Mindenváró Ádám
Mindenváró Ádám
Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik. Mindenki ismeri.
Egyike a kiveszőfélben levő őslényeknek, kiket az újabb kor nem reprodukál. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem inkább a bacchicus koré, értve az etimológiai gyök alatt nem Bachot, az accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.
Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: „Extra Hungariam non est vita: si est vita, non est ita.”
Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: „Járt-e itt ellenség”, azt felelték: „Itt nem, de a szomszédban járt mind a három: a német is, a muszka is, a magyar is.”
Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy téglát nem ragasztottak ahhoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy kényelmetlenség. A teteje zsindellyel fedve, s a zsindelyen fölül még nádtetőzet; nem azon célból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem avégett, hogy télen át a szőlő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pince, hármas osztállyal: külön a bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugati oldalon oszlopos tornácok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, aszerint, ahogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb lakosztály a konyha.
Ilyen konyhát a mostani takaréktűzhelyes korszakban ritka helyen találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alul is ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül emelkedik ki a sok horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak, amire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.
A lángtól félrevonva egy háromszög vaslábakon, azon egy lapos cserépedény, az betakarva pléhfedővel; a háromszög alja s a pléhfedő teteje megrakva parázzsal, abban a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, amit ott a nagy, kihúzott asztalon most nyújtanak vékonyra; két leány kétfelül egy ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné; Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsolaszőlővel, aztán összecsavargatják, spanyol inkvizítori rafinériával lassú tűzön megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, akik ezt nem ismerik.
Más fehérnép ezalatt a tűzhely alatti kemence agyagtévőjét rakja körül a kihúzott parázzsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg másik görbe késsel gömbölyű fatálon apróz valami húst, aminek a bátyját már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van ott a fazékban, nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen fickó a konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy ványadt szobalány rézsodrony virgáccsal castigál egy cinmedencében hófehér tojáshabot, amiből felfújt lesz, cukros levegő. Maga a főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a koncertet; megöntözi zsírral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza; meghinti a rétestésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal; belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megítéli, mi kell még beléjük, s parancsol bors- és sótartóval, paprikás döbözzel, szerecsendióval; megnyittatja a kemencét, megvizsgálja a piruló kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle cifra réz, bádog, fa műszerek között, gyakorlatba véve fánkmetszőt, derelyesarkantyút, cifra pacalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád tepsinek, üstnek, vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg késsel, oly finomra, mint a cérnaszál, s oly sebesen, mint a gőzgép. Az ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik, kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenyemártáshoz vereset, a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltrancsírozza.
Talán vendégeket várnak a háznál?
Meglehet, hogy jön valaki. Tízet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba az, ami jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvággyal vannak megáldva. Még a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Így megy ez itt mindennap!
Azután mért is ne menne? Az embernek az a magáé, amit megeszik. A többi mind csak illúzió. – „Étel, ital, álom. Boldogít e három.” Ez is régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legmegnyugtatóbb emléke egy bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, sohasem esznek. Még dicsőség is van benne. Aki jó asztalt tart, ki másokat is szívesen lát, és maga is jól hozzálát, mindenki azt mondja róla, hogy derék ember, kedves ember, affabilis, respektábilis ember.
Maga és felesége gömbölyű, arcaik ragyognak; mindenki tudja, hogy boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk. Mikor Tallérosy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: „De jó, hogy leányom nincsen!” Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arca ragyog e gondolattól: „De jó, hogy fiam nincs!”
Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahhoz pedig itt van helyben minden.
Legszebb búzájuk terem, saját patakmalmuk megőrli. Maguké a regále, a mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar. Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vadpecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az országé. A termés mindig több, mint amennyire szükség van. Még harmadévi búza is van a magtárban, s háromévi gyapjú hever a padlásokon. Mindig pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire kellene az? Cifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a termete meg nem szíveli; Ádám úr pedig éppen nem tűrhet magán más ruhát, mint amibe már jól beleviselte magát, más karszéket, mint amit már jól kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, ami otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára; minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna a pénzzel? Ha megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet Sobri, amikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni-inni kap, amennyit tetszik; de pénzt nem talál varázspálcával sem. Kölcsön sem volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós; perlekedni pedig egészségtelen dolog.
