A pusztai rózsa

Teljes szövegű keresés

A pusztai rózsa
Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.
Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hívó gúnymosoly; szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kacagása észvesztő; szobor alakján könnyű csalánszövet, mely alatt a szívdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt maga körül.
De ha a férfi egy sóvár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják nevetni. „Te is olyan vagy, mint más? Te is pórul jársz, mint a többi.”
– Tegezzen engem! – szól, megragadva forró kezével Lándory kezét. – Tudja, miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön kívül nem mondja nekem azt, hogy „te!”
– Jól van, kis Katicám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled, miként hajdan. Megbírállak.
– Reszketek előtte.
– Mikor balettet táncolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem mikor drámát szavalsz, akkor balerina vagy.
Scilla pajkosan mosolygott. „Ez” most védi magát. Bírálni egy művésznőt annyi, mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.
– Nem játszottam elég szenvedéllyel? – kérdezé, két kezét Bertalan vállára téve, s az arcát arra fektetve.
– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya teszi; kinek az indulatkitörései közt elárult szenvedélyétől magának is vissza kell ijedni; aki megretten attól, amit kimondott, s jéggé fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arcán az iszony kifejezését meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető szemérem küzd egymással szívében, s azt visszatükrözni az arcnak, ezt tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg. Olyan szerelmes voltál, amilyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.
– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Léthe vizébe van mártva, ugye?
Lándory elnevette magát.
– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid, ugye? Akik velem el szoktak járni azokba a zajos mulatságokba, ahol – minden szabad. – Hát mondok én neked egy adomát; talán ismered is: magyar emberrel történt. Feljött Párizsba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt egyszerre négy palackkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a négy üveget, s beleöntette a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával hozott pincetokot, abból kivette a tokaji boros palackot, s beléállította a pezsgősvederbe: „A ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én boromhoz!”
– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?
– Hát ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér azoknak a mulatságoknak a tenorától, ahol a hölgyek az asztalra föltett lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közé essbouquet-t töltenek; hanem annál több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.
– Óh, én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, ahol a nádsuhogás között szeretnek?
Azzal odakuporodott a perzsaszőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.
– Mikor abban a hírhedett rémbűnperben vizsgálóbíró voltam, egy rendkívüli eset adta elő magát. Egyikét a legveszedelmesebb rablóhősöknek semmi módon nem sikerült kézre keríteni. Ez nem volt semmi bandának vezére, egyedül dolgozott. Nem tartott cimborákat, akik elárulhatnák, akik tanúskodhatnának ellene, maga járt mindig. Gyors futó paripáján ott jelent meg, ahol nem várták, s különösen utazó kereskedőket szeretett kifosztogatni. Kegyetlenkedett is, gyilkolt, és az alvókra rágyújtotta a házat bosszúból. A hatóságok mindent elkövettek, hogy elfogják; de nem mentek semmire. – Ha üldözőbe vették pandúrokkal, katonákkal, bevette magát az ingoványok berkeibe, s oda menjen utána, aki az életét megunta! A nádasok tekervényes útain csak egyesével lehet előrehaladni, s a rabló biztos lövő volt. A repülő kócsagot lelőtte egyes golyóval. Ezt a fennhéjázó nevet adta magának: „Oroszlán Gabi”. Az Ecsedi-láp volt az ő birodalma, ott bujdogált télen-nyáron, hozzáedzve minden zegernye időhöz, mint egy vadember. Volt a nádasban öt-hat sátora, hol az egyikben, hol a másikban tanyázott. Azokhoz pedig veszedelmes volt közelíteni, mert még a gyermeket sem kímélte, ha az bíbictojás-szedés közben a tanyájára talált bukkanni. – A paripája is egyetértett vele. – A betyár az igazi megtestesült Kentaur; ami lélek van benne, az megoszlik közte és a ménje között. Ez is tudja, hogy nekik „kettőjüknek” ellensége az egész emberi társaság. Mikor gazdája alszik, ő ébren van; s ha meghallja nagy távolban a dobogást, nagyot nyerít, fölébreszti. Még azonkívül volt egy állat, aki a külvilággal fenntartá a postajárást Oroszlán Gabinál. Embernek nem mondhatom, dacára, hogy két lábon jár, s késsel eszi a szalonnát: egy kis nyomorék cigány – félnederes és néma. De nem süket, csak beszélni nem tud. Állatoknak, madaraknak a hangját tudja utánozni: ez az ő titkos beszéde. S Oroszlán Gabi érti e beszédet. Mert közel jönni a vidrának sem szabad hozzá. Csak a nádas bozótjából füttyöngett madarak szavával, kutya-, farkasvonítással, röfögéssel, nyerítéssel, kecskemekegéssel arrafelé, ahonnan a füstöt felszállni látja. Arra aztán válaszol neki a rabló puskalövésekkel. Ahány lövés, annyi óra. A „Vidra” megviszi az órák számát oda, ahonnan küldték. A sárgarigó-fütty azt jelenti: „jöhetsz, nincs semmi veszedelem” a sirály-sivítás azt mondja: „ki ne jöjj, veszély van!”, a nádiveréb furcsa éneklése azt jelenti: „most jöjj ki, mert veszély van”. S aki ezeket az üzeneteket küldi, az a „pusztai rózsa”.
