A kígyófogak
A kígyófogak
Hogy a füstbe ment terv Sidonia grófnő tudtával lett koholva, bizonyos. Lyonel annyiban igazat mondott Lándorynak, hogy Scilla látogatását várja, s azért szeretné a mostohaanyját az albisorai kastély elhagyására ösztökélni; hanem amellett Lis Blanc grófnő is teljesen be volt avatva az igazi cselszövénybe. A másik csak játék volt: ez vérre ment.
Lis Blanc grófnő az estély előtt egy nappal elutazott Kolozsvárra, ahol állandó szállást tartott, amióta leánya az erdélyi birtokára költözött. Azért utazott el, hogy semmi részvétele se lássék a cselszövényben.
Arról a rafinált gyönyörűségről azonban nem mondott le, hogy rég előkészített tervének diadalra jutását élvezze.
Másnap eljött Kolozsvárról Dorogmándra látogatóba.
Igen jó ürügy volt rá.
E napon együtt találja az egész családot. Itt van Lyonel is, Bertalan házában. A kölcsönös kiengesztelés ünnepe elérkezett. Lehet nagylelkűen megbocsátani a múltakért. Félreértés volt – hirtelen indulat – kölcsönös megbánás. Végül előhozzák a kis nevető babát, s annak a látása kibékíti a haragvó szíveket.
És aközben aztán lehet ég felé forgatott szemekkel nagyokat nevetni a jámbor, ostoba férjen, aki egyedül nem tudja azt, amit mindenki tud.
Az egész vendégsereg az ő egészségére koccintja majd össze a poharait, a legboldogabb férjért a kerek világon! Hahaha!
Ezt az élvezetet nem tagadhatta meg magától Lis Blanc grófnő. A fájáról akarta azt szedni; nem másoktól hallani.
Tíz óra lehetett délelőtt, mikor a dorogmándi kastély udvarára behajtatott.
Meglepte mindjárt az első körültekintésnél, hogy az udvaron semmi ácsorgó idegen cselédet nem látni. Talán kikocsiztak.
Elfogadására Péter jött elő. A jó zsoldban tartott Péter. Úgy kellett tennie, mintha észre sem venné, hogy már látta ezt az embert valaha.
– Dea grófnő? – Ez volt a rövid kérdése az inashoz.
Péter felelete még rövidebb volt; mert az egy szót sem szólt, csak mélyen meghajtva magát, kézzel mutat, hogy a kérdezett név képviselője igenis odafenn van.
Sidonia grófnő jól tudhatta itt a járást, hiszen itt tölté első házassága boldog éveit. Kérdezősködés nélkül rátalált arra a bizonyos szobára, a rejteklépcsővel.
Az előszobában találta a Lidyt.
A francia szobaleányok nem szoktak kezet csókolni.
– Dea grófnő? – kérdezé Sidonia.
– Madame még nem kelt föl.
Sidonia vállat vont. Azért bemehet madame-hoz. Benyitott a hálószobába. Egy kis idő múlva aztán bámuló tekintettel jött vissza. Mégiscsak kénytelen volt érdemleges tárgyalásba ereszkedni a cseléddel.
– A hálószobában nincs Médea grófnő.
– Az úr szobájában van – felelt Lidy.
– Micsoda „úr” szobájában? – kiálta rá sebesen, meg sem gondolva, hogy mit ejt ki a száján, Sidonia.
Erre aztán Lidy Carcasse vetett rá egy furcsa tekintetet, amiben az volt a legnagyobb malícia, hogy értetlennek tetteté magát.
– Hát a „férje” szobájában.
Sidonia ajkai egyszerre elkékültek a dühtől.
– Hát Lyonel gróf?
– Az vacsora után nem jól érezte magát, mindjárt befogatott, és hazament. A többi urak is rögtön utána mentek.
Sidonia lihegett a dühtől.
– Hát Hermione kisasszony?
– Ő odalenn van a szobájában. Most vittem neki csokoládét.
(Akkor úgy látszik, hogy nem halt meg az éjjel.)
– Vezess hozzá!
Lidy elvezette a főlépcsőn a grófnőt, s bebocsátotta Hermione szobáiba.
A kisasszony már fenn volt, a pamlagon ült, és csokoládézott. Borzasztó étvágy állt be nála a tegnapi intermezzóra.
– Mi történt itten az éjjel? – kérdezé Sidonia, visszaparancsolva Lidyt az ajtóból.
