy-tizenöt éves, nem esik beszámítás alá.
Richárd végignézte öccsét.
– No, nem is volt hát ez a te háziasszonyod bárónő soha.
– De hát mit csináljon az ilyen szegény rokonoknak felfogadott leányából? Baronesse-nek nem nevelheti.
– Ne fogadná fel. Hát így mi lesz belőle? Valami úrféle el nem veheti ilyen cselédi állásban; valami szegény ember pedig nem emelkedhetik hozzá, előkelő származásánál fogva.
– Az mind igaz, kedves Richárd, hanem ez engemet mind nem érdekel.
Richárd aztán otthagyta az öccsét s odament a kredenchez, ahol Edit kisasszony osztott cukrot és narancsot.
Edit csakugyan gyermek volt még: telt, piros arcú, eleven alak, szemekkel, mint az égő parázs és nevető korallpiros ajkakkal; feltűzött hajat viselt, ez volt egész fejdísze; sűrű, fekete és ragyogó; vékony, fekete szemöldei és finom metszésű orra szelídebb kifejezést adtak merész tekintetének, mint aminőt talán szenvelgett.
Ő egészen otthon találta magát ebben a szerepben, ami neki volt juttatva. Tetszett neki ez a fesztelen bizalmaskodás, amivel a vendégek viseltettek hozzá, hogy úgy bántak vele, mint egy gyermekkel, mint egy cicával. Legalább karmolhatott érte.
Richárd közelített a leányhoz, az pedig nem hogy durcásan fordította volna el tőle fejét, amihez az első találkozás után teljes joga lett volna, sőt gúnyos daccal mosolygott feléje azokkal a csillagszóró szemeivel, s mikor Richárd odalépett a kredenchez, azt mondá neki:
– Ahá! Fél most tőlem, ugye?
Eltalálta. Richárd csakugyan olyasvalamit érzett.
– Edit kisasszony, én bocsánatát kérem. De hát hogyan engedik kegyednek, hogy este egyedül járjon a lépcsőn, ahol annyi ember megfordul?
– Ah, azok mind ismernek már engem. Aztán dologban jártam. Ön szobalánynak nézett, ugye?
– Valóban azt akartam mentségemre felhozni.
– De hát azzal is úgy kell bánni, mi?
Ezzel csakugyan megakasztotta Richárdot; erre nehéz volt megfelelni.
– No mármost mondja meg, hogy mit parancsol; aztán menjen a táncterembe; ott már várják.
– Nem kell biz énnekem, kisasszony, se mandulatej, se citromvíz, hanem adja ide a legkisebbik ujjacskáját a kezének, arra, hogy megbocsát.
– Menjen, menjen, nem adom önnek a kezemet, mert önnek rossz keze van.
– Ha azt mondja, hogy rossz kezem van, holnap megverekszem valakivel, s levágatom ezt az én rossz kezemet tőből. No, akarja, hogy levágassam ezt az én bűnös kezemet, amely önt megbántotta? Engemugyse, holnapután fél kézzel fog látni.
– No menjen, ne bolondozzék; inkább nem haragszom – szólt a gyermek, s odaadta – nem a kisujját, hanem az egész tiszta, őszinte, meleg kezét, hogy Richárd kezébe szoríthassa azt.
Nem volt éppen a közelben, aki ügyelt volna rájuk.
És akkor azt mondta Richárd annak a kis leánynak:
– Most pedig lelkemre fogadom kegyednek, hogy soha, még csak szemem tekintetével se bánthassam meg kegyedet, még a szememet sem fogom kegyedhez tovább emelni, mint eddig a kézig.
És megtartotta, amit mondott; mert amint az eleresztett kéz a leányka termetén aláhanyatlott, lesütötte előtte a szemeit, és úgy vett búcsút, hogy még csak a szemébe se kacsintott.
Mikor éjfél után ismét együtt hazakocsizott a két testvér, Jenő úrfinak nagyon feltűnt, hogy bátyja ezúttal nem kötődik vele.
