XLI. FEJEZET • Azok a veszedelmes levelek
XLI. FEJEZET • Azok a veszedelmes levelek
Korponayné nekiindult a járásnak.
Kiment a sétányra, végig a Zuckermantelen, meg vissza. Azután keresztül a hajóhídon. A Szent Nepomuk-szobornál megállt, belenézett a vízbe. Csak egy hibbanás kellett volna, és megvan a felelet minden kérdésre. – Átment az Auba, előre-hátra barangolva a tekervény utakon. – Észre sem vette, hogy két ember folyton kíséri minden lépten-nyomon. – Késő este volt, mire a vendéglőbe visszakerült. – Nem jutott eszébe, hogy ebédelt-e már ma, vagy sem? Talán az a háta mögött járogató két ember jobban tudta, hogy nem ebédelt – ők sem.
Szobájába érve, bezárta az ajtaját, leeresztette az ablak függönyeit és gyertyát gyújtott.
Azután előkereste a bőröndje fenekéről azt a kis szarvasbőr vánkost.
Fogott egy ollót, felfejtette vele a majcot.
A lószőrtöltelék közül elővonta az aranyfonállal összekötött levélcsomagot.
Egyet kivéve (azt, amit Andrássy István írt Ghéczy Zsigmondhoz), a többiek mind le voltak pecsételve.
Az ollóval felvagdalta a pecséteiket.
A levelek Ráday Pál, Sennyey László, Esterházy Dániel, Ebeczky István, Török András, Winkler, Sréter János kéziratai voltak. Megannyi magyar előkelő főúr, a legtöbb éppen Pozsonyban jelen levő országgyűlési követ.
Végigolvasta valamennyit.
Ahány levél, annyi vérpadra készülő alak.
Készek mindannyian, mintha összebeszéltek volna; azon végzik, hogy az új felkelésnek nem lehet más a katonai vezére, mint Andrássy István. Ő a legderekabb hadvezető. Egy erős vár birtokában, mely gyülekezőhelyül szolgálhat a felkelő seregnek, ahol fegyvereket, ágyúkat kapnak. Vele mindent, nála nélkül semmit.
Kiegészíti a bizonyítékok sorát az ő saját levele Ghéczy Zsigmondhoz.
Ezt az egész szép bokrétát mind kezében tartja most a szép asszony. Csak oda kell azt nyújtania a táncosának, s lesz belőle egy olyan vérmenyegző, amilyent nem látott még Magyarország.
S aztán mi neki e bokréta valamennyi virágszála?
Tartozik ő megsiratni a Rádayakat, Esterházyakat, Sennyeyeket? Visel-e ő gyászruhát azoknak a halála miatt?
De hát az Andrássyakat!?
Valami fekete árnyék ott a háta mögött ilyeneket suttogott a fülébe.
„Hát éppen őtet? De miért? Mi ő neked?
Egy mulatótárs, aki ivott a poharadból, s aztán elhajította.
Mikor nyomorúságodban odamentél hozzá, kelt-e csak egy mosoly az orcáján a látásodra?
Nem engedte-e, hogy porba alázd magadat előtte, s térdeiden csúszkálj az ő halottja előtt, és bocsánatot kérj attól, azért a bűnödért, aminek fele az ő bűne volt.
Aztán hagyott futni a világba.
És az a két úri siheder, aki a szemed közé bámult, s még csak annyira sem méltatott, hogy jöttében, mentében egy betanult »treshumble serviteurt« intézzen hozzád, hanem lenézett kevélyen.
Hejh, hogy kidobhatod őket egy kesztyűcsapással az egész várukból! Mehetnek ők idegen ajtókra.
És magát azt a csodatevő szentet, aki holta után lett fölötted győztes, hogy leszállíthatod katafalktrónusáról, eldugva a föld alá, ahol a hazája, s magad járhatsz aztán végig a termeken, amikben ő osztotta egykor kegyeit a hódoló népségnek. Te lehetsz a vidék élő jóltevője! Ha meghalsz, tehozzád járnak majd búcsúval a népek!
Hadd vesszen Andrássy István is a többiekkel együtt!
Kettő áll a kockán: vagy az ő feje, vagy a tied!
Tudod, hogy mi vár rád? Fejedet lesújtják, ha ezeket nem adod váltságul!”
Az az átkozott árny úgy suttogott, úgy csábítá, úgy rémíté, úgy ingerlé, úgy kecsegteté váltig. – A gyertya kanóca megkoppantatlan izzott előtte, elgombásodva.
Aztán eljött hozzá egy másik szellem: fényes arccal, égi tekintettel; egy szárnycsapása elűzte a rémet.
A nő fogta az első levelet, Andrássy Istvánét s a gyertya fölé tartá. A papír lángra lobbant, hagyta azt égni a végső csücskéig, azt is feldobta a tenyerével a levegőbe, hogy a végső rongya is elégjen, a fekete hamv, vándor szikráival mint egy csillagos szemfödél szállt lassan alá a földre.
De a többi levél is mind tele volt Andrássy veszedelmével. Egyenként valamennyi mind ott hamvadt el a gyertya lángjánál.
Csak az utolsó volt már meg: a Sréter Jánosé. Ez a főúr őt egyszer keservesen megsértette, rossz nőnek nevezte, nyilvánosan bevádolta, hát ezt mit sajnálja? Ez az egy legalább fizessen meg a többiért.
– Nem! Nem! Nem árulok el senkit. Az utolsó levél is elégett az ujjai közt.
Akkor letérdelt a földre, összeseperte a papírhamvakat és mind egy levélborítékba gyűjtötte.
…Künn az ajtó előtt állt egy férfialak; egy facipős barát, aki azt az egész jelenetet kileste, a júdáslyukon keresztül.
Mikor a papírhamvakat összegyűjté Juliánna, felnyitotta az ajtót, s ki akart rajta menni, azzal a szándékkal, hogy az egész papírmaradványt a kályhába veti, ami kívülről fűlik.
Csaknem elsikoltá magát, mikor a kapucinust maga előtt látta.
Hanem az hirtelen a szájára tapasztá a kezét, s visszatolta a szobába, újra bereteszelve az ajtót. Akkor felveté az arcáról a csuklyáját.
– Pelargus! – hörgé Juliánna, félig ijedten, félig örömmel.
– Ne mondd ki a nevem.
– Mi dolgod itt?
– Az, hogy téged megöljelek!
– Hát tedd sietve.
– Mi volt az, amit most elégettél?
– Láttad?
– Itt néztelek az ajtón keresztül.
– Csitt! Az összeesküvők levelei voltak.
– Megsemmisítetted őket?
Juliánna odaadta a kezébe a hamuval telt borítékot.
– Nincs ellenük semmi bizonyíték többé.
Pelargus elejté a csuhája bő ujjába rejtett háromélű tőrt, s aztán térdre esve, megcsókolá az asszony ruhájának a szegélyét. „Édes szentem!”
– Ne időzz itt! – suttogá Juliánna –, mert mindkettőnket elveszítesz! Fuss rögtön az atyámhoz, és mondd meg neki, hogy minden el van árulva, fusson, ameddig a két szeme lát, az uramat is ejtsd útba, mondd: ő ne féljen semmitől, a kisfiamnak vidd ezt a csókot.
Végre tehát Pelargus is megérte, hogy kapott a bálványozott asszonyától egy csókot.
– Hát teveled mi fog történni? – kérdezé Juliánnától.
– Énnekem futnom kell innen, amerre a világnak nincsen szája. Igyekezek kimenekülni Sziléziába. Siess! Lépteket hallok, itt ne találjanak.
Akárki volt a közeledő, egy alázatosan kolduló baráttal találkozott, aki diákul köszön minden embernek, s a kezeit a csuhája ujjaiból elő nem húzza.
Juliánna csak egy nagykendőt kapott a fejére, amivel magát cselédek módjára bebugyolálta, s azzal kisietett a folyosóra, le a lépcsőn, a rácsajtónál várt reá az a másik ember. Az meg a Pálffy János kéme volt, Juliánnának csak egy tekintetet kellett rá vetni, hogy ezt kitalálja.
– Ugyan, édes földim – szólítá meg –, hol van itt egy olyan kocsma, ahol jó cidert (almabor) lehet kapni. Itt nincsen.
– Majd én elvezetem az ifjasszonykát. Legjobb van a „Rother Hahn”-nál.
Juliánna hagyta magát odáig kísérni a kémtől.
A Veres Kakas volt a szállója valamennyi szekeresnek, aki Magyarországtól Sziléziáig a közlekedést fenntartotta. A nagy ivóterem tömve volt fuvarosokkal, akiknek a nemzetiségét már arról ki lehetett találni, hogy mit isznak. A hanákok előtt söröskancsó áll, a krikehájok előtt borovicskás kotyogó, a szamárevők előtt almaboros fakupa.
Ott bement a kocsmaajtón, s amíg a kém ott leste a visszatértét, azalatt ő a kocsmában összebeszélt egy hanák fuvarossal, jó pénzt adott neki, s a hátulsó ajtón kiosonva, a hanák nagy ernyős szekerén szépen kikocsizott a kapun keresztül.
Szerencsésen kimenekült Pozsonyból, anélkül, hogy a sorompónál feltartóztatták volna.
Titkolózónak nem lehet nevezni a szökését, aki hanák szekéren utazik, mert annak minden lószerszáma úgy tele van rakva rézcsattogókkal, s még azon felül a tengelyein nagy acél pengők csörömpölnek, hogy annak a járását felórányira meg lehet hallani, mi arra jó, hogy a szűk hegyi utakon a kitérőnél bevárja egyik szekér a másikat.
Egész Mariathalig jutott már. Útközben megalkudott a fuvarossal, hogy őt egész Sziléziáig elszállítsa.
Mikor Mariathalból, egy etetés után, továbbindultak, még a falu végi keresztet sem hagyták el, amidőn egy Pozsony felől vágtató lovascsapat utolérte a szekeret.
Korponayné régóta figyelt már a kocsiernyő nyílásain keresztül valami gyanús villogásra a hátuk mögött, a kardok csillámlása volt az a csillagok fényében. Nemsokára a sisaktaréjokat is kivehette az úti porfellegből. Üldözik!
– Megállj! – kiálta a hanákra a csapatvezető.
Juliánna ismerte azt a hangot. Teste-lelke megdermedt tőle.
Sok olyan arc volt a világon, aminek megjelenése fölért a kísértetlátással, de azok között egy sem, amelyiktől annyi oka lett volna megijedni, mint ettől.
Ez Andernach lovag.
A kapitány felemelte a szekér ponyvaernyőjének leffentyűjét, s meglátva a szekér mélyén kuporgó asszonyságot, hangosan felkacagott.
– Kisztihand, Madame! Van szerencsém újra találkozhatni kegyelmeddel. Ezúttal úgy hiszem, hogy nincsen itten a „du verfluchter Pintye Gregor meg a megbabonázott kantár!”
Hasztalan lett volna minden alakoskodás.
– Fordulj vissza – mondá Juliánna a fuvarosnak. Ettől a perctől fogva rab volt.
