XIII. FEJEZET • A megszabadított leány – A megjutalmazott udvarló – A város veszedelmes titka
XIII. FEJEZET • A megszabadított leány – A megjutalmazott udvarló – A város veszedelmes titka
A doktor gazdasszonya hátraszegett nyakkal aludta karszékben. Maga az orvos felől egészen nyugodt lehetett Korponayné. Az addig ki nem lép az ágyából, míg a puskaropogást hallja, hanem a paplanát a fülére húzza.
Legelső dolga volt a tüzet felszítani a kandallóban.
Azután levette a falról a négycsövű mordályát, s az övébe dugta.
Ez az asszony kész volna ma embert ölni.
A szironyos subicáját a vállára veté, s nekiindult a sötétségnek.
Lámpást nem vihetett magával, csak a kezével tapogatózva ment végig a szobákon, a folyosókon. Jaj annak a kísértetnek, aki őt meg akarná most ijeszteni! De még az ördög is tanácsosnak találta kitérni az útjából! Ez az asszony nem tréfál!
Felnyitotta a kulcsokkal a lépcsőtornác rácsát, aztán a kapu kisajtaját. Kitekintett a piacra.
A lámpásokat mind kioltotta a robbanás, a pellengér mellett sem égtek az őrtüzek, azokat elparáholta a hóesés. Se alabárdosok, se Wencezlauz nem álltak mellette. Szerencséjük!
Minden kedvezett merényletének. A sötétséget egy-egy eldördülő puska villanása szakítá meg: ettől még jobban vakká lesz az ember.
Odaért a ketterhäuschen elé; látta, hogy senki sincs a közelben;
Hirtelen felnyitá a rácsajtó zárát, s berohant a ketrecbe.
Nem szólt semmit, csak felnyalábolta a havas szalmáról az összezsugorodott alakot, s az ölébe kapva, kihozta onnan. A zárakat nyitva hagyta, a kulcsokat eltette.
Aztán futott vissza a terhével, mint a farkas a báránnyal a Thurzó-házhoz.
Talán amíg észreveszik, hogy üres a ketrec, befújja a lábnyomait a szél hóval.
Megint be volt zárva a háta mögött ajtó és rács.
A félig nyitott ajtókat a lábával rugdalta be maga előtt. A kandalló tüze megvilágította az utolsó szobát; a saját hálószobáját.
Még nem tudta, hogy élő alakot hoz-e az ölében, vagy halottat?
Hogy alélt volt és dermedt, azt érezheté.
Ott lefekteté a medvebőrre, s letépett róla minden ruhát.
A leány teste olyan hideg volt, mint a jég; semmi életjelt nem ad ott.
Odavitte őt a saját ágyába és lefekteté. Erős szőrszövetet hozott elő, arra borszeszt öntött, s elkezdte a megdermedt tagokat végigdörzsölni.
Erre az élettelen alak lassanként felmelegült.
Hogy még jobban menjen, a szívére lehellte forró lélegzetét.
Egyszer aztán felnyíltak a leány szemei; s bámulva tekintének az üres semmibe.
Szép kék szemek voltak. Egészen hű tolmácsai annak a léleknek, ami egy ilyen gyermekalakban lakik. Alig volt több tizenöt évesnél. Lihegő ajkai olyan parányiak, olyan csigabigaformák, mint egy szopós gyermekéi. Hozzá len- és selyembogárszál közt válogató haja.
Amint annyira eszméletéhez tért, hogy megismerte az előtte térdeplő hölgyet, hattyúnyakhajlású karjával átfonta annak a nyakát.
Ekkor aztán Juliánna őrjöngő kacajjal kapta őt nyalábra, összecsókolva a leány arcát, szemét, száját.
– Mondtam, ugye, hogy fenekestül felfordítom ezt a várost, mégis kiszabadítalak a körmeik közül.
A leány nem szólt semmit; de összetapadó ajkai mutatták, hogy eleped.
Juliánna minden arcmozdulatát értette már e leánynak.
– Várj, leánykám! Készen a számodra. Gondoskodtam rólad.
