A világon kívül
A világon kívül
Egyike volt a legboldogabb esztendőknek.
Egész Európában mély békesség: vállalkozási kedv, tevékeny üzleti szellem; az uralkodók között egyetértés. Minden égő kérdés ki van oltva: még azok a bizonyos „fekete pontok” sem látszanak az ég alján. S az általános boldogságban fürdött Magyarország is. Adott az Isten bő termést és külföldi vevőt is hozzá eleget. Voltak magas búzaárak. Paloták, vasutak – és fellegvárak épültek javában. – Mindenki meg volt elégedve. „Deák-párt” és „ellenzék” csak a plasztront ütögette egymáson. A pénzügyminiszternek nem volt deficitje.
A nagy rémper is be volt fejezve: a rabló-cimboraság kiirtva. Nem volt többé összeesküvő, sem futóbetyár az országban, ha volt: elhallgatott.
Lándory a bevégzett nehéz feladat után félrevonult a világból. Egy névtelen hadjáratnak babértalan hadvezére. Azt a nagy szolgálatot, amit ő tett, meg sem lehetett jutalmazni.
Nyár derekán a földbirtokosnak Magyarországon elég dolga van, ha komolyan akarja a gazdaságát vezetni. Korán reggel az aratóknál, egész nap a cséplőgépnél, este a vasúti állomásnál. Annak a búzának, ami tegnap még a lábán állt: egy hét múlva már a stettini piacon kell állni.
Egy ilyen alkonyodni nem akaró hosszú napon, mikor az elkésett vonatra várt Lándory az állomáson, az érkeztét ígérő gabonaüzér helyett egy ismerős hölgyarcot látott a vagonablakból kikandítani. – Godiva vala.
Odafutott eléje, hogy a vaskocsi lépcsőjén lesegítse.
A leány egy egészséges „adjon Isten jó napot” szóval üdvözlé őt magyarul, mikor Lándory két karjára támaszkodva a földre lehuppant.
– Kegyed megtartá a szavát.
– És itt maradok sokáig. Nagyon sokáig. Az egész iskolai szünidő alatt: egész a szüretig.
– Az nagyon jó lesz.
– Megtanulok az ön nénje mellett gazdasszonykodni.
– Azzal kénytelen is lesz, mert a néném kizárólag azzal foglalkozik. Ő is komolyan várt önre.
– Hogyan: komolyan?
– Hát úgy, hogy amint ön egy levelében megígérte, hogy meglátogat bennünket, azonnal hozzáfogott a német nyelvtanhoz. Ő meg németül tanul az ön kedvéért.
– Hát az ön nővére nem tud németül? Csak franciául?
– Nem tud biz az semmi más nyelven, csak magyarul.
– Hát az hogy lehet? Ön hét nyelven beszél.
– Mert én az egész világot beutaztam.
– És a nővére?
– Az meg nem volt soha a falunk határán kívül.
Ezen aztán nagyot bámult Godiva; s találgatta magában, hogy mi oka lehet annak? Talán púpos vagy himlőhelyes? Hogy úgy elzárkózott a világtól?
Lándory csak egy „sandlaufer”-en jött ki a vasúthoz. Maga hajtotta a lovakat. Godivának mellette kellett ülni.
A leány el volt ragadtatva a kocsizástól. A múlt nyár óta nem ült kocsin, s nem érezte a szabad mezők illatát.
– De hogyan fogjuk mi akkor egymást megérteni – kíváncsiskodék Godiva –, ha önnek a nénje csak annyit tud németül, mint én magyarul?
– Két leány bizonyára megérti egymást, ha semmit sem tud is egymás nyelvén.
(Tehát a néne még leány.)
– Aztán – folytatá Lándory – az meg a legkedvesebb mulatság, mikor két leány elkezd egymással olyan nyelveken értekezni, amiket akkor tanul. Micsoda gyönyörű sottise-okat mondanak egymásnak! S milyen jókat tudnak afölött nevetni.
(Tehát a néne szokott nevetni.)
– Azonban egy különös szívességre kérem önt – szólt Godiva, mikor már a falu közelébe értek, s meglátta egy oldalt eső park fái közül a kastély tetejét kiemelkedni. – Engedje meg ön, hogy mikor önhöz látogatók jönnek, amikor társaság lesz önnél, akkor én hadd maradhassak távol: valami félreeső szobában.
Az óhajtás igen természetes volt. „Traumhold bankár leánya” nem az a cím, amit emlegetni szabad idegenek előtt.
Godiva azonban más okot akart ennek a kívánságának adni.
– Lássa ön, én nem hoztam magammal többet két ruhánál. Mind a kettő fekete. Az egyik hétköznapi, a másik ünneplő. De ezen az utóbbin is van egy terra di Siena folt, ami nem akar belőle kimenni.
– Jól van. Lesz önnek egy kis atelier-je, ahol rajzolhat és pamacsolhat egész nap, s ejthet a ruháján még egy terra di Pozzuoli-pecsétet is; senki sem látja meg.
– De csak olyankor, mikor önnél vendégek, látogatók vannak.
– Igen. Mikor nálam látogatók, vendégek vannak.
S ehhez az ismételt mondáshoz olyan sajátszerű keserű mosoly futott át Lándory arcán.
Az út bekanyarult a jegenyesorral szegélyezett park-útba, s nemsokára berobogott a sandlaufer a kastély udvarára.
Kisszerű, de szilárd, ősi építmény volt az, vastag falakkal, kicsiny ablakokkal, elöl kettős feljárattal, melynek homlokzata közepén volt a széles pinceajtó.
A lépcső verandáján várta már az érkező kocsit Sarolta néni. (A nevét tudta már Godiva Lándory leveléből.)
Igen nagy volt a csalódása a látott alakban.
Ez nem volt sem púpos, sem ragyás, sem valami elhízott hájtömeg, amilyennek elképzelte, hanem egy igen finom alkatú, halavány, gyermeteg arcú teremtés; úgyhogy Lándory nem nénjének, hanem leányának mutathatta volna őt be.
Nem kellett őket egymásnak bemutatni. Amint Sarolta meglátta Godivát, már tudta, hogy ki az. Eléje futott, átölelte, megcsókolta: az viszont őt; aztán Godiva beszélt magyarul, Sarolta németül, s arra mindketten elkezdtek nevetni.
