Egy mesés jellem

Teljes szövegű keresés

Egy mesés jellem
Stauner úr átadta a dákót Lándorynak. Amíg a Péter elhozatja a megrendelt vacsorát, azalatt a két úr kijátszhat egy partit. Hozzá is fogtak. A bankár kitűnő tekejátszó volt, egy lökést sem hibázott el.
Mikor Stauner és Lándory a tekebotot adták-vették, az egyik úr csak ennyit hallatott: „mhm”, amire a másik azt válaszolta: „hmh”.
Amint egyszer a bankár egy különösen szép karambolt csinált, Stauner úr kiment a billiárdszobából. Nem kérdezték tőle, hová megy.
Mire a partinak vége volt (a bankár diadalával), a vacsora fel volt szolgáltatva; Péter bejelenté; akkorra Stauner úr is visszakerült. Nem kérdezték tőle, hol járt.
De Péter annyit súgott az urának a fülébe, „Micsoda spanyolviaszkszagot hozott ez az úr magával a szobába”.
A bankár valami titkos lázt érzett végigborzongani a testén. Vannak olyan ellenszenves szagok, melyek nem kellemetlenek, mégis felháborítják az idegeket. Például ha az ember a gyaluforgácsnak a szagát megérzi, mindig a koporsók jutnak az eszébe, amiknek a fenekét ezzel szokták megtölteni. Ilyen szag a spanyolviaszké is.
És aztán még le kellett ülni vacsorálni – a két kedves vendéggel, és enni minden ételből, és inni minden pohárból, nehogy azok azt higgyék, hogy megmérgezi őket valaki. Még azután a jó szokás kedvéért koccintani is kellett velük, amit azok viszonoztak a házigazda egészségére; a koccintásról áttért a beszéd a borra, a borról a filoxérára, a filoxéráról a fukszinra; utoljára olyan szakdisputa keletkezett a műborgyártásról, mintha mind a három úrnak ez volna a mestersége.
A vacsora után még egy szivart is ki kellett szívni, azután a vendégek kezet szorítottak a házigazdával, s jó éjt kívántak egymásnak: a Péter vezette őket a vendégszobákba.
Alig tették be azok maguk után az ajtót, Traumhold sietett egy karos gyertyatartóval a kezében a comptoirjába. Eszébe jutott, hogy a depó vasajtaját nyitva hagyta. Odáig három sötét szobán kellett keresztülmennie, az utolsó volt a könyvvivőjének a dolgozószobája: – ahány ajtót kinyitott, mindegyiknél úgy tetszett neki, mintha valami kísértő lélek fuvallata érné, mely gyertyáit ki akarja oltani. – Az igazi kísértet csak a harmadik szobában várt reá. – Itt volt érezhető még most is az a spanyolvaszk-illat. – Koporsószag!
Amint e szobába belépett, majd ledobbant a földre.
Annak az ajtónak a zára fölött, mely a comptoirjába vezetett, két széles papírszelet volt keresztben egymás fölött, az ajtóra és a küszöbre pecsételve.
Ez volt Stauner úrnak a feladata azalatt, amíg a bankár a másik vendégével odaát karambolt játszott.
Nem akart hinni a szemeinek. – Érzékkáprázat ez!
Közel ment a rémhez: odavilágított rá a gyertyával.
Valóban két keresztbe fektetett papírszelet volt ott, az osztrák rendőrség kétfejű sasos négy pecsétjével a végein.
A Golgotának minden keresztjei nem rettenetesebbek ennél a szomorú keresztnél! – Erre van a kalmárnak a becsülete, a hitele felfeszítve!
Mi a szívbe ütött dárda öklelése ehhez a döféshez képest!
Lepecsételve az üzletszoba, hatóságilag!
Hisz ez az üzletszoba az a kalmárnak, ami az ember-ősnek a paradicsom volt!
Szédelegve ment ki onnan, aztán végig valamennyi szobáin, minden ajtót nyitva hagyott maga után. Annyira el volt csábulva, hogy nem talált rá a hálószobájára. Eltévedt a saját lakásában, bújósdit játszott saját magával, mintha valami útvesztőben bolyongana, míg egyszer ismét ugyanabban a szobában találta magát, ahol az a lepecsételt ajtó állja az útját.
