XIX. FEJEZET • Mikor a tűz és víz egyezkedik, s aki a kettő közé odaszorul
XIX. FEJEZET • Mikor a tűz és víz egyezkedik, s aki a kettő közé odaszorul
Mikor a két vezér, a zászlónyelet közös tudománnyal odakötözvén az ablakrácshoz, e munka után visszafordult, már nem találta a fehér asszonyt a szobában – a rejteknyílás táblázata ismét a helyére volt tolva.
Hanem az asztalra dobva hevert egy nyitott levél, amelyben csak néhány sor volt írva, olyan titkosírással, aminek csak Andrássy bírta a kulcsát. Juliánna levele volt az, amit most tehetett oda. Andrássynak se kedve, se ideje nem volt ennek a cryptographiáját kihüvelyezgetni szemenként, összehajtotta a levelet, s a keblébe dugta.
S aztán fanyar képpel mondá Trautsohnnak:
– Kegyelmed most többet tudott meg, mint amennyire szüksége van.
– Lovagi parolámat adom rá – felelt Blumevitz –, hogy el fogom felejteni, amit megtudnom nem volt szükséges állami tekintetekből, mihelyt a házból kilépek. Hanem már most viszonzásul én is kérek valamit. Kegyelmed se tudjon arról semmit, hogy itt a háta mögött van egy rejtekajtó, amelyen keresztül a kinnlevővilággal érintkezésbe jöhet. Én sem tudok róla, kegyelmed se tudjon róla.
– Jól van.
– És akkor aztán, egyenlők lévén mindkettőnkre nézve a kényszerítő körülmények, kezdjünk az alkudozásokhoz, úgy, mint két hadvezér, akinek a hadserege szemközt áll csatavonalban.
Andrássy inte a vendégének, hogy üljön le, s azzal helyet foglaltak a patkó alakú kereveten, az asztal mellett, egymással szemben; a kardját mind a kettő a szegletbe támasztva. Kalamárist és papirost húztak maguk közé.
– Nekem nem kell sok irkafirka – vágott elé Andrássy.
– A feltételeimet ismerik már kegyelmetek; Czelder Orbán megmutatta.
– Ismerjük, igenis. De kegyelmed át fogja azt látni, hogy ezek a feltételek nem olyanok, aminőket egy békére hajlandó vezér szokott ajánlani a másiknak; hanem olyan természetűek, aminőket nyers visszautasítás helyett, lovagias udvariasságból számlál elő hosszú sorban egy olyan hadvezető, aki a végtelenig akarja vinni az ellenségeskedést.
– Azt nem mondtam, hogy így akarom, de ha kényszerítenek rá, megteszem.
– Arra, hogy fenyegetését beváltsa kegyelmed, nem kényszeríti senki; arra, hogy megmásítsa, igen sokan. Nem azt akarom kétségbevonni, hogy ma és ehelyett még csinálhat kegyelmed egy vérfürdőt, melyben mi betolakodott császáriak mind itt veszünk. Ismerve a kurucok vitézségét, s a lőcsei polgárok kemény természetét, semmit sem tartok lehetetlennek. Czelder Orbán, Korponay, Fabriczius még ott kinn vannak, s ha ahelyett a fehér kendő helyett, azt a másik piros nyakbavetőt találja kitűzni kegyelmed a kopja hegyére, itt nagy szicíliai vecsernye következhetik. De hát mi lesz eztán? Ki nyer vele? Kegyelmetek a nyár óta be vannak zárva Lőcse város falai közé, nem tudják, mi történik a külvilágban?
– Mindenkor tudtunk értesülést szerezni.
– Hamis forrásokból. Az egész nemzeti háború végét járja. Magyarország kilenctized része már meghódolt a koronás királynak, s a többi, látva azt, hogy a meghódoltak kegyelemmel lettek fogadva, erősen rágja a szíjat. Kassa alkudozik, s Károlyi Sándornak egyik követe a másikat éri a nádornál, a békeföltételek fölött alkudozva. Rákóczi Ferenc fejedelem maga már kiment Lengyelországba, s ami reménye maradt a háború folytatására, azt most már csak az orosz cárban bírja. Hát inkább akarnak a Péter cár hűségére térni a magyarok, mint a koronás királyukéra?
– Erre határozottan azt felelem, hogy „nem!” De a magyar király tanácsosai már annyiszor megszegték a hűséget a magyar nemzet irányában, hogy amíg a kezeiket egy erős kötéssel meg nem kötik, addig a fegyvert le nem tesszük a kezünkből, sem én, sem más.
– Hogy kegyelmed nem teszi le, azt elhiszem, de hogy más nem teszi-e le, abban erősen tamáskodom.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy minden szentnek maga felé hajol a keze; hát még azoknak a szenteknek, akik egy hajótörött roncsról menekülnek a partra. Bizony nem nézik, hogy milyen annak a rúdnak a vége, amit eléjük nyújt valaki!