S előhozta a kandalló zárt katlanából a forró borlevest, csészébe öntötte, kanállal hűtötte, maga megkóstolta, aztán a karjára emelte a leánynak a fejét, úgy itatta meg vele.
Jólesett neki. Kényelmesen végignyúlt az ágyon.
– Bántottak, angyalom? Kínoztak? Gúnyoltak? Csúfsággal illettek?
A leány mindenre azt felelte: „Nem, nem.”
– Láttam! Oh, jól láttam. Egész nap egyebet sem tettem, mindig csak azt néztem. Magamat átkoztam; Istennel pöröltem; ördöggel alkudtam; embereknek vesztére esküdtem. Hej, meg is tartottam.
A leány rémültében összehúzta magát.
– No, te ne félj tőlem. Te drágám! Te szentem! Hát nem vagyok-e én a te kis anyácskád? Te hamupipőke! Boszorkány anyának tündérke leánya! Hozok mindjárt enned! Meglásd, milyen jókat! Török császár asztaláról mind letakarítom a csemegéket.
Eltűnt meg visszatért, a kantusának a szárnyát felemelve tartá, az tele volt szedve; kitölté a tartalmát a leány elé az ágytakaróra. Valóban szultáni asztal csemegéi voltak. Ki tudja, hol vette? Talán a tábornok otthagyott lakomaasztalát rabolta meg érte.
– Válogass benne; ízleld meg; láss hozzá! Aztán tedd a fejecskédet, ezt az aranyos bubafejet ide a vánkosra, s aludjál egy verset. Nézd, ez a vénasszony, hogy húzza itt a bőrt a fagyon. Ezt is én altattam el, de nem úgy ám, ahogy téged, meleg csókjaimmal.
S azzal végtül végigcsókolta a leányt, a homlokától elkezdve a lábujja hegyéig, s megint visszafelé, mind a két szeméig. S aztán a tenyereibe tapsolt.
– Hahaha!
Milyen jó tréfa ez!
És még nincsen vége.
Még hátra van valami.
Odalenn az utcán egy magányos lovag járkál fütyörészve, s fel-feltekintget az erkély ablakára. Ez Belleville lovag lesz. A jutalmát várja. Bizony megérdemli.
Juliánnának eszébe jut a hű lovagja, akit iderendelt erre az órára. Egy olyan órára, amikor a városban minden ember a halált keresi, vagy a halál elől fut, amikor rémülettől reszketnek az asszonyok, amikor dühtől ordítoznak a férfiak; a harangokat félreverik, a puskák ropognak, hogy akkor bizonyságot tegyen bálványképe előtt szívének melegsége felől. Ki volt erre képes? Az, aki megtette.
– Mindjárt visszajövök. Csak egy dolgot végzek. Meg ne ijedj itt magadban. Senki sem tud rólad. Mutasd magad addig ezzel a könyvvel.
S odaadta a leánynak a közös albumot, amit a tábornoktól elhozott.
Az bizonyosan csak az első lapokat fogja végignézni, ahol az eszményített, híven rajzolt alakok vannak, s azt fogja mondani, „nagyon szép volt”.
Juliánna betakargatta őt a paplannal.
– Aludjál, bárányom! Kis tuba gerlicém. Ha kell, majd felköltlek.
Bizony már elkezdtek apró hógalacsinokat hajigálni az erkélyablakra. A lovag türelmetlen. Az idő hideg, s a szív lángol.
Amíg Juliánna a nagy falitükör előtt elment és belepillantott, megállt egy pillanatra.
A kaftán lecsúszott az egyik válláról. Az az elefántcsonthalom úgy tündöklött a setétben, a fekete prém közül.
A hölgy csalfa mosolygással nézett le féloldalt a fehér vállára. S azt mondá magában:
– Lám, a német császár egész kincstáráért meg nem tette volna ezt a lovag; de ezért a vállért megtette.
S büszkén mosolygott magának szembe.
Sietve futott fel a lépcsőkön a legfelső szobába. Onnan nyílik az erkély.
Felnyitá az egyik ablakot.
– „Pszt” – szisszentett, jelt adva.
A lovag, köpenyébe burkoltan ott várta a jeladást. Kalapjával inte, hogy jelen van.
– Kegyelmed az, chevalier de Belleville?
– No, régen én vagyok. Szavam tartám.
– Én is – monda a hölgy, s aláhajítá neki az erkélyről a karikával összekötött kulcspárt.
– Enfin! – dörmögé a lovag.
Juliánna pedig hamisan vihogva húzta magát vissza az erkélyablak mellé.
Történetesen a házkapu és lépcsőrács kulcsai helyett a ketterhäuschen kulcsait találta ledobni a lovagnak.
Belleville lovag sietett a kulcsokkal az ajtóhoz.
Az egyik először nem akart belemenni a kulcslyukba, azután meg, hogy valamiképp mégis belebicsaklott, akkor meg nem akart elfordulni benne; utoljára alig bírta belőle kihúzni a lovag. – Ez nem volt az igazi. – A másik kulcs aztán vígan beletalált a kulcslyukba, el is fordult benne tízszer, tizenháromszor, de a zárt semmiképpen nem nyitotta fel.
A lovag kezdett csendesen káromkodni.
Az az ördöngös asszony odafenn meg úgy nevetett magában, a függöny mögül kidugva félig a fejét.
Belleville lovagnak egyszer aztán úgy rémlett, mintha a nevét hallaná kiabálni, többszörösen. Az üres piac visszhangot is ad rá.
A hang még távolból jött, a kathedrále felől; de egyre közeledett, s a lovag kiveheté a zajból, hogy a közeledő emberek a neve mellé még epithetonokat is ragasztanak, amik közül a leghízelgőbb az, hogy „átkozott kujon!”.
A közeledő csoport a schaarwache volt, amelyre a ketterhäuschen őrizése volt bízva. Ezek a nagy katasztrófa után maguk is a veszélyben forgó bástya felé rohantak, igen bölcsen ítélve, hogy ott több hasznot tehetnek az alabárdjaikkal, mintha itt azt az egy szál leányt őrzik, aki úgyis kettős lakat mögött van, s íme hatalmasan segítenek is benne, hogy a zűrzavart felhasználó császári csapatot a megrongált bástyától visszaverjék. Talán egyéb segítség is érkezett az éjjeli roham meghiúsítására, Löffelholtzék ostromdandára el lett űzve, s erre aztán az őrcsapat is visszatérhetett a maga kirendelt posztjára, Wencezlauz veretése mellett.
A lármahangokból az volt kivehető, hogy a közvélemény egyenesen Belleville lovagot gyanúsítja a lőporos torony felrobbantásával. Hogy meg volt vesztegetve az ellenségtől: máskülönben nem is lehetséges, hogy a császáriak egyszerre ott teremjenek a megrongált bástya előtt, mikor a főhadiszállásuk egyórányi távolban van, s a januári éjszakákat mulatságból senki sem tölti a Luts patak martjai között.
Belleville lovag gondolt erre, mikor azt a bolondot tette; volt rá gondja, hogy az alibijét bebizonyítsa, egész éjjel a felrobbanás percéig együtt kártyázott a kuruc tisztekkel. Arról, hogy tempírozott kanócok is vannak a világon, amik órára kiszámítva gyulladnak el, a filiszterek nem tudnak semmit. Aztán, ha áruló akart volna lenni, nem hordatta volna el nagy részét a lőpornak a groszscherfeldi toronyból a többi kaszamátaboltokba. Itt nem maradt több valami három mázsa lőpornál, meg egypár láda töltött gránát. Elég az is a szép asszonynak a hóbortos kívánságát kielégíteni, de nem a bástyákat ledönteni. Majd megfelel ő magáért.
Amíg a lármázók elvonultak, Belleville tanácsosnak találta behúzni magát a mély kapuboltozat alá. A föld fehér, az ég fekete, ilyenkor vak a kinnjáró ember.
Hanem egy bajt nem sejtett meg. Azt, hogy a ketterhäuschentől a friss hóban lépések nyomai vezetnek éppen ahhoz a kapuhoz, ahol ő rejtőzik.
– Hű! Ezer véka sárkánykígyótojás! – üvölte fel Wencezlauz, mikor meglátta az üres kalitkát. – Kirepült a madarunk!
Keresték lámpással, felhányták a szalmát alabárddal, biz az nem volt sehol.
– Nézzétek meg jobban, hátha felmászott a pléhtető alá?
– Biz az se égen, se padláson nincsen.
– Kinyitották az ajtót, elszöktették.
– Úgy van, úgy van. Itt a lábnyomok! Világos.
– Adjátok ide azt a lámpást.
Wencezlauz kezébe kapta a karikán függő drótos lámpást, s a nyomcsapásra világított vele.
– Egyenesen odavezetnek! Rajta! Utánam! Megkapjuk, ha az ördög vitte is el!
Az pedig ott hallgatta az erkélyablakból. Hol megijedt, hol nevetett.
Valami lesz ebből.
De ez még mind az ő szövevényébe illő fonál. Csak szőjétek! Bogozzátok!
– Utánam! Előre! – ordított Wencezlauz, s kivont kardjával veszedelmesen hadonászva vágtatott a Thurzó-ház kapuja felé.
Belleville lovag észrevette, hogy a menekülés késő, de nem is volt szokása őrjáratok elől megfutamodni. Sokszor a hátukhoz verte ő már azoknak az alabárdjukat otthon Párizsban is. Gavallér nem szokott szaladni.
Mikor látta, hogy a rejteke felé rohannak, a köpönyegét a bal karjára csavarva, s egyenes víkardját jobbjába markolva, kilépett a kapubolt alól.
– No hát mi kell, te nagy majom: – kiálta a janitorra, vívó toppba csapva magát.
– Ah! Itt van! Ő az! Valósággal a Belleville lovag!
– No, hát mit örülsz neki, hogy megkaptad a Belleville lovagot?
– Megfogtuk! Rajtakaptuk! Ő tette! Ő lopta el! Most is a kezében vannak a ketterhäuschen kulcsai! Ott van ni! Kerék van a kulcs fején: a hóhér jelvénye. Le kell őt fegyverezni!
– S azt te fogod megtenni? Te égmeszelő! Hát fogd jól azt a kardot!
De már mikor azt a tanácsot adta neki, akkor Wencezlauz kardja hetet kalimpázott a levegőben, s úgy elrepült, hogy rá sem talált többet a hóban.
– Hát ti többiek, hogy adjátok az ócskavasat! – gúnyolódék Belleville lovag, s mint a villám úgy cikázott körös-körül a pallosa, itt egy sisakot ütve le a fejről, ott egy alabárdot ki a kézből. Még kímélte az elleneit, nem szurkált az elevenjeikbe, csak a bivalybőrt pufogatta hatalmas ütésekkel, azoknak ez is elég volt. Az igaz, hogy csak fogdmegek voltak.
Hanem a verekedés, szitkozódás zajára meg Wencezlauz segélykiabálásaira több oldalról kezdtek odanyomakodni hazaszállingózó fegyveres polgárok, akiknek goromba „schlägerek” (kurta kardok nagy ökölkosárral) voltak a markukban, s megszorították a lovagot.
– Gyere rám csak, gyere te: csirizfaló, csomótaszigáló, fonalrágó hukkepakk! Mind megeszlek?
S oly vitézül védte a kapualját az egész csoport ellen, hogy csak messziről mertek hozzávagdalni.
A szép asszonynak tetszett ez a jelenet nagyon. Őérette vívnak. Őtet mulattatják.
Tán egyébre is várt.
A nagy hajcihő közepette egyszerre egy erőteljes parancsoló hang szólalt meg.
– Minő verekedés ez? A piac közepén? Mi az, polgárok! Egyszerre helyet adott neki minden lélek. Fabriczius volt, a bíró. A városházától jött ide a lármára. Onnan intézte eddig a város
védelmét, az oltást, hidegvérrel. Wencezlauz lármakiabálása idehozta.
– Ott van! Megkerítettük! Az áruló! – kiabált Wencezlauz, de csak messziről mutogatva a lámpással a lovag felé.
– Belleville lovag! – szólt, felismerve az alakot Fabriczius, s előlépett a tömeg közül. Neki is kard volt a kezében.
Belleville lovag olyan tempót tett, mint aki kész elfogadni a bíróval is a viadalt.
– Nem, lovag! Én a bíró vagyok – szólt Fabriczius, leeresztve a kard hegyét, mire aztán a lovag is leeresztette a kardját. – Mi kocódása van önnek a polgárőrökkel?
– Tudja az ördög! – felelt a lovag dacosan. Wencezlauz odakiáltott:
– Hiszen ott vannak kezében a ketterhäuschen kulcsai.
– No, hát a ketterhäuschen kulcsai! – rikácsolt mérgesen Belleville lovag, s odadobta nekik a lábaikhoz. – Itt van, szedjétek fel.
– Hogy kerültek ezek a kulcsok a kegyelmed kezébe? – kérdé Fabriczius elbámulva.
Az a leskelődő hölgy odafenn, lélegzetét visszafojtva várta, hogy mit fog felelni a lovag. Annak bizonyára elég oka van rá, hogy őt elárulja, mikor rájön, hogy mennyire rá lett szedve általa.
Hanem Belleville, bár könnyelmű volt és kalandhős, de minden ízében nemes ember és lovag, s dacosan utasítá vissza a faggatást.
– Az az én gondom, senki másé.
– De az enyém is, lovag úr, én ura és bírája vagyok e városnak. – Nekem nem az, kegyelmed! – vigye innen a csámpás filiszteusait, vagy pokolra küldök egynéhányat, aki utamat állja. Mi bajuk velem?
De most már egyszerre tízen is ordították:
– Megszöktette a ketterhäuschenből a leányt!
Fabriczius haragosan fordult hátra.
– Megszöktette a leányt!
– Igen! Igen! – kiabált Wencezlauz. – Ő robbantotta fel a lőporos tornyot, azért, hogy a zűrzavarban felnyithassa a ketrecet, amíg mi valamennyien a tüzet oltjuk és verekedünk. Délben is itt járt lóháton, s védelmezte a leányt, hogy a nép ne bántalmazza.
– Hová tette kegyelmed a leányt? – kiáltá haraggal a bíró.
– Vigyázzon kegyelmed, a kardomba ne szaladjon! Hirtelen kezem van.
– Hová rejtette a leányt?
– Azt nem mondom meg.
Azt is mondhatta volna, hogy nem tud róla semmit, s igaz is lett volna, de így szebb volt.
– Én követelem a törvény nevében, hogy adja elő.
– Én pedig ízekre hagyom magam vágni, s mégsem adom elő.
A hölgy odafenn a tenyerével csókot küldött a lovagnak. Megérdemelte. (Akit ő egyszer meghódított, bolondja marad az neki az utolsó leheletéig!)
– Itt kell a leánynak lenni ebben a házban! – kiálta Fabriczius.
– De ennek a kapuját én őrzöm.
Fabriczius hátrafordult az őrökhöz.
– Kerüljetek a Bástya utcára, a hátulsó kapun át bemehettek. Fel kell kutatni az egész házat.
Most azután itt volt az idő Juliánnának a megrémülésre. Ijedten futott el az erkélyszobából vissza a hálószobáig, ahol a leányt hagyta. Az szépen elaludt a kezében tartott könyvvel, éppen annál a lapnál, ahol a fejedelem szép, méltóságteljes oroszlánképe mosolygott.
– Krisztinka! – kiáltá Korponayné. – Ébredj! Kelj az ágyból! Érted jönnek!
A leány ijedten szökött fel altából, s az ágytakaróba burkolta magát.
– Megint vissza akarnak vinni oda!
– Nem, nem, oda nem! Inkább a háztetőről ugrom le!
– Dehogy ugrasz. Öltözzél gyorsan!
Krisztina a ruháit kereste.
– Hagyd a szoknyát! Más kell neked. Itt a Pelargus ruhái. Éppen rád illenek. Várj kis élhetetlen, majd felöltöztetlek!
S nagy gyorsasággal belezárta a leányt a pulideresbe, felhúzta a lábára a sarkantyús sárga csizmát, rágombolta a zsinóros dolmányt, derekára kötötte az övet, ráakasztotta a görbe kardot. Aztán szétfonta a haját, s elszórta a vállán férfias módra, hegyébe nyomta a sastollas süveget, s azzal a tükör felé fordítá a leányt.
– Nézd, milyen helyes legényke lettél.
– Mégis fel fognak ismerni – rebegé Krisztina, kinek minden mozdulata elárulá leány voltát.
– Hiszen nem maradsz itt, hanem szököl – monda Juliánna, s Pelargus köpönyegét vállára kapcsolva a nagy ezüstös csattal.
– Merre szökjem? Hová szökjem? – kérdé a leány hüledezve.
– Ne légy ostoba! Jól tudod – kiálta Juliánna, haragosan dobbantva.
A leány elhallgatott nagyon.
– No, ne tedd az ujjadat a szád elé, elárulod vele, hogy szűz leány vagy.
– Mit csináljak?
– Menekülj, amerre tudsz!
– Hogyan?
– Te tudod az útját, módját. Innen ebből a házból vezet ki a városból a föld alatti út, amin keresztül egy rejtett forrás vizét a városba nagy messziről bevezetik. Azon keresztül elfuthatsz.
– De ez az atyámnak a titka! A Fabricziusok készítették ezt a föld alatti folyosót; soha senki a család tagjain kívül erről nem tudott semmit. Ez a városunknak a titka.
– Szodoma és Gomora tüze pusztítsa el az egész várostokat! Érdemelnek ők tőled valami kíméletet? Nem odazártak-e a ketrecbe? Télen, csikorgó hidegben, nem odajöttek-e hozzád gúnyolni, szidalmazni? Leköpködtek, megdobáltak, röhögtek rajtad.
– De az atyám!
– Éppen az atyád parancsolta, hogy így tegyenek. Azzal kezdte a bíróságát, amint hazaérkezett. Ő is a titkos alagúton át jött a városba, úgy, hogy még e házban sem vette észre senki. Mikor téged elfogtak a cudarok, azért, hogy tőlem üzenetet vittél, amit másra nem bízhattam, akkor az apád volt az éppen, aki az ítéletet kimondta rád, hogy csukjanak a pellengérkalitkába két napra, két éjszakára, akkor állítsanak törvény elé, adjanak bakó kezébe, kínozzon meg, amíg vallasz, miért jártál kinn, s ha árulásban találnak, üsse le a bakó a fejedet, ha erkölcstelenségben, vágja le a hajadat, tegyen tollkoszorút a fejedre, s így seprűzzön ki a városból.
A leány éppen nem volt legényke: sírt.
– No, ne nyafogj most! Milliom a lelke; hiszen kard van az oldaladon, tedd a kezed a markolatjára; nem érzed, hogyan melegít? Ha ők nem átallnak egy kisleányra hajtóvadászatot tartani, te ne átallj előlük elmenekülni.
A leány mégis tétovázott.
– Hallod! Már benn vannak az udvaron! A hátulsó kapun jöttek be. Nem hallod az apád szavát? Mihelyt a doktort felzavarják, s annak a szállására bejutnak, azonnal itt lesznek. Én a folyosóajtót sem zárhatom be előttük, mert az orvos az este azon keresztül távozott el, s engem halálos betegen hagyott itten az ápolónéval, a zárt ajtó ellenem tanúskodnék. Nincs vesztegetni való pillanat!
A leány mégis gondolkozott.
Akkor a füléhez hajolt a hölgy, s valami nevet súgott neki: attól a leány szemei egyszerre felnyíltak.
– Őt újra meglátod. Ő fog ottan várni…
A leány most már gyöngén mosolygott, s könnyedén bólintott a fej ével.
– Tehát elmenekülök.
– Azon az úton.
– Azon. – De te ne jöjj utánam, kis anyácskám. Ne less rám, merre megyek el!
– Jól van. Nem akarom a város titkát tudni. – Csak te magad szabadulj meg. Itt a tolvajlámpás meg ez a kétcsövű pisztoly. Te olyan derék, bátor leány vagy ott, ahol veszedelem van! Szedd össze magadat! Na még ezt a tarsolyt a válladra elemózsiával. Aztán ezt a képeskönyvet is tedd bele. Add át majd az én barátnémnak. Tudod már, kinek? Erről megtudja, hogy én küldelek. És talán egyebet is. Csókolj meg, aztán siess! Már hallom a doktor ajtaját nyikorogni. Megállj még! Kössük batyukba a levetett leányruháidat, ezeket is vidd el magaddal. Nem jó lenne, hogy itt találnának belőle valamit nálam.
Megcsókolták egymást, aztán a leány kezébe vette a tolvajlámpást, s a konyhába vezető ajtón át elmenekült.
És Juliánna annyira meg tudta tagadni asszonyi természetét, hogy nem lesett utána; nem volt kíváncsi nyijára akadni annak a titoknak, amit csak egy család tud, s amely titok az alapja Lőcse város védképességének.
Ahelyett hirtelen levetkőzött, s lefeküdt az ágyába.
Rendben volt már minden. Jöhettek az inkvizítorok.
Azoknak ugyan előbb egy felakadásuk volt a doktornál. A hátulsó és az első házat összekötő folyosóhoz csak az ő lakosztályán keresztül lehetett eljutni; s a doktornak igen nagy magyarázat kellett hozzá, amíg megértette, hogy mi járatban vannak azok, akik az ajtaján dörömböznek.
Először nem volt, aki az ajtót kinyissa. Az egyetlen gazdasszonya, Léni asszony, kölcsön volt adva a szomszéd páciensnek. Ő maga pedig erős transspiratióban volt. Mikor aztán Fabriczius hangját felismerte, akkor azt mondta, hogy „mindjárt!”.
Ez a „mindjárt” annyit tett, hogy előbb felhúzott magára három rendbeli alsó-felső gúnyát. Tél az idő, s fűtetlen a szoba. Aztán nagy tudománnyal gyertyát gyújtott; a tubákos szelencéből átvette a múlhatatlan reggeli szippanatot, megvárta, míg prüszköl tőle, amitől az agy megtisztul, s csak azután sietett az ajtót felnyitni.
Fabriczius türelmetlenül tört be hozzá.
– No, Fabriczius, hol ég? – kérdezé a doktor.
– Már el is van oltva. Hanem kegyelmed, doktor uram, ugyan jól alhatik, ha csak most ébred föl.
– Ezt teszi nálam a syrupus diacodion, négy csepp belőle az éjjeli italba, s úgy alszik tőle az öregember is, mint a gyermek. Recommendálhatom kegyelmednek.
– Köszönöm, doktor. Most más bajunk van. Látja, mennyi ember jön utánam.
– Tán valakinek betört a feje?
– Biz itt tört be elég fej az éjjel, de azok várhatnak reggelig. Mi itt házmotozást tartunk.
– Házmotozást! Nálam?
– Nem a doktor úrnál, hanem a szomszéd kapitánynénál, akihez nem tudunk más úton bejutni, mint az összekötő folyosón keresztül.
– S mit keresnek kegyelmetek a kapitánynénál, ilyen éjjeli órában?
– A delikvenst a ketterhäuschenből, akit az éjjel megszöktettek. A doktor még egy szippanatot vett a tubákos pikszisből.
– Assecuralhatom kegyelmedet, főbíró uram, hogy Korponayné úrasszony tegnap este furor daemoniacus extaticusba esett; általam kúráltatott, s azóta mély soporban alszik.
– Ej, uram, az ember csalódhatik.
– Az ember igen, de a doktor nem – pattant fel a sértett tudós. – Ha nem hiszik kegyelmetek, ám jöjjenek utánam.
Azzal a mankóit a hóna alá kapva, maga elöl nekiindult az urakat vezetni a folyosón keresztül, a tornácokon végig Korponayné hálószobájába.
Illik? Nem illik? Benyitottak.
Fabriczius maga hozta az égő gyertyát a doktor után.
A hálószobában is égett egy olajmécses, annak a pislogása nem rontja a szendert.
A nagy karszékben aludt az ápolónő, a nyoszolyán pedig az úriasszony. Még az egyik alabástromkarját is a feje fölé emelte, s az ujjai idegesen játszottak, mint az álmodóé.
– Nos! Hát mit mondtam? – szólt triumfáló tekintettel a doktor. – Íme, úgy alszik, ahogy determinálva van. Az állkapocs leereszkedve, a pupillák felfelé fordulva, a lélegzetvétel mély és horkoló, ez a sopor necroadelphos.
– Ez lehet csalódás. Lehet csalás! – szólt kemény hangon Fabriczius.
– Mi-hit? – förmedt fel a tudományok férfia. – Error, vagy dolus? Mikor íme itt a világos indicium. Az üvegcséből hiányzik három labdacs. Három pilulae de cynoglosso! Ez species facti! Az én tudományomat akarja kegyelmed derogálni!?
– Dehogy akarom. Én elismerem a kegyelmed medicináinak a virtusait; de nagy kérdés, hogy bevette-e őket valaki?
– Hát azt megmondja az ápolónő, aki beadta neki. Itt van! Szóljon!
A doktor maga odatopogott Léni asszonyhoz, s elkezdte őt költögetni. A szelídebb módszerek, holmi csípés, hátbaütögetés nem látszottak nála foganattal lenni.
– Nagyon mélyen alszik, ha hozzáfog.
Utoljára egy korsó hideg vizet töltött a nyakába.
Az már használt. Léni asszony fölugrott, olyan mozdulattal, mint aki keresztül akar úszni a vízen, s arra a kérdésre, amit a doktor a fülébe ordított: „Hát, Léni asszony, bevette-e a páciens?” – előbb meredt szemmel nézett a gyertyába, aztán álomdadogó hangon azt mondta rá: „Nincs itthon a doktor”.
Most még jobban a fülébe kiáltott.
– Bevette-e az asszonyság a három pilulát?
Erre a szóra nagyot hökkent a kérdezett. Rémület látszott az arcvonásain kifejezve. A kezeivel az oldalzsebeihez kapott, s aztán azt felelte: „Három peták egy forint!” Ez most azt álmodja, hogy a konyhapénzről számoltatják.
A doktor bosszúsan szorítá össze a fogatlan ajkait, s aztán széttekintve maga körül, amint meglátta Wencezlauzt, azt mondá neki:
– Carissime! Menjen csak át kegyelmed Léni asszonnyal a szobámba, és hozzák át az electrica machinát. Kegyelmed studiosus, látott már olyat.
– Hah, csavarni is tudom! – állítá az úrfi.
– No, Léni, itt a gyertya! Menjen kend előre! – parancsolá a doktor, kezébe nyomva a gazdasszonynak az égő gyertyát, amivel az úgy nekiment a Wencezlauz képének, hogy majd a szemét pörkölte ki vele. Annak úgy kellett őt a két karjánál megfogni, és maga előtt tolni, hogy valami almáriomba be ne sétáljon.
Fabriczius azt mondá a doktornak:
– No, hogy a gazdasszonya akkor is alszik kegyelmednek, amikor jár, azt elhiszem, hanem hogy a páciense aludnék, mikor fekszik, abban kételkedem.
– Látni fogja kegyelmed, hogy semmi móddal nem fogjuk őt felkölthetni, mint éppen csak az electrica machinával.
– No, én addig, amíg a doktor úr ezzel vesződik, átkutatom a szobákat.
Azzal Fabriczius a polgárőröket maga mellé véve, rendre járta a szobákat, folyosókat, a ház rejtekeit, amiket csak ő ismert. Sehol még csak nyomát sem találta a gyanúnak.
Még az a körülmény is ellene fordult, hogy a lépcsőgádor vasrács ajtaja belülről volt bezárva, a zárban hagyott kulccsal.
Itt vagy valamennyinek, aki a házban lakik, össze kellett cimborálni a lány megszabadítójával, vagy boszorkánysággal kellett végbemenni.
– Nyissák fel belülről az utcaajtót. El kell nyomni Belleville lovagot.
Ezt parancsolá Fabriczius.