Azt hitte, hogy rögtön szélhűdés fogja érni. Lerogyott arra a székre, amelyen hű hivatalnoka, az öreg könyvvezető szokott ülni. Huszonöt év óta üli már azt a széket: ezüstlakodalmát ülhetné meg vele – ha még három napot megélhetne.
De ilyen három nap nincs.
A mai zárköve valamennyinek.
Keze önkénytelen a villamos csengettyű gombjára tévedt. A csengetésre odajött Péter.
– Mit akarsz? – kérdezé tőle a bankár, rámeredve.
– Ön csengetett.
– Hát nem álmodtam? Hát ébren vagyok? Nézz oda, mi az?
– Az ajtó lepecsételve! – hördült fel Péter.
– Hát te is látod azt ott? – Ennél a szónál elfojtotta a szavát a zokogás; a könnyei elboríták az arcát.
Péternek minden tagja elkezdett reszketni, sűrű haja szétborzadt az ijedelemtől. Majd ismét a düh vett erőt rajta; oda akart rohanni az ajtóhoz, hogy letépje róla azt a pecsétes keresztet.
A bankár utánaugrott, s megragadta a karját.
– Mit akarsz? Őrült! Becsuknak érte, ha leszakítod!
– Bánom is én!
– Nem téged, de engem.
– Hát minek akkor ez az élet? Hogy tehették ezt?
– Joguk volt hozzá.
– Csak joguk?
Okuk is volt rá.
– Az már veszedelem – mondá Péter elcsüggedten. – Tehát csakugyan azok voltak, akiknek én tartottam őket.
– Vizsgálóbíró és detektív.
– A mi házunknál!
– Jer innen. Mert itten megfulladok. Vezess a hálószobámba. Nem találok oda. Vetkőztess le; – azt hiszem, utoljára. Aztán, majd ha az ágyban leszek, akkor beszéljünk valamiről csendesen, Péter: – tudod? Csendesen.
A bankár, inasának a vállára támaszkodva, tántorgó léptekkel utazta végig azt a hosszú utat az üzletszobájától az ágyfülkéjéig.
Odáig nem beszéltek semmit.
Traumhold bankárt valósággal a láz törte, amíg az inasa ruháit lebontotta róla, s az ágyba fekteté.
A nagy, antik falióra, melyet havonkint egyszer szokás felhúzni, háromnegyedet ütött háromra. Lassúdott kongása elárulá, hogy súlylánca a végét járja már. Péter újból fel akarta húzni.
– Ne húzd fel! – mondá a bankár.
Akkor aztán odament az inas az ura ágyához, s letérdelve amellé, megfogta a bankárnak a kezét; jéghideg volt az. A homlokához szorítá: az forró volt, annál melengeté.
– Óh, édes jó uram! Hogy ezt kellett megérnem!
A bankár a másik kezét is odaadta neki.
– Te voltál az egyedüli okos ember a házamnál. Te mondtad azt mindig, mikor azokat a titkolózó embereket bejelentéd: „Uram, nem jó emberek ezek: akasztófapomádét érzek rajtuk”. Te figyelmeztettél számtalanszor, hogy ne higgyek az olyan embereknek, akik késő este jönnek hozzám üzleti ügyben; akik a felsőkabátjukon is érdemrendet hordanak; akik a kesztyűt le nem húzzák a kezükről a beszélgetés alatt: – ezek nem igazi urak. Tolvaj nép az! Neked volt igazad. – Most benne vagyok a veszedelemben. Azzal vádolnak, hogy egy rablótársaságnak az orgazdája voltam.
Erre a szóra Péter elkezdett kacagni. Igazán, szíve szerint, hahotával kacagott.
– No, már ezen igazán nevetnem kell! Hát akad bolond, aki azt elhiszi? Traumhold bankár és orgazda! Azt a veres toronyba csukják.
– Nem úgy van az, Péter. Vétkes nem vagyok, hanem hibás. S ez még rosszabb. A kalmárnál igazán áll az a francia közmondás: „C’est plus qu’un crime: c’est une faute”.
– S nem lehetne e hibát megkorrigálni? – kérdé az inas.
– Arról akarok beszélni veled. Én e perctől fogva rendőri felügyelet alatt vagyok. Holnap már meglehet, hogy elfognak.
– Uram!
– Nagyon valószínű. Igaz ugyan, hogy egynehány nap múlva az első kihallgatás után szabadon bocsátanak, biztosíték mellett. De mikor hazajövök, itthon már csak a leégett szerencsémet találom. A világ előbb ítél, mint a bíró. A bíró még föl is menthet, a világ nem. Sohasem fogják azt elfelejteni, hogy az ajtómon tolvajok ügynökei jártak ki s be, hogy a nevemet lopott kincsek tárgyjegyzékei alá írtam.
– Abban a hitben, hogy azok politikai emisszáriusok s forradalmi pénzek.
– Ez csak súlyosítja a vádamat. Most, mikor egy behegedő sebet takargat, gondoz mindenki: azt újra feltörni! Nem! Ezzel nem is fogom magamat védeni.
– Hát le engedi magát mészároltatni?
– Megfizetek minden kárt, ha egész vagyonom rámegy is. És még az sem ment meg. Amit e gazszövetség sátán feje rám vall, azt nem bírom előadni. Ezt kutatni fogják nálam: szét fogják szedni a bútoraimat, felhányni a badeni villámat; a leányom szekrényeit, leveleit, iratait laponként át fogják vizsgálni. Óh, minő gondolat ez!
– Ne siessek ki hozzá Badenbe?
– Ne hagyj most magamra. Rosszat is tennél vele, mert ő rögtön idesietne hozzám, s akadályozna…
Itt elszakítá a mondatot.
– Miben?
Kétszer is ismétlé az inas: „Miben?” „Mit akar ön?” Kisvártatva azt kérdé a bankár:
– Itt van a leányomnak a fényképészeti szekrénye?
– Igen.
– Nálad a kulcsa?
– Nálam van. Megparancsolta, hogy sohase adjam ki a kezemből, mert abban mérgek is vannak.
– Csendesen!
– Hiszen senki sincs a közelben.
– Láttad, milyen jó kedve volt ma?
– Ki nem fogyott a nevetésből.
– Ez az ember azt jósolta neki, hogy el fogja rabolni a nevetést az arcáról.
– Talán mégsem.
– De megteszi. Szállítsd ide nekem azt a szekrényt.
– Uram. Mire gondol ön?
– Hát hiszed, hogy én bevárom azt az órát, amelyben ezt a vádat egy szenzációhajhász karzat előtt a fejemre olvassák?
– A vád még nem ítélet.
– De én magam ítéltem el magamat, s magamtól kihez apelláljak?
– Leánya atyjához. Ön atya is!
A bankár nagyot sóhajtott.
– Igaz. Szegény gyermek. Őt is meggyalázom.
– És azonfölül nyomorba taszítja.
– Hogyan?
– Hát úgy, hogy elveszíti az életbiztosítását is. Ön a kisasszony születésekor egy biztosító társulatnál nagy összeget tett le avégre, hogy ha a lánya a huszonnégy éves korát betölti, akkor egyszerre kétszázezer forintot kapjon. Én még házsártoskodtam, hogy minek ez a fölösleges gondoskodás, amire ön azt felelte: „Hagyd el, Péter: egy bankárnak az újszülöttje sokat megérhet huszonnégy esztendős koráig; ezt az egyet semmi viszontagság el nem veheti tőle. Legfeljebb, ha öngyilkossá lennék, mert akkor odavész a befizetett összeg. – De hát ez lehetetlen”.
– Így mondtam. Hisz én sohasem játszottam a börzén. Tudva semmibe nem fogtam, ami becsületemre homályt vethetne. És mégis eljött!
– Akkor a kisasszony nemcsak árvaságra jut, hanem a végső nyomorba is.
– Igaz. Ő sohasem tanult semmit, amiből meg lehet élni, még csak az embereknek hízelkedni sem.
– Még csak magát piperézni sem.
– Rettenetes egy gondolat. Hát nincsenek az Istennek halálangyalai, akik eljönnek, mikor valaki nagyon hívja őket? Hány embert ért rögtöni halál dobzódó tivornya közben! Az orvosok mindig fenyegetnek vele, hogy egyszer egy rögtöni szívszélhűdés fog megölni. Hát kell még ennek a nyomorult szívnek ennél nagyobb fájdalom is!
– Most már én mondom, uram, hogy beszéljünk csendesebben. A negyedik szobába is áthallik, amit ön beszél. – Mondja csak, azon esetben, ha valakit orgyilkos kéz öl meg, a biztosított összeget kifizetik?
– Áldott volna az orgyilkos, aki azt megtenné! Péter odatette az urának a kezét a fejére.
– Hova gondolsz? – riadt föl a bankár.
Péter nem felelt semmit. Fölkelt a térdéről, elhagyta a szobát, s nemsokára visszatért ismét azzal a kis vasszekrénnyel a kezében, amelyben Godiva vegyészi szerei álltak. Azt letette az asztalra. Beledugta a zárjába a kulcsot.
Aztán menni készült.
– Jó éjszakát, uram.
A bankár visszakiáltá.
– Maradj itt! Jöjj az ágyamhoz. Mire gondolsz?
– Arra az áldásra, amit öntől kaptam. Ha holnap azt fogják kérdeni: „Ki tette ezt?”, előállok, s azt mondom: „Én tettem!”
– Őrjöngsz te! Hát mi okát tudnád adni annak?
Hát mit? Azt, hogy megtudtam, hogy a gazdám lopott pénzeket kezelt; lepecsételték miatta a comptoirját. Hát én akkor miért legyek becsületes ember? Megöltem a gazdámat, s aztán letéptem a pecséteket az ajtóról; összeszedtem a szekrényekből, ami értékest találtam, s aztán odább futottam vele, míg kézre nem kerültem. Ez egészen tiszta munka.
A bankár elkezdett zokogni, odavonta azt az őszbe csavarodó fejét a régi, hű cselédnek a keblére.
– Mit tennél! Te régi, hű barátom! Egyetlen igaz hívem, te. Hisz ez egy olyan rémtett volna, amiért életfogytiglan börtönre ítélnének.
– Hát mi különbséget tesz az, hogy ezt a maradékát a napok salakjának itt, Bécsben fogyasztom-e el, mint egyik ajtóról a másikhoz kéredzkedő elzüllött kutyája egy veszett hírű gazdának; tányérnyalásból, kézcsókolásból, szidalomból élve; vagy pedig a szép, nyugalmas Illaván, csizmavarrással szolgálva meg a jó rozskenyeret, amiből eleget adnak a raboknak. Jól bánnak ott a rabokkal: nem szidják, nem csúfolják. Aztán olyan szép kilátás esik onnan a dupla vasrács közül a gyönyörű Vág völgyére. Jártam én már ottan egyszer látogatóban, kíváncsiságból. Akkor szerettem meg.
– Ne mondd tovább!
– Mondom biz én. És hogyha mindjárt a hóhér kezébe kerülnék is, még az sem ijesztene vissza. Mi ez az én rossz szürke fejem? Mit érnek ezek az én ostoba csontjaim, ha én ezeknek az árán megválthatom az én drága jó kisasszonyomnak a sorsát? Akit én kisgyerek korában karomon hordoztam; akitől sohasem kaptam mást, mint jó szót és megbecsülést; aki nekem olyan volt, mint egy élő szent ezen a világon! – Minek beszélünk erről többet?
– Nem, nem fogadhatom el ezt az áldozatot! Nem mehetek az Isten elé azzal a teherrel a lelkemen, hogy én követtem el a bűnt, s más bűnhődik meg érte miattam.
Péter felállt, kiegyenesedett.
– Tegye ön, amit akar, uram. Én a szekrényt itthagyom. Hogy én mit teszek ezután? Az az én gondom. Egy óra múlva visszajövök ide, s megnézem, hogy vagyunk? Ha ön jól van, én is jól vagyok. Istennek ajánlom!
Az ajtóban még egyszer megállt és visszafordult.
– Hanem ha még egyszer visszatérek, akkor már – kést is hozok magammal.
Azzal kiment, s úgy becsapta maga után az ajtót, hogy arra minden alvó fölébredhetett a házban.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages