XXV. FEJEZET • Nagy a dínomdánom
XXV. FEJEZET • Nagy a dínomdánom
Andrássy István eleinte nagyon tragice fogta fel a dolgot, hogy a saját fiával ágyúztattak rá, mikor a várába akart hazatérni. Hanem aztán később kiheverte az elkeseredését, s iparkodott azt egyszerűen megérthető okokkal kimagyarázni maga előtt.
Miklós öccse válaszából megértette, hogy az ő ismeretsége Korponaynéval már Krasznahorkán is jól el van híresztelve; nemcsak a feleség van róla felvilágosítva, de még a fiúk is danolják már a szépasszony nótáját? Elképzelé, mennyire haragusznak rá emiatt! Vannak nők, akik a hűtlen férjet képesek halálnak vetni.
Amíg Lőcsén volt, mindennap kapott levelet Zsófiától. Soha egyet sem bontott fel közülük. Odarakta őket mind egymásra. Elképzelé, hogy mi lehet azokban? Keserű szemrehányások. Átkozódásai egy felháborodott kedélynek, aki teljes igazságában van. S minek olvasson végig az ember kellemetlen vádakat, amiknek azonfelül még igazuk is van? Úgy tett velük, mintha kezéhez sem jutottak volna.
Hogy a stracenói völgyben ellene készített kelepcébe bele nem gázolt, annak megint más oka volt, mint a felesége óvó figyelmeztetése, amit el sem olvasott.
Szathmáron nagyban folytak már a békealkudozások Pálffy bán és Károlyi Sándor között, a császári és fejedelmi párt részéről, s ezeknek a folyamatára fegyverszünet volt kötve.
Andrássy Istvánnak, aki a saját átpártolt csapatján kívül még a Blumevitz dragonyosait is vezényelte, az a feladata volt, hogy a gömöri várakat, szépszerével, behódítsa. Murányvár kapitányának csak üzennie kellett; az egész Poprádig küldé eléje a kapitulációt.
Annak az embereitől hallotta meg, hogy a krasznahorkaiak miben törik a fejüket. A dervisgenerális a stracenói hegyi útban szándékozik a bátyja számára egy olyan exodust rögtönözni, amilyennel Róbert Károlyt eresztette el Bazerád a Havasalföldról. Ez a helyvalóságos egérfogó.
Andrássy Istvánnak azonban utasítása volt a fővezérségtől, hogy mindenféle fegyveres összeütközést kerüljön a kurucokkal, amivel a fegyverszünetet megsértené. Ezért került más útnak.
Szabad volt már a járás mindenfelé. Kapitulált a hatalmas Kassa és a híres Egervár is. Rákóczi kapitányai egymás után rakták le a fegyvert, nyitogatták meg a várkapukat. A nemzet ki volt fáradva, s a király kegyelmet kínált.
Ezért nem jött Andrássy István Szomolnoknál idább fegyveres hadával. Ha akarta volna sem volt szabad ostrommal támadnia meg a saját várát.
Egyedül akarta azt visszafoglalni.
Bízott személyes megjelenésének varázsában, melynek férfi sem bírt ellenállni soha, hát még asszony! Majd meghódolnak a körülsáncolt szívek, csak egyszer az ő szemeinek tüze ostromolja őket.
Hogy aztán másképp ütött ki a dolog, az először elbúsította, azután csak elmérgesítette.
Az a látvány, amikor a saját kisfia lő rá kis ágyújával, s hogy a lövés komoly volt, arról tanúskodott a szétzúzott hintóláda, ez az első pillanatban végtelen fájdalommal tölté el atyai szívét; hanem aztán, hogy tovább gondolkozott rajta, emlékezetébe került mindenféle hasonló történet. Felfordult világ van! Erények és bűnök egymással boszorkánytáncot járnak; ma az egyik kezén van a fehér kesztyű, holnap a másikén. Az emberi észjárás ki van forgatva a sarkaiból. A rajongás leigázza az érzést. Íme Ocskay Lászlót is nem a saját testvére, Sándor szúrta-e meg dákossal az érsekújvári csatában? Miklós, a dervisgenerális elég hóbortos, hogy hasonlót tegyen. Inni is bőven szokott. Aztán micsoda könnyű mesterség egy éretlen eszű gyermeket fellovalni, hogy eszköze legyen egy ilyen fanatikus tüntetésnek! Az egyik részeg, bolond, a másik éretlen kölyök. Majd kijózanodnak, majd megbánják!