Lándory egymásra bízta őket: tudta, hogy mind a ketten jó kézben vannak; s maga sietett a cséplőgéphez, mely a majorlak udvarán a szabadban működött, két megrakott asztag között.
Csak a vacsorához került megint vissza.
Már akkor a két leány pertu volt egymással.
A vacsoránál nem győzték egymást magasztalni. Tehették bátran. Egyik sem értette, amit a másik beszél Lándoryhoz.
Annyit mind a ketten mégis meg tudtak már egymással értetni, hogy egyikük sem szereti a zajos társaságokat, a vendégeket és alkalmatlan látogatókat, s ennélfogva igen jól fogják magukat egymás körében találni olyankor, amikor idegen hangoktól zeng-bong a ház.
Lándory csendesen mosolygott hozzá.
Godiva már azt is megtudta, hogy Saroltának valami szívbaja van (patológiai értelemben). Ez a magyarázata annak, hogy sehová sem megy. Hiszen nem szabad neki vállfűzőt viselni.
Mikor aztán már egy hetet töltött Godiva Lándory házánál, anélkül, hogy egyszer is kénytelen lett volna a magányszobájában maradni, akkor ezt kérdezé tőle:
– De hát senki se jár önhöz látogatóba?
– Soha, senki.
– Hogy lehet az?
– Mint ahogy a hóhér házába nem szokott látogatóba menni senki.
– Ön csak nem áll a hóhérral egy rangban?
– Csak egy fokkal magasabban ugyanazon a lajtorján. Engem kerül minden ember.
– Önt kerülik? – kérdezé a leány elbámulva. – Én azt hittem, hogy önt ünneplik.
– Írásban és hivatalos alakban igen; de a társaságban senki sem örömest találkozik velem. A hivatalos küldetésemnek már vége; de azért senki sem felejti el, hogy évekig voltam az az ember, akinek az a kivételes hatalom volt a kezébe adva, hogy akinek e szót súgom a fülébe: „Kövess!”, annak jönni kell velem oda, ahová én kívánom, és felelni a kérdéseimre. Magyarországon van egy gúny név, amire nincs is magyar szó: „Spicli” – kutyanév. Azt mindenki dicsérőleg elismeri rólam, hogy „nagy” vagyok, de csak „nagykutya”. Ugyan ki látogatna meg engem?
Godiva valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekinte Bertalanra. – Elérté ő e néma beszédet.
– Ön azt gondolja e percben: ha „én” – Traumhold leánya, itt lehetek most a te házadnál, ugyan kinek van akkor oka ennek a küszöbét kerülni?
– Ön nem oka az én atyám halálának! – vágott bele a szavába hirtelen Godiva.
Bertalan nagyot sóhajtott.
– Ön kivételes lény, Godiva; – ezt én önnek a legelső találkozásunk órájában megmondtam. Nem ilyen arcokat láttam én már magam előtt megjelenni, mint az öné. Árva leányokat, fiatal asszonyokat, öreg anyákat, akik a lábaim előtt térden csúszkáltak, a földön fetrengtek, kezeiket imára kulcsolva emelték hozzám, jajgattak és dühöngtek, s utoljára megátkoztak. Nem rendítettek meg. Hanem mikor ön azt mondja: „Te nem vagy oka az én balsorsomnak: Nézd! Idehoztam a gyászruhámat, nem félek tőle, hogy kísértetet látsz bennem, valahányszor azt a fekete öltönyt meglátod”: ez a szó áthat a lelkem fagyos kérgén. Mindazok között, akiket az én rettenetes kezem megölt, Traumhold arca egyedül az, aki megdöbbent, mikor felidézem.
– Ah! Ön nem ölt embert! – szólt, tiltó szót emelve Godiva, aki azt hitte, hogy az csak trópusi hasonlat.
– De öltem. Saját kezemmel is öltem. Bíró és hóhér voltam egy személyben. Egy hírhedett mesehős rablót, künn a pusztán, a buckák között. Ő lőtt énrám. Én őreá. Ő rosszul talált, én jobban. Meghalt.
– Hogy történt az? – kérdé Godiva természetes kíváncsisággal.
– Az nem önnek való mese. Nem mondtam el senkinek soha. Azt csak akkor mesélhetném el, ha egy hetérára akadnék, aki már mindent tud, s azt akarnám, hogy szeressen belém: tudja meg még azt is.
– Ez hát csak lovagias párbaj volt.
– Nem is ez kísért. Más, kegyetlenebb módja is van az emberölésnek. Van egy régi vár a Vág mentében, és egy másik régi várkastély a Szamos mellett. Ezt a két várat én töltöttem meg halottakkal. Halottakkal, akik minden reggel fölébrednek, mégsem élnek. Vannak közöttük, kik holtig el vannak temetve. És lehetnek közöttük, akik ártatlanul vannak eltemetve!
Godivának a vér fejébe szökött.
„Én is tudok egy olyant”, gondolá magában.
– Ki a csalhatatlan az emberek között? – fakadt ki keserűn Bertalan. – Volt egy eset a többek között, mely egész megnyugvásomat felháborította. Egy rendkívül bátor pandúrhadnagyomat, éjjel a házára törve, kegyetlenül meggyilkolták. A hadnagy fiatal, hajadon leánya tusára kelt a gyilkosokkal, az apját védelmezve, s beleharapott az egyiknek a karjába. Másnap elfogtak egy legényt, aki haragosa volt a hadnagynak. A leány felismerte benne az éjszakai gyilkost. A karján megtalálták a harapás okozta sebet. Minden körülmény ellene tanúskodott. Világosan rá lett bizonyítva a bűntény. Elítélték húszesztendei nehéz fogságra. És most néhány nap előtt előáll az igazi gyilkos, akit a lelkiismerete nem hagyott nyugodni, s bevallja az egész gyilkosságot, minden részleteivel. Az elítélt teljesen ártatlan volt; a harapást egy tivornyában kapta. Hányan lehetnek így? Akik hasztalan kiáltottak az Istenre és a magas egekre! Én, az ember, hidegvérrel vertem kezeikre a láncot. Néha úgy jön, hogy éjszaka felugorjam az ágyamból: egy rablóbandát szervezzek, rajtatörjek vele azon a két váron, kiszabadítsam a száz meg száz elítélt rabot, s azt mondjam nekik, fussatok szerteszét a világba! – Ezek – ezek gyakran meglátogatnak engem.
– És ön sem jár sehová a világba? – kérdezé Godiva.
– Mit keressek én a nagyvilági társaságokban? Olcsó, szerződéses magasztalásokat? Két ember összejön egymással, az egyik feldicséri a másiknak az érdemét, a másik cserébe az egyikét. Senki sem mond egymásnak igazat. Sem a szép asszony, sem a jó barát, sem az instans, sem a protektor. Mintha minden ember vallató bíró s minden ember vádlott volna egymással szemben. S ez nagyon jól van így; ahhoz a nagy mechanizmushoz, aminek emberi társadalom a neve, talált fel a bölcs gondviselés egy jóltevő olajat, ami nélkül a gép önmagát elpusztítaná. Ez az olaj a „hazudás”. Ha az emberek a hazudáshoz nem értenének, a háború állandó volna a fegyveres hatalmak között, a férfiak minden utcán lőnék, vágnák egymást; férjek és feleségek viaskodása soha el nem csendesülne. Az áldott hazugság a béke életföltétele. S én ettől a jótéteménytől vagyok megfosztva. Úgy megszoktam az emberek szavai mögött az eltakart gondolatot olvasni, hogy nem tudom élvezni az emberi társaságot. A találgatás kifáraszt; a kitalálás lever. Valahányszor kénytelen vagyok vele, mert hisz nagy ünnepélyes estélyekre hivatalos vagyok, s elmaradni nem illik: mindig úgy jövök haza, mint aki minden vagyonát elvesztette a játékasztalnál, s még adósságokkal terhelte meg magát. – Csak itthon! Itt érzem magamat szabadon. A kutyám, mikor megnyalja a kezemet, tudom bizonyosan, hogy igazán, őszintén szeret.
– No, és a nővére! Ne legyen igaztalan.
– Hja! Azt nem számítom az emberi lények közé. Az egy angyal! Hanem azért az is megcsal, az is mindig hazudik.
– Mit mond ön?
– Nekem folyvást azt hazudja, hogy egészséges; régi baja enyhül, ritkábban jön elő, s nem olyan kínzó többé. Csak ámít vele. Én tudom jól, hogy ő nagyon szenved, s rettegek tőle, hogy majd egyszer egészen igaz lesz hozzám. De már azt nem fogja szóval megmondani.
Hogy mit értett ezalatt, azt két nagy könnycsepp magyarázta meg Bertalan szemében.
– Az Isten őrizzen meg attól bennünket – mondá Godiva e baljóslatra. Talán észre sem vette, hogy többesben beszélt.
– Már most kitalálta ön, hogy miért mosolyogtam én olyan különösen (akkor gyanakodva nézett reám), midőn azt a kikötését hallottam, hogy amikor nálam vendégsereg, zajos társaság lesz, akkor hadd vonuljon ön meg egy félreeső szobácskában. Mi itt a magunk urai vagyunk. Egyedül magunké! Kívül a világon. Robinson szigetén. Itt nem köt ki hajó soha. Csak azt kell mondani az átutazónak, hogy az ott Lándory kastélya! A lovai közé csördít, és vágtatva siet el a kapum előtt. Tőlünk senki nem remél, nem kíván semmit. Sem kérdezni –, sem mondanivalója nincs hozzánk senkinek.
– Egy ilyen hely az én eszményem – suttogá Godiva; hisz Bertalan úgyis olvas az arcokban, jobb kimondani előtte a gondolatot igazán. Hadd tudja meg, hogy mégis csak akad egy-egy ember a világon, aki tud „nem hazudni”.
Egy forró délután a parkban uzsonnázott a két leány: aludttejet és szamócát. Volt egy kis filagória a hársak között, befuttatva virágzó bércsével. (Ugyanaz a clematis-faj, amely a badeni villa verandáját beárnyékozta; csakhogy ez vad: nem emlékezteti Godivát a „múltra”.) Az előtt volt felterítve az asztal, kalotaszegi szövöttessel Nyírfagallyakból összetákolt székeken ültek a leányok: Bertalan egy levágott hársfának mohos törzsén. Egy megszokott somfabot volt a kezében, melynek a fogantyúja kampót képezett, a végin pedig volt egy kis ásó, amivel járás közben a mérges dudvát szokta kiirtani. A kerti lak mellett volt egy mesterséges sziklarakás, melyből idevezetett forrás vize csergedezett alá.
– Lát ön engemet ottan? – mondá Bertalan Godivának, ki nagy mulatságát találta abban, hogy az egyik fától a másikig vándorló hangyák közé kenyérmorzsákat hintegetett. Hogy vitte nagy igyekezve rögtön kettő-három az égből hullott zsákmányt!
– Hol? – kérdezé Godiva elbámulva.
– Az vagyok én ott, az a bogár – monda Bertalan, egy rovarra mutatva, mely alakjára hasonlít a hangyához, csakhogy tízszerte nagyobb és szárnya van. – Ez a rovarok világában a megtorló. Úgy híják, hogy „futrinka”.
Ez a bogár éppen azzal foglalkozott, hogy egy magánál négyszerte nagyobb, csupasz hernyót, háttal lefelé fordítva, maga alá legyűrt, s aztán körös-körül szánkózott vele, sebesen, mintha csak valami ügyes korcsolyázó csinálná a jégpályán szeszélyes cikornyáit.
– Az a hernyó, melyet a futrinka kínoz, a bogárvilágban a legveszedelmesebb gonosztevő. Egyetlenegy képes egy szép fiatal csemetét megölni. Befúrja magát a kérge alá, onnan körül az egész kéreg alatt, utoljára az élőfa beléig: mire az elszárad. Ez a szárnyas rovar van aztán kiküldve ezt a rablót felkeresni, elfogni és megbüntetni. Szép azt elnézni, hogy les rá. Az ártó hernyót elárulja az a veres fa-ízék, amit a fúrt lyukon kiszór. A futrinka ráles, mikor kidugja a lyukon a fejét. Akkor egyszerre elkapja a két szájkapcsával, s elővonszolja az odújából; akkor aztán hanyatt dönti, s elkezd vele alá s fel korcsolyázni a porondon: folyvást harapdálva a gonosztevő nyakát. Kivallatja: „Betörtél? Gyilkoltál? Raboltál?” Elítéli. „Meghalsz!” Lássa: már meg is ölte. Most azután gödröt ás a számára, belefekteti; utoljára apró rögöket, ágtörmelékeket hord föléje, míg egészen betakarta: eltemette. – Akkor aztán megtörli a szárnyait a két hátulsó lábával, a fejét a két elsővel, s minden zümmögés nélkül tovarepül. És ennek a bogárnak a létezéséről százezer ember közül egynek „ha” van fogalma. – Megbízója nem adott neki sem hímes szárnyakat, sem aranyos szárnytakarót, sem éjjeli fényt, még csak hangot sem, mint a szúnyognak, a dongónak, hogy lételét hirdesse vele.