– Ah! – szólalt meg érdeklődve Scilla, karját Bertalan térdére nyugtatva. – Ön látta őt?
– Így hevert az is egyszer a lábam előtt, s hallgatta, hogy mit mesélek.
– Szép volt-e? Hogy találkozott vele?
– Hadd folytassam a mesét rendén. Ő volt a betyár szeretője. A pusztai csárdás leánya. A nagy sziksós pusztán nem volt más ház, csak az a csárda. Amióta vasút szeli át a vidéket, nagyon alászállt a dolga, alig van vendége. Hanem azért a csárdás leánya suhogó selyemben jár, s aranyláncot hord a nyakán, drága csipkéből van a köténye fodra. – A legkonokabb rablók is rendesen a szeretőjük révén esnek a kelepcébe. – De a csalányosi csárdás Évicája nem volt semmi pénzen megvehető, hogy a kedvesét elárulja. Hiába csörgették ez előtt az arannyal telt erszényt, hiába ropogtatták előtte a bankót, nem akart tudni az Oroszlán Gabiról. – Ellenben ha a pandúrok nagy erővel jöttek, s lesbe bújtak el a csárda padlásán, a buckák között: akkor ott süthették a makkot hetedhét számra, az Oroszlán Gabinak színe világát sem látta senki. Hírül adta neki a madárszó! „Ki ne jöjj, mert veszély van.” Ha pedig csak hárman-négyen jöttek, álruhában, eldugott fegyverekkel, akkor az Évica jól megvendégelte őket, ott marasztá vacsorára, sütött, főzött, a legjobb borát hozta fel, tizenkét gyertyát rakott fel az asztalra, míg egyszer úgy éjféltájon belövöldöztek az ablakon: akkor aztán „ki le a pincébe! ki fel a kéménybe!”, menekült, ki merre látott, s jó szerencse volt, ha az Oroszlán Gabi csak a lovaikat vitte el magával. Ekkor mondta az a madár: „jöjj ki, mert veszély van!” – Az Oroszlán Gabi aztán bejött; előhúzta fülénél fogva az elbújt üldözőit, odaültette őket az asztalhoz, bort hozatott nekik; s azoknak dalolni kellett az ő nótáját, amíg ő az Évicával járta a kopogóst: egyik kezében a duplapuska, másikban a borospalack. Néha megtette azt, hogy a puskája csövét töltette meg borral, s abból kellett kiinni az áldomást az üldözőjének, halálrettegés közt, amíg Évica dalolta hozzá, hogy „aranyicce, réz a messző; azért járok olyan késő, angyalom, kicsikém, tehozzád”.
– Ez aztán másforma figura, mint a Closerie de Lilas kánkántáncosnői – mondá Scilla, csakúgy nyelve az elbeszélést.
– Hát az Oroszlán Gabit csak nem tudta elfogni, ahogy a nóta mondja: „sem a Jászság, sem a Kunság, sem az apáti bíróság!” Kincseket ígértek már az Évicának, hogy legyen árulójává; de az nem adta el a szeretőjét pénzért. – Ha nem adja a pusztai rózsa a maga rózsáját aranyért, gyémántért, majd odaadja egy különb rózsáért. De ki áll ki erre a rózsaversenyre? Száz lelke legyen, mint száz levele az igazi rózsának, s tövise is legyen, hogy azt is megszúrja, akit szeret, azt is, akit nem szeret. – Hát csak nem akart ilyen legény lenni senki. Pedig más mód nem volt a rablót megejteni. Engem nem hagyott aludni a szégyen, a bosszúság, hogy egyetlen vakmerő kalandor dacolhat az egész társadalommal, s megmarad a kitépett méregfa bennszakadt gyökerének, amiből az újra kisarjadjon. Gondoltam valamit. – Nem szóltam felőle senkinek. Előhozattam azt a jó betyárparipát, amin egykor Rózsa Sándor barangolta be az alföldi pusztákat. Ez is olyan lelkes állat, mint az Oroszlán Gabié. Soha el nem fárad, soha meg nem botlik. Oda lehet neki dobni a kantárszárat, tudja, merre az út? Mikor mind a két kézre szükség van a puskával célzáshoz. Mikor meg vissza kell fordulni, és az üldözőkkel szembeszállni, s a puskák ropognak, olyan jól érti a táncot, jobbra-balra fincol, hogy nehéz legyen találni; mikor aztán a lovagjára kerül a lövés sora, egy térdszorítás, s a mén megáll mereven, mintha ércből volna öntve; bevárja, míg a két lövés eldördül, akkor aztán villámsebesen megfordul, és vágtat előre, egérutat nyerni a gazdájának, hogy újra tölthesse a fegyverét.
Scilla úgy didergett, úgy borzongott: az arca is elkékült-zöldült. – Ezt a lovat adattam magam alá. S ez nem tűr el mindenféle embert a hátán; hacsak azt nem érzi, hogy emberére akadt. Elébb kipróbálja a lovasát. Oldalt ugrik, ágaskodik, ijedezik, a fejét felhányja, hogy majd orron üti vele a nyeregben ülőt; megmerevíti a nyakát, hogy se jobbra, se balra kormányozni nem lehet; sebes futtában hirtelen megtorpan, azt várva, hogy a lovagja a fején keresztülrepüljön; csak akkor aztán, mikor a zablát tartó kéz és a sarkantyú tudatta vele, hogy méltó urára talált, akkor megadja magát, s azontúl aztán olyan, mint a kezes bárány vagy a tüzes sárkány, ahogy szólnak hozzá.
Most már meg melege kezd lenni Scillának.
– Tehát először is a betyár lovát kellett meghódítanom. Mert az híve marad a volt gazdájának, mikor az már a börtönben ül is. Ha pandúr alá adják, megteszi, hogy akkor rázkódik meg alatta, mikor az éppen lőni készül. Mikor ezzel elkészültem, akkor pitykés dolmányt, cifraszűrt vettem fel, mind olyat, amit már betyár viselt: tömlöcszag érzett rajta. A darutollas kalapomon kétoldalt is lyuk volt, ahogy a golyó átütötte a Bogár Jancsi fején.
Scilla egész testén bizsergő csiklandás futott végig; nevetett, mint a gyerek féltében.
– Egy éjjel aztán felkaptam a paripára, s nekiindultam a pusztának. Nem vittem magammal mást, mint a medveölő fegyveremet.
– Ön lőni is tud?
– Egész életünkben azt tanuljuk. – Holdvilágos éj volt, mikor a csalányosi csárda udvarára értem. Itt éjjel mindig ébren vannak. Azt sem tudni, mikor alhatnak. A lovamat felnyergelten odakötöttem a cserény cölöpéhez, s bementem a csárdába. Az ivószobában csak a Vidra cigány volt, az is aludt a kuckóban, vagy legalább úgy tett: erősen meg kellett rugdalnom, hogy fölébredjen. – „Költsd fel a korcsmárost, hozzon a legjobb borából! S ha van szép leánya, küldje inkább attól.” Azzal levágtam magam a lócára, a kétcsövű puskámat az asztalra csapva. – Rövid időn előjött a leány. Én az asztalra dőltem, félkönyökre, kalapomat a szemembe húzva, s úgy tettem, mintha rá se néznék. Nem volt egészen felöltözve, csak a fehér alsószoknya volt rajta, s a derekán egy tarka cickendő átkötve; a feje borzas, hanyagul burkolva egy rózsaszínű selyemkendőbe. Mikor elém tette a borosüveget meg a poharat, rárivalltam: „Még öt palackkal hozz! Nem iszom én a bort findzsából!” S azzal ledobtam az asztalról a poharat. Az első palackot aztán kiittam „könyv nélkül” egy hajtókába. A leány elhozta a másik öt palackot. s betyár emberséggel mindegyikhez egy égő gyertyát tett. „Vidd innen nekem ezt a sok zsidósábeszt!” – mordultam én rá. – „Hát kend nem szereti a szépet?veté oda félvállról. (Annak mondják ezt, akinek nem kell az égő gyertya.) – „Van rajtad mit nézni! Vidd innen! Most is annak vagyok a koldusa!” – Azzal a másik palackot kezembe véve, azt mondám: „Héj, te leány: kóstold meg elébb ezt a bort, nem tettél-e bele valamit?”
„Etetőt talán csak nem.” – „Nem ám, de itatót, amitől utánad szaladok.” – „Ne féljen kend: nem vagyok én dáma!” – „Ha vagy, se nekem vagy.” Azzal félig kiittam a második palackot. Az asztalra is öntöttem belőle, s abból a borfoltból az ujjammal elkezdtem szamarat rajzolni, négy lábbal, két füllel. Ehhez is értek. „Tán bizony megcsalta kendet a babája?” – kérdé tőlem a lány a szemembe iparkodva nézni. Én leráztam őt a nyakamról gorombán, hanem aztán annál nyájasabb voltam a kis vakarcs cigányhoz: „Eredj édes szógám, ajd szénát a lovamnak; de ne kösd be az istállóba, még ma hajnal előtt odább megyek rajta.” – „Ejh, hová menne kend? – mondá a leány. – Nézze, hogy villámlik: idejön a fergeteg.” „Mosott az már meg engemet máskor is.” – „No, csak maradjon itt, vetve a jó paplanos ágy.” – Erre készen volt a nótám: „nem fekszem én az ágyadra; mert elalszom éjszakára! – a végét aztán ő dalolta el: „ne félj, majd felköltlek jókor, éjfél után, két órakor.” – A nótáról eszembe jutott más. – „Hej, te cigány! Nem tudod a szárazfát ríkatni?” A kis gnóm vigyorogva mutatta, hogy kész rá, s előszedve a zabos ládából egy törött oldalú hegedűt, odaállt elém, hogy hát melyik az én nótám? „Volt nekem egy daruszőrű paripám!” A cigány húzta, én meg daloltam. „Majd én addig megitatom kendnek a lovát”, monda a leány, és kisietett az ivószobából. Mind a lóról, mind a szerszámról meggyőződhetett, hogy az igazi szegénylegény-készség. Ekkor aztán meg is becsült. Bement a belső szobába, s parádéba tette magát. Mikor a nótám az utolsó versét járta: „Volt szeretőm: esztendeig sirattam. Ő volt az én mindennapi halottam. Most is megvan a hűtelen; de másnál. Hej, de hiszen több is veszett Mohácsnál!” – már akkor ő utánam dalolta odabenn; s mikor újra bejött, úgy ki volt nyalva, mint egy kisasszony. Tarka selyemviganója, körül csipkefodorral, kifűzött pruszlikja, patyolat dudoros ingujjal; csipkekendővel a nyaka és keble átkötve. Most mutatta aztán meg, hogy kicsoda ő? Aranyzománcba játszó barnapiros arca, két nagy parázsszeme, sugár szemöldöke, cseresznyeajkai s az a göndör, szénfekete haja, mely egyetlen varkocsba fonva, pántlikacsokrával a viganója szélét verte. S hozzá milyen termet! Csak a nemes paripával lehet azt méltán összehasonlítani. Mikor az emberhez közel jött, úgy érezte, mintha égő tűz közelednék felé. – Odaült mellém a lócára: a vállamhoz simult, átkarolta a nyakamat. – Éppen úgy, mint te most. Hanem én eltoltam őt szépen magamtól; éppen így: – Mert nem hagytam magamat elámíttatni. Csak azért borult rám, hogy kitanulja, milyen inget hordok a pruszlikom alatt? Arra is volt gondom: igazi háziszövésű gyolcs volt az, nem gyári szövet; hanem a kezemet nem hagytam neki megfogdosni. Az nem volt elég kérges. – Híven adtam az elbúsult betyárt. S az egy szál cigány mellett eldaloltam azt a betyár nótát, amit még akkor nem ismertek, csak az Ecsedi-láp körül.
– Eldanolná ön az én kedvemért is? – szólt kezeit könyörgésre összetéve Scilla.
– El biz én. Ha az Évica kedvéért megtettem, mért ne tenném meg a tiedért is.
Bertalannak gyönyörű szép bariton hangja volt, s az elénekelt dal egyike azoknak a melódiagazdag betyárnótáknak, amikben a puszta egész regényessége ki van fejezve, a távol hangzó pásztortilinkóval s a vihar süvöltésével.
Korcsmárosné, nekünk halat süssék kend!
Azután meg citronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend,
Ha zsandár jő, nekünk hírül adja kend!
Egyszer csak jő a szolgáló ijedve:
Kilenc zsandár közeledik fegyverbe;
De a betyár felkap a pej lovára:
Bevágtat a délibábos pusztára.
Scilla végignyúlt a szőnyegen; – két karját a feje alá téve, s úgy itta, lehelte, szívta magába a mámorító dalt, mely könnyeket csal annak a szemébe, aki azt hallja, anélkül, hogy tudná, miért?
– Mikor vége volt a nótának, ott ült a leány az ölemben; nagy volt a zivatar odakünn; nem lehetett odább mennem hajnalban.
De még másnap hajnalban sem. A szép leány le nem szakadt a nyakamból. Ha én elhagytam, a lovamat csókolta összevissza. S mivel vettem meg a szívét a pusztai rózsának olyan nagyon? Talán leginkább azokkal a mesékkel, amiket az emlékezetembe égetett rémper kalandjai adtak a kezemre. Magam lettem volna azoknak a hőse. Este azokon a regéken aludt el, hajnalban azokra ébredt; még álmában is tovább szőtte, fonta. Vetélytársa lettem Oroszlán Gabinak!
Csak az volt a kérdés, hogy melyikünket hagyja élve a puszták rózsája? Mert hogy egyikünket meg fogja ölni, az már bizonyos volt. Talán éppen azt, amelyiket jobban megszeretett? Mert sohasem lehet tudni azt a leánynál, hogy mikor válik a szerelme gyilokká? Most is megkap a láz, mikor visszagondolok rá. Nap nappal, hold éjjel se kelt, se nyugodott: nem volt nekünk idő! Egy darab ellopott örökkévalóság! Csak egy imádsága volt: „együtt kárhozzunk el!”
Scilla maga sem tudta, mit csinál: odakúszott Bertalan lábához, s az elkapott kezének minden ujját egyenkint akarta eltördelni. Az pedig folytatta a mesét.
– A harmadik nap hajnala is ott virradt rám. Még a napot is ott töltém. A korcsmárost tartottam pénzzel, az kisistennek nevezett. A leány szidta az apját, hogy minek veszi el tőlem a pénzt? Felakasztják érte. Tízszer is fel akartam ülni a lovamra, meg lehúzott a kengyelből, fülembe dalolva: „Maradj még! Ne menj el! Ne vidd a nyugalmam el! Nem bírok a szívemmel!” Aznap délután a Vidra cigány eltűnt a csárdából, akit én mindég szemmel tartottam. Estére megint visszakerült. Csak az ujjaival mutogatott valamit a leánynak, amit én nem értettem meg. Késő éjig el nem távozott a leány mellőlem. A földön hentergett előttem, sírt és átkozta magát. Aztán megint danolt és kacagott. Odáig még azt sem kérdezte tőlem, hogy hívnak? Neki csak „angyalom” voltam. Észrevettem rajta, hogy valahányszor a falióra üt, felrezzen: az ablakra tekint, aztán megint átölel, ott maraszt. Amint aztán az éjfélt elütötte az óra, akkor megragadja a vállamat, s azt súgta a fülembe: „Most már fuss! Az Oroszlán Gabi jön! Itt ne találjon, mert meghalsz!”
Scilla összerázkódott, mintha villanyütés érte volna.
– Tehát nem engem árult el, hanem a rablót! Az én rózsám lett a nyertes! – Én fölkeltem csendesen, a puskámat felvéve, indultam kifelé. – „Nem veszed fel a szűröd? – kérdé a leány, a fogasra akasztott tulipános szűröm után nyúlva. „Csak hadd lógjon ottan, mondám neki: visszajövök érte.” – „Te visszajössz?” – kérdé nagy szemlobbanással, hogy szinte világosabb lett a szoba a szeme villanásától. – „Ugyan visszajövök! Mert ha ő az Oroszlán Gabi, én meg vagyok, aki vagyok: a Villám Bandi! Szemközt megyek rája: s vagy ő esz meg engem, vagy én sújtom őtet agyon.”
Scilla térdre állt, s kezeit imára kulcsolta.
– Az is így térdepelt elém. Megfogta a kezem. Én kiszakítottam magamat a keze közül, s kimentem az udvarra. A lovam ott állt felnyergelve. Megvizsgáltam rajta mindent: nincs-e megeresztve a terhelője? Nem dugtak-e taplót a fülébe? A leány oda is utánam jött, s fülembe súgott, „Nézd meg a puskád csövét, nem tömtek-e bele földet? A cigány az ő embere!”
Megköszöntem a figyelmeztetést, s új töltényt tettem a puskámba.
Azzal nyeregbe vetettem magamat, s kivágtattam a fenyérre. – A hold éppen akkor jött fel: fogytán volt már; egész vörösen támadt elő a mocsár ködéből. Egy falka vadlúd repült végig az égen nagy gágogva. Nagy éjmadarak suhogtak körülöttem, alant járó röpttel. – A távolból milliónyi béka brekegése hangzott, közbe a mocsári gázló, a bölömbika mély búgása. – A hold még semmi világot sem adott, csak a láthatár gőzkörét festé izzó rézszínűre, csupán a csillagfénynél kellett magamat tájékoznom. – A puszta széles világ, s a betyár nem keresi az utat. – Legelőször is felkaptattam egy magasabb buckára, jól vigyázva, hogy az útba eső tömpölyökbe, „angyalhullásokba” bele ne zuhanjak a lovammal. A bucka tetején levő nyírfák és ezüstlevelű nyárbokrok elég jól elrejtettek, míg én jól láthattam, midőn szemeim hozzáélesedtek az éjjeli világításhoz. A mocsár tájékán fehér köd lapult a rónára, melyből csak a nádkupacok üstökei látszottak elő; balról mellettem csupa apró buckák, csivatag bokrokkal benőve, amik között könnyű elbujdokolni, a sík rónán végig egy hosszú csőrszárka, mocsárlevezető, mely most ki volt száradva. Azon is könnyen végighaladhat egy lovas, észrevehetetlenül. Hanem a légáramlat szembejött, s az felém hozta a szimatot. Az én betyárparipám hamarább meg fogja érezni a betyár közeledtét, mint azé az enyémet.
Scilla még a lélegzetét is visszatartotta, úgy hallgatott rá.
– Messze nem mehettem a csárdától, mert nem tudhattam, hogy merről fog jönni az ellenfelem. A csárda ablakában égett addig a gyertya; amíg én a buckára fellovagoltam; akkor egyszerre kialudt. Évica nem ad jelt Orszlán Gabinak. Engem pártol. Hanem annál inkább híve maradt a cigány. Nemsokára világító fényt látok felfelé emelkedni a csárda udvarán. Lámpást akasztottak a kútgém kankalékjára, az mutatja a jelt. – Mármost aztán én is tudom, hogy mely oldalról kell őt várnom. – A távolban három pásztortűz pilácsol, s idáig révedez valami szomorú nótának a hangja, amit álmatlan oláh pakulár billeget a furulyáján. A falevél sem mozdul, olyan csend van idealant; csak az égen fut alá egy-egy fényes csillag. – Hanem amint a hold kiemelkedik a sűrű, lilaszín gőzkörből, s bevilágítja a tájat, akkor egyszerre feltámad a puszták szele, mely a hold feljövetelét üdvözölni szokta, mintha egy álmából ébrendő világ sóhajtása volna, a nádas megszólal, a nyírfabozót zengésnek ered, s a mocsár százezernyi szárnyasai egyszerre nekiriadnak, és ekkor a szél felgöngyölíti a rónán fekvő lenge ködöt, s arra én egyszerre magam előtt látom azt, akire várok.
Scilla felállt, és támaszt keresett a kezével. A másik kezével a szíve dobogását akarta csillapítani.
– A lovam elébb megérezte a közeledtét, s jelezte a fülének előrehegyezésével, s tudatta velem csendes röhögéssel, s elkezdett türelmetlenül kapálózni. A közelítő lovas azonban még messze volt: a rónán csalékony a távol számítása, kivált holdfény mellett. Én eléje lovagoltam, hogy ne a csárda közelében legyen a találkozásunk. – Hát mégiscsak sikerült! – Akit három vármegye minden fegyverese ki nem bírt verni a bozótvárából, előhozta a szerelemféltés. Meghallotta, hogy „új legény” dőzsöl a csárdában: egyedül – párjával. Ez a szó kiugratta. Tudtam én azt.
Lándory sem tudott már ülve maradni, fölállt, járkálni kezdett; Scilla sem fázott már, inkább melege volt; odaakasztá magát a karjába, s úgy leste a mesemondás végét.
– A betyár is meglátott engem, amint a rekettyésből előkerültem s arra egyszerre megváltoztatta az irányát. Eddig világ irányában haladt a jeladó lámpás felé, árkon-bokron keresztül, most aztán felém fordult, s elkezdett vágtatva közeledni. Nekem előnyösebb lett volna az ellenfelemet ott várnom be a buckák csalitjai között, amik engem elrejtve tartottak. Nem fogadtam el ezt az előnyt. Lesből vadász lő dúvadra; nem gavallér ember a vetélytársára. – Ha érdemesnek tartottam elvenni a rózsádat, akkor „gyepre, bajszos!” Én is eléje vágtattam. Egy szép nagy kerek mező terült el közöttünk, tele őszi kökörcsinnel, azt választottuk ki a halálos baj színteréül.
Scilla kacagott már!
– Mikor közel százlépésnyire értünk egymáshoz, mind a ketten felemeltük a puskát az arcunkhoz jobb kézzel. A betyár erre szokott tempója szerint elkezdte a lovát oldalt fincoltatni, maga is jobbra-balra hajladozott rajta, ahogy szokott a csikós a ló hátán. Aki nem tudja, hogy hozzá van nőve a paripájához, azt hiszi, hogy mindjárt le fog róla esni; pedig csak negédeskedik. Én pedig egy szorítást adtam térdemmel a lovamnak, amire az megállt mereven. – Amint aztán a betyár azt látta, hogy nem csinálom utána a lótáncoltatást, hanem szembeállok vele: egyszerre dühösen az arcához kapta a fegyverét mindkét kézzel, s mind a két csövét gyorsan egymás után reám süté. Az egyik golyó azt a már egyszer keresztüllőtt kalapot hordta le a fejemről, a másik a dolmányomat szakítá keresztül, de csak könnyű súrlódást hagyott hátra.
Scilla elkezdett görcsösen sírni, hüvelykujjait az öklébe szorítva. Lándory leültette őt a görög kerevetre, s folytatá.
– Én aztán a puskámat kapóra rásütém. Csak egyszer lőttem. A betyár a fejéhez kapott mind a két kezével, azzal hanyatt dőlt a nyergében, puskáját messze eldobva magától. A megriadt paripa kiugrott alóla; a legény leesett holtan a gyepre. Mikor odalovagoltam hozzá, már akkor ott feküdt szépen hanyatt; a fényes holdvilágba nézve a szemeivel. A homloka közepén volt egy veres kis sebhely; nem nagyobb egy karikagyűrűnél, amit a szerelmes leány az ujjára felhúz. Derék szép legény volt. Kár érte!
Scilla arccal feküdt a szőnyegen, úgy zokogott.
Bertalan még aztán folytatta a mesét.
– Én magamhoz vettem a megölt rabló puskáját, s aztán csendesen ügettem vissza a csárda felé. – A rabló lova ösztönszerűleg szintén a csárdához nyargalt – a gazdája nélkül; hamarább odaért, mint én. Az udvarra bevágtató gazdátlan mén előre hírül hozta, hogy a kettő közül az egyik meghalt. De vajon melyik? Amint a paripa az egyik kapun bevágtatott, nem állt meg: hanem a másikon megint kinyargalt, s aztán elkezdett körben futtatni a csárda körül, nyiharászva, fújtatva. Nem lehetett megismerni, hogy melyiknek a paripája? – Az Évica kinn állt a folyosó tornácán, ottan várta az élve megérkezőt. Mikor aztán én beléptettem az udvarra, s leszálltam a nyeregből, a két puskát a folyosó padkájára dobva: akkor odarohant hozzám, a nyakamba ugrott átölelt, majd megfojtott, s nem szólt semmit, nem szólhatott a forró csókoktól.
Scilla magánkívül ugrott föl fektéből, arca, szemei eksztázisban ragyogtak, minden tagja reszketett az emberfölötti kéjtől.
Mért nincs nekem egy zsiványom, akit eláruljak érted?
 
Ez volt az a mese, amit Bertalan nem akart elmondani Godivának soha. Scillának elmondhatta.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages