A méregkeverő
A méregkeverő
Amint a sírboltajtót bezárta Lándory, sietett a fogadásának a beváltása után.
Budapesten is sokat kellett megtanulnia. A miniszterek közül, akiket két év előtt tisztelhetett, egyet sem talált a hivatalaikban. Két esztendő nagy idő, s a világ forgandó. Nem buktak azok meg, azok csak helyet változtattak. Az egyik elment Bécsbe külügyminiszternek, a másik szintén oda közös pénzügyőrnek, a harmadik a király oldala melletti miniszternek, a negyedik bankigazgatónak: helyükben csupa új emberek ültek.
Az első tapasztalata az volt, hogy minden ismerőse, akivel találkozik, olyan képpel fogadja, mintha ő volna az a híres angol, akit a vadak elfogtak, aztán tetőtől talpig cifrára megtetováltak. Az egyiknek nem jut hirtelen eszébe a neve: „A! A! Lándory!” Ez bámul rajta, hogy még él! A második megcsodálja, hogy megnőtt a szakálla! A harmadik megöleli, a kezét megszorongatja, s igazán el van telve örömmel, hogy ismét itt látja. Ez gratulál neki a felesége halálához, aki miatt nem járhatott a társaságba. Most már újból szalonképes. – És aztán beszél neki minden ember az ötmilliárd hadisarcról.
Az nem volna baj, hogy a közönség elfelejtette régen az ő viselt dolgait, a nagy rémperrel együtt; de nagyobb galiba az, hogy a miniszterek is elfelejtették, s mikor azon kezdi, hogy ő egy foglyot akar kiszabadítani, mindenik azt hiszi, hogy III. Napóleonról beszél.
A maga régi jó barátjával, a miniszterrel, akivel fogadott valamibe amaz emlékezetes koronázási bálban, csak jó volna; mert az éppen jó helyre került: a király oldala mellé miniszternek. Annak csak egy emlékeztető levelet kell küldenie: „Kegyelmes uram, kedves barátom! A fogadásomat megnyertem: »Te adsz nekem valamit, ami neked nem kerül semmibe, és ami nekem nem használ semmit. Én tehát kérek tőled egy elítélt rabot: neve Kalthahn Péter. Eszközölj számára amnesztiát.«”A gentleman miniszter bizonyára honorálni fogja a vesztett parit. Hanem az a baj, hogy egy szabadon bocsátandó gonosztevő dolga iránt még a belügyminiszter és az igazságügy miniszter is érdeklődik: azok pedig új emberek; az egész rémper, Rózsa Sándor, Monterosso, Traumhold a maguk Lándoryjával együtt tiszta holdbeli történet rájuk nézve: azoknak tehát élőszóval kell elmondani a magyarázatot, az indokokat, hogy miért van az ötszáz illavai rab között egy, aki nem tartozik oda.
Végre ez is megjárta a maga útját. Lándory megkapta a kegyelmi levelet Kalthahn Péter számára.
Csakhogy ekkor megint egy kis galiba jött közbe, amiről őneki ismét nem volt tudomása. Persze, az újdonság rovatot nem olvasta el a lapokban: különben értesülve lett volna, hogy az illavai fegyházban lázadás ütött ki a rabok között, mely fegyveres erővel lett elnyomva, s ennek következtében többen a legjobban terhelt rabok közül a szamosújvári fegyházba lettek átszállítva. Azok között vala a Péter is.
Lándory tehát hiába tette meg az utat Illavára; vissza kellett térnie Budapestre, hogy az igazságügy minisztertől új engedélyt kapjon a szamosújvári fegyenctelep meglátogatására.
Ez időköz alatt megint nyílt alkalma valami csodálatos rendkívüliség által híressé tenni magát.
A trieszti Generali biztosítóintézet kerestette fel hivatalosan, azzal a megszólítással, hogy vegye fel az intézet pénztáránál a felesége halálával esedékes kétszázezer forintot, a halál napjától számított 4%-os kamatokkal.
Lándory azt felelte vissza a Generalinak, hogy neki nincs birtokában semmiféle biztosítási polizze.
Erre a Generali megint azzal replikázott, hogy akár van az úrnak polizze, akár nincs a kezében, a biztosítási kötvény a társaságnál be van jegyezve, a pénzt fizetik.
S mintha a társaság vezérigazgatói maguk is gondolatolvasóknak álltak volna be, mellékelve a felszólításhoz megküldték az alapszabályaikat, s azokon történt változtatásokat.
Az ilyen időszaki határozat kétszer is alá volt húzva, kék és veres plajbásszal.
„A biztosított összeg öngyilkosság esetében is kifizettetik, ha az életbiztosítás a haláleset előtt három évvel köttetett, s ha az illető három éven keresztül fizette a biztosítási díjat.”
S ez a határozat két nappal elébb lett hozva, mint Traumhold bankár rejtélyes halála bekövetkezék.
Erre aztán Lándory azt válaszolta, hogy csak maradjon hát a biztosítási összeg a társulat pénztárában, négyes kamatra, félévi felmondással; majd egyszer rendelkezni fog a tőkéről is, meg a kamatairól is.
Hogy ez nem maradt titokban, az természetes.
Talán másutt is, nemcsak Magyarországon, erősen megbámulnának egy embert, akit kétszázezer forinttal erőszakosan kínálnak, s azt feleli erre, hogy csak hadd maradjon ott, ahol van.
Ez is az unikumok, a hihetetlenek múzeumát öregbíti. Lándory, amint a szamosújvári fegyenctelep igazgatóságának szóló rendeletet megkapta, sietett fel Erdélybe. Két nap alatt odaért Szamosújvárra.
Az ottani állami fegyház hajdan apácakolostor volt, ölnyi széles falai, kettős vastag vasrácsok az ablakain, a lépcsőzetek, folyosók mindenütt dupla vasrostély-ajtókkal elzárva. A bejáratainál fegyverben álló őrség, mindenütt szigorú rend, felügyelet. Nyolcszáz ember van ott együtt, aki mind tíz éven felüli szabadságvesztésre van elítélve. A gonosztevők mágnási háza ez.
Csakhogy ezek mind dolgoznak. A földszinti termek megannyi műhelyek: asztalosok, kádárok, kerékgyártók, nyergesek dolgoznak a mester utasítása szerint, a mester maga is fegyenc. A lakatosműhelyben egy hírhedett betörő tolvaj felnyithatatlan zárakat készít. (Saját találmánya, a párizsi világtárlaton díjat kapott érte.) A kápolnának a falaira szenteket és angyalokat fest freskóban egy elítélt rab, a másik az oltárszobrokat faragja. Valaha útonálló volt mind a kettő.
Az óriási konyhában roppant kondérokban főzik a jóízű ételt, s a nagy kemencékből éppen akkor szedik ki az illatozó cipókat.
A nagy hálótermek az első emeleten nappal üresek; külön vetett ágya minden rabnak, a falon egy táblácska a nevével és életkorával.
Lándory megdicsérte a vezető igazgatót azért, hogy e táblákról elhagyták a fegyenc vétkének megnevezését, ahogy korábban szokás volt.
A második emeleten vannak a szabóműhelyek, a pokrócszövőszékek, a daraszoló gépek.
Lándory nem idegen abban a társaságban.
A rabok optimátesei az ő kezén keresztül kerültek ide.
Ő is rájuk ismer: azok is őreá.
Megtalálja a varrógép mellett Rózsa Sándort, a puszták fejedelmét; a gyapjútépő gépnél a rablóvilág Herkuleseit, Farkas Bénit, Krokmanlikot, s beszédbe elegyedik velük.
Egy hosszú teremnek a zugában az ablak előtt ül magányosan egy magas szál férfi, rövidre nyírt, sűrű, ősz hajjal, s ír.
Ez a társaság könyvvezetője. – Mert a konzorciumnak rendes üzlete van: mindenki keres, pénzt szerez; annak kétharmada az államé, amiért ellátást ad, egyharmada a munkás fegyencé, amit kiszabadulásakor megkap, vagy időközben elküldhet a családjának. Erről pontos számadást kell vezetni. Aki ezt a hivatalt végzi, az a „bankár”.
Lándory ráismer benne Kalthahn Péterre.
– Ez a legveszedelmesebb gonosztevő az egész társaságban súgja fülébe halkan az ellenőr.
– Ismerem – mond Lándory. – Kezemben volt a feje.
– Azóta még kvalifikálta magát. Megduplázta a capitulatióját.
Lándory odament a számadásai mellett ülő fegyenchez. Az szabály szerint felállt a közeledtére, s katonás állásba helyezte magát, s mint egy felhúzott óragép, melynek a rugóját megnyomják, elverte a kötelességszerű mondatot:
– Nevem Kalthahn Péter, negyvenöt éves vagyok, felekezet nélküli, nőtlen, Trencsén megyei születésű; vétkem orgyilkosság és rablás, gazdámat megmérgeztem, és pénztárát kiraboltam. Ezért halálra lettem ítélve, kegyelem útján büntetésem tizenöt évi fogságra változtattatott. Másodszor az illavai államfegyházban kitört fegyenclázadásban tettleges részt vettem. Ezért újabban tizenöt évre lettem elítélve.
– Tehát összesen harminc éve van neki – mondá Lándory az igazgatóhoz fordulva.
– Csak huszonhét és fél: harmadfelet már leült.
– Hogyan tűri büntetését?
– A legnagyobb nyugalommal. Éppen azért a legveszedelmesebb ember. Nagyobb befolyása van a fegyencekre, mint minden felügyelőnek és papnak. Ha mások türelmetlenkednek, ő csendes szavakkal lecsillapítja őket. A legmakacsabb természetű rabokat meg tudja puhítani. S ezen álarc alatt a legengesztelhetetlenebb rosszakarat rejlik nála. A feje tele van kiszabadulási tervekkel. Önnek lesz alkalma még ez órában meggyőződni arról a roppant nagy befolyásról, amit ez az ember a többi fegyencekre gyakorol. Egy fegyenc meghalt, azt fogják temetni. Nazarénus volt. Semmiféle felekezethez nem tartozott. Annálfogva pap nem fogja neki a végkíséretet adhatni. A fegyencek lelkiismeretét nem lehet kényszer alá vetni. A nazarénusság nagyon terjed közöttük. S ez még jó, mert a nazarénusnak kötelessége a maga pátriárkája előtt minden bűnét meggyónni. Ez az ember az ő pátriárkájuk. A temetésnél ő fog szólni. Semmi egyebet nem szabad neki elmondani, csupán a miatyánkot. Majd meglátja ön, hogy mit tud ez az ember egy miatyánkból csinálni?
A vár harangja megszólalt: a készülőre szólt.
A fegyencek egyszerre abbahagyták a munkáikat, a foglárok „sorakozz!” szavára kettős sort képeztek, s a fegyveres őrök kíséretében elhagyták a műhelyt.
Kalthahn Péternek előbb elővigyázati rendszabályt kellett magán megtörténni hagyni. A két kezére könnyű bilincset tettek.
– A veszedelmesebb raboknál alkalmazzuk azt – mondá az igazgató –, midőn a fogházon kívül bocsáttatnak. A temető kívül van. Ha bilincs nem volna a kezükön, könnyen zenebonát kezdhetnének.
Igaz, hogy imádkozni összebilincselt kézzel is lehet.
Lándory az igazgató kíséretében lement a külső udvarra, ahol az egész fegyencnép össze volt már gyülekezve. Az udvar közepén egyszerű deszkakoporsóban feküdt a halott. Ősz hajú, borostás arcú, vén ember. Hatvanöt évének felénél többet vasrostély mögött élt le. Most már megszabadult.
A raboknak daltársaságuk is van, szabad nekik énekelni. – Aki betanította őket, valamikor pópa volt. Nagy vétség miatt lett életfogytig elítélve. Itt most karmester, énektanító. Gyönyörű hangja van.
A rabok kardalát visszhangozzák a komor falak, s mikor annak vége van, hat bajtárs vállára emeli a koporsót, melyben a halott fedetlen arccal az ég felé fordulva fekszik, s azzal megindul a hosszú menet a kapun keresztül, négyes sorban. Két sor fegyenc középen, s két sor foglár szélrül, élesre töltött, szuronyos fegyverekkel.
A temető nem messze van a fegyháztól: csupán az ő számukra van az ott. Némelyik sírnak a fejénél kereszt is van; a többinél csak egyszerű fejfa. Két kezdő betűje a névnek, aztán meg a halál éve és napja. Ha jönne még valaki tudakozódni az ott alvó felől, megtalálja a fegyház halottas könyvébe beírva az egész nevét. De hát ki keresné őket? Idő jártával benövi a sírt a fű, élő fát nem ültetnek rája.
Az új lakost lebocsátják társai a megásott gödörbe, aközben tréfálkoznak vele: „Nem cserélnénk madrácot, komám?” – mond az egyik. – „Ennek már szabad pipázni!” – biztatja a másik; „Hogy fog ez holnap bámulni, hogy nem költi fel a porkoláb!” „Hallgassatok el!” – kiált rájuk a rabok pátriárkája, s a sír szélén állva elmondja fölötte a miatyánkot.
Minden mondás után szünetet tart, az meg van neki engedve, hogy a hallgatók meggondolhassák jól, hogy mit kértek attól a nagy bírótól?
Lándory csakugyan meggyőződött róla, hogy lehet gyülekezet, melynek közepette az Úr imája a minden szónoklatok leghatásosabbjává emelkedik. Az utolsó mondatnál: „szabadíts meg a gonosztól”, sokan elkezdenek zokogni.
Azután a szónok egy marék porondot szórt a sírba; a körülállók mindegyike hajított utána egy göröngyöt; négyen a kapákhoz fogtak, s aztán zuhogott alá a sírba a föld. Bevégezte egy rövid ének.
Ismét hangzott a foglárok szava: „sorakozz! indulj!” Az élőhalottak visszatértek a sírkertből a másik temetőbe, a börtönbe. A harangszó elhallgatott.
A munka újra kezdődik.
– Kalthahn Péter, maradjon idelenn – parancsolá az igazgató.
A nevén szólított azon a helyen állt meg, ahol a parancsszó találta.
– Ön magányosan akar vele beszélni? – kérdezé az igazgató Lándorytól.
– Igen. Egyedül. Üres a „dühöngők” zárkája?
– Üres.
Az egy földszinti szoba; az őrhellyel átellenben, melynek vasajtója egyenesen az udvarra nyílik; ablaka magasan van, kettős ráccsal ellátva.
Azonkívül a vasajtón is van egy szellentyű, melyen keresztül a börtönbe láthatni. A zárka bútorzata egy ágy, asztal és ülőke; mind nehéz, tömör tölgyfából faragva: azokat össze nem lehet törni, sem fegyverül használni.
Az igazgató felnyittatá a zárkát.
– Két fegyveres foglár az ajtóhoz álljon.
– Szükségtelen – mondá Lándory. – Ne legyen a közelemben senki.
– Bocsásson meg, uram. Én ugyan nagyon jól ismerem önnek a személyes bátorságát a gonosztevőkkel szemben. Az a hírhedett rablógyilkos odafenn a gyapjútépő gépnél maga beszélte el, hogy a vizsgálat előtt ő volt a legdühösebb önre, s esküdözött, hogy ha egyszer egy kést kaphat, és önt megláthatja, ha békó lesz is a két kezén, le fogja önt szúrni. Erre ön felhozatta őt magához, levetette róla a láncokat, bezárta mögötte az ajtót, s akkor letett eléje egy éles kést az asztalra, s azt mondá neki: „Te azt beszéled, hogy ha egyedül kaphatsz, egy késsel a kezedben, hát azt a szívembe fogod ütni. No, hát itt van a kés, hadd látom, van-e bátorságod, hogy megölj!” S erre a szóra a sámsoni erejű gonosz elkezdett reszketni, térdre esett, és gyónt. – Ezt megtehette ön a Krokmanlikkal; de ne kísértse meg a Kalthahn Péterrel; mert az egy rafinált komédiás: szelíden beszél önnel, alázatos arccal, teljes nyugalommal. És a legnagyobb szelídségből egyszerre a rézbőrű indián szilajságával szökik önre, s ha megragadja önt azokkal a rettenetes ökleivel, amik a vasrudat elhajlítják: ön egy perc alatt veszve van.
– Nem félek tőle. Egyedül akarok vele maradni.
– Azért én a közelben leszek. Ez az én kötelességem.
Lándory előrement a zárkába, utána Kalthahn Péter, akinek a kezeiről levették a bilincseket.
Mikor egyedül maradtak, Lándory leült az asztal mellé; megjelölve Kalthahnnak a helyet, hova álljon.
– Kalthahn Péter, ön azt vallotta magára, hogy gazdáját, Traumhold bankárt megmérgezte.
– Úgy van.
– Ez nem igaz. Önnek nem lehetett azt az embert megölni, aki önnek gyermekkorától fogva jóltevője volt, aki önnek apját, anyját tartotta holtukig. Ön az egész családnak kedvence volt, mi vihette volna önt arra az elhatározásra, hogy gyilkosává legyen a jóltevőjének?
– Sokat olvastam a hírlapokban hasonló esetekről, hogy inasok, hivatalnokok, akik hosszú évsoron át a becsületesség mintaképei voltak, egyszerre csak elrabolták a rájuk bízott pénztárt, ha rákerült a sor, gyilkoltak is; és aztán elszöktek a rablott pénzzel, s éltek vígan, szép leányok társaságában, dínomdánom, tobzódás között. Kedvet kaptam hozzá. A példa csábít.
– Én pedig azt mondom önnek, hogy ön nem keverte a mérget Traumhold számára, s az egész szökése a kirabolt pénztárral csak úgy volt intézve, hogy önt a legelső állomáson elfogják, s önnek a gyilkossági és rablási bűnténye csak eltakargatása volt Traumhold öngyilkosságának.
Péternek még az ajkai is elsápadtak e szóra.
– Esküszöm, uram!
– Ne esküdjék! Én minden körülményt ismerek. Traumhold olyan bajba keveredett, melyből világi fogalmak szerint más menekülés nem volt, mint leszámolni az élettel. Becsülete és vagyona, a látszat szerint menthetlenül elveszve. De volt egy nagy összegre szóló életbiztosítása. Ezt meg akarta a leánya számára menteni. Ezért vállalta ön magára a gyilkosság vádját. Ez öntől mesés önfeláldozás volt.
– Nem! Nem! Nem! – kiáltott a rab, s most már szikráztak a szemei, s öklével a mellét verte. – Én voltam a gyilkosa.
– Csak nyugodt vér, Péter – mondá Lándory odalépve a rabhoz, s vállára téve a kezét. – Önnek az egész elvállalt bűne egy nagy hiba volt: egy tévedés. Az a biztosítótársaság, melynél Traumhold halála esetére szerződést kötött, néhány nappal előbb már határozatot hozott, mely szerint a biztosított összeg még öngyilkosság esetében is ki lesz fizetve. Íme, nézze ön ezt a nyomtatványt. Olvassa el az aláhúzott sorokat.
Péternek a hideg veríték gyöngyözött a homlokán, mikor e sorokat olvasá. Nagy küzdelemnek kellett odabenn támadni a lelkében. Azonban ismét csak visszanyerte a fegyencnél szokásos óvatosságot.
– Hát én ebből mit tudok meg?
– Azt, hogy a biztosított összeget kifizetik Traumhold örökösének még akkor is, ha annak nem gyilkos kéz, hanem saját akarata idézte is elő a halálát.
Péter most már ravaszul nevetett.
– Hát most én ezen mit vegyek magamnak? Hiszen ha visszavonom a vallomásomat, ha azt mondom: én nem öltem meg a bankárt, ravaszság, tréfa volt az egész pénztárkirablás, és ha azt nekem kegyesen el is hinnék, s az azért kapott tizenharmadfél esztendőmet ide ajándékoznák: még akkor is maradna a másik tizenöt esztendő a hátamon, amit az illavai lázadásban való részvételért kaptam. Nekem is van életbiztosításom tizenöt esztendőre, hahaha!
Ez a cinikus kacagás itt a börtönben úgy hangzott, mintha valami csontházból a váz-emberek kezdenének el a hozzájuk betévedt halandóra nevetni.
– Ön ebbe a lázadásba valószínűleg akarata ellen keveredett mondá Lándory.
– Nem, uram. Egyike voltam az „értelmi szerzőknek”, ahogy hivatalosan mondják. A kitörésnél ott voltam a vezér, Monterosso oldalánál. Az a golyó, mely őt leteríté, éppen úgy találhatott volna engem is. Mi igen jól értettük egymást. A törvényszék semmiképpen nem becsülte túl az érdemeimet, mikor tizenöt esztendővel tisztelt meg. Tessék elhinni, hogy ez olyan szabott ár, mint a két krajcáros zsemlyéé.
– Mindegy – szólt Lándory szárazon. – Azért ön mégis amnesztiát kapott, minden állítólagos vagy valóságos vétségeire nézve, s a mai nappal megszűnik rab lenni. Szabad emberré lesz.
Ez a nagy mondás éppen semmi hatást sem tett a rabra.
Az obligát térdreborulás, kézösszekulcsolás, hálálkodás mind elmaradt.
A hallott örömhír által meglepett ember közönyösen állt az „evangélium”-hirdető előtt. S még az ajkait pittyeszté:
– Minek nekem az az amnesztia? – szólt vállvonogatva. – Hát hová jutok én ezzel? Itt most szolid alkalmazásom van. A társaság, amelyben élek, respektál, tart reám valamit. Mindnyájan ismerjük egymást. Tudjuk, hogy kik vagyunk, egyikünk sem kérkedik; az igazi érdemeink köztudomásra vannak. Szükségeinkről gondoskodva van. Kapunk jó ételt, kenyeret (amilyet Olaszországban csak a hercegek esznek, mikor nevük napja van); kapunk egyforma divatú ruhát, éjszakára tiszta ágyat, nappal becsületes munkát; vasárnap pihenünk, énekelünk kardalban, muzsikálunk, olvasgatunk. Felügyelőink, elöljáróink az igazgatón kezdve az utolsó foglárig, szigorúan, de emberségesen bánnak velünk. És aztán mindazért, ami velem a vasrostélyon belül történik, nem kell senkinek azt mondanom, hogy „köszönöm”. Nem követel magának részt a háládatosságból senki. Úgy vagyok itten, mintha valami kisebbszerű asteroidba belelőttek volna, amelyen nem fér el több ezer embernél, s ahol minden embert a mennyei gondviselés lát el minden szükségessel. A paradicsomi Ádám – Éva nélkül! Nem kívánkozom a régi földre vissza többet. – Mit keressek én még a világban? Szolgának neveltek: semmi mesterséget nem tanultam. Ahhoz meg, hogy fát vágjak az utcán, nincsen ízlésem. Ha most innen kilöknek, rosszabb vagyok a partra dobott halnál. Ki fogad meg cselédjének egy börtönből kiszabadult méregkeverőt?
– Én veszem önt magamhoz – mondá Lándory. A rab összecsapta a kezeit.
– Ön akar engemet magához venni? „Ön?” és „engemet”? Ez, uram, bocsásson meg ön, ha igazi nevén mondom: (fegyenc vagyok, nem tudom válogatni a szót), ez hetvenkedés! Hogy ön akar engemet szolgájának megfogadni, akire rábízza éjjeli álmát, ivópoharát, az ételét! Mi akar ez lenni? Fogadott ön valakivel, hogy ezt is meg meri tenni? Ön experimentálni akar rajtam, mint mikor a megkötözött kutyán vivisectiót visznek véghez, mint mikor a tengerinyúlba beojtják az ebdühöt. De én nem vagyok se kiskutya, se tengerinyúl. Nehéz indulatokkal teljes, haragot eltevő, nyájaskodásokkal meg nem engesztelhető ember vagyok. – Hagyjon itt engemet! Higgye el, hogy a magam helyén vagyok. Ha zsivány kell önnek, akivel kísérletet akar tenni, válasszon a kilencszáz közül vaktában egyet. Lehet, hogy szerencséje lesz vele. Lehet, hogy megtanítja a farkast apportírozni. De engem ne vigyen ki innen! Kérdezze meg csak az igazgatót.
– Én pedig önt fogom innen kivinni, s ezt nem azért teszem, hogy lélektani, merész kísérletet kezdjek el önön végrehajtani. Amint a börtönajtón kilépünk, azt mondom önnek: „Kalthahn Péter! Erre van éjszak, arra nyugat, amarra dél, emerre kelet; tessék választani, melyik égalj lesz önnek jobb”. Hanem ön arra fog jönni, amerre én megyek, maga jószántából, és mellettem marad, minden kényszerítés nélkül.
– Erre kíváncsi vagyok – mondá a fegyenc, karjait keresztbetéve mellén.
– Engem nem valami kísérleti hóbort hozott arra az eszmére, hogy egy méregkeverésért elítélt orgyilkost szabadítsak ki a börtönből; hanem erős fogadás, amit haldokló nőmnek tettem. Szegény Godivámnak utolsó kívánsága az volt, hogy szabadítsam ki az őérette ártatlanul szenvedő Pétert.
– Micsoda Godiva? – kiálta fel a rab.
– Traumhold leánya: az én nőm. Két évig éltünk együtt, míg a halál el nem szakított. Boldogok voltunk.
– Traumhold Godiva az ön neje? – kiabált a fegyenc. – Annak a férfinak a leánya, aki ön miatt halt meg: elkárhozva ezen a földön és a másvilágon! Mit tett ön vele? Erőszakkal kényszeríté, bűvitalt adott neki?
– Önként választott gyámatyjának, s egy évig művészi munkával tartotta fenn magát az én tanácsom szerint.
– Munkával? Munkával? – dörmögé a rab. – Ezt már elhiszem. Ez az ő vonása.
– A szünidő alatt Münchenből lejött hozzám a falusi jószágomra, a nővérem látogatására. Nővérem hirtelen meghalt. Mi megszerettük egymást, és összekeltünk.
– Mesének tetszik ez; mert nagyon szép.
– Hát egy bizonyítványt is mutatok önnek. Olvassa el ezt a legutolsó levelét a biztosítótársaságnak.
Odaadta a rabnak a levelet.
Péter összehúzott szemöldökkel olvasta az írást, beleütögetve az öklével, s egyes szavakat mormogva belőle: „született Traumhold Godiva”, „meghalt Capri szigetén, mellbajban” – „eltemetve Barcafalván Magyarországon”. (Hazahozta magával!) Mégis igaz hát. Szerette nagyon. S nem vette fel a pénzt a halála után.
Azzal hirtelen odafordult Lándoryhoz.
– Hallotta ön őt még kacagni valaha?
– Mindennap.
– Hát vissza tudta adni, amit elrabolt tőle? A nevetését? Hát miért kellett neki meghalni?
– Azért, mert nagyon szeretett.
– Hát valóban gondolt ő a szegény Péterre valaha? Nem szidott, nem átkozott? Az apja gyilkosát?
– Hisz engem is azért szeretett meg, mert azt mondtam neki, hogy nem tartom önt Traumhold megölőjének.
– Uram! Ön mégiscsak vivisectiót követ el rajtam, mint a megkötözött kiskutyán. Most már a szívemet boncolja!
– Hát még valamit mutatok önnek, Péter. Itt van a jegyzékkönyvecském, amelybe hol én karmoltam valami vázlatot, hol a kedvesem rajzolt bele egy-egy alakot, ami elénk került Capriban vagy Nápolyban. Keresse ön fel benne az utolsó lapot.
Azon a lapon volt lerajzolva egy fegyenc, két kezén békóval, amint egy dupla rostélyú ablakon kibámul; a kép alá írva: „emlékül férjemnek”.
Annak a fegyencnek az arcában saját magára ismert Kalthahn Péter.
Azzal ez a kemény ember, amilyen hosszú volt, úgy vágta végig magát a zárka kőpadlatán arccal, s elkezdett ordítva zokogni, mint egy vadállat.
Erre berohant a zárka ajtaján az igazgató, a porkoláb, az őrök.
Lándory inte nekik, hogy csak maradjanak.
Lehajolt a fegyenchez, hogy felemelje a földről. Nem bírta. Az a lábait tartá átölelve: a saruit áztatta könnyeivel.
Aztán, mikor elvégezte, térdre emelkedett, s vad indulattal szakítá kétfelé a mellén rabköntösét, durva szőrös mellét kimutatva, mintha azt akarná, hogy a lelkébe lássanak.
– Most már, uram, követni fogom önt, mint az árnyéka, s meghalok önért, amikor kelleni fog.
A fegyházigazgató nagyot bámult ezen a beszéden.
– Hová követnéd te ezt az urat, Kalthahn Péter, mint az árnyék? Van teneked még huszonhét esztendőd árnyékban henyélni való.
– Kalthahn Péter hátralevő büntetése legmagasabb kegyelem útján el van engedve – mondá Lándory, átadva a hivatalos levelet az igazgatónak.
Az egyik bámulatból a másikba esett.
– Uram! Ön a legveszedelmesebb gonosztevőt ereszti szélnek! Hisz ez azon fogja kezdeni, hogy önt magát megöli az úton, s aztán rablóbandát szervez.
– Velem fog maradni.
– Talán magához veszi komornyiknak? Vagy tán éppen pincemesternek vagy szakácsnak? Nem mondok ellene. Csak azt az egyet kérem, hogy ha egyszer meglátogatom önt úri kastélyában, ebédre ott ne marasszon.
Ezen lehetett volna nevetni is.
– Biztosítom önt, igazgató úr, hogy Kalthahn Péter sohasem volt méregkeverő.
– Mit szólsz ehhez, Péter?
– Nem voltam az.
– Hát akkor miért vallottad ezt magadra? Hát a bankár pénzét ki rabolta el?
Lándory köhécselt.
– Kalthahn Péter nem fegyenc többé. Kérem a polgári ruháit előkerestetni.
– Azok jó hátul vannak eltéve a raktárban. Harmincesztendei pihenésre. Most csak még egy kérdést Kalthahn Péterhez. Nem vallatásképpen; hanem csak kíváncsiságból. Az az illavai lázadás is csak „félreértés” volt? Olyan hallucináció?
– Nem. Az komoly dolog volt. Lándory eléje vágott.
– Én annak is tudom a titkát.
– Azt nem tudja ön, uram – szólt Péter határozott hangon –, mert azt csak ketten tudtuk: s az egyik már halott.
– Sokat tanultam én már a halottaktól.
