Lidy Carcasse
Lidy Carcasse
Amint a leány fel lett öltöztetve a grófnő szobaleányának a ruháiba, amik éppen a termetére illettek, behívatta őt magához Médea. – Sidonia grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.
A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde a lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt; s nagyon hozzáillett az arcához. Szénfekete, göndör haja oldalt volt elválasztva; mozgékony szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arca, gúnnyal felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrcimpái inkább egy nőruhába öltözött ifjoncot árultak el, mint fiatal leányt. A domború mellkas, a széles váll, a keskeny csípő még öregbíté a csalódást. – Médea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, fiú. Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.
– Önnek a neve „Lidy Carcasse”.
A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra, elnevetve magát.
– Igen, madame, de csak két esztendő óta, azelőtt úgy híttak, hogy Lidy „Saint Jean”. Én játszottam a Champs Elysées-ben Szent Jánost a bibliai tableaux vivants-ban, s hogy még azelőtt hogy híttak, azt nem tudom; mert elfelejtették a tenyerembe írni. Azután, hogy kinőttem a szerepkörömből, beálltam az auteuili dinamit gyárba tölténykészítőnek, s minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe bújtam. Ügyes voltam: a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál alkalmazott; ott alaposan kitanultam a robbanószerek gyártását, azoknak a srapnelekbe elhelyezését, a bombák tempírozását, a robbanógyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam: én voltam a felügyelője annak a gyárnak, mely a Rue Mouffetard-ban a dinamit granátokat készítette. Már elébb neveztek el Lidy Carcasse-nak (világító tűzgolyó).
– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval felcserélni?
– Mindennel, madame, egész le a fénymázas skatulyáig.
– Megunta ön a communard-okat?
– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném; hanem azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az egész commune harcaiban egyedül az „internacionalisták” voltak a „fenegyerekek”. Az elit truppot képezték a betűszedők, a gépészek, a lakatosok meg a cipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek a lengyelek, a piktorok meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított rabok. Ezek tudnak verekedni s sápadt arccal a szuronyoknak helytállani! Az újságírók csak vezetni szeretnek; – de hátulról. A többi aztán csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni; de a tüzet ki nem állja. Amint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül, úgy csíp meg; de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az többet vissza nem jön, hogy megcsípjen. No, nem igaz, grófnő?
– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázzsal.
– No, a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje fölött. – „Csak” golyó.
Médea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.
– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaille-jal? Beszélhet előttem őszintén: én már „voltam” asszony.
– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.
– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?
– Nem kérdeztem tőle.
– Megesküdött vele?
– Természetes! Aki az Internacionáléba belép, annak nehéz esküt kell letenni, hogy hű marad; – ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan könnyen vehető eskü, mint amilyent a Saint Germain l’Auxerrois-ban szoktak kicserélni.
– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?
– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a grófnő; mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.
– És mégis elárulta ön őt.
– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a Montmartre-t is megostromolták a versailles-iak, Raoul Ripaille egy csoport internacionalistával lemenekült a katakombákba. Én is velük akartam menni; de engem visszautasított, „Asszony nem kell ide!” Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a boltozatra hajítja fel: úgy töri össze magát és ellenségeit.
Médea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.
Lidy Carcasse-nak pedig egyre mosolygott az arca.
– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utcaszögleteken meg az affiche-oszlopokon, amiken az volt hirdetve, hogy aki Raoul Ripaille-t felismerni tudja, jöjjön oda a Tombeau d’Isoard-hoz, jutalmat kap; mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve: hát akkor én azt gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloákák undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaille-t, amilyennek én máskor is láttam már, s azáltal megmentem az életét, mint ha ő rettenetes ígéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe röpíti. No, hát nem volt igazam, grófnő?
– Igaza volt.
– Én előre közöltem a nézetemet a communard-ok elfogatására kiküldött őrnaggyal: az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy a fenyegetését be ne válthassa, s amikor kilépett az odúból, s dacosan odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy a nevét elkiáltsam; mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt rántva a hüvelyéből, s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez tőlem, madame?
– Nem volt az.
– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Odakiáltott a katonáknak: „Ez nem tiszt, hanem némber! Tépjétek le róla az egyenruhát!” És mikor leszaggattak rólam mindent, csúfságra, nevetségre oda voltam dobva; amikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy a rám hulló ütéseket hárítsam el? Akkor odarohant hozzám, s a csizmája sarkával megrúgott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek a sebhelye itt van a csípőmön. Akarja látni, madame?
– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiálta Médea, kezével eltakarva az arcát, mely egyszerre lángra gyulladt.
Lidy Carcasse pajkos mosollyal csúsztatá vissza a félig felkapott öltönyét, s bizalmaskodva suttogá:
– Bizony nem asszony ön; hanem csak leány.
– Elhiszem, hogy ott van.
– Ott is fog maradni, amíg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A leány arca e percben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor, madame, egy egészen idegen férfi, aki addig hidegvérrel, közönyösen állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét, s rádobta a mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?
– Nem tartozik hozzánk.
– Nem is fog ide tartozni valaha?
– Ne adj’ Isten!
– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan hűséges kutyája lenni, aki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt, s a tolvajt, aki az ágyához közelít, bizony megharapnám.
– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! Ön nálunk marad, s jó dolga lesz.
*
Médea utánagondolt a hallottaknak.
Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással lett kiegészítve: „irgalmasság, szemérmesség”. – Erények. De gyönge szív. – Az a rúgás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!