Hanem az asszony számára nem talált mentséget.
Hogy ő nem bírta a fiát ettől a csúf, vakmerő tettől visszatartóztatni! Hogy nagyobb volt a gyűlölete a férj hűtlensége miatt, mint az emlékezete az egykori boldog szerelemre!
Hiszen ha még lélek van a szívében egy anyának, meg kell neki ragadnia a fia kezét, amidőn az ezt ily istentelenségre kinyújtja! (Nem volt már lélek a szívében, mégis megragadta.)
De ezt Andrássy István még csak nem is sejté. Még a toronyból sem hirdeté a fekete zászló, hogy halott van a várban.
Senkire sem haragudott olyan nagyon, mint az asszonyára. Ezzel az indulattal a szívében tért vissza Szomolnokra a csapatjához.
Blumevitznek nem mondta el, hogy mi történt vele Krasznahorka alatt; csak annyit tudatott vele, hogy az öccse védelmi állást foglalt el a várban, s visszautasította a meghódolást. A fegyverszünet alatt úgysem lehet a vár ellen semmit kezdeni, azért csak feküdjék itt veszteg Blumevitz mint helyettes parancsnok, amíg ő felsiet Löffelholtz táborszernagyhoz, bővebb információkat venni.
Blumevitz azt mondta rá mosolyogva, hogy „jól van”, s köszöntette általa a feleségét (a Blumevitzét).
Andrássy bosszúsan csettentett a nyelvével. Pedig biz az találó tréfa volt.
Tudja azt Blumevitz jól, hogy nem Löffelholtz tábornokot siet felkeresni Andrássy István, hanem Lőcsére szalad vissza.
Ott hagyta a szép menyecskét.
Aztán még az a nevezetes dolog is történt, hogy a kapitulált Lőcse katonai parancsnokává a császári fővezér éppen azt a Belleville lovagot nevezte ki, aki olyan jó szolgálatokat tett a város ostrománál.
S ez most természetesen ugyanazon házban lakik, melyben nemrég Andrássy István lakott, Juliánna pedig maradt a Thurzó-házban.
És Andrássy István Belleville lovagot éppen annak a kecskének tartotta, akire nem jó bízni a kertészkedést.
Vajon nem fecsegett-e ki valamit ez a Blumevitz annak az átjárónak a titkáról, ahonnan egyszer a fehér asszony elélebbent a négycsövű pisztollyal őt megriasztani?
És vajon meg van-e még töltve az a négycsövű pisztoly? Ezzel a mardosó féreggel vágtatott vissza Lőcsére.
Az egyik asszonyra haragudott, a másikra féltékeny volt. Utoljára úgy összezavarta a gondolatait, hogy azt sem tudta, melyikre dühösködjék jobban.
Még aznap késő este megérkezett Lőcsére, lóhalálában. Tíz mérföldet vágtatott egyhuzamban.
Legelső dolga volt felszaladni a hajdani lakására, melyben most Belleville regnál.
Andrássynak elég finom érzéke volt beletalálni magát a változott helyzetbe. Eddig ő tábornoka volt a colonellusnak, s lóhátról beszélhetett hozzá; de most egy olyan átpártolt kuruc generális, mint ő, nagyon hasonlít a leskártolt kártyához, míg a megvásárolt mérnökkari főtiszt most is ér valamit. Aztán ő csak „menesztetett”; de az „ment”, s ez sokat változtat az eddigi helyzeten.
– Főparancsnok úr! – így szólítá tegnapelőtti alattvalóját. – Sürgős ügyeim visszahoztak Lőcsére. Szállást kérek.
– Tábornok úr! – mondá Belleville. – De mi az ördögöt tituláljuk mi egymást? Legyünk, mint állapotunkhoz illik, frère et cochon.
– Nem bánom. Hát én leszek a „frère” – szólt Andrássy nevetve. Belleville szekundált neki. Mindig jó fiú volt.
