De L’Aisne Alfréd
De L’Aisne Alfréd
Végre minden rendbe jött.
A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostohafia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.
Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, amikor a törvényszék határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a Montieurben háromszor kihirdettetik.
Ezúttal az elsőbb eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt tartózkodik a Messageries Maritimes „Copernique” nevű hajóján – mely útban van Alexandria felé. Eszerint tehát csak azt a kis időhaladékot kell bevárni Lándory úrnak, amíg a Messageries Maritimes másik hajója, a „La Fayette” utánamegy az elsőnek szintén Egyiptomba; s ott a követség útján felszólított kedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nílus kataraktáinál vízilovakat vadászó Lyonel grófot, aláíratja vele a kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold-per megszüntetésére szolgáló okiratot.
Addig bizony kitavaszodik.
Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember kényszerítve van Párizsban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem kínálkozott a szokásos mulatságokkal, amik Párizst „a gyönyörök paradicsomává s az erszények purgatóriumává” teszik, hanem annál több alkalom kínálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel önerejéből egy földig gázolt óriás. A francia nemzet a bukása után mutatta meg, hogy milyen nagy: ötmilliárdot fizetett azért, hogy a hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önként. Aztán hozzálátott a munkához.
Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani. Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani: a szükségeseket újraépíteni. A parlament átköltözött Párizsba. Komoly, méltóságos nyugalom vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a félbeszakadt munkát; a hadsereget újrateremtették, a hivatalokat epurálták. Az ipar, a kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet minden ága új virágzásnak indult. Sohasem volt Párizs nagyobb, soha szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a francia nemzetnek az igazi „gloire”j-a; csakhogy ez a „dics” nem császároké és hadvezetőké volt; hanem polgároké és parasztoké.
Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni, garzonszállást fogadott a Boulevard des Capucines-on, s ott élt, minden társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket, múzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit színházban tölté; ha szép idő volt, a „Bois”-ba tett kirándulást vagy Párizs környékébe.
Egy délután, hírlapolvasás közben De L’Aisne Alfréd lepte meg a szállásán.
Lándory nem titkolhatta el az arcán bámulatát a nem várt látogatás fölött.
– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem is mutatod már magadat „minálunk”. Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csodálkozzék-e, vagy a „minálunk”-on?
– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniers-ben, az emlékezetes lakomán pajtásságot ittunk egymással?
– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.
– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral köszöntenek fel. Én sohasem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per te s tu valahol.
– Köszönöm. No, hát ülj le, és gyújts rá.
– Ebéd előtt nem. Jössz velem a „Frères-Provenceaux”-hoz?
– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.
– Ugyan min?
– A kölcsönös bemutatáson.
– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?
– Azazhogy, látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez alatt. Én tudom azt jól, hogy teneked senki a kerek földön olyan rossz szolgálatokat nem tett, mint én.
– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség détailoznod. Van szerencsém! S ha éppen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogyha olyan rendes észjárású embernek születtél volna, amilyen ezer közül kilencszázkilencvenkilenc. – Hát akkor azt tetted volna, hogy amint azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a „wünschelrute” segélyével…
– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta örökségbe.
– No, hát akárhogy volt: egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset megtalál (becsületes embert értek, aki nem szökik el vele), hát akkor azt tette volna, hogy elhozza Seigniers-be. Ott lakik a természetes tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: „Nézze, uram, itt van a Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom, akinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok »lencseszámlálónak« mondják) húszezer franknyi koldusfillért ígérni a megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért egymillió frankot.” – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a bankáromhoz egymillió frankra, s aztán – nem ismertünk volna egymásra többet, ha az utcán találkozunk.
– Kivéve, hogyha én lettem volna az a „becsületes” Monterosso, akinek csakugyan „ez” a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s akivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting houseban egy szívélyes „csau”-t – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.
– Ebben megint igazad van. Te tudsz riposztozni. No, hát jól van. Ezer ember közül mégis azt mondom, hogy kilencszázkilencvenkilenc Mont-Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, aki a szerencsét kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!
Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.
– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: „Ez egy igen derék, jellemes, korrekt gentleman; akit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna, mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!”
– Nagyon hízelgő rám nézve.
– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a haszontalan fickót, a Lyonelt, hadd érje el a maga fátuma az ő Raoul Ripaille álarca alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai áhítatosság kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: „de faire bonne mine au mauvais jeu”. Hát annak a „rossz játékhoz csinált jó pofának” vagyok én a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy hívtak, hogy „un bon enfant”.
Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt, s talán semmitől úgy nem félt, mint akit úgy hívnak, hogy ,„jó fiú”!
– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a makrobiotikának a legfőbb titka. Aki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele. Nekem soha párbajom nem volt.
Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a jellemeknek: a „meg nem haragítható”, aki elteszi a jégre a kapott bántalmat, együtt nevet azokkal, akik az ő rovására nevetnek, tovább is jó cimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelkűen eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó cimbora marad, hanem azután igyekszik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s azzal szurkáltatja meg.
– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.
Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje került az ő eszejárásának ez az ember?
– No, csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér módra. A társaságban jó híred van. És én büszke leszek rá, ha karöltve vezethetlek be mindenüvé. A klubjainkba és az estélyeinkre. Azért nem szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.
– Minden játékhoz értek. Éppen azért nem játszom, mert az első osztás után minden kártyát megismerek a hátáról.
– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsönkérhetném! De te úgy élsz itt Párizsban, mint egy remete. Nem látunk sem a Ranelagh-ban, sem a Mabille-ben. Szólj csak, voltál-e már egy operabálban? Láttál-e már egy galop infernalt?
– Voltam én mindenütt, és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, mégpedig itt, Párizsban, mikor a Sorbonne-ba jártam. Nincs előttem új dolog a világon.
– No, hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások bolondságain jól mulat.
– A saját magáén még jobban.
– Vettem észre az arcodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem ki: „minálunk”. Én és Lis Blanc-ék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! – Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, amióta Seigniers-t vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seigniers-t, hanem a szép asszonyt is. Amióta elvált férj és feleség vagyunk, mindennap meglátogatom Médeát. Férjnek nem váltam be, házibarátnak igen. Hordom neki a pletykákat, s ő igen jól mulat rajtuk. A „mámi” is elsóhajtotta már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a jour fixeein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, akik leginkább megbántottak.
– Akkor tökéletes antitézise vagy Sidonia grófnőnek.
– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom legjobban, akik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban akik vele jót tettek. – No, látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak bolondulva egészen. Ahogy a jó német mondja: „Sie haben einen Affen an dir gegessen”. Csak rajtad áll, hogy beleházasodj a családba.
– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.
– Hogy hívják a könyvedet?
– Az iskolában „Tabula Cebetis”-nek hívják, parasztnyelven „kétszerkettő”.
– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.
– Hisz éppen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból legény módon, úrilag megélhetek (természetesen „noble passiók” űzdei mívelése nélkül), sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, aki szereti az otthont, aki gyönvörűségét találja a falusi életben, beéri a saját nevelésű lovaimmal, a pesti szalonokon túl nem vágyakodik; a színházi premierekkel és a filharmoniai koncertekkel ki van elégítve; négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s „Mezei és Árvai” firmáját meg tudja becsülni, amellett örülni tud neki, ha nyárára Balatonfüredre vagy Tátrafüredre elviszem; egy kis olaszországi kirándulásért pedig éppen háladatos; ha nevenapjára egy kis szerény kétezer forintos karperecet veszek neki ajándékul, azt teljes életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön, s amit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. – De hova legyek én egy olyan asszonnyal, aki Párizsban hotelt tart, a bútorzatát minden évben változtatja, aki a divatot nem követi, hanem vezeti; aki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; akinek a szalonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; akinek ambíciója túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az ízlésem.
– Hahaha! Hahaha! Hahaha! – kacagott az egész diatriba alatt Alfréd, hanyatt dobálva magát a kereveten. – Ah, be derék! Nagyon derék! Elvégezted már? Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!
– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.
– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam; ha pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.
Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csakhogy éppen jónak találta a félreértőt játszani.
– Micsoda? Te Médea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?