Közügy, ország dolga, vármegyei história Ádám urat nem érdekli.
„Bolondság! Ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?”
A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést, mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet, ha kapóra jött.
Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kívánták tőle, hogy ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, éppen nem szerette.
Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabírája, ő nem pörlekedett előtte; lehetett a megyének adminisztrátora vagy főispánja; ő nem ütött pártot sem ellene, sem mellette; lehetett az országnak dicasterialis kormánya vagy felelős minisztériuma, az az ő concoctióját semmiképpen nem zavarta.
Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: „Ne bolondozzatok, urak, úgyis rövid az élet; inkább igyatok!”
Újságot egyátalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet megérteni, olyan cifra stílusban írnak, s azonfelül olyan érthetetlen dolgokról, amikhez neki semmi köze.
Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert velük. Nem voltak jobbágyai.
Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: „Bolondság! Minek öljük egymást? Úgyis kevesen vagyunk.”
Hogy valamiképp érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi járással lehetett jutni igen rossz utakon vagy pedig két hegyháton keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken. Ő nem eshetik útjába semmi hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak körös-körül az egész országban. Ő nem hall abból semmit. Hogy mi lesz a végkimenetele a tusának, azzal sem gondol. Majd kibékülnek, akik összevesztek, előbb-utóbb; ha pedig ki nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni álmát csak nem ronthatja el azért, hogy efölött szomorkodjék!
Egy zord téli napon, amikor már csakugyan nem várna vendéget az ember, egy viaszkosvászon fedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbújik Tallérossy Zebulon barátunk.
A háznál régi jó ismerős; úr és asszonyság szívesen látja az érkezőt. Ez aztán a kedves vendég, aki ilyenkor jő! A háziasszony alig leli helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.
– Hozta Isten, kedves komámuram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani szerencsét?
– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri engem innen.
Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.
– Akkor itt nyaral, komámuram.
– No, hát itt nyaralok komámasszony.
– De hátha szaván fogom?
– No, hát fogja szavamon.
– Kezet rá!
– Itt a kezem.
– Eb, aki meg nem állja.
– No, csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. Amit mondtam, megmondtam.
– No, asszony, elég volt a tréfából! – szólt bele Ádám úr. – Most pedig láss komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a szilvórium? Aztán láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.
Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arca egyszerre torzonborz komolyságra vált; félve tekintett körül, azután megfogva Ádám úr gallérját, mintha attól félne, hogy az esik el ijedtében, suttogva monda neki:
– Jaj, bár tréfa volna, kedves baratocskam; de nem akartam beszélni coram femina; én csakugyan it maradok, amíg csak maradhatok.
Ádám úr csak mégsem ijedt meg Zebulon titokteljes arckifejezésétől.
– Vigem van! Meg vagyok lűve! – magyarázá Zebulon tovább a dolgot. – Odavan nekem.
– De hát mi bajod, öreg?
Zebulon szája elé tette a kezét.
– Üldözi engemet nímet…
– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát mért üldöz?
– Hja baratocskam, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget kassai ütközetben. No – nem elölrül vezettem, csak hátulról vezettem. Mégis majd meglűtek. Egy éjjel mindig lűtek utánam. Soha íletemben nem hittem, hogy olyan vadászaton legyek, ahol én leszek nyúl. Elfogták tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal, mint éjjeli papucsot. Még csak lilekzetet venni sem nem megálltam hazáig. Gondoltam, no marmost ithon vagyok. Szipen otthon! Amint belipek udvarra, szalad elejbem Karika leanyom, és kitaszigal szilvasba: „Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek, keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják. Szalagy innen!” Utcu neki! Nekem se kelete töb! Vesd el magad. Kaptam nyakamba tarisznyat; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítísemen. Szaladtam erdőbe, elbujtam miszígető kemencibe; ot meglapultam míg Karika utanam küldi szekeret; ot kipemet bemazoltam elíb mésszel fehírre – azután korommal feketire, hogy ram ne ismerjenek. Harom nap ki nem tutam szakalombul mosnyi fehíret, feketit; olyan voltam, mint ördög.