– Hát én biz azt mondanám, hogy „hozott Isten!” Ámbár én nem is sejtem, minő sürgetős ügyeid vannak Lőcsén, s meddig tart azok rendbehozatala? Felajánlanám a saját szállásomat: maradj itt mindjárt ebben a hajdani szobádban, ahol a télen át tanyáztál. Hanem hát őszintén meg kell mondanom, hogy ennek a szobának van egy bizonyos maleficiuma.
– Maleficiuma? – szólt a tábornok, összeráncolva a szemöldökét, mint aki haragudni szeretne.
Hanem Belleville még egyre nevetett.
– Az ám – szólt, odalépve ahhoz a nevezetes fali táblához, s rákoppantva az ujja bütykével.
A tábornok arca haragra pirult.
– Fecsegett volna előtted Blumevitz? (Ezt kérdezé. Azt meg sem akarta engedni még gondolatban sem, hogy a szép asszony maga árulta volna ezt el.)
– Dehogy Blumevitz! – kacagott Belleville.
– Hát kicsoda? – kérdé a kuruc vezér, s már főtt a feje mindenféle rossz indulattól.
– Nézz csak ide – mondá Belleville lovag, s félretolta az elmozdítható táblát.
Az átjárófülke be volt falazva.
Andrássynak a keble egészen megkönnyebbült.
– Biz ezt berakták téglával azon a szent napon, amelyen én ide beszállásoltam magamat, s ahogy a csupasz téglák bizonyítják, a túlsó oldalról intézték a befalazást.
Ekkor aztán levetette magát a kerevetre, s a két térdét a két keze közé fogta, úgy nevetett.
Andrássy csak a bajuszát kunkorgatta a három ujja között, s szeretett volna olyasmit mondani Belleville lovagnak, hogy „ugyan mit kacagsz most?”, de tartott tőle, hogy az még jobban fog akkor kacagni.
Egészben véve nagyon meg kellett elégedve lennie ezzel a felfedezéssel. A befalazott rejtek arra mutat, hogy őt nem árulta el az asszony.
– Hát ezért nem találom nagylelkűségnek részemről, hogy ezt a kedves emlékű szobácskát részedre beszálló kvártélyul felajánljam. Hanem tudok a számodra ennél valami jobbat. Itt a szomszéd házban van Fabricziusnak az üresen hagyott szállása, azt elfoglalhatod.
– Kinek az engedelmével?
– Hát az enyémmel. No, csak ne nézz rám olyan nagy szemekkel. Egészen jogos alappal bírok a rendelkezésre. A perduellióba esett Fabriczius házát lefoglalta a fiscus; az most már az állam tulajdona. S „l’état c’est moi”. Így adok én neked kvártélyt a Thurzóházban. No, hát meg vagy velem elégedve?
Andrássy nem hálálkodott ezért a nagy barátságért, valami ironikus vonás vegyült a francia bonhomiájába, amit az ő éles megfigyelő szemének észre kellett venni.
– No, hát csak foglald el a Thurzó-ház hátsó lakosztályát. Úgy mehetsz oda, mintha otthon volnál.
Hiszen máskor is ment már ő abba a házba, úgy mintha otthonába menne, de hogy ilyenféle jogon (a fiscus jogán) tekintse azt magáénak: ahhoz a gondolathoz előbb szokni kellett.
Hátha ennek a szállásnak is van valami maleficiuma? Persze hogy volt.
Az udvart léhűtő cselédnéppel találta már tele Andrássy. Ott volt megint valamennyi elzüllesztett kenyérpusztító egész a kengyelfutóig; nem kellett már a magisztrátus engedelmével méretni a számukra a berbécshúst. Azok már mind ismerték a tábornokot. (Sok borravalója bánta.) Mindenki kezet csókolt neki, akit csak útban talált.
Alig rendezkedett el Fabriczius szobáiban, öltönyt váltott, s a Korponayné szállásának lépcsőjére kerülve, sietett látogatást tenni. Ott is minden ember kézcsókkal fogadta.
A palotás inastól kérdezé a tábornok, itthon van-e az „asszony”? Az inas azt felelte rá, hogy csak tessék besétálni: odabenn van mind a két báróné.
– Két báróné? – szólt megakadva Andrássy. – De hát ki az egyik s ki a másik?
– No, hát a nagyságos Korponay óbesterné az egyik.
(Vagy úgy? Juliánna asszony magára veszi a fia számára impetrált titulust, nagyon természetesnek találva, hogy egy bárónak az anyja nem lehet más, mint báróné.)
– De hát a másik?
– Az meg méltóságos Löffelholtz generálisné asszonyság.
– Hát az is itt lakik?
– Igenis. Egy szállást tartanak. Itt van a maleficium!
Egy asszony helyett kettő van a kalitban.
No, még ez nem volna magában valami nagy veszedelem. A minnelovagok törvénye volt: „Nem számlálni az ellenséget!” Még ha asszony is. S Andrássy ebben a tekintetben is diadalhoz szokott hős volt.
Hanem aztán, mikor az ellenség arcvonalát meglátta, mégis csak vert embernek érezte magát.
A szobában, amelybe benyitott, nem is ketten voltak, hanem hárman: Korponaynén és Löffelholtznén kívül még Blumevitznek a felesége is: a ketterhäuschen ártatlan galambja.
Löffelholtzné tökéletes másodlata volt asszonyi kiadásban az apjának. Zrínyi Ilona hűtlen titkárát, Absolont pedig úgy ismeri az egész világ, mint akihez hasonló rút férfit még pénzért sem látni. Jobb arról nem beszélni. Hogy Löffelholtz hogy tudott beleszeretni, az megoldhatatlan kérdés.
És mindamellett, hogy ennyire nem volt szép, mégis nagyon erényes és vakbuzgó volt a tábornokné. Egy lutheránából convertált pápista úrnő! Tudjuk, hogy mi az?
Éppen most is mind a hárman egy templomi zászló hímzésével foglalkoznak, mely a jezsuiták számára készül. (Itt vannak már! Megkapták a tőlük elvett templomot.)
Andrássyt megismerteté Korponayné a tábornoknéval, aki ámbár született magyar asszony volt, de azért mégsem volt rábírható, hogy valami hozzá intézett magyar megszólítást megértsen.
– Was sagt er, mein Kind? – kérdezé Krisztinához fordulva, mikor Andrássy azt kérdezé, hogy mi lesz ez a szép munka, amin most dolgoznak.
Andrássy aztán csak azért is franciára forgatta a társalgási nyelvet, amit megérteni már a bon tonhoz tartozott, de azért arra is csak németül felelt Absolon leánya. Következetes volt a nagy hűségben.
Tartott azután előadást a hozzá intézett kérdésre per longum et latum, olyan bőbeszédűséggel, hogy senki tóle szóhoz nem juthatott; s ez alkalommal egy egész valláspolitikai programot fejtett ki, amiben a hitetlen Andrássynak nagyon kevés gyönyörűsége telt.
És ezalatt még csak pillantást sem válthatott Juliánnával. Úgy őrizte azt Löffelholtzné, mint a baziliszk. Nemcsak a saját erényét, hanem még a körülötte levő asszonyokét is meg tudta védelmezni. Még a viseletük is olyan volt, ami az ostrommal dacoló kerített várakra emlékeztet. A legújabb bécsi divat: az a minden asszonyi alakot laposra szorító halhéjpáncél; fültakaró keményített fodrokkal, az áll alatt átszorítva; minden asszony olyan benne, mint egy szalmafonatú rozsolisos palack.
A homlokról egyenesen felhúzott hajtorony, behintve hajporral. Hollófürt, aranyhullám nincs többé: az csak frázis. Szürke lett minden asszony.
Még az sem volna nagy baj: de amellett a rettenetes garde des dames-nak az a stratagémája van, hogy minden kérdésre, amit az ellenség (egy férfi) a többi hölgyekhez intéz: ő maga válaszol. Azoknak nincs szavuk.
Andrássy még csak nem is közelíthetett Juliánnához, a nagy hímzőráma miatt, mely a fél szobát elfoglalta. Különben Juliánna is úgy tett, mintha rá sem ügyelne, egészen Krisztinával volt elfoglalva; annak rajzolta a hímzeni való cifrákat a selyemre fehér plajbásszal, s gyügyögtetve oktatta, mint anya a gyermekét. Így ketten egymás mellett az ártatlanság és szelídség festeni való mintaképei voltak.
Egyszer aztán megszólalt a jezsuiták templomában a harang. Misére kell menni! A hölgyek felálltak: Löffelholtzné alkalmat nyújtott Andrássynak a hölgyek iránti udvariasságát, párosulva az áhítatossággal, kifejezni: „Nem kíván-e bennünket a templomba kísérni?”, de Andrássy megköszönte a gráciát, azt mondta, sok dolga van.
A tábornokné aztán meginvitálta estére, egy csésze tejeskávéra, s barátságos beszélgetésre, amit sokkal örömestebb elfogadott.
– Kicsiny, de válogatott társaság szokott nálunk összegyűlni esténként. Itt lesz Alauda főbíró úr, a fiával együtt; azután a házban lakó dr. Cornides.
– Hát Belleville lovag nem jön el? – kérdé odavetőleg Andrássy. Amiért aztán szépen kikapott.
– Mit gondol méltóságod? Egy olyan könnyű erkölcsi fogalmakról hírhedett férfi, mint Belleville lovag? Soha – egy báró Löffelholtz tábornokné háza küszöbén belül!
Tartott aztán Andrássynak egy olyan prédikációt az istentelen nőcsábító férfiakról, akik a pokol útjára rózsákat hintenek az asszonyok elé; valóságos verbunkos hadnagyai Belzebubnak! hogy még a háta is borsózott bele a tábornoknak.
Ugyan áldotta a sorsot, mikor ebből az áhítatos farkasveremből kiszabadulhatott.
Így nehéz lesz összekötni az elszakadt fonalat.
No, majd talán estére, ha többen lesznek együtt, könnyebb lesz szót váltani Juliánnával; a többi aztán majd következik egymásból.
Ha az akarja (pedig hát az iránt kétsége sem lehet), lehetetlen, hogy módot ne találjon megszabadulni alkalmatlan felügyelőjétől. Hisz nincs hozzávarrva. Mehet, ahová neki tetszik. Csak arra legyen egy pillanatnyi alkalom, hogy egymással megegyezzenek, merre lehet innen elmenni? És hová? És mi módon? Természetesen, a külső decorum teljes megőrzése mellett, amire most sokkal több szüksége volt Juliánnának, mint valaha. Neki a legjobb referenciákkal kellett bírnia Bécsben, hogy tervei sikerüljenek. Be kellett bizonyítania, hogy érdemes mindarra, amit a fiának kér.
A kávéestélyen Andrássy volt az utolsó a megjelenésben, a többi urak már ott voltak, az asszonyságaikkal együtt. Nagy társaság volt, az egész elfogadóterem tele volt velük. Egy hosszú asztalt ültek körül és „Hammer und Glocke”-t játszottak, cinderlingben; ami igen kegyes és ártatlan mulatság. Amellett kávét és kuglupfot élveztek.
Löffelholtzné kérdezé Andrássytól, bogy szereti-e a „Hammer und Glockét?” Amire azt felelte neki Andrássy, hogy „ez az én szenvedélyem!” Arra aztán neki is helyet adtak az asztalnál. Azért jó játék ez, hogy annyi ember vehet benne részt, ahány csak az ablaktól a kályhasutig elfér a szobában.
De hát a kurucgenerális még ebben az istenfélő emberek számára feltalált játékban is tudott olyan revolúciót előidézni, mely minden társadalmi rendet felforgatott. A „Schimmelt” meg a „Haust” úgy fellicitálta, hogy senki sem bírt vele konkurrálni, s ezzel a hazardírozással hol nagyokat hagyott nyerni a brodsitzer gregarius játszónépnek, hol meg az utolsó obulusát is elnyerte az egész társaságnak. Akkor aztán Wencezlauz revánsot akart venni, még jobban fellicitálta a „Haust”, rajta maradt; de az első tourban kivetették a kockán a kasszát, s az ő háza a nyakán veszett. És ezáltal tökéletesen bankrottá lett. Szétnézett a papa után, hogy a virtuális örökségére nem előlegezhetne-e tőle egynéhány kurta forintot, hanem Alauda úrnak az a circumspectus szokása volt, hogy mikor a fiát veszteni látta, hirtelen eltűnt a szobából; tudva, hogy ennek az lesz a következése, hogy tőle kér kölcsön.