A két leány ezt a természetrajzi allegóriát közelebbről nézni letelepedett a földre: a futrinkát nem zavarta az ő jelenlétűk a maga hivatásában. Féljenek a lepkék az emberektől!
A porond árnyékban nedves szokott lenni; egyéb szőnyeg nem volt: Bertalan leveté a kabátját, s azt teríté a földre, hogy a nénje fel ne hűtse magát a puszta homokon. Így aztán mellényben és ingujjban nemigen volt az etikettnek megfelelő jelenség.
Megzavarta ezt az idillt valami nagy riadal. A park végéből támadt ez, mely a falu felé vezetett, s a platánfák összeboruló zöld boltozata a szalmafödelű házakat s a bádogtetejű tornyot engedte láttatni. Ijedségből sikongatás, fenyegető kiabálás zavart hangjai vegyültek össze, s ez a lárma egyenesen errefelé látszott tartani.
Nemsokára megtudták az okát.
Egy nagy eb futott végig a platános úton, sebesen, a nyomában egy csoport férfi, vasvillával, doronggal, cséplővel, visító asszony- és gyermekhad kiabált a nyomukban: „Veszett kutya! Fussanak a veszett kutya elől!”
Bertalan gyorsan betuszkolta a két leányt a kerti lakba. Azok őt is be akarták oda vonni magukkal.
– Az Istenért! A veszett eb elől térjen ön ki! – kiálta Godiva.
– De hátha nem az? – mondá Bertalan.
– Ön csak nem akar vizsgálatot tartani afölött, hogy dühös-e az az eb, amit kergetnek vagy nem az?
– De igen. Ha idáig jön, eléje dobom a kabátomat, ha veszett eb, akkor legelőször is azt a kabátot fogja széttépni; ha nem bántja, akkor más baja lehet. Ha pedig rám támad, egyet ütök az orrára a botommal, s vége van.
Ezalatt az üldözött állat olyan közel ért, hogy Lándory ráismert.
– Hisz ez az én Káró kutyám, akit tegnap óta nem találnak! Le ne üssétek! – kiáltá a dorongos emberekre.
Az üldözött eb aláhunyt fejjel, vértől tajtékzó szájjal, hasa alá behúzott farokkal futott előre, minden hang nélkül, szemei zöldes fényben szikráztak, a fülei, melyek rendesen a vizslánál aláleffegnek, hegyesre voltak felmeresztve, mint a farkaséi. Egészen hasonlított a veszett ebhez.
Bertalan rákiáltott a kutyára, s ugyanakkor a kabátját eléje hajította.
S arra a futó kutya egyszerre hátratoppant; de ahelyett, hogy az eléje vetett tárgyat marcangolta volna széjjel, lelapult a földre, elkezdte a farkát csóválni, úgy csúszott-mászott a gazdája felé; csak a nyitott, véres, tajtékos szája meg a szikrázó szemei maradtak félelemgerjesztő tanújelek.
– Káró! – szólt Bertalan, kezével füttyöt vetve a kutyának. Az még közelebb csúszott hozzá.
– Az égre! Bertalan! Hozzá ne nyúlj! – rimánkodék a kerti lak ajtajából nővére.
Lándory azonban óvatosan a háta mögé kerülve az állatnak, jobb kezében a botját tartá magasra emelve, s aztán hirtelen megkapta annak a nyakát, s pötyögős bőrénél fogva felemelve az állatot a levegőbe, a szeme közé nézett neki.
S az állat olyan könyörögve tudott rá visszanézni!
Bertalan a jobb kezében tartott vastag botot keresztbe tette az állat szájába, hogy a torkába nézhessen.
– Hát nem mondtam? Egy hegyes csont fúródott a nyomorult állatnak a szájpadlásába, attól nem tud megszabadulni. Ez a baja!
Már most csak azt a csontot kellett volna hát onnan kihúzni. Csakhogy az embernek nincsen harmadik keze. Az egyikkel fognia kellett Lándorynak az állat nyakát, a másikkal a száján keresztbe szorított botot. Ki jön hát segíteni?
Volt ott legalább húsz férfi, aki azalatt odacsődült. Bátor, erős emberek. De a veszett kutya szájába belenyúlni! Már ahhoz egynek sem volt erős szíve.
– Hát senki sem mer idejönni, hogy ezt a botot tartsa addig az állat szájában, amíg én megszabadítom a bajától?
De nem bizony.
– No, hát majd merek én! – mondá Godiva, s előlépve a kerti lakból, odasietett Bertalanhoz.
Bertalan szelíd mosollyal fogadta a leány segédkezését. Megmutatta neki, hogy miként tartsa a botot két kézzel, mint a zablát az állat szájában. Akkor aztán maga szépen, csendesen megszabadítá a kutyát a veszedelmétől.
Akkor aztán odadobta az ebet egy hatalmas lökéssel a patakba. Mire az a négy lábát szétvetve, nagy mohón kezdte el a vizet habzsolni, s azalatt a magasra felemelt farkát billegette, mint ahogy szokta a vizsla a vadat „állni”.
– No, látjátok, hogy nem veszett ez az eb!
A Káró aztán, hogy kiitta magát, megrázkódott, s elkezdett vígan csaholni, s magamagával kergetőzni; utoljára odafeküdt a gazdája lábához, s elnyúlt a földön aludni.
A két leány egymást ölelte szorosan. Nem mondták; de gondolataik találkoztak: „Egy kutyát nem enged megöletni, akinek veszett nevét kiáltják az emberek!”
Godivának feltűnt az, hogy olyan sok apró gyermek van Lándory gazdaságán, a kertben, a szérűn, a magtárak körül mindenütt találkozik velük, egyforma kék öltözetük van; mindig dologban vannak; tisztelettudón köszönnek a találkozásnál, s ha Bertalan is kíséri Godivát, annak kezet csókolnak. Egyszer aztán vasárnap reggel, mikor templomba harangoztak, együtt látta valamennyit; húszan voltak, egy értelmes kinézésű fiatalember vezetése mellett, párosával sorakozva, ők is mentek a templomba, legelöl a legkisebbek, akik még legfeljebb ötévesek lehettek.
Egyszerre kitalálta, hogy „mik” ezek a gyermekek?
Mellette állt Bertalan, mikor az apró gárda katonás felvonulásban elporolt előttük.
– Ezek „azoknak” gyermekei, ugye? – rebegé halkan Godiva.
Igenis, „azokéi”. Akiknek a neve keresztül van húzva az emberi társadalom nagy indexkönyvében; akik nem számítanak a népszámláláskor; akikre nézve megszűnt ez a szó: „enyim” fogalom lenni. A mindennapi kenyerük, a ruha, amit viselnek, a fekhely, amin alusznak, a levegő, amit beszívnak, az mind az államé: a nagy gondviselésé.
Hát akinek gyermeke is „volt?”
Az meg a senkié.
Ezeket a „senki” gyermekeit szedte össze maga körül Bertalan. Mire az apáik ismét előkerülnek a napfényre, akkor már fiaikból becsületes iparűzők, kézművesek, kertészek lesznek. – Hozatott a számukra tanítót, s odajáratta hozzájuk mind a három papot. Nyáron majálist, télen karácsonyesti mulatságot rendezett számukra.
Ő volt az apjuk.
Azontúl, mikor egy ilyen kék ruhás fiúval találkozott Godiva mindig ő köszönt neki előbb: „Hiszen kollégák vagyunk!”
Amint a napok rövidülni kezdtek, az esték élvezetei szaporodtak. Lándorynak igen szép könyvtára volt, a modern irodalom remekeiből. Járatta a Revue des Deux Mondes-ot, a német illusztrált hetilapokat, a Timest és a magyar hivatalos lapot.
Országos dolgokról nem beszéltek soha.
Annál többet művészetről, zenéről, irodalomról.
Wagner genie-je akkoriban kezdett fellobogni a zeneművészet egén. Bertalan éppen úgy rajongott érte, mint Godiva. Szintén ekként találkozott az ízlésük a költészet világában is. Heine volt mindkettőjüknek a kedvenc költője. Annak minden versét tudták idézni. S a Heine költeményeihez írt Schubert-dallamokat is tudták a zongorán. Majd az egyik, majd a másik ült hozzá. Néha arra is rávehető volt Bertalan, ha a leányok nagyon szépen kérték, hogy el is énekelje a Schubert-dal szövegét: „Die Grenadiere”. Kemény, recsegő hangja volt. Mégis milyen kedves tudott az lenni ennél az elmesélő költeménynél, mely oly híven adja vissza a francia közkatona Napóleon-kultuszát a visszatérő végsoroknál: „Der Kaiser, der Kaiser gefangen!”, s aztán mikor a búskomor melódia átmegy a tűzhányó sárkány Marseillaise-riadójába; amidőn a vén gránátos fogadja, hogy még a túlvilágról is visszatér: „a császárt, a császárt megvédeni!”, akkor egészen átváltozott Bertalannak az arca; mintha nem is az az ember volna, aki hideg apátiájával halottnak vallja magát a világon.
A dal már sokszor lett árulója a szívnek!
Godiva igen keveset rajzolt ittléte alatt; még kevesebbet festett. Amíg az ember mint dilettáns foglalkozik a művészettel, addig mindennap, minden órában képes a szenet a kezébe venni, s vázlatokat szórni minden eléje kerülő üres lapra; még a fenyőfa asztalra és a tányér megfordított fenekére is; de mikor már hozzákezdett azt hivatásul venni, akkor vagy inspiráció, vagy iskolai kényszermunka adja csak kezébe a „gyűlölve imádott” rajzónt; de nem a mulatság többé.
Közelgett a szüret is.
Godiva példálózni kezdett már az elutazásáról, de Sarolta mindig bevágta az útját; a szüretet még itt kell tölteni. Bertalan is igyekezett lebeszélni. Október közepe előtt az akadémiai rajztanárok nem térnek vissza nyaralóikból Münchenbe; ott nincs mit kezdeni.
Tehát még meg hagyta magát marasztalni.
Egyszer aztán az történt, hogy Sarolta megszűnt hazudni: egészen igaz lett.
Éjjel történt. Éppen az örvendve várt szüret előtti nap éjszakáján.
Godiva hálószobájának az ajtaja átellenben volt Saroltáéval. A kettőt egy közbeeső folyosó választotta el.
Éjfél után egy heves ajtónyitás verte fel Godivát az álmából.
Az előszobájában alvó szobaleányt felkölté (az nem ébredt fel a zörgésre), s kérte, hogy nézze meg, mi zaj van odakinn?
A szobaleány visszajött azzal a hírrel, hogy Sarolta kisasszony nagyon rosszul van; Lándory úr ott van mellette: orvosért küldtek.
Godiva hirtelen felszedte a ruháit, s maga is átsietett Sarolta szobájába.
Már akkor egészen „igaz” volt a leány. Nem fájt neki semmi. Úgy feküdt ott a fehér vánkosán, mint egy alvó. Alvó, aki nem akar fölébredni többé.
S az a nagy, hatalmas férfi ott térdelt az ágya előtt, és sírt.
Hevesen zokogva, szívének teljes keserűségéből sírt: azt a hideg, átlátszó, viaszfehér kezet csókolva; nevezte mindenféle becéző éd-névvel „egyetlenét”, s beszélt hozzá olyan ostobaságokat, amik miatt igazán szégyellheti magát egy okos ember: hogy „ne hagyja őt még itt!”, hogy „térjen ismét vissza!”, „nem szabad még meghalnia!”
Godiva szinte megszánta őt. Hát ennek is fáj valami?
– Talán él még? Talán csak elájult? – suttogá Bertalannak. Bertalan csak akkor vette észre, hogy Godiva is ott van.