Ádám úr az oldalait fogta a tenyereivel, úgy kacagott e szomorú történeten.
Mikor az asszonyság az ószilvóriummal s a friss puha kaláccsal visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon nevetnek.
– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle!
– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! – utasítá el Ádám úr. – Pajkos dolgokat beszél Zebulon koma.
– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között, mikor magatokra maradtok – pirongatá őket a szemérmes úrhölgy. Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő füleit is megüsse.
– De szomoru dolog ez, kedves baratocskam – folytatá Zebulon –; hallgasd tovab csak!
– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvóriumból. Ez jó búfelejtető. Nincs ennél jobb orvosság a világon.
Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kaláccsal teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.
– Elfutotam mig azon ijcaka szekiren ismerös baratomhoz szomszid faluba. Ot alig megpihentem, ram talalta cserepár. Baratom hirtelen elbujtata engemet pincébe. Ot voltam két nap, két icaka befenekelve huszonnigy akos hordóba. Csak ugy adogatak be nekem itelt, italt spundlochon, míg cserepár nem mente odáb.
S még azt praetendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát kacagtában a pamlagon, mikor ezt nagy keservesen előadja.
– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer huszonnigy oraig ülnyi hordoba is rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!
Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbé volt képes Ádám úr kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.
– Gyere öreg, gyújtsunk rá! Így majd sokkal könnyebben megy a diskurzus. Fáin jó verpeléti van a döbözben.
S azzal bedugta a saját száját és a vendégéét is egy finom meggyfa pipaszár lúdtoll szopókájával, melynek másik vége selmeci dohányégető cserepkatlanba szolgált: vulgopipa.
Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibuszt, mit az ott heverő Calepinusbul hasított ki recenter, s aztán az égő fidibuszt a pipa szárán szétverve, nagy füstgomolyt fújt a fellegekbe, s felhúzott fél szemöldökével utánapillantva, nagy keservesen folytatá:
– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette aztat. De mi következte aztan. Baratom, ki elbujtatot nekem, mikor elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem maradhatod magadat; magamra izs hozod szerencsitlensiget; neked kel magadat kiadnyi inkognito, hogy rad ne talalyanak. Magam izs job szeretem aztat. Inkab inkognito szabadon, mind hordoba pleno titulo. Hat akor felöltöztete engemet napszamos ruhába, is elvite hat mérföldnyire palinkafőző arendashoz, ahun beszegödtete engem napszamosnak. No mar it csak jo lesz; mert senki se nem ismerheti ram. Jol van. Is én ot hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos rocskát, is etetem göbölyöket, is targoncaztam malatat, is jartam nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utolyara magam izs azt hitem, hogy vagyok diszno.
Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a fejét.
– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt katona, mindenüt nímet! Hat ecer oda vetődi magat derik becsületes zsido kocsmaros egy lovas szekeren; vele van öreg zsido aszony felesig, kicsi gyerekel. Szegin zsido. Tizenkilencedik leanyat szoptatot felesig. Anak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azonfelyül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig. Aszonta, bizam csak rá. Masnap felpakolta szekerire, is elszökte velem moslikgyarbul. Aszonta ne filyek semmit. De migizs csak filtem. Utolyara zsido aszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete zsido aszonynak, szipen; is mikor gyüte rank szemközt svalizsér, cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen; hogy meglegyen illuzio. Így kijacotam nimetet.
De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóti kacagásra ne nyíljanak szét torkának minden apertúrái.
– Jaj, de nagy bolond vagy te, Zebulon! Mintha látnálak, hogy szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! Úhhahaha! Ne beszélj már több szomorú történetet, mert kidűl az oldalam a röhögéstől.
Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házigazdájának derültsége.
– No, de most már jó helyen vagy koma! – vigasztalá őt Ádám úr. – Itt ellehetsz az ítéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a falu, ahol én lakom, még a mappára sincs feltéve.
– Igazán? – kapott ezen a szón Zebulon.
– Uccse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam felőle, hogy az én falumat még a mappacsináló sem ismerte.
Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára ítélt könyvek közül, mik lassú fidibuszhalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel rátalált benne a megye székvárosára.
– No látod; itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a harmadik falu; ez a két szőrős hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis kukacforma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem vagyunk sehol.
Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly faluban lakhatni, aminek a létezéséről a térkép nem ád tanúságot.
– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna! – sóhajta Zebulon.
– Ilyen van! – biztosítá őt Ádám úr némi indignációval afölött, hogy Zebulon elég együgyű azt képzelni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a másik.
Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezdé róla magyarázgatni komájának.
– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itteneg vargabötűt csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.
Furcsa cikcakk utazás volt biz az.
Ádám úr mégis kíváncsi volt egyre-másra.
– Hát aztán egész széjjelverték a magyar sereget?
– Nem szilyel; de szerteszilyel. Akinek lova volt, az elfuthatott. De aki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lűtte Schlik, hogy engem csak hangja ütötte hátba ágyunak, s elöl az órám üvegje eltörte ütistül. De nem tréfa az kirlek!
– De hátha még másutt is van magyar sereg, amelyik megint felülkerekedik? – szólt Ádám úr, új pipára töltve.
– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástul. Veheti példát magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma: micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek kétakora lova van, mint minekünk; minden katonanak az eleje vas, a hatuja vas, a közepe nimet. Az agyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a golyobis. Aztán mennyien vannak? Sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne az a pinz, amit csak egy nap verpflegskomissär katonaknak elfelejt kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! Aki minket megverte, csak félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, aki mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojcakat! Servus. Agyiő.
Ádám úr vállat vont.
– Hát biz arról ki tehet? Majd csak elmúlik ez is.
– Elmúlik, elmúlik. De hát én hova múlok?
– Mondtam már. Itt maradsz nálam az ítéletnapig.
– Igen izs! A haditörvinszéki itéletnapig.
Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.
– Bakatella dolog. Hiszen nem tettél te semmit.
– Az igaz; de ott voltam mindenütt.
– Eltagadod. Én adok neked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész idő alatt; betegen feküdtél.
– Nem ir semmit! Ott van kinevezis Közlönybe! Ott van számadás kezükbe. Látnak belüle, hogy én voltam totumfac! S ugy elitilnek, joban se kel.
– Megapelláljuk!
– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.
– Már mindhiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.
– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul fílek, hogy más teszi azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!
Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt, hogy „oda is ember kell”.
– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! – Azután nagy siránk hangon folytatá: – Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel, hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három esztendőcskét könnyű vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak. Kivált, ha botot nem kell kapni.
Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint azilumra gondolt a Neugebäud udvarára, ahol olyan jóleshetik a biztos ellátás alatt levő raboknak a vizes lajtot a kúthoz vontatni s nem rettegni többé az üldöztetéstől.
Odavolt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázószoba ajtajára azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton-folyvást, merre lehet megszökni, ha szökni kell.
Ádám úr adott neki szeget meg kalapácsot; hát szegezze ki a mappát az ajtóra.
Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, amint azon tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be nem törte az orrát Zebulonnak.
Hanem az ijedség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit, aki az ajtón belép.
Szalmás uram volt az.
Mindenváró Ádán nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni afelől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is régi ismerős. Az is menekült. Az is a nyakát félti. Csakhogy Szalmás uram a hegyek másik oldaláról jön, ahol a magyar seregek táboroznak. Őtet azok kergették meg mint az ellenfél megbízottját. És Szalmás éppen oly rémülettel magyarázta el egy nappal előbb Ádám úrnak, hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a gomba; az ő fejének nincs már hol maradása. Ahol megkapják, mindjárt főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.
S most ez a két menekült férfiú egyszerre egy orrnyi távolságra állt egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide, hogy őtet itt elfogja.
A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint akik választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt. Ők ellenségek lettek.
Tallérosy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arcának promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arculata azon balítéletet fejezte ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapáccsal azért állt az ajtó mögé, hogy őt jól fejbe üsse.
Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.
– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk! Egy kis jó papramorgót ebben a csúnya időben.
Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral töltött kupicához nyúlni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, amint a szilvalét kihörpölte, a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste nagy gyanakodva.
Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra; inkább oda terítette megint az asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele. Féltében vitéz lett.
Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette fel a diskurzus fonalát, ahol elhagyta. Csakhogy most a csúnya lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguírozni. Hencegett, mint egy hazaszabadult obsitos.
– Hja, bizon kedves barátom, ahogy mondtam; most már fordult kocka; kik voltunk alul, vagyunk felyül. Hortobágyon áll kétszázharminchatezer-kilencszáz emberünk; harmincháromezer lovas; nyolcszázötven ágyúval; mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgraetzet lesöpörni mappárul. Volt, nincs.
Szalmás leült az ablakzsámolyra, s ott oly kicsinyre húzta magát össze, amilyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.
Zebulont elragadta az első siker.
– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtül mieink keziben; közötte háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolc generalis. Megmondta magyar fővezér, ha egynek miközülünk, olyan úrnak, mint én, elensig csak egy haja szálát meggörbíti, azért kétszeresen fog revanzsot csinálni.
Ezt Ádám úr világosabban akarta detaillíroztatni.
– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generálisnak húzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generálisnak kettőt?
– Az úgy van – folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve a félreült Szalmásra. – Az én fejem assecurálva van, duplán. Ki ahhoz merne nyúlni, hetedíziglen minden famíliája ló farkára köttetik.
– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni – monda Ádám úr.
De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.
Zebulont pedig éppen az ejté kétségbe, hogy mért nem szólal meg ez az ember. Ez valami rosszban töri a fejét!
Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.
Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy: „prodit metum”. Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember őrá nézve valaki. Obskúrus fickó! Egy falusi nótárius, korteskolompos. Hát aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.
Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.
E félelem hadvezetővé tette; odabökdösött az ujjával a kiterített mappára, s magyarázta rajta a pontokat.
– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros, itten van a pivot. Innen debouchíroz az avantgarda, itt koncentráltatik a reserva. Itt találkozik valamennyi!
Aki közbeszorul, az természetesen el van fogva.
Nem nézett utána senki. Jártathatta az ujjait Zebulon a térképén tetszése szerint, amerre akarta.
Az ebédre hívó szózat félbeszakítá stratégiai magyarázatait.
Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás éppen átellenébe jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, akiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet megfogja.
Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.
Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.
– Amint már a komámnak is mondtam, én most éppen csak azért járok ezen a tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.
Az úrhölgy jó publikum volt, mindent elhitt.
– Az mind huszár alá kell?
– És ulánus alá. Hatezer lengyel gyütt át hozzánk; lengyel mind lovas; de lovat nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztülhozni.
– Hát akkor sok pénze van komámnak.
No, ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell cáfolni.
– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbásszal én utalványozhatom egymillió forintot. Arra nekem hatalmam van. Kasszánál kifizetik. Akinek én egy írást adom nevemmel, elmehet Konstantinápolyig.
Még nem is hazudott vele.
Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy mammogott, nehogy Zebulon a szájába lásson.
– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most – csodálkozék a háziasszony.
– Ohó! De micsoda ember vagyok én most! Ahol vagyok, ott minden embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajdúk, a miniszterek csak „te pajtás”! Ahova bemegyek, meghuznak harangot, is fehírbe öltöztetett kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszideket.
Semmi sem tanúsítja Mindenváró Ádám úrnak úgy egyfelől végtelen jószívű vendégszeretetét, valamint másfelől felülmúlhatatlan indolenciáját, mint annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta, hogy meg ne kérdezze Zebulontól: „Hát a befenekelt hordóban kit etettek az akonán keresztül? S hát a kis zsidó gyerek mit beszélt az úton?”
Ádám úr evett, és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül. A házi asszonyságot talán piquírozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen nagy úr lett, s még ővele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a nyárig. Ilyen nagy ember, akire minden órában szüksége van az országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy „de hátha legyőzik a hadsereget, s aztán akkor egyszerre vége lesz a nagy uraságnak”.
– Legyőzik? – szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben, s ott keresve azt a vakmerőt, aki ezt tenni merné. – De ki győzne le? Is ha legyőzne valaki, itt van török, mingyárt segitsigünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott van anglus egisz hadiflottával Duna-torkolatnál; onnan felgyün lapos hajókkal, kikbül hajigálja bombát. Ha az nem elig, ott talian; ha az sem elig, megindul Ledru Rollin Franciaországból háromszázezer emberrel, is mindent letipor. Mind az egész világ a mi ríszünkön van. A muszka? Meg se meri moccani magát barlangjában. Örül neki, ha nem bántunk őtet.
Ebéd vége felé már az egész európai koalíciót összeállította Zebulon.
Szalmás még arra is néma maradt.
Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból? A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot; az olyan árulók, incselkedők pedig, kik az ellenséggel cimboráztak, kik áskálódtak, leskelődtek, árulkodtak (mindez éles oldalpillantásokkal Szalmásra), azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, ami rájuk nézve nem lesz örvendetes.
Szalmás csak mindig hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.
A hallgatás és a nem szólás két különböző dolog.
A hallgatás malícia, a nem szólás bonhomia.
Hogy csak egy példát hozzak fel rá; tessék összehasonlítani egy minisztert, aki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, aki nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.
Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy „kerülj csak a kezemre!”; míg Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent minden embernek az orrára kötni.
Délután a pipatóriumban s estve a vacsoránál még mindig folytatta Zebulon a gasconade-okat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra bírta volna ingerelni.
Ádám urat mulattatta ez nagyon.
Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a szobából kimenet is fenyegetőzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a hajdú vezette szobájáig, s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan. A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: „Ugyan kérem, küldje hamar azt a másik gentlemant is, aki rajtam fog aludni, mert alhatnám!”Azt hitte a dunnáról, amivel betakarták, hogy az madrác, amire még egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; aki legalul esik, azé a belle étage.
Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját éjszakára kivitetni.
A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem keltek fel a vendégek; de soká alusznak; a tejszín mind megrökönyödik; Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt végére; utoljára beküldék a hajdút a vendég urak szobájába, hogy keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.
A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.
– Nincsenek azok a vendég urak sehol.
– Nincsenek sehol?
– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.
De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament. A két vendégszoba egy folyosóval elválasztva, egymással átellenbe nyílt. Először is Zebulon szobájába ment be.
– Ahun van ni! Az ablak is nyitva – tevé észrevételét a hajdú.
Biz az tárva volt.
Az asztalon pedig volt egy levél plajbásszal írva. Azt Zebulon írta Ádám úrhoz.
Ádám úr ezt olvasá belőle:
„Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos Szalmás engem el akarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én tartozok hazanak iletemel; szaladok.”
A biz elugrott.
Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az ablak. Az asztalra volt valami írva krétával; hanem ismét le lett törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy írást hagyott maga után.
Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon át.
Ádám úr egyet csóvált a fején.
– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No, majd jön más…