– Na de igen. Ő éppen az a nő, akit te az első fejezetben leírtál; aki nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s aki nem gazdagabb, mint te vagy.
– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, akitől elváltál, mikor a feleséged volt?
– Különös, nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az egész történetet; a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait? Nono, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi csintalan fordulatok nem fogják morális és esztétikai érzékedet megbotránykoztatni.
– Éppen nem vagyok prűd.
– No, hát ülj le ide mellém, s kínálj meg egy pohár konyakkal, hogy az emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koccintsunk az „ő” egészségére. – Hát kezdjük az elején. – Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében engem tett örökösévé. Hanem az özvegy meg a kitagadott fiú protestációt emeltek azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, amit ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok ellen. A dolog nemcsak Lis Blanc-ékra, de rám nézve is kellemetlenné lett; mert én voltam az a Tantalus, akinek nem szabad a szája előtt úszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a kertben, a massae curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki, hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem Médeát, s vele együtt a seigniers-i domíniumot, a Lis Blanc-oknak pedig átengedem a La Grenouille-i uradalmat meg a párizsi palotát. Minden kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és énközöttem. Csak a kész szerződéssel léptünk Médea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Médea vállvonva mondá:
„Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor vezetéknevet választottatok!”
(Én nem voltam rá nézve más, csak vezetéknév!)
„Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?”
„Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.”
Ez volt Médea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az ékszerészeknél és csipkeárusoknál folyt le.
Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Médea tizennyolc éves, én meg negyvennyolc. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember csak suhanc; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel ifjabb lesz.
Lándory nagyot nevetett:
– Még utoljára majd fogzásban hal meg!
– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) éppen úgy évelődtek velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az ártatlanságok elleni harcban. Londonban éltem nyolc esztendeig. Az az igazi világ! Párizs csak gimnázium ebben a tekintetben; London a kollégium. Tagja voltam a „minotaurus” társaságnak. Tudod, mi az a minotaurus?
– Tudom.
– Mindent tudsz. Tehát nem kívánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az athéni „szűzek adójáról”.
– Hát bizonyos korig „telles choses se font, mais ne se disent pas”, bizonyos koron túl pedig „elles se disent, mais ne se font pas”. Rajtad áll, hogy beszélj-e?
– Ez megint „touche” volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az katonatiszteknek való. Hízelkedni, turbékolni, „Lied”-eket danolni zongora mellett! Én a realizmus embere vagyok. Az ilyen processzust legjobb az executión kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. – Hanem azt az egy genre-t, a szent házasság útján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem próbáltam. – Annál kíváncsibb voltam rá.
A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző előtt írtuk alá a szerződést, amiben minden benne van, csak a fő dolog hiányzik belőle, amiért az ember megházasodik. No, de ezt helyrepótolja azután az egyházi esketés; amit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak elengedni. Médea mindent megtett, amit diktáltak neki. Kesztyűs kézzel olyan szépen odaírta a nevét, ahogy én kesztyű nélkül sem tudom. Az oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a kesztyűjét, úgy tette az én kezembe.
Aztán mit gondolt ki? Azalatt, amíg én az esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást csiklandozta a tenyeremet, úgyhogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herceg odadörmögött a fülembe: „Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?” Mikor meg őrá került a sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor azt kellett volna hangoztatnia, hogy „Isten engem úgy segéljen!” – azt susogta, hogy „de szabadíts meg a gonosztól!” – Hanem azért meg volt adva a módja, s mi úgy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség. Következett egy pompás déjeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett, se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van fűzve! „No, de majd ha otthon leszünk a seigniers-i paradicsomunkban: annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen déshabillé!” – „Csitt!” – mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett volna rá alkalmam.
Az elválás a mamától minden könnyhullatás nélkül ment végbe. Tulajdonképpen énrajtam lett volna a sírás rendje; mert én hoztam az áldozatot. Médea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szívébőll senkit kitépni. De énnekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az isteni bajadérral, akiért valaha Brahma megbocsátott az egész osztálynak. – Tudod, ez az a „díva”, aki miatt Lyonel futóbolonddá lett, s elhagyta a feleségét. – Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachíroznom kellett, hotelt és istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda búcsúlakoma volt az a rue Lepelletier-i házban az esküvő előtti napon!
– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?
– Dehogy az éjt! Csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam, s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Búcsút venni csak kell az embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az áldozathozó fél én voltam. Mert Médea is szép: az igaz, szobrász-szemmel nézve tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának adná az elsőbbséget. Micsoda kolorit! Kaméleoni színváltozás! Mennyi báj! Minő mozdulatok! Micsoda aranyzuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer az arcképét megmutatom neked! Azt, amelyiket nem tesznek a kirakatokba. Egy költőnek pedig éppen meg kellene miatta bolondulni. Az a temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Sohase ugyanaz. Az ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb bosszúm!
Lándory nevetett:
– Soha nagyobb szerencsétlenség ne fenyegessen.
– No, hát mondom, aki tulajdonképpen áldozatot hozott, az én voltam. Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A búcsúvétel után rögtön a vasúthoz hajtattunk; egy bőrönd Médea legszükségesebb öltönyeivel meg egy szobaleány volt az egész úti cókmók. Seigniers-ben diadalkapuval és transzparentekkel vártak; az egész tűzoltóság kivonult.
– Indokolt megjelenés.
– Ugyan, ne élcelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva; valamennyi cseléd gála-livrée-ben. Még a ketrecben tartott medvére is két font melanogént felkenettem, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó volt már a bundája. En úgy vezettem fel kézen fogva bájos úrnőmet a márványlépcsőkön, gyönyörködve szilfidszerűen libegő léptei ruganyosságán. Egy tekintet a plafon freskóinak mitológiai alakjaira, felébreszté fantáziámat: ő még ezeknél is szebb „lesz”. Azután átvezettem őt saját lakosztályába, s ott elmondva előtte, hogy e perctől fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez alkalomra a legjobb szakácsát, s magam készítettem el a menüt. – Barátom, a menü az ilyen alkalommal a fő dolog. A gyomor készíti elő a szívet, „sine Cerere et Baccho friget Venus” – régi közmondás. Először is tekenősbékaleves szerecsendió-virággal: arra egy pohárka old sherry. Azután whitstable osztrigák: egy pohár johannisberger; azután tengeri rák és bíbictojás – sauce mirobolante-tal: egy pohár Château-Laffitte; majd zéphire de chevreuil szarvasgombával és tengeripók puffancskákkal: utána madeira, közbe sorbet ananászból; azután szalonkák célerivel, gyömbérkompót: kezdődik a grand vin Mumms; végül fonds d’artichauts: ismét pezsgő. Berekesztésül vanília- és maraschino-fagylalt; záradékul római csokoládébonbon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupica curaçao. Barátom! Ide hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, ami, mint minden a világon, nem más, mint anyagcsere.
– No, hát kedves egészségetekre kívánom. Remélem, hogy jóllaktatok.
– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az úrnő budoárjában teríttettem fel az étkezőasztalt. Háttérben a lefüggönyözött alkoven, melynek szétnyílt szőnyegén át egy rózsaszín üveggel borított éji mécs kacérkodik. A budoárt egy diszkrét lámpa világítja meg: osztozva a félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon sötét rámában Correggio Lédája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A Nílus-kék, gyöngéd virágos atlaszbútorok között egy alacsony kerevet, óriási jegesmedvebőrrel letakarva. Finom heliotrópillat az egész szobában. Nagyszerű volt.
– Valami mégis kimaradt.
– Ugyan mi?
– Egy kéve zsupp.
– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! Amint Médea készen volt a toalettjével, siettem át hozzá. Kopogtam. „Szabad!” Belépek. Egészen meg vagyok lepetve. Nőm házipongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni fogsz e divatra. Az utcán nem hordják, csak otthon, a hálószobában. Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arcot, a keblen keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva, gazdag kézihímzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem előtte, amit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőr kesztyű van rajta, amitől én iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehúzza.
Hát hiszen le is húzta, s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat bámulnom. Kitűnő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála szégyent. Szépen tudott enni, gráciával, ami nagy előny. És ivott is. Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya, megfigyelni egy ártatlan nőarcon a bor hatását, akinél az még szokatlan újság: – elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati bíborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a szivárványos könny eloltani a tüzet, s végre az utolsó pohárnál a lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! De sokszor elmerültem én ezen meteorológiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! – A villámlások!
– Pohártörés mennydörgésével.
– No, hát mindebből Médeánál nem volt semmi. – Barátom! Úgy ivott az, mint három „rat”!* Meg sem látszott az arcán a bor hatása. Egy cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy „diákné”, egész flegmával. Felvette a tele poharat, s letette üresen. Ez talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle. Más asszony a fél ebédjét elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint a tányérján „tabula rasát” csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan arca, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bouefből, Boccaccióból meg a saját élményeimből.
* Akkoriban a színpadi figuránsnők elnevezése.
– Fi donc!
– Kérlek! Sírva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleuse-nek csak oly hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazellaszemeivel; mintha nem is hallotta volna, amit beszélek. Fogadni mernék, hogy azalatt a „hiszekegyet” mondta el magában, s nem hallgatott rám.
Én utoljára is hozzányúltam az ismert gyógykezeléshez, amit az ilyen márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.
– A menyasszonyodat! – kiálta fel Bertalan felindulva.
– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt, s én azt a szalvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy hímzett kendőt, ami a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s amint a szalvétával az izzadó fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam rántani azt a kis hajpótlékot, ami viaszkkal van odaragasztva a „félholdamhoz”. Erre az ő eddig mozdulatlan arca egyszerre megváltozott. Elkezdett kacagni. Utálatos egy karikatúra! Egy nő, aki nevet. Nem „nevet”, hanem „kinevet”. Medúza-fő! Énrám petrifikáló hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrcimpái felhúzódnak, s a két szeme elbújik a szemhéjak közé. Démoni figura! – Ez engem egészen dühbe hozott. Felugrottam az asztal mellől, s odarohantam, hogy a Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. Meg akartam őt csókolni. Nem is azt; meg akartam harapni!
Bertalannak mind a két keze ökölbe szorult.
Alfréd észrevette a hatást.
– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni magáért. Hiszen máskor is voltam én már „női harc”-ban ellenséges fél, s arcom nemegyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által feljegyzett hieroglifokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam. Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében acélidegzet! A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szertegurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől utolért a katasztrófa; Bacchus megbolondult: átvette Neptun szerepét. Cudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény Nílus-kék atlaszbútorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot és Pompejit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő, az eumenidák koncentrált személyesítője, azalatt, amíg én nem bírtam elhatározni, hogy a négy lábon járók vagy a plantigradák osztályához tartozom-e, félrehúzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabouret-re, az egyik lábát feltette a térdére, s elkezdte a cipője szalagjait kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen tortúrát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem magamat, s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam, s kihajtattam a vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párizsba. Egyenesen a rue Lepelletier-be.
– Scilla kisasszonyhoz?
– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen ment. Médea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig őneki a mirtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Így buktam én meg éppen az én kedvenc eszmémmel, a realizmussal. Azóta kezdek a materializmustól elpártolni, s kacérkodom az idealizmussal.
Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.
– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el, hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?
– Igenis. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én teneked Ovidius költői képzelmével írtam volna le egy Poppaea nászéjét, vagy a babiloni Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila terólad mind lepattogott volna – de mikor elmondtam neked, hogy nézd, itt van egy tündérnő, akinek a képe Medúza-arccá változik, mikor szerelmet kérnek tőle: ez a nyíl behatolt! Az a démoni gúnynevetés, az a dermesztő csúfolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Médeát. – Éppen azért. – És én akkor meg leszek bosszulva terajtad is, meg őrajta is. – Ő fél tőled. – Tudod? „Fél.” Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok, mint ahogy két híres verekedő keresi egymást.
Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.
– No, mármost láthatod, hogy jó cimborád vagyok – mondá, kalapja után nyúlva De L’Aisne Alfréd. – Előre megmutatom a kelepcét, amibe bele akartalak ejteni. Ennél nagyobb lojalitást nem kívánhatsz. Most menjünk a Frères Provenceaux-hoz.