– Én pedig inkább a vízbe fulladok, mint hogy egy rúdnak a végét megfogjam, amelyik piszkos.
– De mikor nem piszkos, hanem aranyos. Nézzen ide kegyelmed. Itt van kegyelmed számára a császár-király által aláírt és megpecsételt diploma, mely kegyelmednek és egész famíliájának, mind a négy testvérének elkobzott birtokait visszaadja.
– Azok még nincsenek elkobozva. Még áll Krasznahorka vára. – Áll, és a kegyelmed bátyja által jól van védelmezve. Ott van a felesége is, a két kisgyermekével. – Heister éppen odaindult, azt ostrom alá venni. Kegyelmed öccse, a barátból lett dervisgenerális, védelmezni fogja a sziklafészket a legutolsó emberig, s a császári vezér csak a romokat fogja megkapni, s nem lesz szüksége eltemetni a kegyelmed fiacskáit és feleségét, a kövek elvégzik azt maguktól. Vagy kegyelmed nem sokat törődik ezzel?
S hogy még maróbb, szívetetőbb legyen a célzás, Blumevitz oda kopogtatott a mutatóujja bütykével arra a bizonyos mozgó fatáblára.
Andrássy felháborodottan ugrott fel helyéről, odafutott az ablakhoz, s kibámult a világba.
A téli hideg lég elvette homloka forróságát: visszatért, s újra helyet foglalt Blumevitzcel szemben.
– Eltértünk a tárgytól. Az ezredes úr capitulationalis feltételeket akart hallani. Én rájuk utaltam. Mondja meg, mi kifogása van ellenük?
– Csak némely pont ellen. Az egyik például az, hogy akik a kuruc helyőrségből a király hűségére nem akarnak felesküdni, azok a tört résen át lobogó zászlóval és trombitaszóval vonulhassanak el a császári seregek között.
– S ezt nem akarják kegyelmetek elfogadni?
– Igenis, azt kívánjuk, hogy aki nem akar a király hűségére felesküdni, legalább arra tegyen le esküt, hogy a császári seregek ellen többé harcolni nem fog.
– Ebbe az én alvezéreim sohasem fognak beleegyezni.
– Ha ez kegyelmed részéről illúzió, akkor nem siethetek eléggé annak a lerontásával. Két ember kivételével vagy talán hároméval, valamennyi kuruc tiszt mind számít arra, hogy előléptetéssel jöhet át a császári seregbe. Az egyik hajthatatlan Czelder Orbán, hanem ez meg abban csalatkozik, hogy a német hajdúinak hűségére számít. Azoknak egy része el fogja őt hagyni, ha kenyértörésre kerül a dolog. A polgárőrségnek is nagy része kész a békekötésre; csak egy kis kényszerítést találjon támasztékul. A patríciusok legnagyobb része Alaudával tart; az pedig régóta a mi emberünk. Akire legbiztosabban számíthatna kegyelmed, az Korponay János. Ennek igazán nagyon sok oka van arra, hogy kegyelmedhez hűséges legyen.
Andrássy iparkodott közönyös arcot mutatni erre a nagyon is éles szarkazmusra.
– Hanem ennek a csapatja merő lovasság. Annak utcai harcban alig lehet valami hasznát venni. Kitörésre jó, várvédelemre semmi. Végezetül itt van kegyelmednek a tüzérsége. Erről el kell ismernem, hogy kitűnő, sőt a császáriaknál előbbvaló.
– Nohát!
– Csak egy hibája van. Az, hogy egészen idegen. A tüzérség főparancsnoka Du Près de Belleville lovag, egy ismeretes bonviván, aki egy szerencsés légyottért szívesen szolgáltat cserébe egy szerencsétlen csatát. A kuruc tüzérség nem számít többé semmit. Már tegnap az éjjeli harcnál vehette észre kegyelmed, hogy a sáncágyúk nekünk, az ostromló seregnek, semmi kárt sem okoztak. A golyók mind a fejünk felett repültek el, a gránátok mind a földbe fúródva pattantak szét. Az árkoláj mestersége olyan furfangos tudomány, mely mellett az, akire a kezelés van bízva, naphosszat pufogathat az ágyúval anélkül, hogy az ellenfélnek egy hajszálát meggörbítené. – De hogy tökéletesen meggyőzzem kegyelmedet afelől, hogy Du Près de Belleville lovagra nem számíthat, kérem, tekintse végig ezt az okiratot, amit Löffelholtz tábornok küldött általam a lovag számára.
Andrássy István nagy meglepetéssel olvasá az átadott levélből a császári tábornoknak azon rendeletét, miszerint azon esetre, ha a kapituláció ővele, a főparancsnokkal, nem sikerül, Du Près de Belleville lovag bízatik meg Lőcse város főparancsnokságával, s e hivatalból származó minden teendőkkel.
Felugrott a helyéről, mintha valahová akarna menni.
A bezárt ajtó figyelmezteté rá, hogy itt van a világ bedeszkázott határa.
Jobb lesz leülni az előbbeni helyre. Tompa, süket hangon dörmögé:
– Mindegy! Ha az egész világ hűtlen lesz is Rákóczihoz, én nem szakadhatok el tőle.
Blumevitz bizalmasan tevé a kezét Andrássy karjára.
– Vitézlő uram! Senki sem kételkedik abban, hogy kegyelmességed, amíg a harci akció állott, a legfényesebben bebizonyította, nekünk, császáriaknak elég érzékenyen eső hősi tetteivel sérthetetlen hűségét, mind a nemzeti fejedelem, mind annak a követői iránt. A Győrvár alatt eltemetett négyezer császári harcos pórladozó csontja hirdeti, míg a világ világ lesz, hogy olyan mély sebet nem ütött senki a kétfejű sas oldalán, mint Andrássy István kardja. Ha fővezérré tették volna kegyelmedet Bercsényi helyébe, aligha dicsekednénk mai nap a trencséni diadallal, s a romhányi kiszabadulással; ha kegyelmed vezette volna Érsekújvár védelmét, aligha lobognának mai nap a zászlóink a bevehetetlen erősség ormán.
– Nem vagyok érdemes a magasztalásokra.
– Nem végeztem még be!… De kegyelmed, belül a szívében sohasem volt meggyőződés szerint híve sem a fejedelmének, sem felekezetének.
– Ez merész állítás.
– Bizonyítványom van rá. Vajon az a karikatúragyűjtemény, amit kegyelmed évek óta szaporított, élő, látható alakban fejezve ki a véleményét a kuruc vezérek felől nem fennhangon hirdeti-e ennek a titkát?
Andrássy felpattant a helyéről.
– Micsoda karikatúragyűjteményről beszél, obester úr?
– Hát biz ez egy képeskönyv, ami az én birtokomban van, min t a feleségemnek, Fabriczius Krisztinának eddigelé egyetlen hozománya.
No, most még egy holdvilággal több gyulladt ki Andrássy kétségeinek firmamentumán. Megtudta, hogy hova lett az arcképalbuma.
Ezáltal aztán kezdett Juliánnával még nagyobb ismeretségbe jutni.
Trautsohn de Blumevitz a füle mögé simogatta az allongeparókája fürtjeit, s gyönyörködött a szavai hatásában, amit Andrássy arcáról leolvasott.
– Ha nem vetne elég fényt a kegyelmed belső világára az a kép, melynek hátulján a fejedelem van lerajzolva, térdei közt a magyar koronával, háta mögött Péter cárral (egy sokat mondó allegória!), hát teljes világítást adna hozzá az a másik, amelyiknek az egyik lapján Lipót császár van lerajzolva, kegyelmed saját manupropriájával, míg ugyanannak a hátlapja egészen üresen van hagyva. Amaz a kíméletlen megbírálás: ez a feltétlen hódolat.
Andrássy István kötözve érezte a kezét. Hiszen nem mondhatá meg, hogy azoknak a képeknek a torzított fintorait nem ő rajzolta, hanem ez a démoni asszony! Magának kellett megtartani az érdemet.
Talán az már akkor számított arra, mikor könnyű tollheggyel odakarcolta ezeket a gunyoros vázlatokat.
– Kegyelmed szíve szerint elítéli azt az egész tábort, amellyel eddig együtt küzdött – folytatá diadalmas előérzettel a császári főtiszt. – Nagy bohóság volna a látszatért feláldozni az igaz érzést. Az árulókat, akik meg hagyják magukat venni pénzért, mindenütt megvetik, s ha kifizették, eldobják; de az olyan pártvezért, akit a hívek táborába igazi, szívben gyökerező meggyőződés vezérel át: azt meg tudják becsülni, és megtalálják a számára való helyet.
Andrássynak a vele született büszkeség egy dacos választ diktált erre; de Blumevitz megakadályozta benne:
– Mielőtt válaszolna kegyelmed, egy esetre figyelmeztetem. Ez a Forgách Simon tábornoké. Mikor még az öreg Lipót király élt, az ifjú József király azzal a megbízással küldé őt Rákóczi Ferenc táborába, hogy ismertesse meg a fejedelemmel az ifjú király jó szándékait Magyarország iránt, s aztán hozzon létre egy üdvös egyetértést József és Rákóczi között. Forgách Simon elejté ezt a rábízott szerepet, s ahelyett, hogy szolgálta volna József királyt és Rákóczi Ferenc fejedelmet egyformán jól, szolgálta mind a kettőt egyformán rosszul, és saját nagyzását helyezte a közbéke fölé. És emiatt elveszté a játékát mind a két oldalon. Itt Rákóczi vetteté őt fogságra, amott a király száműzte. Vegyen tanulságot kegyelmed a példájából. Ellentmondó szívvel szolgálni nem lehet. Mást érezni, mást mondani, mást tenni, annyi, mint magamagát megsemmisíteni.
Andrássy felállt a helyéről s nyugodtan, hidegen mondá:
– Jól van. Hívassuk ide a sereg tisztjeit, hívassuk ide a város elöljáróit: határozzanak azok lelkük szerint, én egy szóval sem fogom őket kényszeríteni.
Blumevitz erre fölnyitá a szoba ajtaját, s a kornétásához néhány szót intézett halk hangon.
– Vezesd őket ide.
Azután visszatért Andrássyhoz a padmalyos szobába.
– Amíg a meghívottak előjönnek – monda neki –, nem olvassa el kegyelmed azt a levelet, amit az asztalán kapott?
– Igaz! Majd elfeledtem ezt.
Büszkeség volt ez tőle, vagy háládatlanság?
Elővette az összegyűrt levelet, s kisimítva a tenyerével, maga elé helyezé. S aztán kezébe véve a tollat, a sorok alá írta a betűket, amiket a titkosírás kulcsával kihüvelyezett.
Ez a sor jött ki belőle:
„Ne felejtkezzék meg kegyelmed a fiamról!”
Andrássy könnyedén vállat vont, s aztán odadobta az egész megfejtett írást Blumevitz elé.
Az is beletekintett, s rábólintott a fejével.
– Ahán! Ismerem én azt.
– Csatoljuk a többi akták közé.
– Ahogy tetszik.
Aztán egyet köszörült a torkán a tábornok, s azt mondá, mintegy magának beszélve:
– Nem szeret ez az asszony senkit a világon, csak egyedül a fiát!
– Szeret biz az egyebet is – mondá rá Blumevitz. – Hanem ez az ő diplomáciájának az alapgondolata. Ez a kis ártatlan fiúcska. – Én egészen meg tudom fejteni az ő charádáit. Nemde az a kívánsága az úrasszonynak, hogy a császár ruházza át a kisfiára azt a donációt, amivel Rákóczi Ferenc fejedelem Korponay Jánost, számos érdemeiért megjutalmazta: helyezze be az Ocskaytól elkobzott sztropkói uradalomba.
– Igen. És hogy adjon a fiának bárói címet.
– Mindezt kívánhatta volna Korponayné a férje számára is, ha egy dolog felől bizonyos lett volna.
– Értem. Afelől, hogy a király fog-e logikát találni abban, hogy ami érdemekért Korponay János Rákóczitól donációt kapott, ugyanazokért őt abban megerősítse.
– Nem ez az ok. Ott vannak helyettük az asszony érdemei, s mondhatom kegyelmednek, hogy azok igen nyomatékosak. Azért kívánja a királyi adományozást Korponayné a kisfia, és nem a férje számára, mert bizonyosan tudja, hogy a férje vissza fogná azt utasítani.
Andrássy megdöbbent. – Azt hiszi, óbester úr?
– Úgy ismerem ezt az embert. Fanatikus egy koponya. Ez nem fogja aláírni a kapitulációt, hanem vagy keresztültör a hadvonalainkon, vagy összekaszaboltatja magát. – Ezért Korponayné jó eleve elszökteté a városból a kisfiát a hopmesterével, hogy az apa el ne vihesse azt magával.
– Mikor történt ez?
– A robbanás éjszakáját megelőző reggel.
Andrássy mindig magasabb hegyről kezdte látni ez asszony lényének láthatárát.
Ezalatt megérkeztek nagy kardcsörtetéssel a kuruc tisztek, s sűrű talpzsurolással a városi deputáció.
A kuruc tisztek ugyanazok voltak, akik a vegyes törvényszéknél ülnököltek, a tanácsbelieket Aluda vezette. Nem volt itt Czelder Orbán, Korponay János, Duprés de Belleville lovag; s a tanácsbeliek közül hiányzott De Hortis.
Az első félórai értekezésnek az lett az eredménye, hogy mind a két fél meghosszabbította a fegyvernyugvást déli tizenkét óráig. Ezt azután kihirdették dobszó mellett a piacon. Andrássy tábornok és Trautsohn de Blumevitz ezredes nevében. Mire aztán a császári katonaság kényelembe tette magát, őrtüzeket gyújtott a piacon; amihez elég anyagot talált De Hortis háza előtt. Ez az egy polgár nemes fogadta meg Fabriczius parancsolatát, hogy a háza tetejét rögtön leszedesse: zsindely, léc halomban hevert már a földön. Jó tüzelőszer a cserepároknak.
A fegyverszünetet azonban mind a két fél fölhasználta emberségesen a kitörhető harc előkészületeire, Korponay körülnyargalta a bástyautcákat, a nélkülözhető őrséget összpontosítva; a vízárok felől nem lehetett a császáriak támadásától tartani. A polgárok vezényletét De Hortis hadnagyukra bízta. Czelder Orbán a szétdúlt lőportoronynál támadt rés előtt állítá fel a német hajdúit; ez volt a veszélyeztetett pont, ahonnan várható volt Löffelholtz tábornok támadása, ha a városban verekedésre kerül a sor; Fabriczius pedig merész furfangot tervezett. Ó a Thurzó-ház hátulsó kapuján egy kerekes ágyút vontatott be az udvarra, azt a piac felőli kapunak szegezteté.
Nem kellettek neki a Belleville pattantyúsai. Árulók mind, a parancsnokukkal együtt.
– Majd kiszolgáljuk mi az ágyút magunk, én az én fiacskáimmal. A diákok közt nincs áruló!
Lőporos zsákokat is hozott magával, kartácsokkal együtt, amennyi csak elég.
Azután nekiállítá a fiúkat csákánnyal, feszítőrúddal egy vasablak kibontásának, ami a Thurzó-háznak az Andrássy lakta házzal szomszédos falába volt rakva.
Fabriczius még mindig azt hitte, hogy a császári katonaság a főkapun lopózott be, az őröket megvesztegetve. Különben el nem lehetett képzelni, hogy teremjen ott egyszerre egy egész ezred a piac közepén, észrevétlenül.
A németek meglepték Andrássy tábornokot, s most mellére szegzett pisztollyal kényszerítik a kapitulációra. Így okoskodott tovább.
Ha tehát Andrássyt ki lehetne szabadítani a kelepcéből, jobbra fordulna a kocka.
Ezért akarta kitöretni a vakablakot ott a közfalon, hogy majd akkor ő, a hívek és bátrak csapatjával berohan a tábornokhoz, levágja a fogva tartó németeket, s kiszabadítja a vezért a körmeik közül.
Hanem a németnek is van eszel
Az meg azt gondolta ki, hogy a vízvezeték alagútján keresztül apródonként beszöktetett még egy kompánia gránátost az Andrássy lakta ház udvarára és folyosóira, s azok ott vártak csendesen, a füstölgő kanóc egyik kezükben, a gránát a másikban.
No, ha a két fél ilyen nagyon készülődött, a harmadik sem maradt hátra. – Juliánna ott ült a tükre előtt, s piperézte magát.
Felszedte a legpompásabb köntöseit, a bársony csak úgy suhogott, a csipke csak úgy repült rajta; boglár, nyakörv versenyt ragyogott egymással; de nem a szemeivel! Azok fényesebbek voltak.
Egészen hasonló volt ahhoz a képéhez, ami ott áll a szoba mélyén, aranyozott bronz rámában. (Áll? Csak állt, már ott hever most a Fleischerthurm magazinjában, ócska vásznak, talán zászlók lomja között.)
Hadsereget verő szép volt!
Amíg minden fél így készül a nagy csatához, a dobosok ugyan hirdetik, hogy „veszteg legyen minden ember, magyar, német, kuruc, labanc: mert itt jön a békesség! Láncra veri, aki moccan!”
– Öreg bajtárs! Mit csinálsz ott? – kiált a munkába izzadt Fabriczius háta mögött valaki.
Hátratekint: Korponayt látja ottan.
– Én tudom, hogy mit csinálok! De te mért szállsz le a nyeregből?
– Dehogy tudod: semmit sem tudsz. Hiszen tele van a túlsó udvar német gránátossal, ha áttöröd a falat, ide is bejönnek.
– Hát hogy kerültek azok oda? – szól elbámulva Fabriczius.
– Hogyan bizony. Mind a te házad falából jönnek elő egyesével, ahol a csatornaajtó van; a toronyból lehet látni.
– Az én titkos alagutamon át? – ordít fel, mint egy felriasztott vadállat Fabriczius.
– Azon jött be az egész siserahad. S most már délig pihenhetünk. Szállj le te is a paripádról. Most hirdetik ki dobszó mellett a Fegyvernyugvást. Lehet szalonnát pirítani. A szomszéd házban együtt ülnek generális uraimék, tanácsbírák uraimék, s alkudoznak a kapituláció fölött a német ezredessel, Trautsohn de Blumevitzcal.
– Kinek a nevét mondtad? – hörgé Fabriczius.
– Az biz a te kedves vejed urad, tegnap óta. Hát csak eredj fel a szobádba megint, öregem, vidd a diákjaidat is, folytasd, ahol elhagytad, énekeltesd magad fölött a halotti zsolozsmákat. Magam is megyek fel, az én asszonyomhoz, früstökölni.
S Korponay megfordult a sarkán, keserűen nevetve.
De Fabriczius utánakapott, s megragadta a vállán a farkasbőr kacagányát, mint a halálra sebesített medve, ordítva torkaszakadtából:
– Átkozott legyen az az asszony, aki mindnyájunkat megrontott!
– Micsoda asszony? – kérdé elbámulva Korponay.
– Ez a Delila! Ez a Jezabel. Ez a Herodiás! A te feleséged! Ő árulta el ezt a várost, a hazát, a fejedelmet, a mi szép szabadságunkat!
– Az eszed tisztul? – mondá elszörnyedve a megátkozott nő férje.
– Tiszta már! Világosan látok mindent. Ő kerítette össze a leányomat a császár tisztjével, ő árultatta el a titkos alagutat a németeknek, ő szöktette meg a leányt a vasketrecből; ő robbantatta fel a szeretőjével a lőporos tornyot.
– Micsoda szeretőjével? – kiálta most elsápadva Korponay, s mellen ragadta Fabricziust.
– Mit kérded tőlem, bolond, amit az egész világ tud? A szarvadtól nem férsz be már az ajtón, s mégsem tudod, hogy viseled! Keresd ki! Hatos fogattal jár a királyné!
– Az én feleségem? – hörögé kőnyomta kebellel a férj.
Fabriczius pedig mind a két öklét az égre emelve, zokogá, könnyeitől fulladozó hangon:
– Átkozott az átkozottak kőzött! Kerítőné! Rima! És áruló!
Korponay vad dühvel rántotta ki kardját.
– Megölhetsz! Isten előtt is újra mondom! – szólt Fabriczius, szétszakítva mellén a palástot.
– Megölök valakit! – hörgé Korponay –, de az nem te fogsz lenni. – Azzal felrohant a Fabriczius lakának lépcsőin.
Fabriczius nem törődött most ővele meg az ő asszonyával. A bolond férj meg a csalfa asszony táncoljanak együtt, ahogy tudják! Neki csak az járt a fejében, hogy az ő alagútja el van árulva, s hogy azon keresztül folyvást lopakodik be a német a városba.
Ő maga semmit sem tudott arról, hogy a házából van egy rejtett átjárás a szomszéd házba. Ezt azóta praktikálták oda, amióta a két szomszéd házat a mostani zsellérei lakják; azoknak a kedvéért lett az kigondolva, az ő fogsága alatt. Hej! ha erről tudott volna!
Hanem ahelyett valami mást tudott, s ez a más sokkal nagyobb szabású ötletet támasztott a lelkében, mint hogy a kisebbet észrevehette volna tőle.
Az jutott eszébe, hogy a vízvezetéki alagútnak van egy aknaszerű lejárata az ő házából. (Bizonyosan ezen keresztül szökött meg a leányzó.) Egynéhány lőporos zsákot lehajítani ebbe a gádorba, aztán égő csóvát dobni utána! Ez gyökeresen megorvosolná az eddigi hibákat. Aki az alagútban még lent van, az mind odafullad a füstben, aki pedig fölötte van, a két szomszéd házban, az együtt és közegyetértéssel repül fel egyenesen a paradicsomba: magyar generális a német óbesterrel, kuruc tiszt urak a lőcsei szenátorokkal, szép asszony a dühöngő férjével, halni akaró Fabriczius az éneklő diákjaival együtt. Ez lesz a nagyszerű összetalálkozás!
– Szedjétek le a lőporos zsákokat a szekérről, fiaim – mondá a diákoknak –, s hozzátok utánam!
Ő maga a legnehezebb kilós zsákot kapta a vállára. Meg se görnyedt bele a termete.
Azalatt pedig Korponay János előrerohant már, keresztül Fabriczius és a doktor szobáin; végigcsapkodva maga után minden ajtót, mert a saját lépcsőajtaja belülről volt zárva, azon nem mehetett be. Az útjába akadt Cornides doktort kerekes székével együtt úgy lódította el maga elől, hogy az meg se állt a szobája túlsó faláig. Rohant a folyosón keresztül a feleségéhez.
A szép asszony készen volt már az öltözetével.
Mikor azt a dühöngő alakot berohanni látta, kivont karddal a kezében, szikrázó haraggal a szemeiben, sápadt, verítéktől fényes arccal, szétzilált fürtökkel; hát akkor egyszerre tudta, hogy mi vár rá.
– Mit tettél? Asszony! – ordítá az eszeveszett férfi.
– Mindent… – felelé az asszony. – …Megölhetsz!
S szép csendesen térdre bocsátkozott előtte.
– Hallod az átkot, ami a sarkamba üldöz! Kerítő, kéjhölgy, áruló a neved, átkozott vagy az átkozottak között!
– Úgy van! Az vagyok!
A férj megsuhintá kardját a feje fölött. Juliánna megalázva hajtá le a fejét.
– Várlak! Csapj le! – Nyugodtabban a vérpad tőkéjére sem hajthatta volna le a fejét.
Ahelyett Korponay megragadta karjánál fogva az asszonyt, s felrántotta őt hevesen, hogy az arcába nézhessen.
– Mért tetted ezt?
A nő összetette kezeit a keblén, s szemeit megdicsőült tekintettel emelve fel a magasba, rebegé:
– A fiamat, az én szerelmes fiamat, dicsővé, úrrá, hatalmassá tevém. Amit tettem, meg van írva már, csak a pecsét kell még reá; az én vérem legyen rá a pecsét: ontsd ki hamar! Én végeztem!
Korponay eltaszítá az asszonyt magától, s az asztalra dobta a kardját.
– Nem öllek meg! Az neked nagy becsület volna. De felcsúfolom az egész praktikádat. Nem csinálsz fiadból nagyságos urat, császár szolgáját, hazája hóhérát! Megmutatom, hogy én vagyok az igazi szülője, te csak mostohája! Kiveszem a kezed közül, nem mérgezed meg a lelkét! Elviszem magammal, hadd szenvedjen velem együtt, dicsőséges bujdosásban, hadd szokja meg a becsületes kolduskenyeret! Te éld itt a világodat kedved szerint, fényes gyalázatban, te világ rózsája! Ha úgy le tudnám tépni a nevemet rólad, mint ezt a hitvesi fátyolt letépem a fejedről! A fiadat nem látod többé!
S a nagy művésznőnek még akkor is eszébe jutott, hogy komédiát játsszék. Úgy tett, mintha megijedne e fenyegetéstől.
Úgy rémüldözött, mintha meg akarná másítani a szörnyű nagy fenyegetést, s odaveté magát a földre a férje elé, s átkarolta erőszakosan annak a térdeit: „Ne a fiamat! Ne vedd el tőlem!”
Korponay erőszakkal tépte le a nő karjait magáról, s aztán oly erővel taszítá őt el, hogy az hanyatt estében nagyot ütött a fejével a keményfa padlón, s ott maradt élettelenül elterülve. Nem gondolt rá! Rohant ki a tornácra, ahonnan a kisfiának a szobája nyílott.
Szegény bolond! Azt gondolta, hogy ott van a fia. Amióta a csetepatéból hazakerült, úgy elfoglalta a szerelmes asszony mézesmázos beszédével, gyönge ölelgetésével, aztán meg a haditörvényszék a zűrzavaros jeleneteivel, hogy nem ért rá utánajárni, hol van hát az a kisfiú, miért nem jön eléje? Hol sétálni van, hol meg alszik!
Mikor aztán berohant a gyermek szobájába, körülnézett, látta, hogy fel van vetve mind a két ágy, a kisfiúé is, meg Pelargusé is. (Anyjánál csak olyankor aludt a gyerek, ha az apja távol volt.) A kis ruhácskái rendbe voltak rakva a lócácskára, a kis süvege az asztalra téve, még a sarkantyús csizmácskái is ott vannak az ablak hídján. Nincs a fiúcska sehol.
Ha itt nincs, akkor máshol kell neki lenni a háznál. El csak nem veszhetett! Hisz Pelargus őrzi.
Kitámolygott a szobából, hogy megkérdje az asszonytól, hol a gyermek? Ha kínozzák, majd csak kivallja.
De iszen kereshette azt már!
Nem feküdt az többé azon a helyen, ahová ő ledobta: nem volt az se elájulva, se elszédülve. Eltűnt, elpárolgott; a hűlt helye maradt.
Most aztán a méreg futotta el Korponayt, hogy még rá is szedik! Azt hitte, a hátulsó ajtón menekült ki az asszony, amerre ő bejött. Rohant dühösen arrafelé.
Az ajtóban majd feltaszította Fabricziust, azzal a nagy lőporos zsákkal a vállán.
– Nono! – kiálta rá Fabriczius.
– Nem futott ki erre amaz asszony? – kérdé Korponay.
– Dehogy futott! Hát kisiklott a kezed közül, ugye, mint a kígyó.
Korponay a nyitott ablakra tekintgetett.
– Ne félj! Nem boszorkány az, hogy seprűt kapjon a térde közé, azon repüljön el, inkább nagyon is ember leánya. Én tudom, hogy merre futott el! Csak gyere utánam! Innen nyílik a te konyhádból a titkos alagút gádora. Ott futott le, a kedves barátai közé. Ott jön a regiment. Ne félj, mindjárt utolérem; ha én nem: ez a zsák. Csak gyere utánam.
Fabriczius nyomult előre, Korponay a nyomában.
Mikor a konyha ajtaját felszakította az öreg, hej, szép meglepetés várt reájuk!
A szépasszonyt ugyan nem találták ott, hanem igenis a tűzhelyen egy megrakott lobogó tüzet, s akörül egy csoport német gránátost, akik éppen akkor gyújtogatták meg kanócaikat a tűznél.
Hát ezek bizonyosan ráakadtak odalenn az alagútban erre a csigalépcsős gádorra, s gondolván magukban, az is valahová vezet, egynéhányan feljöttek rajta, felemelték a rejtekajtót, azon kibújtak, szétnéztek, látták, hogy az itten konyha. Mielőtt tovább hatolnának, tüzet raktak, hogy a gránátjaik kanócát meggyújtsák, az utóbb jövők éppen a fejeiket tolták elő a szűk bejárat kámvájából.
Amint aztán a két marcona férfi betört a konyhaajtón, a gránátosok sokkal jobban megijedtek ezektől, mint azok őtőlük. Korponay tekintete olyan volt, mint aki emberhúsra éhezik, Fabricziusé pedig, mint aki jól is lakott már vele; de újra kezdeni kész.
– Jehova Szent Isten, ne hagyj minket! – ordítá Fabriczius, a vállán emelt zsákot két izmos tenyerében a feje fölé emelve, hajításra készen.
– Mit akarsz, bruder? – kiáltá rá Korponay. – Mi van a zsákodban?
– Lőpor van benne! Odahajítom a tűzbe!
– De ezt ne tedd! Hisz akkor mind elvisz bennünket az ördög!
– Inkább az ördög minket, mint mi őtet!
– De azt bizony ne cselekedd! – kiabált Korponay, megragadva a zsák bekötött száját.
Fabriczius megvetőleg fordult hozzá.
– Hát olyan szép neked ez a világ, hogy sajnálod eltemetni magaddal együtt a gyalázatodat?
– Kicsoda? Én!
– Sajnálod eltemetni azt az asszonyt, aki megcsalt; meg valamennyi latrot, akikért megcsal! Az árulók koszorúját! Mind itt vannak a kezedben. Hát örökké akarsz élni?
– Dobd oda! Én is segítek!
S azzal Korponay is alája tette a két tenyerét a lőporos zsáknak, s egyesült erővel segített azt a lobogó tűzrakásba beléhajítani.
No, hogy ezt a párbeszédet a belopózott gránátosok nem voltak kíváncsiak vévighallgatni, azt elhiheti az ember; de úgy törték magukat a lyukhoz vissza, hogy az volt a boldogabb, aki a fejével mehetett előre, s a kalimpázó lábait hagyhatta hátul.
A két elszánt férfi pedig egymás vállára borulva, s egymás kezét szorítva nézett bátran és halálra szántan a lőporos zsáktól szétrobbantott tüzes üszkök közé.
Csak néztek, csak néztek a tűzbe – és aztán a rettentő robbanás csak nem következett be.
Pedig a zsák maga is elkezdett már égni, fel is repedt, a por itt-amott kidűlt belőle, rá az izzó parázsra; de biz az meg sem sercent.
– Hát ez már micsoda? – mondá Korponay elbámulva, s odalépett a tűzhelyhez. És aztán belemarkolt a zsákból kiomló porba, s azt szétmorzsolgatta a tenyerében.
Aztán nagyot kacagott rá. Ahogy talán a pokolban kacagnak, akiknek a szívét forró olajba mártogatják.
– Hahaha! Két bolond, egy pár! Öklelheted ezt a falat, vak Sámson, kézzel-lábbal! Ez a te lőporod nem más mint vaspor, amilyennel a fegyverkovácsok a kardokat tisztogatják – s azzal telenyomta Fabricziusnak a markát azzal a fekete porral.
Ha valakinek azt mondták volna, hogy az aranyai, gyémántjai változtak egyszerre vasporrá, úgy el nem meredt volna, mint Fabriczius erre a szóra:
„Vaspor!” Ezt is csak a szája járásáról lehetett látni, hogy mondja. Egyik tenyeréből a másikba töltögette: „vaspor!”
És így eszerint az egész lőszerkészlet, amit ő arra tartogat, hogy majd az ellenséget halomra kartácsolja vele, mind csupádon vaspor. Az az ágyú nem más, csak egy döglött kutya! Ez is a Belleville csalfasága!
Odaült az ajtóküszöbhöz és úgy motyogott magában.
Az a másik férfi pedig folyvást kacagva futkosott végig a szobákon.
– Hahaha! hahaha! Gyere elő, feleségem! Mondok neked furcsa dolgot! Megszakadsz a nevetésben! Hahaha! Láncos kutya megugatta lelke! Soha ilyen cifra tréfát! Hol vagy, hol vagy, gyöngyöm, kincsem! Nem haragszom? Nem öllek meg! Még agyon sem csiklandozlak! Csak gyere elő nevetni!
S eközben, ahol egy ruhát talált a feleségétől, azt hasogatta szilánkra; az ágyból kiszórta a párnákat, kidöntötte a pelyhet, s amint egyszer szembe találkozott azzal az arcképpel, amin oly híven van találva ez asszony, kirántotta az öve mellől a török kését, s odaszúrta a szíve tájába.
Még most is látszik rajta e szúrás…
…A szép hölgy pedig ott lappangott ezalatt abban a kis rejtekben, ami a falitükör és a faltábla között van, és hallgatott fél füllel ide, fél füllel amoda… Hogy alkudoznak az egyik szobában a város dolgáról, azután a seregekéről meg a tisztekéről – és az ő kis fiacskájáról. Hogy dicsérik őt jó anyának, szép asszonynak, tiszteletre méltó nőnek.
A másik szobában pedig hogy átkozzák, hogy kínálják a poklok bosszúálló szellemének.
Ezenközben megkondult a tizenkét órát hirdető déli harangszó.
