XL. FEJEZET • Mi lehet egy elejtett szóból?
XL. FEJEZET • Mi lehet egy elejtett szóból?
Semmi kétség, hogy Korponay Jánost az az indítóok hozta haza, amit Juliánna gyanakodó esze olyan hirtelen kitalált.
Hogy az ő titoktartását biztosítani lehessen, erre ez volt az egyetlen mód, visszatérni hozzá a férjnek, aki a nőnek egyedül jogosult őriző pásztora, s aztán ki nem bocsátani őt többé a keze közül.
Valóban az összeesküvők dolga volt az, hogy Korponayra rámérték ezt a feladatot.
Esküjük kötelezte őket, hogy a célba vett feladatért, ha küldik, a pokolba is elmenjen mindegyik.
Ez pedig nagyon hasonlított a pokolhoz.
Egy olyan szigorú, büszke jellemnek, mint Korponay, oda törni meg magát, hogy hazajöjjön, kegyelmet kérni, hogy megsüvegelje az apró potentátokat, akik az útjába akadnak, s ha a régi cimborákkal összetalálkozik, beszéljen velük az időjárásról meg a cserebogarakról. És aztán mindennap egy asztalhoz ülni azzal az asszonnyal, akit jobban gyűlöl, mint a labancot és mindennap – inni abból a pohárból, amiből már más valaki ivott! – Édelegni, andalogni, boldogságról beszélgetni azzal a nővel, akit emlékezetéből ki kellene tépnie! – Viselni a homlokán annak az ütésnek a helyét, amit tőle kapott, s ez még nem a gonoszabbik emlék a homlokán, amit miatta visel. – És most csókolgatni azt a kezet, mely őt megsértette, azt a kezet, mely Lőcse kapuját az ellenségnek megnyitotta, azt a kezet, mely az árulás bűndíját elfogadta! És csókolgatni azt a hűtlen, csalfa, szép száját, nehogy elárulja a titkait! És óvni azt az embert, aki őt meggyalázta, hogy el ne árulja azt az ő felesége, őneki őrködni kell Andrássy élete fölött, akinek halálát kellene kívánnia, mert az a kiszemelt fővezér! – És most még csak el sem taszíthatja ez asszonyt magától, mert a magyar törvény szerint, ha a férj a hűtlen feleségét egyszer visszafogadta, többé ellene semmi panaszt nem emelhet.
Korponay úgy tett, ahogy rábízatott.
Az a hír Rákóczi visszatértéről is az összeesküvők által szándékosan terjesztett vaklárma volt. Ezzel takargatták el a rejtett útjaikat, a királypártiakat ezzel áltatták el. S a vakláma nagyon jól sikerült, tán a szándékon túl is. Elhitte minden ember, hogy Rákóczi csakugyan a király hűségére tért s hazajő, birtokait átvenni. Erre aztán a még eddig agyarkodó, apró kuruc kolomposok, faluszájai is ágy alá vágták a piros csákós süveget meg a kerecsentollat, felvették a birkaprémes sapakot, s siettek csapatostul fel Pozsonyba, hogy ki ne maradjanak valahogy, mikor a kegyelmet osztják.
Juliánna maga is egészen elhitte ezt a mesét. Ezt is, meg a másikat is, hogy ővele most a férje boldog.
Hisz ő is minden tudományát az asszonyi szívnek előveszi, hogy a férjét boldogítsa. A kisfiát is hazahozta a nagyapótól az osgyáni kastélyba, s egész napját annak a gyügyögtetése foglalja el.
Talán Korponay is elhitte azt a másik mesét, hogy egy asszony, mikor csókol, nem gondol másra, csak erre a csókra.
A boldog idillt hát nem zavarta meg más, csak a prózai gondok. Korponay birtoka még mindig zár alá volt vetve, s a felmentés késett. Emiatt a jövedelem nagyon összeszorult.
Juliánna többször említé a férjének, hogy jó volna felmenni Pozsonyba, Pálffyval meg Illésházyval beszélni, de Korponay húzódozott tőle, hogy ő átall a nagyurak ajtaján kopogtatni.
– No, hát kopogtatok én. Engedd meg, hogy én menjek hozzájuk. Korponay azt mondta neki rá: „Eredj, én majd itthon maradok – a kisfiúnak pépet főzni.”
Juliánna nem annak örült jobban, hogy minő sikere lesz majd az ő pozsonyi útjának, mint inkább annak a bizalomnak, hogy őt a férje magában elereszti.
Nem bizalom volt az.
Még volt valaki más is, aki őreá vigyázott. Ott volt Pelargus. Abból, amit ez az ifjú az utóbbi években Felső-Magyarországon elkövetett, egy hősköltemény telne ki magából. Nekünk azonban csak azt kell belőle megtudnunk, ami Juliánna történetével van kapcsolatban.
Az akták szerint kilencszáz embere volt Pelargusnak, akikkel ezen az egész vidéken rendszeres statum in statu tudott fenntartani. Egyszer-egyszer felbukkantak, s rémületbe hozták a felső vármegyéket. Ha megéheztek, raboltak, sohasem mást, csak ennivalót.
Mikor Juliánna felutazott Pozsonyba, Pelargus és társai mindenütt nyomában voltak.
Pozsonyban már akkor olyan volt a sokadalom, a tömérdek instanciahozó vendégseregtől, hogy a fogadóban csak nagy könyörgésre tudott Juliánna egy szobácskát kapni, a hintaját pedig haza kellett küldenie, mert a lovak számára istálló nem volt kapható.
És azután beletelt három nap, amíg Pálffy Jánosnál audienciát tudott nyerni. Úgy látszik, nagyon elfelejtették már a nevét.
Mégiscsak bejutott nagy nehezen, a kegyelmes úr rá is ismert, ha nem is fogadta valami kitüntető módon.
Juliánna előadá, amiért idejött, a férje birtokainak a lezárolás alóli felmentéséért; a főúr megbiztatta, hogy csak viselje magát Korponay uram csendesen, ha az ő dolgára kerül a sor, majd azt is elintézik.
Korponayné azonban fel akarta használni az alkalmat, ha már egyszer idáig jutott, hogy azt a másik dolgot is emlékezetbe hozza: a fiának ígért donációt.
– Hja, asszonyom – mondá erre Pálffy kitérőleg –, az most nehezen megy. Mi is a kegyelmed titulusa erre az impetratióra? Már elfelejtették!
– A lőcsei kapituláció! – mondá a hölgy, előkeresve a tarsolyból a rá vonatkozó iratot.
– Úgy? Tudom, tudom. – De azért már kegyelmed kapott egyszer egyezer aranyat.
Juliánnának fejébe futott a vér.
– Azt legjobban tudja kegyelmességed – szólt keserűen –, hogy ezt az ezer aranyat nekem Wratislaw adta, abból a célból, hogy a kancellár futárját minden áron megelőzzem, aki kegyelmességednek a visszahívó dekrétumot vitte. S én ezt a feladatot végre is hajtottam.
– Igaz biz az. Hanem ezt az érdemét az asszonynak nemigen lehet felhordogatnom a kancellár előtt, sőt kénytelen volnék a magam részéről eltagadni, hogy tudomásom van róla. Már ebben csak nyugodjék meg kegyelmed. Az a lőcsei história olyan csekély dolog most már, hogy azt senki fel nem veszi a földről. Azt sem tudják már, hogy mi volt az a Lőcse? A háborúnak vége. A kurucok seregestől jönnek az ajtónkra hűségüket contestalni, a nagy lojalitási kórusban a kegyelmed kérelme úgy elhangzik, hogy senki sem hallja meg.
Erre a szóra valami alvó ördög ébredt föl az asszony szívében. Ördögnek kellett lenni, más nem is lehetett, mert jótét lélek ilyen szót nem diktált volna neki.
– Vigyázzanak, kegyelmes uraim, mert még lehet egyszer más világ is.
Megbánta mindjárt, amint e szót kimondta, visszavette volna. ha lehetne. – Átkozott szó volt ez.
Az ország zászlósura e szóra hirtelen odalépett hozzá, haragtól szikrázó szemekkel, s megragadva a nő kezét, azt kiáltá a szeme köze:
– Mit tudsz erről! Te asszony.
Eddig kegyelmednek címezte, most „te asszony!”
Juliánna elképedt. Érzé, hogy ez a kezét fogó kéz vasbilincs, s aki hozzá beszél, a vallató inkvizítor, ő maga – egy fogoly. Minden lélekjelenlétét össze kellett szednie, hogy a kezét ebből a vasbilincsből kiszabadítsa. Annak csak egy módja van. Az, felelni a haragos kérdésre, bizalmas mosolygással.
– Igenis, tudok valamit.
– Beszélj.
– Ohó, kegyelmes uram! Azt nem adják ingyen. Éppen most volt szerencsém megérteni, hogy a nagyurak ígérete meg a beteg ember fogadása egy húron pendülnek. A tett szolgálatomra méltóztatott azt felelni, hogy „elmúlt esőnek nem kell köpönyeg”… Ha új szolgálatot akar kegyelmességed tőlem, előbb értesse meg velem, hogy mire becsüli azt?
– Kívánhatsz, amit akarsz.
– Hát legelőször is azt kívánom, hogy miután én kegyelmességednek sem leánya, sem húga nem vagyok, hagyjon fel a tegezéssel, s adja meg a megillető címemet.
– Igaza van kegyelmednek. Tessék helyet foglalni itt a díványon, főstrázsamesterné nagyasszonyom.
Juliánna helyet foglalt, s összeszedte minden eszét.
– Hogy kegyelmed tudója valami nagy dolognak, azt én már a belépésekor sejtettem – mondá PálffyJános. – Kegyelmed az apjánál tartózkodott a fegyverlerakás óta, s azt mi jól tudjuk, hogy az öreg Ghéczy Zsigmond a totumfac valami új összeesküvésben, amit Rákócziék terveznek.
– Nem, nem! Az apám nem tud semmiről! – kiálta bele, önkéntelen ijedséggel Juliánna, s ezzel a szavával még mélyebben keverte bele magát a hínárba.
– Ő nem tud semmiről? – sietett a szóval Pálffy. – Akkor kegyelmed megfogta magát. Hát akkor ki az, aki tud mindenről? Juliánnát nem hagyta el az eszmélete.
– Én magam tudok mindenről – felelé nyugodtan.
– Vannak kegyelmednek írott bizonyítványai? Vannak valami levelek a kezében?
Juliánna megértheté a főúr egzaltált tekintetéből a helyzetét. Ha ő most erre a kérdésre azt feleli: „nincsenek”, akkor innen egyenesen a börtönbe fogják vinni.
Azt mondta rá: „igenis, vannak.”
– Hol vannak?
– Csak csínján, kegyelmes uram. Előbb szeretném tudni, hogy ha én ilyen fontos és nevezetes fölfedezéseket teszek, mi lesz érte a jutalmam?
– Helyes. Hát ha kegyelmed ily nagybecsű correspondentiát nekem átszolgáltat, akkor én nemesi becsületszavamat adom rá, sőt ha kívánja a királyi jóváhagyást is előre meghozom kegyelmednek az iránt, hogy amely magyar főuraknak ily perduelliót bizonyító leveleit nekem kezembe adandja, hát azon főuraknak a birtokai közül választhat magának tetszése szerint, ha Károlyi van benne, veheti magának Erdődöt, ha Esterházy, Galanthát, ha Andrássy István, Krasznahorkát, s a fiának grófi címet vihet haza. – Elég lesz?
Juliánna szorongó kebellel kérdezé:
– És ha nem szolgáltatnám át e leveleket? – S aközben egy kezébe akadt írótollal játszott.
– Hát akkor, édes húgám, az történik veled, hogy először a jobb kezedet, azután pedig a fejedet fogom levágatni. Mármost mind a két kérdésedre feleletet kaptál. Eszerint te is felelhetsz az én kérdésemre, hol vannak ezek az iratok?
– Nem hordom őket magammal.
– Az meglehet. Tehát hol vannak elrejtve?
Most kellett kigondolni valami hazugságot, hogy időt és egérutat nyerjen.
– Magamnál nem tarthaték ily veszedelmes írásokat, nehogy a férjemet vagy az apámat bajba keverjem velük, hanem elküldtem azokat egy jó barátomhoz megőrzés végett.
– Ki az a jó barátja az asszonynak?
– Viard tábornok, Kézsmárkon.
– Császári tábornok. – S mi okból küldte őhozzá ez iratokat?
– Azért, hogy majd egyszer személyesen adhassam át őfelségének, s ezzel magamnak a király kegyosztásához érdemeket szerezzek. Bocsásson kegyelmességed Kézsmárkra, hogy elhozhassam a tábornoktól a neki küldött írásokat.
– Az nem úgy lesz. Te nem mégy Pozsonyból sehova. Ott a kezedben a toll, itt a papiros, tinta; írj azonnal levelet Viardnak, hogy küldje el az írásaidat, majd én egy biztos stafétát lóra ültetek vele. Három nap alatt itt lesznek a leveleid. Addig szépen otthon maradj a vendégfogadóban.
Juliánna megírta a levelet Viardhoz, azt lepecsételték, s átadták a futárnak.
– A viszonttalálkozásig – mondá Pálffy János a nőnek. – Innen mármost vagy grófi koronával megy kegyelmed haza, vagy fej nélkül.
Juliánna kitámolygott a teremből. Háromnapi időhaladék volt a számára megnyerve.