– Mi történt? – sipogá Hermione kisasszony. – Az történt, hogy engem megmérgeztek. Halálra váltam. Ezek itt gyilkosok mind. Átkozom az órát, melyben az önök ügyeibe belekeveredtem. Pokolbeli kínokat álltam ki. Majd kiadtam a lelkemet. Most fáj minden oldalbordám. A hátam majd beszakad. A mustár mind fölette a vékonyaimat. Nem merek a tükörbe nézni, mert megijedek magamtól. Mintha a csontházból szöktem volna meg. – Én itt hagyom ezt a házat. Futok ebből az országból, ahol a „thugok” laknak, akik a vendégeket megfojtják. Panaszt teszek Bécsben a nagykövetnél. Önöknek kárpótlást kell nekem fizetni a kiállott szenvedésekért. A másvilágból jöttem vissza.
– Semmit sem értek belőle – vágott a szavába Sidonia. – Azt látom, hogy ön jó étvágyat hozott vissza a másvilágról. De hát mi történt Lyonellel?
– Mit tudom én? Én felbocsátottam a rejteklépcsőn Médeához. Az ő dolga volt a további. Mi történt közöttük, azt én nem tudom; mert engem az Atlanti-óceán hullámai dobáltak egy dióhéjban; azután meg elaludtam. Meglehet, hogy most is ott van Lyonel.
– Dehogy van! Az rögtön hazafutott innen.
– Akkor azt is megmérgezték. Vagy talán Médea is vele szökött?
– Az ám! A férje szobájába zárkózott, most is ott van.
– Akkor az is kapott valami breuvage-t. Philtrát adtak az asszonynak! Kitelik ezektől a gonosztevőktől! Az úr a fő-fő inkvizítor, a tortúra nagymestere, prestidigitateur, magnétiseur! Az inasa méregkeverő gyilkos, a szobaleány petroleuse, pirotechnikus! Meneküljön innen, grófnő! Még önt is megmérgezik! – Hanem engem is vigyen magával. Én ebben a megboszorkányozott várban nem maradok egy óráig se tovább.
Sidonia aztán magával vitte a szegény jó Hermione kisasszonyt, visszatértében. (Nem várta meg, míg Médea fölébred.)
Hermionét úgy kellett kétfelől a hóna alatt fogni, Lidynek és Péternek, hogy a hintóig el tudjon jutni.
– Mivé tettek önök engem! – mondá a kisasszony szemrehányó hangon Péternek.
– Hisz én figyelmeztettem a kisasszonyt, hogy ne bántsa a formozai szilvát; mert annak rossz következése lesz.
– Átkozott legyen a kertész is, aki ültette! Ha nem mondtátok volna, hogy nem szabad hozzányúlni, hát nem ettem volna belőle. Ah, madame! „Feu maman Eve” nem szenvedett meg úgy a tiltott gyümölcsért, mint én.
Médea csak Lidytől tudta meg, hogy Sidonia grófnő itt járt. Nem akarta madame-ot zavarni: ismét visszautazott. „Holnap megint eljő!” – Hermione kisasszony is vele utazott.
Médeának azonban olyan jó kedve volt egész nap, hogy madarat lehetett volna vele fogatni (ahogy a magyarok mondják).
És aztán megint következtek a boldog paradicsomi napok egymás után; folytatása az igaz, istenáldotta örömnek, ami a bernátfalvi lakban vette kezdetét.
Bertalan megint a felesége szobájában szürcsölgette a délutáni feketekávéját; de szivarozni kiment az erkélyre. Deának ártott a szivarfüst. Azért aztán ő is megpróbálgatta egy-egy papírszivarkát lopva elpörkölni, ha hozzá tudná magát szoktatni. – Mit meg nem tesz az asszonyember a férje kedvéért.
Itt a havasok aljában az őszi napokkal köszönt be a zord, hideg évad. Jólesett a kandalló tüze mellett olvasni a hírlapokat és a postán jött leveleket.
Médea szobájában a kandallón kívül még egy szép majolika kemence is volt. Van ez sok háznál. Télen a kandalló nem ád tartós meleget; a kemence is szükséges; abban egész nap izzik a kőszén.
Egy délután az érkezett postaküldemény közt Hermione kisasszonytól is jött egy levél Lándory címére. Azt is ott olvasta el a Dea szobájában.
