Raoul Ripaille
Raoul Ripaille
Sidonia grófnő meghítta Lándoryt teára. Még csak éjfél volt az idő, s az éjszaka csak két óra után kezdődik.
A teát a grófnő budoárjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind abban az állapotban volt, amelyben itthagyta, midőn a férjétől különvált.
A bútorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban éppen az ódon a stílszerű. A gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad, amíg a földön emberek, azazhogy urak lesznek.
A hölgyeknek nem kellett a teához más toalettet venniök, ez évben fekete volt a divat színe Franciaországban.
Mikor Lándory belépett a budoárba, Sidonia eléje sietett, s kezet szorított vele, aztán, odafordulva Médeához, azt mondá a leányának:
– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.
– Hallottam – szólt Médea.
– Csak azt, amit mindenki tud. De amit én tudok, azt nem. Ő mentette meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.
Médea az anyjára bámult.
– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourt-nál?
– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hír csak a te megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a francia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hírt szerze magának a commune harcaiban. Az ő neve a Raoul Ripaille.
Médea elszörnyedve lépett hátra.
– Raoul Ripaille! Akit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!
– Nem tudták, hogy ő az én mostohafiam.
– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…
– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.
Médeának az arcán az az eksztatikus undor kifejezése vett erőt, mely az ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán ha egy cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e percben el nem maradt volna a katasztrófa.
– Ez az idegen úr – monda Sidonia grófnő – közbenjárt amellett, akit mindenki üldöz, átkoz, halálra ítél, és elfordította róla a meggyalázó büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak köszönhetjük.
Médea arcvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyűlöl, ha az őrüléshez van közel. Szempillái tágra nyíltak, s ajkai össze voltak szorítva.
– Büntetése át lett változtatva tízévi száműzetésre Frankhonból – végzé be Lándory.
– Tízévi száműzetés! – hebegé Médea; s abban a percben egyszerre felengedett a fagy; hosszú, sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s ajkai úgy nyíltak meg, mint aki imádkozni akar; de még nem tud egyebet, mint a kezdőszót: „Uram Isten!”
Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.
– Ez jól van – suttogá Médea, kezét nyújtva Lándorynak.
– Még semmi sincs jól – mondá Bertalan komoran. – S én nem érdemlek semmi köszönetet a grófnők részéről.
– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a megkegyelmezésről – szólt Sidonia.
– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel grófra, amíg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?
– Hát nincs elfogva? – kérdé Médea.
– Megfogva igenis. Egy egérfogóban. Harminc cimborájával együtt. De kézre kerítve nincs.
– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.
– Mondjon el mindent – biztatá Sidonia grófnő.
– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?
– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már – mondá Médea.
– Nekem pedig nincsenek idegeim – veté oda Sidonia. Bertalan körültekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást.
Maga odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulccsal. Aztán félrehúzta az alkoven damasztfüggönyét, s az álcázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma zárt; „egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki”.
Bertalan odaállt háttal a kandalló elé, melyben olajfa hasábok pattogtak; Sidonia végignyúlt egy sezlonon; Médea pedig leült egy alacsony selyem guggolóra, fél térdét az összefont kezek közé fogta; a lobogó tűz lángszínűvé festette az arcát.
– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, ahol Raoul Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párizsi katakombákat?
– Igen.
– De nem voltak bennük?
– Nem.
– Ez egy tömkelege a föld alatti folyosóknak, melyeket az ős Párizs alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer és kiszámítás nélkül; úgyhogy néhol két folyosón keresztülvonul egymás alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e „carrière”-ekkel. Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesüllyedtek tízölnyi mélységbe az alattuk bedőlt katakombába. Most az utcák úgy vannak szabályozva, hogy a házsorok a föld alatti aknafolyosók két oldalát foglalják el, s magukba a folyosókba szabályos távolban fúrt kürtők vezetnek alá, amikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák felügyelői. Egy egész tiszteletreméltó néposztály. A főbejárat ott van a Barrière de l’Enfernél.
– Emlékszem már valamire – szólt közbe Médea. – A Barrière de l’Enferről (pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt a meglátogatásra.
– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látnivaló, mint piszok, nyirok, fekete pincepenész, sötét odúk, düledékek, átfűtve a nedves, langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó busszától, az undorító utcasártól, mely idereked.
– És ott van Lyonel már hónapok óta – szólt Sidonia grófnő összeborzadva. (Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)
– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban bámulatos vitézséggel harcoltak. Az Internacionálé válogatott tábora volt ott egyesülve, akiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik, hőskölteményt lehetne írni. A leveretés után egy része az Internacionálé csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan aztán rövid időn előbujkáltak: amint az éhséget és a nyomort nem bírták kiállni, s össze lettek fogdosva. – Csupán egy csoport tartja még mindig magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. – Hanem ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az ostromzár elleni dacolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon folyosója. Egy kőfejtő nevezte el így, valami Décure, aki sokáig volt Porte-Mahonban hadifogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik folyosó, mely egyszer csak keresztültörte az alsó boltozatot, s maga alá temette a művészt. Most ezen a helyen két összeakadt folyosóból egy tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kút fúrva, le egész a sziklák alatti agyagrétegig.
Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, ahol harminc ember számára van elég levegő és víz.
– Minő levegő! És minő víz! – sóhajta föl Sidonia.
– Élelmiszerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy tömeg konzervdobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit levinni, amennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petróleumuk is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekükből világosság tört fénye hat elő.
– S mely úton lehet hozzájuk leszállni a kürtőkön kívül?
– Ahol a kíváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a „Tombeau d’Izoard”, egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, akik új alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros, és égetett italokat, amik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szűk, hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő csigalépcsőn végig, ahol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő alakját nem látja. Ezen az úton egy ezred sem volna képes tíz embert megostromolni, aki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a katakombáknak a Barrière de l’Enfer alatt; de annak már lépcsője nincs. Ezt nem használják.
– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a megadásra? – kérdezé Médea. – Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.
– Már meg volt kísértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda-felrobbantás volt rá a felelet, mely a kürtő vasfödelét a levegőbe hajítá. A bezárt csoport azzal fenyegetőzik, hogy dinamittal az egész városnegyedet levegőbe fogja röpíteni. – Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen stratagémát talált ki. – Egy napon, amikor erős záporeső szakad alá a Montmartre-on, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető föld alatti csatorna zsilipjét, s ahelyett utat nyitnak előtte a Barrière de l’Enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag rövid időn megtölti a Porte-Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat, s minthogy a Place du Mementóhoz vezető vaskapu bevan zárva, ott megreked az özönvíz, s folyvást emelkedve, lassankint a Tombeau d’Izoard felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; akiknek azután nem marad más választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s egyenkint megadni magukat.
– Acheroni terv! – sziszegé Sidonia grófnő.
– Sőt anti-infernális – szólt Médea –; miért fenyegetnek annyi ártatlan embert a légberöpítéssel?
– De Lyonel is köztük van!
– Az az ő hibája.
– Csakugyan nincs szíved.
– Megígértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.
– Folytassa, kérem.
– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv – folytatá Bertalan. – Lyonel gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. Ahogy én őt ismerem, mindazok után, amiket felőle hallottam, ő egy heves vérű, vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ iránti gyűlöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem fog-e ő abban a pillanatban, amidőn győzelmes elleneinek arcát megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?
– Ez igazán kitelik tőle.
– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték, s el akarták fogni, előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül-kasul szurkálva, le nem teríték. – Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga körül, míg puskaaggyal össze nem zúzták a koponyáját.
Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arcát, s tenyereit a két fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!
– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán – folytatá Lándory –, hogy a katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaille-t, mindenesetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkíméljék, s életveszély nélkül fegyverezzék le. – De az a nehéz kérdés, hogy miként ismerjék meg Raoul Ripaille-t? – A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.
– Én ráismernék! – kiálta fel élénken Sidonia grófnő.
– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique volna; amint harminc föld alul kibújó lucskos, marcona alakot a katonák legyűrnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?
– Nem veszteném el benne az eszméletemet, amíg Lyonelre ráismernék.
Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkéntelenül szaladt ki a száján ez a szó.
– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.
E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Médea keze.
– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostohafiára Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét patinával vonja be az arcokat, hogy utoljára csaknem egyformákká lesznek: az egyik olyan, mint a másik; s hozzá a rongyokká mállott öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arcon – az üldözöttek szoktak hamis ráncokat etetni az arcaikra pokolkővel. – Nem! A grófnő, aki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.
– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.
– Hirdetni fogjuk nagy veresbetűs plakátokon, hogy aki Raoul Ripaille-t felismeri, mikor az a Tombeau d’Izoard-nál előkerül, kétezer frank jutalmat kap.
– Mondjuk ötezret!
– Higgye el, grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denunciációt küldtek be. Nagyon nagy a konkurencia. Igen leszállt az értéke az árulkodásnak a kínálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. Aki az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.
– Ki teszi azt meg!
– Hát valaki, aki őt olyan alakban szerette látni, amilyen Raoul Ripaille.
Médea fölkelt a tabouret-ról, s olyan zugba ült le, ahová nem világít a kandalló tüze.
– Hanem azért én is ott leszek – mondá Sidonia grófnő.
– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt, elmondom az útját, ahogy odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versailles-ba. Keresse fel az igazságügyminisztert, s köszönje meg neki a kegyelmet, amit Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers úrnál. Ott már kevesebb emfázissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsúlyozza azt az ígéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugénia volt császárnő bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostohafia elfogatásánál jelen lehessen: abból a célból, hogy őt felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?
– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki. Médea erre előjött a homályból.
– Nem! Nem! – suttogá hevesen az anyja fülébe.
– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról szóra mondani, hogy mit akar a mostohafiával beszélni. Olyan tárgyakról, amiket annak megismernie szükséges. Megkegyelmeztetését, tízévi száműzetését, atyai vagyonának visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott rögtön, az elfogatása után. Mindez közölve lesz a parancsnokló tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.
Médea megint visszaült a helyére.
Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.
– Ön a mi jó angyalunk!
És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotvaélen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő megszabadítója ellen.
És Lándory azt is jól tudta előre.
A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. – „Hivatalból” ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a stratagémához szükséges meteorológiai esemény pillanatában kéznél lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párizsban azokat a szobákat rendezték be a számára, amelyekbe Lyonel szokott szállni, mikor látogatóba jött.
Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor éppen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia grófnő szobájába: „hagyjuk az ebédet most, grófnő; a »guinguette«-ben majd kapunk »cervelas-t és cidre-t«; vegye fel a waterproofot: a gig be van fogva!”
– Gondolja ön, hogy most lesz?
– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a giggel nem lehet egész a Barrière de l’Enferig hatolni, a kövezetből sáncokat csináltak, s még nem értek rá visszahordani.
Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona. Felvette a turistaöltönyét, a kaucsuk sárcipőket, s egy nagy vászon esernyőt vitt magával.
Lándory olyan öltözetet választott, amilyent az egylovas fogatok bérkocsisai viselnek: a vastag darócblúz fölé öltött bő köpönyeget és széles karimájú viaszosvászon kalapot.
A bérbe fogadott gigbe egy kemény szájú póni volt fogva; maga Bertalan hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.
Amint az északi vaspálya induló-házánál a Rue Lafayette-ból a Rue Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháborúknak, amikben a haldokló nyár jelenti be búcsúlátogatását, valamennyi megmaradt mennyköveit egyszerre kiürítve, a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófnő kezéből az esernyőt, ha a Péter nem fogta volna fél kézzel a nyelét.
Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utcákat tisztára seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket, melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolga; csak éjszakára kerülnek haza. A Montmartre utca más évben ragyog a boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: „Mort au voleur!” A díszes utcakövezet gránitkockái a keresztutcáknál torlaszokul vannak felhalmozva, s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.
Egy mellékutcából (talán a Rue de Jour) azonban már szemközt jött a giggel egy futó csoport; férfi, asszony vegyest, mely később versenyt futott vele: egyre szaporodva minden utca szegletén; úgyhogy a Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni. Ezeket az előre híresztelt haditerv csalta e helyre; és talán a kétezer frank jutalom is Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi bourgeois, aki a zápor elől megszalad.
Egy kaucsuk-köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy hová igyekszik az úr meg az asszonyság? – „Mouchard” volt. Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott ki a számukra, mint passepartout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az anyja Raoul Ripaille-nak, aki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.
– Akkor térjenek önök ide be a „Nouveau Tivoli”-ba a kocsijukkal; tovább nem lehet előrehatolni. Majd én elsietek a Barrière de l’Enferig, s onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a Tombeau d’Izoard-ig elvezeti.
El kellett fogadni az ajánlatot.
Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit, lovat Péterre; s aztán a mouchard elöl, ő pedig hátul utat törtek a közbevett grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta: „Citoyennes! Respect au malheur! La mére d’un condamné!” S ennek sikere volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.
Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponként galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkezőhely. Huszonöt souért egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett. A garèon rögtön ott termett, s igen jó lapin-raguval szolgált és extra bordóival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az asztaltársaságot.
Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az asztalnál ülő polgárok többnyire montmartre-i kertészek és tehenészek voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállú polgár, fején lefityegő hálósipkával, s annak a tetejébe nyomott kalappal; nyaka vastag veres gyapot sálba tekerve.
– No, mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a sampinyon telepeim, ahol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek! Mindennap egy szekér sampinyont szállítottam az Halles-ba. Az én termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig is elélhetnek odaalant hercegi módon; mert a sampinyon mindennap újat terem!
A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá pecsenye.
– Hát hogyne volna? Nincs odalenn patkány elég? Azt gondolják az urak, hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam, nagyon jó, ha ragunak csinálják. Eppen olyan, mint ez a lapin-ragu.
Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.
A szomszédnak mégis volt skrupulusa.
– A raguhoz vaj is kell.
– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kútágast? Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra múlva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvízen keresztülszűrik, az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét meg a szagát, a leggyönyörűbb írósvaj lesz belőle.
De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.
– Gyerünk ki inkább az esőre.
De még oda is utána hangzott a derék csiperkegomba-termesztő tréfás véleménye.
– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet kap (hogyne kapna, mikor egy marquis-nőnek a szerelemgyermeke), hát a szakácsnéval mindennap patkányragut készíttet csiperkegombával, s Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!
S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi nevetnivaló.
Eközben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végigönté ragyogásával az óriási várost; a Montmartre-on azonban valóságos felhőszakadás volt. Látni lehetett, amint egy sötétkék felhő függélyesen omlik alá, felül egészen elenyészve; a magasabban álló felhők bizarr világítás visszfényében ragyogtak alá a házakra; míg a Montmartre szélmalmainak sziluett-képe csak a villámlobbanásnál rajzolódik az égre. Messziről lehetett hallani a Fosse Montmartre zuhogását a mennydörgés mellett, minden csatorna abba önté moslékait.
Nemsokára megérkezett a mouchard által rekvirált katonapiquet; nyolc darab zuáv, kiknek ezredeit már a commune harcai alatt hozatták haza Rómából. A néptömeg utat nyitott előttük, kiabálva: „Vivent les zuaves!” – (Most ezeké volt a népszerűség.)
Sidonia grófnőt közrefogták, s aztán haladtak gyorsan a Montrnartre utcán fölfelé. A mellékutcák torkolatai mind katonasággal voltak megszállva, s a Messagerie udvarán lehetett látni egy escadron lovas chasseurt, nyeregben ülve.
A mouchard figyelmezteté a grófnőt az utca nevezetességeire. Az ott a Fosse Montmartre, melynek árkából rohan alá a krétafehér vízár; mely az utcát átívelő boltozat alatt a túlsó oldalon a nagy kloákába omlik. Oda, abba hajították bele Marat csontjait, miután egy ideig a Panteonban kevélykedtek, Rousseau és Voltaire hamvai szomszédságában; mellette az egyik utca a Passage du Saumon: más időben csupa ragyogás; a bal oldali utca meg a Rue Justienne; az a szögletház volt Du Barry grófnő lakása, ahonnan a guillotine alá hurcolták. „Csak öt percig hagyjon még élni, hóhér úr! Az Isten szerelméért! Csak öt percig még!” – Itt átellenben volt a régi temető, ahol Molière és La Fontaine nyugodtak. Most egy nagy hírlap kiadóhivatala van ott.
Mit érdekelte most mindez a grófnőt! Csak az az egy ragadta meg a figyelmét, hogy ez az egész zuhogó zagyva, mely a nagy kloáka szádába beömlik, a Szajnába levezető csatorna elzárásával kényszerítve van a katakombákba tódulni, s azoknak az üregeit megtölteni. Jobban sietett, mint a katonák.
Végre eljutottak a Tombeau d’Izoard-hoz. A bejárat előtt egy szakasz sapeur volt felállítva, az utcát egész a barrière-ig hosszában elfoglalva tartá egy zuáv zászlóalj.
A bejáratnál a titkosrendőr és a katona-piquet hátramaradt. Az őrt álló tiszt előtt Lándory igazolta magát és a grófnőt a rendőrfőnök engedélyével, s arra be lettek bocsátva a katakombák előtornácába.
A tágas boltozatos terem oldallámpákkal volt kivilágítva. Három oldalát tüzérkatonák tarták elfoglalva; a negyedik volt felhagyva azoknak, akik jelentkeztek, hogy fel tudják ismerni Raoul Ripaille-t. Azok is lehettek valami húszan. Munkások, diákok, mouchard-ok, pincérek nagyobbrészt. Csupán egy katona volt közöttük, egy fiatal hadnagy, tüzéregyenruhában.
A paracsnokló tiszt tüzérőrnagy volt; sebhelyes arcú veterán, becsületes hadfitekintet; udvarias a nők iránt. Rögtön széket adatott a grófnőnek, s Lándoryt megkínálta szivarral; azután meg egy pohárka konyakkal. Mindkettő szívesen lett fogadva.
A grófnőnek is jó lesz egy pohárral meginni. Itt nagyon rossz a levegő – mondta az őrnagy.
– Talán a csertős van? – mondta a grófnő.
A terem padlata lábnyi magasan fedve volt tímárcserrel, mint a tornaiskolákban.
– Nem, grófnő, a csernek kellemes szaga van; ez a nehéz bűz, amit itt érzünk, a katakombák lejáratából jön fel, amint azt az alulról felfelé emelkedő vízár előretolja.
– S azoknak az embereknek ilyen levegőben kellett élni!
– Majd nemsokára vége lesz már a szenvedésnek, amit esztelenül magukra vállaltak. Ha tudnák, hogy mind kegyelmet kaptak!
– De vajon elő fognak-e jönni?
– Azt pedig asztronómiai pontossággal megmondhatom a grófnőnek – szólt az őrnagy, elővéve oldaltáskájából a térképet, mely a katakombák helyszínelését kimutatta. – Tudva van, hogy az ezárt carrieère-eknek a térfogata milyen nagy; az is ki van számítva, hogy percenkint hány tonna víz omlik alá a nagy csatornán ilyen felhőszakadásnál; és így ki lehet mutatni, hogy most hol járnak a föld alatt bujdosók: öt perc múlva megint hol lesznek? Fél órájuknál több nincsen. Az utcai kürtőknél hallani a lármájukat. Nem soká fog várni a grófnő.
– Óh, bizonyára Raoul Ripaille az elsők között lesz: ő mindig legelöl szokott járni.
Ezzel a szóval az a fiatal tüzérhadnagy avatkozott be, aki a felismerésre vállalkozó nézők között volt.
– Ön ismeri Raoul Rippaille-t? – kérdezé a grófnő.
– Óh, igen sokszor láttam őt, igen közelről. És mindenféle alakulásban. Bizonyosan rá fogok ismerni.
A grófnő halkan súgá az őrnagynak.
– Milyen fiatal arca van ennek a tisztnek.
– Azon ne csodálkozzék ön, grófnő. A nagy veszteségek után, melyeket hadseregünk szenvedett, legjobban megfogytunk tüzértisztekben; akkor a katonai iskolák növendékeiből csináltunk tüzértiszteket. S jól beváltak. Igen sokszor fog ön láthatni tizenhat esztendős ifjoncokat, kik az iskolákat folytatják, s mellükön a vitézségi érdemrendet viselik. Ez a fiatal bajtárs is a saint-cyri iskolából való, de mondhatom, hogy kitűnő szakismerettel bír az egész arcolai-ban. Különösen a bombák szerkezetéről a legalaposabb tanulmányai vannak.
– Óh, igen – szólt a fiatal tüzértiszt olyan csengő hangon, mely az első fiatalságra vallott. – Kivált a kézibombák szerkezetét ismerem jól. Az Internacionálénak ez volt a legfélelmesebb fegyvere. Ismeri ön az Orsini-bombákat, madame?
– Nono! Fiatal bajtárs! – inté őt az őrnagy. – Minek a gyöngéd szíveket elrémíteni.
– Óh, aki ebben az órában erre a helyre el mer jönni: az nem lehet ideges.
Azzal a fiatal tiszt megmagyarázta a grófnőnek, hogy a dinamitbombák hogy vannak fölszerelve, lőkupakokkal és csappantyús szegekkel: ahol egy kemény tárgyhoz ütődnek, egyszerre szétpukkannak, s rombolásuk irtózatos.
– Látja ön, grófnő – folytatá a gyermekkatona –, ez a vastag réteg csertörmelék, aztán meg a fejünk fölé vont erős hálózat, az én elővigyázati találmányom. Ha azok a fickók dinamitbombákat akarnának közénk hajigálni, alant a puha csertalp, fenn a háló megakadályozza az elpukkanásukat.
A grófnő tagjai mégiscsak végtül végig borzongtak erre a megnyugtató felvilágosításra.
– Kérem, őrnagy úr. Van a katonáknak utasításuk arra, hogy Raoul Ripaille-t meg ne öljék?
– Van, grófnő. A legnagyobb kímélettel fognak vele bánni.
– Nem vettethetik föl ezt a házat dinamittal az ostromlottak?
– Lehetetlen. Harmincméternyi mély réteg van fölöttünk; azt egy Vezúv sem emelné föl.
Eközben a levegő egyre nehezebb kezdett lenni: olyan sűrű volt már a gőz a teremben, hogy a lámpák csak úgy pislogtak benne. Az égő szivar sercegett a férfiak szájában: a terem hátuljában levő lejárat torkolatából szemmel láthatólag párázott fel az alvilági, mellfullasztó posaj.
Most elkezdett valami leírhatatlan, kifejezhetetlen zűrhang a lépcsőgádorból felzengeni. Ezer meg ezer cincogás, vékony visító sírás egyesült zenéje. – A patkányok már menekülnek.
Elébb csak ötével-hatával ugrálnak ki a lépcsőgádorból, aztán egész csapatban, egymás hegyin-hátán gomolyogva, s amint a világosságra érnek, igyekeznek a nyitott ajtón keresztül elmenekülni. A lépcsőüreg sír, fütyöl, majd üvölteni, hahotázni kezd, mintha a pokol nevetne. Most már a patkányokkal együtt emberek is jönnek fel a lépcsőn. Káromkodásuktól bőg így a lépcsőgádor.
Egyszer csak a patkánygomoly közül egy lámpástartó kéz bukkanik fel; még egy lépcsőfokkal feljebb egy emberfő küzdi fel magát. Bal kezével az arcába ugráló patkányokat veri el magától. Emiatt nem lát: szemeit önkéntelen behunyva tartván. Csak akkor tekint fel, mikor kétfelől megragadják a karjait.
Az övébe tőr és pisztoly van dugva: de már azokhoz késő kapkodni; ökleit hurok szorítja össze.
Ez nem a várt alak. Haja gubancos, őszbe csavarodott, hosszú szakálla a melléig ér.
Ez az öreg „père Croque-Mitains”! – kiálták többen a felismerő tömegből. Félretaszították. Hadd jöjjön a másik.
Az már fegyveresen ugrott ki a feljárat üregéből. Egy hatalmas, atlétai alak: sűrű fekete hajzattal, torzonborz szakállal, színpadias jelmezben, mint Masaniello, parancsnok korában. A kezében tartott karddal rettenetes vagdalkozást követett el maga körül, amíg az őrnagy ki nem ütötte azt a kezéből. Arra aztán ökölharcba kezdett a tüzérekkel, s ordított, üvöltött, rúgott, harapott; négy embernek dolgot adott, amíg le tudták a földre teperni és a kezeit hátrakötözni.
– Ez a Martin Crève-Coeur.! – kiabáltak az expertek.
Ezalatt előbukkant a harmadik. Egy fiatal, gyermekarcú, szikár, sovány alak.
Ah! A „typographe Michon!” – kiáltá valaki a szögletből.
A legényke azzal felelt a megszólításra, hogy előrántotta a revolverét, s a kiáltó felé lőtt vele háromszor. A harmadik lövésnél kiütötték a kezéből a revolvert, s megfogták a nyakát. A golyók nem tettek semmi kárt; de mind a három ott fütyült el Sidonia grófnő feje fölött. Legalább az az élvezete is megvolt, hogy golyófüttyentést hallott a közelből, ami nem minden úri asszonyságnak tartozik az élményei közé.
A lövöldöző nyomdásznak adtak a tüzérek egypár „imprimaturt” a hátára, amíg a másik kettőhöz csatolták.
Ekkor egy borzasztó jelenet következett.
A negyediknek előbukkanó internacionalista arra a kétségbeesett ötletre jött, hogy a ruháit petróleummal itatta be, s a terembe lépéskor, egy gyufával meggyújtá magán az öltönyét. Egyszerre lángba borult az egész alak, tetőtől talpig. A célját el is érte, mert a katonák szétugrottak, amint ezt a pokolbeli alakot a sötét gádorból előugrani látták, s erre az feltarthatatlanul rohanhatott ki a terem nyitott ajtaján; hanem ott a pompier-k közé került, akik készen tartott vizes pokróccal rögtön leboríták, s elfojtották a lángokat az öltönyein. Nem is történt nagy baja; csak a haja meg a szakálla égett le.
Sidonia grófnő rémledezve fordult a fiatal tüzértiszthez:
– Vajon nem ez volt a Raoul Ripaille?
A futó alak arcát nem lehetett kivenni a fekete füsttől, mely feje fölött összecsapott.
– Nem, madame. Ez nem volt Raoul Ripaille. Azt nem látta még senki szaladni.
Most feltolódott az odúból az ötödik alak. Valamennyinél marconább, ijesztőbb.
Fején piszkos veres sipka, bőrernyőjével a bal szemére lehúzva, a jobb szeme egy vérfoltos, mocskos kendővel bekötve; az egész arca fekete a lőporfüsttől vagy a pincepenésztől; a bal pofáját elékteleníti egy elmérgesült seb, mely körül kék daganat látszik. Az ajka vérzik a friss patkányharapástól. Az a fél szeme, amelyikkel lát, veresre duzzadt szemhéjak közül villog nyugtalanul szerteszét. A fél bajusza le van pörkölve, öltözete bő ráncos kalikó blúz, mely a vállain le van hasogatva, s a veres inget engedi láttatni. A két kezét a zubbony zsebébe mélyesztve jön elő, hanyag, csámpás léptekkel.
De amint az utolsó lépcsőfokra felhág, egyszerre kirántja a kezeit a zsebeiből, mindegyik kezében egy dinamitgránát, és rekedt hangon rikácsolja:
– Bon soir, messieurs!
S azzal a két Orsini-bombát elhajítja maga elé. Az egyiket le a földre, a másikat fel a magasba.
Ha csak egy a kettő közül eldurranik, ember épkézláb abból a teremből meg nem szabadul: ámde az előintézkedés igen jó volt. Az egyik pokolgép a puha csertalajon zápult meg, a másik szegeinél fogva fennakadt a magasban kifeszített hálón, egyik sem robbanhatott fel.
S abban a percben felkiálta a fiatal tűzérhadnagy:
– Az ott a Raoul Ripaille!
Sidonia grófnő nem bírta ezt hitébe fogadni.
Ő sohasem ismert volna így rá. Az ő délceg, szép Lyoneljére, ebben a sunda, undorító alakban! Hihető-e, hogy ez a rongyváz, ez a gonosztevőmodell, az ő kedvencével egy és ugyanaz! Ez a rém, aki tömegeket kész gyilkolni, és az a hízelgő szőke fej, mely aranyhaját engedte ylangylanggal illatszereztetni becéző mostohájának. Lehetetlen! Lehetetlen!
Az pedig meghiúsult merénylete után dacosan fonta össze a két karját a mellén, s éles hangon rikácsolá, hencegve:
– No, hát én vagyok a Raoul Ripaille!
S azzal odafordult, ahol a felismerő tüzértiszt állt.
– Hahó! Ezt meg én ismertem meg! Az árulót! – kiálta hevesen rámutatva. – Ez a nyalka tüzérhadnagy, abban a zsinóros egyenruhában – nem férfi, hanem leány! Az én macám: a Lidy Carcasse! Szép kollégája az úrnak! Egy szajha, vállrózsákkal.
Erre a szóra a vezénylő őrnagy eltaszította a tenyerével az oldala mellől a kis tüzértisztet. A pattantyúsok rögtön megragadták azt a karjainál fogva, s szétgombolták a mellén a kabátját. Csakugyan leány volt!
Ekkor aztán a többi katonák is dühösen nekiestek az álcázott némbernek: egy perc alatt le volt tépve róla minden öltöny; úgy maradt ott mezítelen; csak a bakancsait hagyták rajta. Aki csak közel érhette, csattogott a tenyere a fedetlen maradt tagjain.*
Ez a jelenet is meg van örökítve ama rémnapok szomorú krónikáiban.
J. M.
A bántalmazott némber sikoltozva menekült Lis Blanc grófnőhöz, s kétségbeesetten ölelte át annak a térdeit.
Sidonia grófnő közel volt az elájuláshoz az iszonyattól.
Az elárult Raoul Ripaille nekirohant a leánynak, s meg akarta azt fojtani, s aztán hogy ketten-hárman megkapták a karjait, a sáros talpával rúgott rajta egyet.
Lándory hirtelen leveté a bő köpenyét, s rádobta a meztelen leányra; amibe az reszkető sietséggel beleburkolózott, s aztán igyekezett magát a tömeg között elrejteni.
– No, csak mérséklet, úrficska! – csitítá a dühöngő Raoul Ripaille-t az őrnagy. – Nem kell a viszontlátás örömeit csizmasarokkal kifejezni. Nézze ön: itt van önnek az anyja.
S azzal karon fogta a communardot, s odavezette Lis Blanc gróf nőhöz.
– Eh, ventrebleu! – káromkodék a communard. – Nagy szükségem van nekem most anyára, nem akarok én még egyszer születni.
– Lyonel! Minő beszéd ez? – kiáltá fel megbotránkozva Sidonia grófnő.
– No, hát nem látja ön, hogy most szült az anyám? A drága földanya! Ahogy a poéták csúfolják! Nézze, hogy szüli egyre-másra az ikeröcséimet. Ez a termékeny tehén! Ha a Martineau apró riskája így tudna elleni!
– Térjen ön eszére! Nem ismer rám?
– No, hát mit csináljak az eszemmel? Persze, hogy nem ismerek önre. Ma nincs kifestve. Hát minek jött ide? Gyönyörködni akar benne, hogy hogyan lőnek főbe? Meg akar téríteni a mennyország számára?
– Önt nem ölik meg, kegyelmet kapott Thiers úrtól.
– Ki az a Thiers úr? Nem akarom ismerni. Nem kell a kegyelme! A pajtásaimmal akarok menni. Ha azok a pokolba: én is oda.
Az őrnagy beavatkozott.
– Menni fognak önök, valószínűleg oda; de csak türelemmel; mert ezúttal valamennyi kegyelmet kapott. Senkit sem küldenek a pokolba többé, amíg a pneumatikus vasút el nem készül odáig.
– Ön tetszik nekem, citoyen! No, hát mért óhajtott látni a mama? Nagyon ingerlek valakit arra, hogy megcsókoljon? Egy patkány éppen most vallott szerelmet, itt a csók helye a számon.
A grófnő a könnyekig el volt keseredve.
– Én azt hittem, hogy jó híreket fogok önnel közölhetni, amikért háláda?os lesz. Ön kegyelmet kapott. Nem végzik ki, és nem deportálják Cayenne-be. De száműzve lesz tíz esztendőre Franciaországból.
– Hol van az az ország? Hát van ilyen tartomány? Nem tudok róla!
– Az atyai vagyonát visszanyerte ön. Seigniers ismét a mienk. A második végrendelet előkerült, s mi visszahelyeztettünk örökünkbe.
– Le a birtokkal! Le minden úrral! Bőrét a tímárnak, csontját a kutyának!
– Ön még részeg. Majd ha kijózanodik, gondoljon arra, amit tőlem hallott. Az ékszerek is megkerültek. Én a gyémántot mind el akarom adni, s az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben. Közel az ön húgának atyai birtokához, s mi is odaköltözünk, elhagyjuk Franciaországot.
Lándory valamit dörmögött a fogai között, olyanformát, hogy „nyomorult”.
– Madame! Ez már túlmegy a programon! – vágott a beszédbe az őrnagy; akinek utasításában volt, szigorúan ügyelni arra, hogy a grófnő miről beszél a fiával.
Sidonia grófnő fejbólintással jelzé, hogy végezte a mondókáit.
– Szabad még annyit mondani fiamnak, hogy mind a megszabadulását, mind a vagyona visszaszerzését ennek az úrnak köszönheti, aki itt mellettem áll? – Ezzel Lándoryra mutatott.
– Úgy? – monda az ifjú gróf, még a másik szeméről is felhúzva a köteléket, hogy még jobban megnézhesse Lándoryt. – S azzal cinikus renyheséggel mondá:
– No, ha annyi jót tett velem ez az úr, akkor szabad kérnem tőle még ezt a szivart is?
S azzal, nem várva be az engedelmet, kivette Lándory szájából az égő szivart, s a saját szájába dugta.
– No, hát mehetünk. Éljenek a jó emberek és a rossz asszonyok!
Abban a percben jobban érdekelte az a szivar, mint az egész seigniers-i uradalom és a Lis Blanc kastély, valamennyi gyémántjaival és szép asszonyaival egyben.
– Majd előbb a Mazas-ba fogják önt vezetni – mondá az őrnagy. – Ott megkapja a további rendeleteit.
Sidonia grófnő nem volt kíváncsi megtudni, hogy fogják el rendre a többi menekülteket. Arra kérte az őrnagyot, hogy fiának felismerőjét, a Lidy Carcasse-t küldesse utána a palotájába. Gondoskodni szándékozik a leány jövendőjéről. Érdemes volt rá. Elég szép volt.
