A karácsonyfa alatt
A karácsonyfa alatt
A karácsonyest is elérkezett, a gyermekek örömünnepe. Sok vágy, öröm, kedves meglepetés éri az embert az életben; de azzal az áldott izgalommal egy sem ér föl, amit gyermekkorunkban a Jézuska jövetele hozott.
Godiva földszinti szállást kapott Münchenben, ahol a festőszoba mellett mindjárt egy hálókamrácska is volt, amiben alhatott, nem kellett hosszú utat tennie hazulról az atelier-ig. Festői célból igen alkalmas hely volt. Nagy ablak, keresztfa nélkül, mely kertre nyílt, és északnak fordulva jó világítást adott; hanem lakályosság szempontjából annál rosszabb. A földszintes szoba falai nyirkosak, padlata hideg, s a nagy ablak miatt a szoba, amint a vaskályhában kialudt a tűz, egyszerre jégveremmé lett. Annálfogva a falakat meg a padlót mind pokrócokkal kellett betakarni, s az ablak rámáját ruggyanta csövekkel leszorítani.
Godiva otthon töltötte a karácsonyestét. Ismeretségeket nem keresett még. Tanárának a neje ugyan meghívta magához; de ő valami ürügyet keresett, hogy ne fogadja el a meghívást.
Gyalog a nagy hóban elegáns társaságba menni nem lehet; s a droschke sokba kerül. – A pénzzel pedig nagyon gazdálkodni kell, mert fogytán jár. Eleinte nagyon könnyen költöttek; sokat kellett beszerezni: festékeket, festőállványt, pódiumot, fűtőszereket, lámpást, teafőzőt, spanyolfalat, tükröt, tányért, evőeszközt, vizeskancsót és egy becsületes karosszéket, amiben meg lehet pihenni a munka után. Az ember csak akkor tudja meg, mikor megpróbálta, hogy milyen nagy luxussal jár a szegénység.
A házmester szolgálta ki mérsékelt havidíjért; de fűteni és a ruháit kitisztogatni meg edényt elmosogatni, bizony magának kellett.
Még így is sok pénz fogyott el, pedig a legolcsóbb kocsmából hordatta az ételt; este csak teázott. S ha egyszer egy jó napot akart magának csinálni, akkor rántott levest főzött, habart tésztával, amit úgy hínak nálunk, hogy „koldus leves”. Nagyon jó az!
Karácsony estére valami extra készült. Pirítós kenyér, parizerrel. Otthon biz ezt a favágók eszik. De ha azoknak jólesik!
Vendége is volt hozzá. A kedvenc modellje. A házmester négyesztendős leánya, a kis Rieke, aki az ő rajzaihoz pozírozni szokott, naponkint tíz pfenningért.
Godiva a kisgyermek örömére karácsonyfát is csinált: az is eredeti gondolat volt. Egy lombos fenyőfa a tél mezején, ágai tépett vattával beborítva, mintha hó nyomná le, s azokról üveggyöngyökből jégcsapok csüggnek alá; lefesteni való csendélet. – A kis Riekét természetesen jobban érdeklik a cukorangyalkák és az ezüstfonálon csüggő datolyák. Egyre azt kérdi, hogy mikor lesz szabad azokat a fáról leszedni. Addig is meg kell elégednie azzal a piros haraszfejkötővel, amit a Jézuska hozott neki.
Godiva elmélázva ül a karácsonyfa előtt. Viaszgyertyácskák helyett az egyetlen petróleumlámpa vet arra világosságot, de az is festői ötlettel – hótakarta gunyhónak dekorálva.
Végiggondol azon a húsz karácsonyfán, amit életében látott. Elkezdve a másodikon (az elsőre nem emlékezett), amikor egy jóságos anyai arc szorítá az övét magához. Még most is emlékezik arra, hogy az ő arca hideg volt, az anyjáé pedig forró.
És a legutolsó karácsonyfa. A tavalyi!
Húsz villanylámpácska világította meg. Bámulva mosolygó arcok állták körül. Csillogó ékszerek, elmés meglepetések, ritkaságok körüle halmozva. Egy arany remontoir óra is volt az egyik ágon, amelyiknek a cédulájára „Péter” neve volt felírva. Hogy sírt az örömtől az öreg fickó, mikor azt átadták neki!
Selyemruhák suhogása suttogott körül. Dicsérő, hízelgő, magasztaló szavak. Epedő, sóvárgó, hódoló pillantások cikáztak. Ylangylang parfümillat terjengett. Aztán szétnyílt az étterem szárnyajtaja:
„Madame est servie.”
Igenis! A házmester meghozta papírba takarva a négy szelet parizer-hurkát meg a két darab rozskenyeret.
– No, kicsikém, hát mármost pirítsuk meg a kenyeret.
Godiva odaszökött a kályhához, kinyitva annak az ajtaját, s a parázsnál elkezdte megpirítani a hosszú nyelű villára szúrt kenyérszeletet.
– Egy úr kérdezősködik Schalkaug kisasszony után odakinn mondá a házmester.
– Valamilyen művész?
– Nem. Igen tisztességes ember; – macskaprémes bundája van.
– Hát bejöhet; csak vendég ne legyen: mert nincs több két tányérunknál.
A házmester bebocsátotta az idegen urat.
Godiva majd kiejtette a láttára a kezéből a kenyérszeletet vasvillástul.
Lándory volt – a Jézuska küldöttje…
– Ah! Lándory úr! – kiálta fel meglepetten, felszökve térdeiről, s aztán az első gondja az volt, hogy egy félig kész női aktképet, mely a falnak volt támasztva, hirtelen a fal felé fordítson. – Hát hogy kerül ön ide?
Azzal eléje sietett, kezet szorítani vele.
– Párizsba van utam. Rosszul választottam a vonatot. Itt tudtam meg, hogy az este kilenckor érkezők csak éjfél után két órakor mehetnek tovább Strasbourg felé. Azt gondoltam, hogy ezalatt felkeresem önt, s itt töltök egypár órát.
– Hanem akkor ön nagyon szűken fog kijönni; mert nekünk igen sovány vacsoránk lesz, s máris ketten vagyunk hozzá.
– Óh, annyira meggondolatlan nem vagyok. A pályafő restauratiójában összeszedtem a táskámba, ami csak kapható volt; ma nagy lakomát fogunk csapni.
S azzal kinyitva a táskáját, egyenkint lámpafényre hozá a sok drágaságot, amely a bajor főváros büszkeségét képezi: a füstölt libamellet, a pompás weiszwurstot; töredékét egy baumkuchennek; gorgonzolát; bécsi Kaisersemmelt, narancsokat, sőt még egy palack „mussierender Sektet” is. Azok mind helyet foglaltak a behavazott kunyhó előtt.
A kis Rieke tapsolt örömében.
– Ez lesz aztán a karácsony!
– No, az nagyon szép öntől, hogy így megemlékezett rólam monda Godiva, lesegítve Bertalanról az úti felöltőjét. – Üljön le ide a karszékbe.
Még azonkívül volt két szék a szobában. Az egyik a művész, a másik a modell számára.
Godiva már most abbahagyta a kenyérpirítást, s hozzálátott inkább a felterítéshez, ami nagy körültekintést igényelt, mert csak egy asztal volt, s azon állt a karácsonyfa: azt pedig megbolygatni nem lehet, mert a vatta-hó mind lehull róla.
– Hagyja csak, kisasszony. A művészek kezükből is tudnak enni.
– Kivált, ha van mit. De nagy hiba a karácsonytól, hogy december 25-ikére esik. Ön bizonyosan hallotta azt a diákbonmot-t, mikor a tanár azt kérdezte a stúdiótól: „Mikor vannak a legrövidebb napok?” „Rendesen a hónap végén”. – Lássa ön: már egészen „étudiante” lettem.
– Annak örülök. Sejtem, hogy önnél is rövidülnek a napok.
– Nagyon.
– Egyrészt azért is jöttem ide. Ezt ugyan elvégezhettem volna levél útján is; de most egy útban ezen is átesünk. Hát a „Kis emberek”-re kaptam már kiadót.
– Ah! – Godiva kétkedve tekinte rá. Bertalan elérté a kétkedő tekintetet.
– Nagyon megtetszettek neki a képek is, meg a szöveg is, amit ön maga írt. Kész szerződést adott át, amit önnek alá kell írni: ha elfogadja.
– Ha elfogadom-e?
– Az első kiadásért ád ötszáz forintot; s azután minden újabb kiadásért háromszázötvenet.
Godiva nem akart hinni a mondottaknak, gépiesen ismételte a hallott szavakat.
Bertalan eléje tette a szerződést.
Csakugyan élő szemeivel olvashatá Godiva, hogy az egy valóságos komoly egyezség, egy kiadó meg egy szerző között. Nem tréfa.
– No, hát aláírja? Van írószere? Festőknek nem szokott kalamárisuk lenni.
– Az önhöz írott leveleimből tudhatja ön, hogy nekem van. Hanem a kis hálókamrámban áll.
– Hát halasszuk az írást a vacsora utánra. Melyiken kezdjük?
– Hát a teán. Már meggyújtottam a spirituszt.
– Vigyázzon, hogy meg ne gyújtsa magát a spiritusszal. Bertalan addig felnyitotta a sectes palackot, s a habzó édes borral teletöltött három poharat. Úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a kis Rieke leszürcsöli a maga poharáról a túlömlő habot.
– Az első kiadásnak a tiszteletdíját már át is adta nekem a kiadó – beszélt csak amúgy félvállról odavetve Lándory, s aközben tanulmányozta Godiva arcvonásait.
A szemöldökei összehúzódtak a lánynak, s a szemei kerekre felnyíltak.
(Ez most azt gondolja, hogy az egész kiadói szerződés csak egy kegyes mese, s az az ötszáz forint tisztességes ürügybe burkolt ajándék.)
Lándory elővette a tárcáját, s kivette belőle az ötszáz forintot.
– A szerződésben egyúttal ez is nyugtatványozva lesz.
– Én úgy értettem a szerződésből – mondá a leány büszkén és gyanakodóan –, hogy a tiszteletdíjat a kiadó akkor fizeti, amikor a munka megjelent.
– Hát hiszen már megjelent; azt is elhoztam – mondá Lándory, s ekkor meg az oldalzsebéből húzott ki valamit. Az egy szépen bekötött füzet volt.
– Ah! – kiálta fel Godiva a meglepetés sikoltó hangján. Ezt bizonyára nem lehet rossz néven venni egy kezdő szerzőnek, aki a legelső munkáját nyomtatásban megjelenni látja. Olyan nagy volt a megzavarodása, hogy a teafőzőt a kezéből az ablak hídjára dobta, s ezáltal az égő spiritusz elől a keblére loccsant.
Jó szerencse, hogy Lándory észrevette a veszélyt, hirtelen odaugrott, s a tenyerével rögtön elnyomkodta a tüzet a leány keblén. Egy kicsit megégette a tenyerét; de azért – nem lehetett panasza.
– Mondtam, ugye, hogy vigyázzon azzal a spiritusszal!
Godiva zavarban volt, és elpirulva: az a mysteriosus kis könyv jó volt azt elpalástolni; a kezébe kapta, s felnyitá kíváncsian.
Díszes kis gyémántkiadás volt, olifant papíron; a képek az Angerer-féle cinkográfiával, a szöveg Elzevir-betűkkel. Maga is nagyon meg volt a kiállítással elégedve.
Tehát mégis igaz. Ez az ember nem csal. Még jótettképpen sem követ el csalást.
– De ön igazán rossz ember – duzzogott Godiva Bertalanra. Kezdi a „geräucherte Gänsebruston”, s utoljára hagyja ezt, ami a fődolog.
Nem bírta elrejteni az örömét. Mi a hadvezérek diadala a hadi troféumok láttára ehhez az elégtételhez képest?
– Hát hiszen én is tudom, mi a hatáskiszámítás.
Most azután végig kellett lapozni az egész munkácskát, s egyenkint megjegyzéseket tenni a reprodukált képekre. „Ez sikerült! No, ez jobban is üthetett volna ki.”
– Kár, hogy a szövegét nem értem. Ki fordította magyarra?
– Én magam. De van rá kilátás, hogy németül is meg fog jelenni. Egy bécsi kiadó már ajánlatot tett. Hanem ő egyszer mindenkorra ajánlkozik a mű tulajdonjogát megszerezni, nem kiadásszámra. Erre azonban nem válaszolhattam az ön meghatalmazása nélkül. Ezer forintot kínál.
– El kell fogadni! – kapott rajta Godiva. De rögtön elkomolyult megint.
Bertalan ismét leolvasta az arcáról azt a gyanakvó sejtelmet.
– Azt mondanám kegyednek, hogy tegye magát saját részéről egyenes összeköttetésbe a bécsi kiadóval ezen alku miatt, ha nagyon erős okom nem volna továbbra is az „ehrlicher Makler” szerepét játszani.
Godiva arcán ismét bizalom derengett.
– Azonban ez a mi beszélgetésünk a kis Riekét nem látszik érdekelni, talán elébb a jobbik részén kezdenénk. Ugye, Rieke, a füstölt libamell csak jobb, mint a képeskönyv?
– Ez az úr jól mondja.
Godiva tehát hozzáfogott a háziasszonyi tiszthez, felszeletelte a körömfaladékokat, legelőször a kisleánynak adott mindenből, aztán maga is hozzálátott. Még a borból is ivott. – Ez ugyan nem a Mumm grand vinje, mint a tavalyi; de talán jobban ízlett.
Amit Bertalan a falatozás közben beszélt, az ismét csak fokozta a derült hangulatot.
– Hát most elmondom önnek, hogy miért nem ajánlom én az egyenes összeköttetést a bécsi kiadóval. Ez a derék úr maga ott járt nálam, amint ezt a könyvet megkapta tőlem, az ajánlatával. Mondta, hogy ő nagyon jól tudja, mi rejtőzik a Schalkaug álnév alatt: aki a „Kis emberek”-et szerzette. De ő annál még egy sokkal jobb vállalatot tudna. Ő ismeri az ön „albumait”. Ha azokból lehetne egy füzetet kiadni pendant-ul a „Kis emberek”-hez, e cím alatt „Nagy gyerekek”, annak lenne ám még nagy kelete! – Én erre azt feleltem neki, hogy ebben a tárgyban magam nem határozhatok. A két művet kapcsolatba hozni semmi esetre nem tanácsolnám: a „Kis emberek” a naiv, kedélyes közönség számára vannak teremtve, a „Nagy gyerekek” pedig a pikáns szatirikus genre publikumára számítanak. Egyébként is az albumok nincsenek az én kezem közt. Ez azonban nem maradt ennyibe. A bécsi lapok, melyek az ön „Kis emberei”-ről mind igen kedvező bírálatokat hoztak, egyúttal kibeszélték, hogy készülőben van ugyanazon álnevű szerzőtől, akinek egyéniségét mind egykori szeretetreméltósága, mind későbbi balsorsa miatt a bécsi high life igen jól ismeri, egy még sokkal érdekesebb munka a „Nagy gyerekek”-ről, melyben igen sok nagy szereplő alakját fogjuk megismerni. No, iszen, megindult erre minden oldalról a nagy „tintamarre”. – Az ön hajdani tisztelői holtra vannak ijedve, hogy ki fog közülük a karikatur-gyűjteményben megjelenni? Én kaptam a tárgyban legalább ötven levelet, amelyben sürgősen interpellálnak, hogy van-e tudomásom e merényletről: szándékozom-e azt megakadályozni; akad olyan derék ember is, aki „Erpressungsversuchot” emleget. És mind valamennyi önnek az adressét kéri tőlem.
– Felelt ön nekik?
– Igen. A következő sorokat, amiket hektográf útján sokszorozva küldték meg valamennyinek: „Uram (vagy asszonyom)! Gyámleányom bizonyosan (azt aláhúzva) megírta önnek tartózkodása helyét: tessék a levelét előkeresni, és megtudni belőle a lakását. Alászolgája.” Bizonyos vagyok felőle, hogy mind valamennyien felbontatlanul dobták a kandallóba azt a levelet, amelynek a címén az ön keze írását megismerték. Ugye, nem kapott tőlük levelet?
– Egytől sem.
– Hát csak hadd kalimpázzanak.
Ez mulatságos fölfedezés volt. Godiva arcán egy-egy percben át is villámlott valami derültség, de ez még nem volt nevetés, olyan volt az, mint mikor nyáron a hófehér felhőben villámlik. Még fehérebb lesz a felhő. Édes malícia, jóleső keserűség volt az arcán. Az is elmúlt rögtön. Valami más volt a lelke mélyén. Valami sötét gondolat, nagyobb a többinél.
Lándory azt is olvasta az arcból.
(– Ez mind szép, ez mind jó, de hát az, amit elválásunkkor, utolsó szóul mondtam hozzád: megtetted-e azt?)
Utoljára Godiva felállt az asztaltól, az útibőröndjéhez ment: (az volt a szekrény) kikeresett belőle három fényesen bekötött könyvet. A karikatur-albumok voltak. Odavitte őket Lándory elé.
– Tessék! Tegyen ön velük, amit akar.
Ez a dacoló tekintet, ez a keserű hang olyan mély bepillantást engedett a leány lelkébe. Ez végképp szakítani akar azzal a világgal, amely őt kitaszítá. Úgy be akarja csapni maga után azokat az ajtókat, amik odavezetnek, hogy ha még lehetne, se térhessen vissza oda többé.
– Magamhoz veszem őket – mondá Bertalan –, s azt fogom tenni velük, amit jónak látok. Én vagyok önnek a zsarnoka.
– De szabad választás útján.
A kis Riekét ezalatt elnyomta a buzgóság. Bóbiskolni kezdett. Lándory észrevette azt, s fölkelt a karszékből, odaültette a kislányt, ő maga ült annak a helyére, a kis gömbölyű modellszékre. A kisleány aztán a karácsonyfa cukorbáránykáját megkapva, azt a két kezébe szorítá, s a karszékben elaludt; álmában nagyokat nevetett. (Vajon mit beszéltek neki azok az angyalkák?)
– Most azonban azokat a megírni- és aláírnivalókat rendezzük el – mondá Lándory, a pompás lakoma befejeztével.
– Fogalmaznom is kell valamit? – kérdé Godiva.
– Igen. A meghatalmazást a bécsi kiadóval kötendő mindennemű egyezségre.
– Meg kell vallanom, hogy olyan ostoba vagyok, hogy egy hivatalos írást el se tudok kezdeni.
– Nem is olyan könnyű az, mint verseket írni. Majd én diktálni fogom önnek.
– Akkor át kell mennünk a kis kamrába; ott vannak az írószereim.
Azzal gyertyát gyújtott egy kis antik-utánzat tartóban, s maga elöl ment a hálószobába.
Akkora volt az csak éppen, hogy egy nyoszolya elfért benne. A nyoszolya előtt állt egy piciny kis asztal, azon voltak az írószerek és egy kitárt könyv. Aki írni akart az asztalon, annak az ágyat kellett pamlagul használni.
Godiva, elöl menve, sietett azt a kitárt könyvet becsapni, s a fali fülkébe, több könyv közé bedugni.
– Micsoda könyv volt az? – kérdé Bertalan. – Az én olvasmányom. Egy regény.
– Ejh! Godiva kisasszony. Hát előttem akar hazudni? Az egy nyelvtan volt.
– Ejnye, de gyors szemei vannak. Hát nyelvtan. Oroszul tanulok.
– Az sem igaz. Az egy magyar nyelvtan. Godiva arca lángvörös lett.
– No hát, ha meglátta, nem tagadom. Meg akartam önt lepni vele; ha egyszer, talán a nyáron, meglátogatom önt a falusi lakában.
– Tegye azt, Godiva kisasszony. Van egy áldott jó nővérem; az igen szívesen fogja önt látni.
– No hát, mondja ön a tollam alá, mit írjak?
Godiva leült az ágy szélére.
Bertalan lediktálta neki a meghatalmazást.
– És azután a pesti kiadó szerződését is írja alá. A pénzzel most már bőkezűbben bánhatik. Ne tagadjon meg magától semmit, ami szükséges. Most már nem kell önnek a megélhetés miatt aggódnia. Keresni fogják. Azonban tanuljon mentül többet, hogy tökéletesebbet alkothasson.
Godiva megköszönte szépen a jó tanácsot; de az mind hideg szó és hideg arc volt.
Visszatértek az atelier-be.
Bertalan megnézte az óráját. Fél tizenkettőre volt.
– Én nem tartok órát – mondá Godiva –; átellenben éppen a torony. Annak az órájáról mindig meghallom: mennyi az idő.
Így beszélnek a művészek, akinek az órája – német szón van. Lándory kászolódni kezdett.
– Mit csinálna ön még az indóházban? – szólt Godiva. – Maradjon még. Majd készítek puncsot!
Godivánál volt rumospalack. (Enélkül művész-atelier nem is képzelhető.) A vízfelforralásra most már Bertalan ügyelt fel.
A puncs elkészült, a narancsot belefacsarták. Godiva előhordta a tanulmányait, amiket idejövetele óta készített, Bertalan végignézegette azokat, megtéve műértőleg a maga észrevételeit és kívánságait. A kis Rieke ezalatt híven aludt a karszékben.
Egyszer aztán megkondult a harang az átelleni toronyban.
Itt az éjféli misének a készülője!
– No, most már itt az ideje, hogy a vasúthoz visszatérjek – mondá Lándory, prémes kabátját felöltve.
(Godiva csendes szemrehányással állt előtte, mintha azt mondaná:
„Hát semmi egyéb mondanivalód sincs hozzám?”
Mikor aztán egészen útnak volt öltözve Lándory, akkor azt mondá nagy halkan:
– És még valamit kell önnek átadnom, Godiva kisasszony. Itt van az atyjának az ügyében hozott ítélete a törvényszéknek, mely szerint Traumhold bankár az ellene emelt bűnvádi kereset alól indokolás mellett – teljesen feloldatik, s a felperesek, a kárpótlás végett, polgári törvények szerinti eljárásra utasíttatnak.
E szókkal a hiteles másolatban kiadott ítéletet odatette Godiva kezébe.
Godiva ezeknél a szavaknál levágta magát a modellállványra, két összekulcsolt kezét a feje hátuljára szorítva, s elkezdett hangosan zokogni.
Bertalan odahajolt hozzá, engesztelve, kérlelve, hogy felemelje.
A hangos sírásra felébredt a kis Rieke.
Annak sem kellett több. Leugrott a karszékből, odarohant Lándoryhoz, megfogta az egyik kezével a szakállát, a másikkal, ökölbe fogva, elkezdte a hátát püfölni.
– Mit csináltál az én jó kisasszonyomnak! Te „Schzueinehund!” Hagysz neki mindjárt békét?
Bertalan nevetett. Megennivaló volt az a kis poronty, aki a maga apróságának érzetében egy óriásba belekötött. Utoljára Godivára is elhatott ez a derültség: ő csitította a bátor, kicsi védelmezőt, hogy nem tett semmi rosszat vele ez a bácsi; s hogy meggyőzze a kettőjük között levő jó egyetértésről, a látszat kedvéért még meg is csókolta Bertalan orcáját, mire aztán a kicsike felhagyott a szakállcibálással. Godiva végre, hogy egészen bebizonyítsa, mennyire jó kedve van, fogta a kis Riekét, s elkezdett vele az asztal körül cepperlpolkát táncolni, nevetve. Igazán nevetve! Lándory pedig tapsolt és kacagott.
Nagy merénylet! Münchenben! Éjfél után, egyfertály egyre! A házmester bejött, s elvitte a kis Riekét aludni.
Akkor aztán Lándory is búcsúzott. – Isten önnel. Sietek a vasúthoz.
– Várjon – szólt Godiva. – Én is önnel megyek. – Hová? – kérdé Bertalan elbámulva.
– Én? Bécsbe. – Minek?
Godiva elébb egy nagyot hallgatott. Azután a felmentő ítéletet a keblébe dugva, így szólt:
– Oda akarom tenni ezt az ítéletet, egy immortelle-koszorúba kötve, az apám sírjára.
– Már én megtettem azt – mondá Bertalan.
Godiva megdöbbenve nézett reá. Tekintete azt mondá:
„Hát ki vagy te? Hogy a meg nem született gondolatot is kitalálod? Ember vagy-e te?”
Mindkét kezével megszorítá a férfi kezét. Érzé, hogy most már annak kezet csókolni nem lehet! – Az annak kevés!
– Már most hát ön is tegyen meg valamit az én kedvemért, Godiva – szólt Bertalan a baráti kézszorításnál.
– Mondja meg.
– Arra kérem, hogy költözzék ki ebből a hideg, nyirkos szállásból; mert ön itt mellbajt fog kapni. Gyógyíthatlanná váló mellbajt. Érti?
Godiva rábólintott a fejével. És magában gondolá: „Gyógyíthatlan mellbajt? Akkor itt maradok”.
Lándory búcsúzott és továbbment.
No, de jó, hogy van Isten az égben, és van háziúr az emeleten. Reggel korán megkapta Godiva kisasszony a felmondást a háziúrtól. Az erényes férfiú nem tűrheti, hogy olyan kisasszony lakjék a házában, aki éjszaka „orgiákat” rendez az atelier-jében.