Sok minden kitelhető csúnya dolog volt benne. A kisasszony leírta a Lyonel és Médea között szőtt-font cselszövényét Sidonia grófnőnek; megtoldva azt a saját fantáziája alkotásaival (a levél Zürichból kelt már) , alátolva a legnemtelenebb vonzalmakat a két mostohatestvér részéről: Aretin tollához méltó lubricitással részletezve amaz éj tanútalan jeleneteit; amiknek hitelesítéséül szolgált a rejtett csigalépcső titkának a felfedezése, melynek feljárását éppen az a majolika kemence takarja.
Lándory mosolygott, amíg a levelet végigolvasá, aztán beledobta azt a kandallóba. Még csak azt sem próbálta meg, hogy azt a kályhát elmozdítsa a helyéből. Ezek a kígyófogak nem hullottak termő talajba.
Azalatt Dea is olvasott egy neki szóló levelet. Ezt meg Sidonia grófnő írta.
Ő átnyújtá azt a férjének, hogy olvassa el ő is. „Kedves leányom!
Voltam nálatok: látni akartalak. Az egész ház aludt még. Igaz, hogy korán volt; reggel tizenegy órakor. A kis unokámat sem láthattam meg, mert a dada kiment vele sétálni. Én megtettem az első lépést; most terajtad a sor, hogy engem Kolozsvárott meglátogass. Hozd el a kicsinyedet is. Remélem, hogy Lándory úr meg fogja engedni.”
Lándory visszaadta Deának a levelet. Válaszát várták.
– Jobb szerettem volna, ha nem hív meg magához; de ha te úgy akarod: én nem ellenzem.
De hát hogyne akarna egy nő eldicsekedni azzal a szép kisbabával, aki már gagyogni is kezd az anyjának?
– Te nem kísérsz el az anyámhoz?
– Békében akarok vele maradni. (Ez annyit tett, hogy „nem!”)
Bertalan távirati úton tudósítá Lis Blanc grófnőt, hogy másnap Médea meg fogja látogatni.
Maga is elkísérte Kolozsvárra a nejét. Dea a gyermekkel és a dajkával fedett hintóban utazott, a férje könnyű kocsin Péterrel. A vendéglőben szálltak meg, két egymás melletti szobában. Estére megint vissza akartak térni Dorogmándra.
Amint Médea átöltözött, Bertalan bérkocsival küldé őt Lis Blanc grófnő lakásáig, maga másfelé ment. A főispánt, polgármestert, a református püspököt, s még néhány régi jó ismerőst szándékozott meglátogatni. Abban egyeztek meg, hogy délután két órakor együtt fognak ebédelni a vendéglőben.
Egy órakor már visszatért Lándory a vendéglőbe. A kapusnál levele volt. Médea értesíté, hogy az anyja ott tartotta déjeuner-re ne várjon rá, ebédeljen egyedül.
Lándory hamar átesett azon, s alig lépett be szobájába, midőn megérkezett Médea is – egyedül.
– Hát a kicsike?
– Még ott maradt. Elaludt. S a gyermeket nem jó felzavarni, mert akkor egész nap sír.
A válasz tökéletlen volt. Mert ha a gyermek elaludt, s nem jó felkölteni akkor minek jött haza Dea is, miért nem maradt a gyermeke mellett az anyja lakásán?
Bertalan vette észre Médea arcán, hogy annak a kedélyében nagy változás történt. Ismét ezek a lefelé forgatott szemek, ez a niobei száj, jéghideg tekintet.
– Jól mulattál a grófnőnél?
– Igen, jól – felelt Médea. De a hangja elárulta a nehéz nyomást, mely alatt keble küzdött. – Mikor az ember városba felkerül, annyi új mendemondát hall, ami érdekes.
– Elképzelem.
Médea elkezdett vetkőzni, s ismét az úti öltözetét felvenni. A beszélgetés az ő szobájában történt.
Látszott rajta, hogy valami ki akar törni az ajkain, de magában tusakodik, hogy vajon kimondja-e?
Végre kitört.
Arca mosolyogni kezdett, de az oly merev fénymázmosoly volt, mint a festett szobroké.
– Egy igen mulatságos történetet hallottam többek között az anyámnál. Egy ismerősünk, aki nagy nőcsábító hírében áll, erősen utánavetette magát egy férjes hölgynek. A férj egyszer meghívta őt magához estélyre. Ez kedvező alkalomnak látszott a trubadúrra nézve, hogy szerelmi ostromát megkezdje azalatt, amíg a többi jó barátok a férjet elfoglalva tartják. De valaki túljárt az eszén. A víg lakoma alatt valami szert itattak meg vele a férj hű cselédei, aminek a hatása az lett, hogy a hódító nevetségesen megfutott a pásztoróra elől. A nő teljesen kiábrándult. Ez igazán drasztikus befejezése egy regénynek.
Médeának az arca már akkor égett – a szégyentől, a haragtól, az ijedtségtől.
Megijedt attól, hogy ezt elmondá.
Bertalan sápadtan támaszkodott az asztalhoz, az ő arcán is észre lehetett venni a felindulást.
– Magam is hallottam ezt a tréfás kalandot. Az említett nőnek volt egy társalkodónője, aki az asszonyától haraggal válva meg, ezt az egész kényes találkozási jelenetet, minden anesztétikus részleteivel megírta a férjnek. A férj tűzbe dobta a levelet, tudva, hogy mindebből egy szó sem igaz; – s említést sem tett felőle a nejének soha. – És így az sem lehet, hogy a veszedelmes udvarlót ilyen pharmacopeiai módon tette volna valaki ártalmatlanná, a férj tudtával. Mert ha annak a férjnek erről csak a legparányibb sejtelme is lett volna – ahogy én azt az embert ismerem –, akkor ez, ahelyett, hogy a szobájába jövő asszonyát karjai közé zárja, megfogta volna annak a két szép dús hajfonadékát, s annál fogva hurcolta volna azt ki szobájából! – Ahogy én azt az embert ismerem…
Médea megrettenve tekinte Bertalanra.
Most ő is meglátta annak a zöld szemeit. Eddig azt tudta, hogy azok mély, szelíd tengerkékek. Nem! Ezek az öklelő unikornisnak a szemei! Reszketett előtte.
Bertalan pedig elővette a szivartárcáját, és rágyújtott. – Sohasem tette ezt még a neje szobájában.
– Ha a gyermeket hazahozzák: készüljetek fel az útra, s menjetek haza. Későre nem jó maradni – mondá a nejének. – Én még itt maradok. Viszonzással tartozom a minapi vendégeimnek. Nagyon megvertem őket a kártyaasztalnál, mikor nálunk voltak. Kárpótlást kell nekik adnom. Lehet, hogy csak reggel felé kerülök haza. Isten veled!
Azzal megcsókolta a nejét, és átment a saját szobájába, ahol Péterrel kezdett el halkan beszélgetni; de amiből Médea egy szót sem bírt kivenni.
– Mit cselekedtem én most? Szent Isten! – rebegé az egyedül maradt nő. – Mit tettem? Mi lesz ebből? Ennek iszonyú következése fog lenni! De meg kellett neki mondanom! Megölt volna, ha elhallgatom! – Hogy az én férjem egy gyáva nyomorult, aki cselédjeivel szövetkezik a neje ellenében, s a jalapához folyamodik, hogy vetélytársát legyőzze. – Ez öngyilkossá tudott volna tenni! Ah! Ez a szó: „Inkább a hajánál fogva hurcolta volna ki a szobájából.” Kegyetlen szó volt: de meggyógyított!
A halk beszélgetés után a második szobában Lándory eltávozott a saját szobája ajtaján át.
Nemsokára megérkezett a dajka a gyermekkel.
A kicsikének nagyon jó kedve volt. Kapott valami ezüstcsörgettyűt a nagymamától; aminek a fogantyúja violagyökérből van. Ez jó a gyermeknek, ha a szájába dugdossa: elősegíti a fogzást.
– Eredj, hídd át a Pétert! – mondá Médea a dajkának. A leány kiment, a kicsikét az ágy szélére téve.
Akkor Médea, amint egyedül maradt a kicsinyével, odatérdepelt eléje, s annak a kis szótalan embernek a parányi két kezét egymásba téve, annak a beszélni nem tudó ajkaira bízta az imáját, azt hitte, így bizton felhat az égbe: „Óh, boldogságos Szűzanya, könyörögj érettünk!”
A Péter belépett.
Az arca nyugodt, mozdulatlan volt a hű embernek; hanem a szemei tűzben égtek: azok nem tudtak titkot tartani.
– Mit mondott a férjem? Ön itt marad vele?
– Azt parancsolta, hogy kísérjem a grófnőt haza.
– Adott önnek valami utasítást?
– Mára semmit.
Ebből azt is lehetett érteni, hogy „holnapra talán”.
– Jól van. Rendelje ön el, hogy fogjanak be a hintóba.