Ez a körülmény kényszeríté Wencezlauzt egy időre felhagyni az cinálló üzlettel, s bibickedésre adni a fejét.
– Nem! Ezt a hazardjátékot nem nézhetem tovább! – szólt igaz keresztyéni elszörnyedés hangján Löffelholtzné, s felállt a helyéről, átadva a székét a helyettesül behívott Blumevitznénak, ki eddigelé a konyhára és a szervírozásra ügyelt fel. Az kezdte el a maga csengő, leányos hangjával árulni a fehér lovat meg a házat, ki ad többet érte?
No, ez most kedvező alkalom Juliánnával egypár szót váltani! gondolá Andrássy, s odafordult a háta mögött égbenyúló Wencezlauzhoz.
– No öcsém, nem folytatnád helyettem a játékot? Itt hagyom mind a pénzt; veszítsd el, te értesz hozzá.
De nagyon tetszett ez az indítvány Wencezlauznak, sőt az egész társaságnak. Egy ilyen nagy úr, aki csak úgy dobálózik a pénzzel, nem való játszótársnak az ilyen kedélyes társaságba, aki mulatni akar a maga krajcárjaiért.
De amint Andrássy az asztal egyik oldalán felkelt a székéről, Juliánna is egyszerre elhagyta a helyét s ugyanazon ajtó felé sietett, amelyen Löffelholtzné eltávozott.
Andrássy csodálkozva nézett utána, amíg az asszony az ajtóhoz nem ért, s ott hirtelen visszafordulva, a mutató ujja hegyét az ajka elé tette, s a szemével jelentésteljesen intett.
Ezt már megértette. Sietett ő is utána. A társaságot hagyta osztozni a prédán.
Amint benyitott a harmadik szobába, kicsinyben múlt, hogy valami váratlan meglepetés nem érte. Az ajtóban álló hölgyet csaknem megölelte, pedig az nagy hiba lett volna; mert az Löffelholtzmé volt, aki őt ott várta. A szoba ugyanis sötét volt; csak egy asztalon égett valami lámpás, ernyővel letakarva, mely éppen csak az előtte ülő alakra vetett világot, az pedig a sánta doktor volt.
– Jöjjön csak méltóságod – suttogá az eddigitől egészen elütő, bizalmas hangon Löffelholtzné. – Más mulatság van itt, mint cinderlingre kockázni. Üljön le, kérem, oda a doktor mellé, s segítsen neki.
Andrássy csak akkor kezdte a félhomályban levő alakokat felismergetni. Az egyik volt Alauda, a másik Juliánna.
Az asztalon mindenféle felnyitott levelek voltak.
Amint Andrássy leült a doktor mellé, a tábornokné csendesen betolta az ajtózár reteszét, hogy senki se jöhessen utánuk.
A doktor nagy hirtelen informálta Andrássyt az asztalon heverő levelek mivoltáról.
Egy része azoknak Bécsből jő, más része Szathmárból. A postaút Bécsnek a Szepességen keresztül visz, másfelé most járatlanok és nem biztosak az utak. A két futár itt Lőcsén várja be egymást, s azután a bécsi futár átveszi a szathmári leveleket, a szathmári a bécsieket, amivel fele út meg van takarítva.
A levelek addig a város archívumában vannak letéve. Annak az őrizője pedig Alauda úr.
Alauda úr aztán úgy őrzi meg az államtitkokkal terhes leveleket, hogy idehozza őket a köpenyege alatt Löffelholtznéhoz. A beavatott doktor a maga ezermesteri tudományával fel tudja nyitni a levelek borítékait, a pecséteket ismét helyrepótolni s nyelvészeti ismeretei azoknak a tartalmát is segítenek lehüvelyezni, s így a két asszonyság mindent megtud, ami ez idő szerint Bécsben és Szathmárban történik, vagy csak négy fal között is kimondatik. Sőt ami kimondatlan gondolat ember agyában meg is szülemlik.
De hát mi szüksége van ennek a két úrhölgynek ezekre a titkokra? Erről mindjárt felvilágosítást nyert Andrássy, amint a most felbontott levelek tartalmát megismeré.
A békekötés alkudozásai folytak Bécs és Szathmár között. Mint a telített ércvíznek csak egy beléhulló mákszemnyi kavics kellett, hogy kristállyá alakuljon egyszerre.
Nagyban és általánosságban mindenik fél óhajtotta már a békét, hanem a részletekben volt a sok akadály. Azokban annyi személyes érdek, ellenszenv, ambíció, gyanakodás, alattomos furfang dolgozott egymáson keresztül-kasul, hogy a legélesebb eszű diplomatát is kétségbeejtette.
Legtöbb baj volt ezzel a három szóval: enyém, tiéd, övé.
Ennek a három szónak a fogalma úgy összevissza volt zavarva, hogy ahány ember, annyiféleképpen értette.
Micsoda birtokok kinek adassanak vissza, kiktől vétessenek el? A kuruc főnemeseknek csak azokat a jószágaikat biztosítsa-e a békekötés, aminek birtokában vannak? Vagy azokat is visszakapják-e, amiket már elvettek tőlük, s régen másnak adtak? Vagy éppen még arra is igényt tarthassanak, amiket Rákóczi fejedelem vett el a királypártiaktól, s aztán a maga híveinek adományozott? Némely birtoknak három gazdája is akadt, aki igényt tartott hozzá. Egy sereg felköltött reménység követelte kézzelfogható valósággá alakítását. Ezer egymásba ütköző érdek, vágy, aspiráció dolgozott nyíltan és titokban álutakon, kerülőkön; ígéretek, kínálatok és fenyegetőzések alakjában.
Ezek mind ott játszották el a szerepeiket, azon a kisasztalka színpadján, a lőcsei Thurzó-házban. Komédiának is mulatságos volt összeolvasni a bécsi és a szathmári bonyodalmakat. Látni magát a tüzet, ami a boszorkányüstöt forralja.
De ezeknek az uraknak és asszonyságoknak nem éppen a mulatság volt céljuk ezzel a kíváncsisággal. Ők maguk is érdekelve voltak mindabban, ami Bécs és Szahtmár között történik. Amit elvben elhatároznak itt vagy amott, az rájuk nézve birtok és hatalom kérdése. Voltak nekik hű kovácsaik itt is, amott is, akik ütötték a vasat, amíg tüzes. Löffelholtzék nemegyszer lettek említve e levelekben. Keresték, hogy hol tegyék meg őket földesuraknak.
Ez nem volt olyan könnyű feladat, mert amint egyik vagy másik Rákóczi-párti úrnak a birtokát odaígérték Bécsben, már jött Szathmárból Pálffytól az ellentmondás, hogy az Istenért, azt ne bántsák, hisz az titokban a legnagyobb híve a kibékülésnek a kuruc táborban. Erre viszont a bécsi udvartól jött a replika, hogy aki a hűségét manifesztálni akarja, térjen meg azonnal. Pálffy megint visszaírt nekik, hogy amihez nem értenek, ugyan ne szóljanak hozzá.
Egy helyütt Andrássy Istvánról is volt szó. Példaképpen említék, hogy milyen okosan tette, hogy idejekorán megtért a király hűségére, most lám az ő birtokait nem háborgatja senki, kezében van a király kegyelmi diplomája. Köszönje a jó angyalának, aki azt neki súgta.
(Jó angyalának! Mások meg az ördögének nevezték azt a tanácsadóját! Ilyen zavar volt a fogalmak világában akkor.)
Egyik nagy hatalmú főúr odavetőleg említi, hogy még Andrássy nem volt Bécsben, a legmagasabb helyen, megköszönni az élvezett kegyelmet. Mentségére szolgál azonban a táborban levő elfoglaltatása.
(Az összetalálkozó szempillantások mondtak erre valamit.)
Most már nem találta Andrássy olyan unalmasnak a Löffelholtzék kávéestélyeit, de ezentúl első volt a megjelenésben.
A mindennap érkező levelekből azt is meg lehetett tudni, hogy hanyatlik rohamosan Rákóczi ügye lefelé. Mindennap elpártol tőle az utolsó hívek csoportjából néhány ismeretes név, s siet a „majthényi síkra”. (Itt rakta le a fegyvert az utolsó tizennégyezer kuruc.) – Lám, milyen jó volt az első elpártolók között lenni! mondák ilyenkor az Andrássyra vetődő tekintetek; utoljára mikor végképp elhagyja az országot Rákóczi, már csak igen kevés kísérő neve említtetik, azok között Korponay.
Ennek a helye bizony „vacat!”. Juliánnával azonban még mindig nem beszélhetett Andrássy; a kedélyvilág sem arra való volt. Juliánnának az arcáról látszott, hogy most nem őróla gondolkozik nem a szerelemről.
Egy este a felbontott bécsi levelek egyikében különös jó hír volt Korponaynéra nézve. Az alkudozó nádornak megküldték azt a lajstromot, melyben a fejedelem által donációt nyerteknek a nevei foglaltaknak, akik később a királynak olyan nagy szolgálatokat tettek, hogy érdemeseknek találtattak e donációkban való legfelsőbb megerősíttetésre. S ezek között volt Korponayné fiának a neve is. Intra parenthesim megjegyeztetett: „Nem az apjának, hanem az anyjának az érdemeiért.” Az illető adománylevelek, a rangosztási diplomákkal együtt, már mind ki vannak állítva, minden hivatalon keresztülmentek, jelenben már őfelsége kabinetirodájában feküsznek, s csak a legfelsőbb névaláírásra várnak.
Erre a hírre rögtön visszatért Juliánna arcára a rég nem látott jókedv. Mintha egy nehéz varázstól szabadult volna meg, mely tiltotta neki eddig, hogy élvezze az élet örömeit.
Tehát a fia megkapja a nagy birtokot és a főrangot hozzá, ami egész életének nyugtalan ábrándja volt.
Most azután őneki is megjött az adakozó kedve. Lehetett volna tőe kérni akármit – bárkinek. Volt azonban egy ember, akinek kérni sem kellett: eléje hozta.
– Mit szólsz hozzá, kedves barátném? – fordult Löffelholtznéhoz. – Nem volna-e nekem célszerű magamnak felmenni minél előbb Bécsbe, őfelsége kegyelmét elfogadni és megköszönni?
– Nehezen várod, míg helyedbe jön, ugye? Én magam is azt tenném, hogy felmennék.
– Úgy lesz! Holnapután azonnal indulok. De nem, nem! – szólt a kalendáriumot előkapva. – Akkor Boldogasszony napja van. Ünnepnap nem indulok. Hanem az után való nap.
Erről a szóról „ünnepnap”, aztán olyan ügyesen belecsavarta a beszédet a vallásos discussio sodrába, hogy egyszer csak azt vette észre az egész társaság, hogy benne vannak a reformáció fölötti vitában, s azon disputálnak, hogy ki volt nagyobb, Luther-e vagy Kálvin?
Utoljára Juliánna odafordult Andrássyhoz, ezzel a kérdéssel:
– Ugyan tábornok úr, most nem jut eszembe, mi volt a neve annak a cseh papnak, aki legelőször kezdte a reformációt, akit aztán a konstanci zsinaton megégettek?
– Husz! Husz! – kiálták egyszerre a jelenlevők mind.
– Igen! „Husz” volt. Hogy nem jutott eszembe! Pedig olyan ismeretes név! Eszembe juthatott volna a jó Husz apóról, a poprádi vendéglősről, mert hisz holnapután annál fogok éjszakára megszállni. Tehát Husz…
Itt aztán elkezdte Huszt magasztalni, de nem a poprádi kocsmárost; hanem a mártírt, s védelmezte azt, mint hajdan Giskra, a túlnyomó többség ellen.
Csak Andrássy nem szólt bele a vitába. Ő tudta azt jól, hogy mégiscsak Husz apóról, a poprádi kocsmárosról van itt voltaképpen szó; s az egész akadémiai vita csak azért volt kezdve, hogy ővele tudassák, hol fog harmadnap este a szép asszony megszállni? Amanti pauca!