Akkor aztán egyszerre, mintha kettévágták volna a zokogását, elhallgatott, felállt, s aztán megfogta Godiva kezét, odatette azt Sarolta szíve fölé, s ott tartá hosszasan.
S csak a szemeivel kérdezé: hát dobog-e még?
Godiva fejének csendes ingatásával válaszolt: „nem többé”. Akkor aztán elfordult, s kirohant a szobából.
Godiva egyedül maradt a halottal, addig az időközig, amíg a bátor szívű asszonyok előjönnek a cselédszobából. A leánycseléd fél.
És elnézte merengve azt a megdicsőült arcot. Egy mártírnak az arcát; aki egész életén át csak szenvedett, anélkül, hogy tudta volna, miért?
S azt gondolá magában, hogy milyen jó volna annak a helyén feküdni.
Még éjszaka volt. De alvásra gondolni sem lehetett többé. Godivának nem volt maradása a szobájában, melynek ajtaja szembenyílt a Saroltáéval. Mikor látja a halottat, akkor nem fél tőle; de mikor nem látja, de tudja, hogy itt van a közelében, akkor fél. Beburkolta magát a sáljába, s a hátsó lépcsőn leosont a kertbe. Aztán végtül végig járta azokat az utakat, amiken annyiszor barangoltak együtt párosával; ő és az a másik leány.
Ma már halott.
Milyen könnyen adják a halált.
Talán senki sem félt tőle olyan nagyon, mint Sarolta; talán senkivel sem tett olyan jót, mint ővele.
Sokszor előhozta azt Godivának, hogy milyen nagyon retteg a halálra gondolni. De nem magáért, hanem a fivéreért. Ki lesz akkor a kerek világon, aki az ő testvérét szeresse? Elmondá, hogy ő harminchat éves, két évvel idősebb Bertalannál.
S egész életében nem volt egyéb öröme, mint az, hogy az „öccsét” becézze. Elkezdve attól az időtől, amikor az még járni tanult, és gagyogni kezdett, ő pedig már komoly, meglett négyesztendős – matróna volt; egész addig, amikor az már mint hírhedett nagy ember olyan szívdobogást okozott minden gonoszoknak, mint aminő „coqueluche”-t az ő korában a középen kétfelé választott hajú dandyk a szépségeknek: – Sarolta pedig megmaradt kisleánynak. Akkor is ő volt ennek a nagy embernek a gondviselője.
Egy egész élet, amely letelt az örömök ismerete nélkül.
Ha nevetni akart, azt mondták neki: ne kacagj, mert szívdobogást kapsz. Ha elővette a dalolási vágy, az mondták neki: ne énekelj, mert megárt; s ha egy eszménykép, egy nyájas, ifjú arc közelített felé, azt mondták neki: „Ne nézz rá, mert meghalsz”.
Ha az ember a hajnal előtti égre feltekint, valami rejtelmes új világot vél látni. A megszokott esti csillagzatok már letűntek: egész mások jöttek fel helyükbe, amiket kevés ember szokott látni, olyankor alszunk; maga a Nagy Göncöl a kerékcsillagaival fölfelé áll az égen; s a Plejádok a zeniten ragyognak.
„Hát kétféle arculatja van-e még az égnek is?” – kérdé magában Godiva. – És aztán a legközelebbi napra gondolt. – Mit kell most őneki tennie?
Mint a talány megoldása, állt eléje egyszerre egy férfialak. A csillagfénynél csak a sötét sziluettjét látta, mégis ráismert: Bertalan volt.
Azt is ugyanaz a szívgyöngeség űzte ki a szabadba, ami őt.
Nem is voltak meglepetve, hogy egymással itt találkoznak.
Semmi nesz sem volt a parkban, lépteik hangján kívül. Szüret táján hallgat már minden énekesmadár.
– Ön is azon gondolkozik, ugye – mondá Bertalan –, hogy milyen különböző az éjfél utáni csillagos ég az estelitől? Annak a csillagaiban még a reménység, ezében a kétségbeesés. Milyen vég nélküli hosszú lesz ez a mai nap!
– A következő még hosszabb – mondá Godiva. – Sajnálom, hogy annak a terheit nem oszthatom meg önnel.
– Ön el akar utazni.
– Előbb, mint a gyászszertartás meglesz. Önnek a kastélya meg fog telni távolról jött rokonokkal, tisztelőkkel. Itt háziasszony nincs többé. Mi címen ismertet ön meg annyi vendéggel? Vagy eltitkolja előttük ittlétemet? Hogy egy idegen leány van a háznál?
– Kedves Godiva, gyászszertartásnál nem szokás a megjelenők kölcsönös bemutogatása. Még csak azt sem árulja el senki, hogy ismeri egymást.
Ezt a szokást Godiva nem tudhatá, hisz az ő nagy gyászesetén nem volt kit bemutogatni egymásnak.
– Ami pedig önt illeti, önnek van címe az én házamnál: gyámleányom. S ahol ön megjelen, ott ön a tiszteletet nem kéri, de parancsolja. Velem nagy jót tenne ön, ha itt maradna a temetés végeig. Én most nem tudom rendbe szedni a gondolataimat. Azt sem tudom, mihez kezdjek?
– Én már tudom. Mert próbáltam. Hát legelőször is leveleket írni a rokonoknak, a magas állású ismerősöknek. Ezt én elvégzem: leszek önnek titkára – egy napig; csak a címeket jegyezze fel. Tudok igen hidegen és szárazon írni. Beletanultam.
– Én azt gondoltam, hogy elébbvaló volna a halotti köntös végett intézkedni. A koporsó… – Itt ismét elfojtotta a szavát a zokogás; nem tudta tovább mondani.
– Ejh, ejh! Uram! Hát ön olyan gondatlannak tartja a jó nénjét, hogy ő előre el ne látta volna magát, ismerve a fivér gyámoltalanságát? Régen kihímezte ő szépen a maga nászútjára a hozzávaló köntöst, arafátyolt. Megvan minden. Nekem megmutatta ő azt darabonkint, s eltanakodtunk rajta, ahogy két leány szokott a báli toalettje felől értekezni a farsang közeledténél: milyen koszorú, milyen szalagcsokor jöjjön ide.
Bertalan egy mohos faderéknak támaszkodott a homlokával.
Godiva folytatá.
– Hányszor megcsalta önt, mikor ön azt kérdezte: mire lesz az a szép hímzés? Mire készül ez a mesterséges csipke? Milyen tréfás válaszokat kapott: „Ebben megyek a te esküvődre!” – Ön talált egyszer a kiadásai rovatában, amit ő vezetett, egy tételt: egy sandoline Saroltának, s ön helyeselte a kiadást. Jót fog tenni neki, hogyha a halastavon egy kis testmozgást tesz. Hanem aztán sohasem talált a tavon sandoline-t. Ön többször kérdezte, hol van hát az a csónak? Itt van: az ő ruhatárában. Az a csónak, amin a túlvilágra eveznek; aminek a nevét ön nem tudta kimondani zokogás nélkül.
A szegény leány évek óta készen tartá a temetéséhez való egész pompát: mint más „várt” leány a kelengyéjét.
– S még vannak emberek, akik azt hiszik magukról, hogy ők nagy lelkek – sóhajta fel Bertalan.
– Én tehát itt maradok a temetésig – mondá Godiva. – Akkor aztán visszatérek az én kis modelljeimhez a festőműhelyembe.
– Az ég áldja meg önt érte!
A csillagok sápadozni kezdtek; az udvar megelevenült, a szüretelők csoportja dalolva jött a park útján a majorlak felé: hajnalodott már. A távol templomban megcsendült a lélekharang. Amíg az szólt, elhallgatott a leányok víg danája: „Vajon ki halt meg?”
Godiva és Bertalan visszatértek a kastélyba.
Aztán lefolyt az a két keserves, hosszú nap: amit egy halottnak engednek a búcsúvételre.
Godiva egész nap el volt foglalva levélírással és levelek felbontásával. Olyan nagyon hasonlított az írása Saroltáéhoz, hogy akik a leveleit kapták, könnyen azt hihették, hogy maga a halott hívogat ja őket a temetésére.
S ahány levél ma elment, holnap ugyanannyi visszaérkezett. Azokat is mind Godiva bontogatta föl, s jelentést tett a tartalmukról Bertalannak.
„Mélyen érezzük a lesújtó csapást… et cetera… et cetera… vigasztalhatatlanok vagyunk, hogy…
…éppen most utazunk fürdőkre; …benne vagyunk a szüretelésben; …a nőm betegsége gátol;
…holnapra éppen vasúti bizottság gyűlése van kitűzve;
…rendkívüli nagy rheumatismus;
…pártértekezlet van a fővárosban.”
– „Hanem annyit dicséretükre mondhatok, hogy egy és ugyanazon ürügyet az elmaradásra ketten nem használtak fel.”
A temetés napján is csak ketten ültek egyedül az asztalnál, Godiva és Bertalan, végignézve a felhordott étekfogásokat, amiket a szakács legalábbis negyven úri vendég számára készített. Jó volt az mind a „senki” fiainak.
Egy rokon, egy ismerős sem jött el Sarolta temetésére. Részvéttanúsító levél volt egész kazallal.
– Látja ön, így szeretnek engem!
Éppen mint Traumhold temetésénél.
Hanem azért volt elég számos halotti kíséret. Igazi siratók! Azok a senki gyermekei, akik jóltevő őrangyalukat vesztették el a jó Sarolta kisasszonyban; a falu leányai, akik csupa jót tanultak tőle. A koporsóját is a leányok vitték a vállaikon egész a sírboltig, az árva gyermekek énekelték a gyászzsolozsmát.
Lándory protestáns volt. – Ez ugyan nem tartozik a jellemrajzhoz; de mégis felemlítendő mellékkörülmény. Kivált temetés alkalmával. Kevés ott a szertartás. A gyermekek énekelnek; a lelkész imát mond, a néptanító búcsúztatót. Az már újabbkori engedmény a kálvinistáknál, hogy a viaszfáklyákat meggyújtva viszik a koporsó mellett. Még ötven év előtt meggyújtatlan vitték.
Gyalog haladt az egész gyászmenet a sírboltig. Elöl az éneklő gyermekek, azután a pap meg a rektor, azután egy hajadon leány, fehér vánkoson a mirtuszkoszorúval, azután a koporsót emelő leányok; nyomban Bertalan, Godivát vezetvén a karján, utána a gazdasági tisztek, a falubeli honoráciorok, férfi, asszony külön.
Nem messze volt a kastélytól a sírbolt, egy kis gömbölyű halom oldalában. Azt a helyet Lándory atyja alakítá át végnyugalom helyéül, akkor, midőn ez a puszta domb a tagosztályban az ő birtokába jutott. A sírbolt kapuzata, egyiptomi csonka kúp alakban, a domb oldalából fehérlik elő, ahová pázsitos út vezet. Eleven fenyősövény veszi az egész dombocskát körül. A portále homlokán e szavak fekete betűkkel: „Quies vera.”
Az anya halálakor ültették ide mind a fákat. A bejárat jobbján egy magasra felnyúlt virginiai boróka (juniperus virginiana), mely telerakva égszínkék bogyókkal, úgy tűnik fel, mint egy roppant nefelejcsbokor; a másik oldalon egy fává izmosult kecskerágó (evonymus), tele rózsaszín csillagokkal. Hátul pedig egy magasra kiemelkedő, ezüstlevelű hársfa, mely sűrű lombjaival sátort borít a kőemlék fölé. Ezeket mind kegyelet ültette. De hozzájárult aztán a feldíszítéshez maga a vad természet: a tövises szederinda felkapaszkodott a fal tetejére, s hosszú füzéreit, miken együtt a veres és zöld szeder a fehér virággal, lengetegen ereszti alá a vas rácsajtó elé, míg a komló befutotta a kecskerágó fát, s aranyszínű barkatobozaival teletarkítja annak a piros korszovátás, sötétzöld lombjait. A terebély hársfa ágairól pedig kalap nagyságú gömbök csüggnek alá, mint megannyi kínai lampionok: ezek az ős építőmester, a darázs fészkei, miket e megszentelt helyen nem háborgat senki. S maga a sírbolt belseje sem néptelen. Nagy abban az élet. A belső boltozatról egy láncon remekművű érckoszorú csügg alá. Ennek keretéhez építette hozzá a maga sejtházát egy elvadult méhraj, melynek boldog lakói döngve repkednek ki és be a rácsajtón keresztül, s egyre hordják a mézet és virágport a halottak házába.
S mikor a gyászmenet közelit, egyszerre előjön a sírbolti méhköpűnek s a darázsfészkeknek minden szárnyas lakója (bizony nem kegyeletből, hanem a viaszfáklyák szagától ösztönözve), s azoknak az egyesült döngése, amint a koporsó fölött összeverődnek a naptól aranyozott porködben odafenn, olyannak tetszik, mintha valami túlvilági karoknak zöngése zendülne meg a kitalálhatatlan magasságban.
– Óh, hogy irigylem én ezt a szép helyet tetőled! – rebegé Godiva a koporsóra borulva, melyet ott, az ajtó előtt a Szent Mihály lovával együtt letettek.
Elébb a szederindákat félre kellett hárítani az ajtó elől, azután meg a sok csillagvirágos szulákot lebontogatni, mely a rács cifrázatait összevissza fonta. Bertalan nem engedte, hogy egy szálat is letépjenek abból a vadgazból.
„Quies vera. Quies vera” – suttogá magában Godiva, a homlokzat feliratát emlékébe edzve.
Hát aztán csak otthagyták Saroltát, ahol hallgathatja a méhek döngését, amíg a föld az Isten planétája marad. A méh előbb élt, mint az ember. S tovább fog élni, mint az ember.
– Én még ma este elutazom – mondá Godiva, mikor az utolsó sopánkodó falusi honorácior is kihúzta a lábát a teremből.
– A kocsi készen áll – mondá Bertalan.
Aztán kiadta a rendeletet, hogy vigyék le a hintóhoz a kisasszony úti málháit az útravaló elemózsiás kosarkával együtt meg a festőszeres ládikót.
Mikor aztán már fel volt minden pakolva, a lovak nyugtalanul kapálták a kavicsot odalenn az udvaron: Godiva, fátyolos utazó kalapjával a fején, esőköpenyét felöltve, kézitáskáját a derekára övezve, bejött Lándoryhoz búcsút venni.
Kezeiket nyújták egymásnak; és aztán csak néztek egymás szemébe. És egy szót sem szóltak.
Dehogynem szóltak! Beszéd volt az, hosszú, érthető beszéd, amely egyik szemnek a sugarán át a másikba átfolyt: a minden természeti csodaelemek legfelségesebbje! Hatalmasabb erő a villanynál, a melegnél, a világosságnál, a hangnál. Együtt egymaga mind a négy. Hol az a természettudós, aki azt meg tudja nevezni?
A hosszú, néma szembenézés után végre Bertalan mélyen reszkető hangon szólalt meg.
– Ha ön úgy tudna olvasni az én gondolataimban, mint én az önéiben.
– Tudok – susogá Godiva –, ön azt gondolja: „Ne menj el, maradj itt örökre!”
Az volt.
– És ön azt gondolja rá vissza – szól Bertalan – „Örömest maradnék, mert megszántalak; de nem maradhatok, mert szánlak”.
– Valóban igaz.
– Még az eszmejárását is tudom önnek követni. Ön azt gondolja: te szeretnéd, ha én itt maradnék; ha Traumhold árvájának, ki földönfutóvá lett – a te megjelenésed napján – ezzel új menhelyet adnál; apa helyett apát, vagy még annál többet: élettársat. Ez a te lelkednek meghozná a nyugalmát.
Godiva arca még halaványabb lett ezen szavak alatt. Engedte, hogy ez az ember olvassa ki a szívéből a legtitkosabb gondolatait.
– S erre ön azt mondja: mégsem tehetem azt; mert azzal, hogyha én a magam sorsát a tiedhez hozzákötném: kizárnálak téged a világból.
A leány most már ijedten kapott mind a két kezével a kebléhez. Hát ez előtt nincsen semmi titok?
– Lássa ön, hogy kitalálom önnek a gondolatját – monda diadalmasan Bertalan. – S mármost még azt is kitalálom, hogy micsoda választ vél ön az én szívemből kiolvasni. Ugyebár azt, hogy „Mit törődöm én az egész világgal! Hisz én magam is száműzöttje vagyok a társadalomnak. Engem a nagy érdemeim tettek azzá. A nagy hírem emberfutamító! Szigetlakó vagyok; magánykereső, vadember. Nekem Isten kegyelme az, hogy egy második élő lelket találok a földön, akit emlékei, indulatai éppen úgy kiűznek az emberlakta földről, mint magamat, s azzal együtt egy boldog otthont alkothatok magamnak.” Ezt olvassa ön az én szívemből, ugye?
E szóknál erősen megszorítá a leánynak mind a két kezét, s kényszeríté azt, hogy a szemeibe nézzen.
Godiva zavarodottan meredt Bertalan tekintetébe. Most már nem értette azt. Ezek a zöld szemek; a szikrát hányók; a titokteljesek; a behatolhatlanok. Értelmetlen volt előttük azoknak a beszéde.
– Hát lássa ön, nincs igaza – szólt Bertalan, mosolyra szelídülve. – Én nem gondolok arra, hogy örök időkre kizárjam magamat a világból. Pár év múlva az én viselt dolgaimról nem beszél többé senki. Nagy világesemények elmossák az apró harcok történetét. Nekem még lesz dolgom az emberek között. S a Traumhold nevén ejtett homály sem marad ott örökre. Annak, erős hitem, hogy el kell tisztulni végképp. Nem a gyász, nem a bánat, nem a léleknyugtalanság az, ami engem arra készt, hogy azt a kezet, amit kezemben tartok, el ne bocsássam, hanem valami más! – Emlékezni fog ön arra, amit első beszélgetésünk alatt mondtam önnek. „Minden embernek a szívében van egy talány, férfiéban, nőében egyaránt. Száz közül egy az, aki a megoldott talányban a saját titkára talált rá. – Ez a századik én vagyok.” – Én megkérem önt, mert szeretem! Mert lelkem jobb felét találom önnél. Hát ön megtalálja-e azt nálam?
Godiva a megdicsőülés kábulatával rogyott Bertalan karjai közé.
Aztán szépen lement a nap, a hold szépen feljött; a személyvonat szépen fütyülhetett az indóháznál, tovább is roboghatott. A befogott paripák még ott kapáltak a patkóikkal a lépcsőjárat előtt.
