XXVIII. FEJEZET • A nyaktörő versenyfuttatás
XXVIII. FEJEZET • A nyaktörő versenyfuttatás
Egy pillanatra elzsibbasztá a rémület Juliánna minden idegeit. A halál jelent meg előtte.
Az az oroszlán fejű angyal, akinek az arcát nem látta ember, mégis tudja róla, hogy ez az oroszlán az állatok királya, az embert is odaértve.
Ha egy gyermeket ragad is el magával, akkor is borzalom az ő láthatatlan arcába tekinteni, a nem hallott lépteit neszelni, hát még mikor egy királyért jön el, hogy elvigye innen!
Egy lehelete elég, hogy akit a holt király mellett talál, azt magával ragadja.
De csak egy pillanatig tartott az asszonynál ez a lélekzsibbasztó dermenet, a másik pillanatban már megint úr volt a lomha idegek fölött a megfékezhetetlen csodalény, a lélek, ez az örök ellenfele annak az öldöklő nemtőnek. Csak a sártömeg reszket előtte, ez az arisztokrata izomhalmaz, ami fél visszaváltozni azzá, ami volt, paraszt porrá. A lélek tusára kel vele! A királyi démonnal a demagóg lélek!
„Juhozz, Kormos!”
A másik pillanatban már megszületett az agyában valami új terv; talán előbb is gondolkozott már rajta, a hosszú rémséges éjszakákon, amíg a haldokló király delíriumának hangjai tarták ébren az éjt.
Ha egy csata elveszett, készülni kell a másikhoz.
Betakarta a halott arcát a kámforos borékkal, s kiment a mellékszobában alvó apácához, akinek fel kelle őt váltani. Azt felkölté, s ezt súgta a fülébe:
– A király elaludt, csendesen szunnyad. Ne engedj, testvér, senkit hozzája bemenni, amíg nem hallod a neszt, hogy fölébredt. Az orvosok ha jönnek, mondd nekik, hogy a király csendesen alszik, magához tért; inni kért, imádkozott, úgy aludt el.
Ezzel a kegyes hazugsággal nyerni remélt hatórai időt.
Lesietett a svájci lépcsőn keresztül a várudvarra, s onnan ki az utcára.
Vehette észre, hogy az utcán járó közönség hogy oldalog el mellőle, s igyekszik át a túlsó gyalogjáróra, amint a parabolánák köntösét meglátja rajta. Minden ember tudja, hogy ezek ápolják a himlőbetegeket. Mikor hazaért a vendéglőbe a Veres Háztetőhöz, be sem eresztették, hanem amint megmondta, hogy ő ide szállt vendég: egyenesen a fürdőszobába vitték, ott le kellett vetnie az öltönyeit, magának egy kámforos ecettel telített fürdőbe beleülni, úgy hozatták le a szállásán hagyott ruháit, hogy oda felmehessen. S ez nagyon helyesen történt így, mert a rettegett apácaköntösben máshová sem nyerhetett volna bebocsáttatást.
– Készülj rögtön az útra – mondá Krisztinának –, fogass be, s hajts a kocsival a karinthi kapu elé; ott várj reám, míg megérkezem. Csomagolj össze sok ennivalót az útra: mert hosszú utunk lesz, s a körmünk közül kell élnünk! Egyebet most ne kérdj! Azzal sietett Wratislawhoz.
A kancellártól kapott passe partout mellett rögtön bebocsátották az államférfihoz, ki az ő jövetelére kituszkolt az ajtón egypár excellenciást és durchlauchtot, akik nála voltak; olyan nevezetes személy volt előtte ez az asszony.
– Nos, ifjasszony! Mi hír a császárról? – kérdé tőle, midőn egyedül maradtak.
– Meghalt.
A kancelláron észrevehető volt az összerezzenés.
– Tudja már valaki?
– Rajtam kívül még senki sem. A virrasztó apácának azt mondtam, hogy a király alszik, ne hagyjon hozzá senkit bemenni, még az orvosokat sem. Ezzel öt-hat órai időt remélek nyerni.
– S mit nyer az ifiasszony ezzel az időhaladékkal?
– Megelőzhetem a futárt, akit a király halálhírével Szathmárra fognak küldeni.
– Ah! – Az államférfi érzeni kezdé azt a meleget, ami ennek az asszonynak a szemeiből kisugárzik.
– Ön Szathmárra akar innen futni! Gyorsabban, mint maga a staféta?
– Kegyelmességed érteni fogja, hogy miért. A király halva van: ő nem szentesíthet többé semmit, sem azokat a nagy országos szerződéseket, sem az apró emberek kegyleveleit, amik tőle várták valósulásukat. De van még egy ember, aki a király személyét képviseli: Pálffy nádor, a király teljhatalmazottja. Amit ő szentesít, mielőtt a király halálhírével együtt a teljhatalmat megszüntető parancsot megkapja, az szent marad. Kegyelmeteknek még öt-hat órájuk van, hogy két ország béke és háború kérdését befejezzék. Bízza rám: én odasietek vele, s megelőzöm az ellenfelei küldöncét.
– Egy asszony akar versenyezni egy férfival?
– Ah mit! Ha férfi is az, csak ember!
(Nem egészítette ki a mondást: „Én nem asszony vagyok, hanem démon.”)
Ahelyett természetes magyarázatul tevé hozzá:
– A futárt csak a kötelessége fogja siettetni, de engemet a kétségbeesés, a fiam boldogsága, az anyaszeretet lángdühe korbácsol a futásban.
Wratislaw rábólintott a fejével.
– Hát az ifjasszony sietni fog Pálffyhoz, hogy a királyi kegylevelet ővele írassa alá.
– Ahogy a többi magyar urakét is, a kuruc fővezérekét. Mind, mind őnála vannak. Csak egy intő szóra van szükség kegyelmességedtől, és minden tökéletessé válik.
A kancellár kezdte hinni, hogy az asszonyi akarat az első nagyhatalom a földön.
– Hát lássuk, hogy kezd az ifjasszony hozzá?
– Legelőször is azonnal útra indulok, a hintóm már itt áll a karinthi kapu előtt; az első állomáson hat lovat fogatok eléje, s a gänserndorfi postának valamennyi lovát felfogadom a szomszéd helységekbe küldve. Onnan túl azután vágtatva sietek, éjjelt nappallá téve, keresztül a Szepességen, s minden postaállomásnál magammal viszek minden rendelkezés alatt levő fogatot.
– Ez az ifjasszonynak sok pénzébe fog kerülni. Engedje meg, hogy én is járulhassak hozzá.
Azzal a kancellár a szekrényéből kivett öt darab tekercset. Ezer arany volt azokban.
– Ezzel segíthet magán az út közben. Tehát csak tegyen úgy, ahogy mondta. Foglaljon le minden lovat az állomásokon: ne engedjen magának pihenést. Ha szerencsésen megérkezik Szathmárra Pálffyhoz, mutassa meg neki a tőlem kapott passe partout, s aztán mondja el neki élőszóval, amit megtudott és azt is, hogy egy másik futár jön a nyomában a visszahívó rendelettel. De hátha az a futár utol találja az ifjasszonyt érni valahol az Ecsedi-láp feneketlen utain?
– Az annak lesz baj, nem nekem!
Ehhez a mondáshoz olyan ördöngös fenyegető arcot tudott mutatni az asszony, hogy a kancellár hinni kezdett abban a fogadásában: „Én még a kettészakadt villámsugárt is csomóra fogom kötni!”
A villámsugár pedig ugyan ketté volt szakadva!
– Nincs veszteni való pillanat: én búcsúzom kegyelmességedtől – a viszontlátásig.
– Ne siessen még, ifjasszony. Egy kérdés még függőben van. Hátha Illésházyék a hírmondójukat nem azon az útvonalon futtatják végig, amelyen kegyelmed elindul?
– Adná a magasságos ég, hogy azt tennék. Vajha a bölcs tanácsuraknak az az áldott spuriusuk jönne, hogy a mappát vegyék a kezükbe s cirkalommal mérjék ki, melyik a rövidebb útvonal, s azon eresztenék el a stafétájukat. Mert azt mondja a magyar példabeszéd, hogy „Arra közelebb; erre hamarább”. A hosszabb itt a Vág mellékén vezet végig, Liptón, Szepesen át Lőcséig, onnan le Kassára. Tokajnál átvisz, a Tiszán; onnan a Nyírségnek, Nyíregyházának, Nagy-Károlyig. Az egész Felső-Magyarországon mindenütt csinált kőutak vannak, a Nyírben tavasszal még barátságos a homok, csak a Szamos közelében, az Ecsedi-lápon keresztül lesz keserves az utazás. Aztán ezek itt mind meghódolt vidékek, vendégszerető nemesi lakházakkal. De a rövidebb út, Pesten, Szolnokon át egész Debrecenig, a Hajdúságon keresztül, az most csak annak való, akit halálért küldenek. Ha ott nem vész a sárban, bizonyosan agyonverik a hajdúk. A Tiszán túl nagyobb bátorságot ad az asszonyköntös, mint a császári uniformis. Engem nem bántanak se a hajdúk, se a betyárok, ha közéjük tévedek, eléneklem a nótájukat, iszom a kulacsukból, s még ők fognak a pusztákon, nádasokon keresztül elvezetni.
– No hát, Isten segítse az ifjasszonyt.
Arra nem jól számított Korponayné, hogy a király halálát öt-hat óráig nem fogják megtudni. Az orvost nem lehetett a király fekhelyétől visszatartani, s az mindjárt megtudta, hogy az az álom az örökkévalóság álma. Hanem más körülmény jött a segítségére az előresiető asszonynak. Az özvegy császárné, Eleonóra, midőn az országnagyok, a császár halálhírére, odasiettek hozzá, hivatalos állásaikat rendelkezésére bocsátani, midőn Wratislaw is letette a kezébe az ország pecsétjét – nem fogadta el a leköszönésüket, hanem arra kérte az urakat, hogy ki-ki maradjon meg a helyén, míg a trónörökös, Károly megérkezik, s a kormányzat iránt intézkedik. Károly akkor Spanyolországban volt. Előbb őt kellett tudósítani bátyja váratlan haláláról, aki után ő következett a trónra. – Csak ennek az elintézése után lehetett arra gondolni, hogy Pálffy nádort is értesítsék a király kimúltáról, s teljhatalma megszűntéről.
Hanem ekkor a békét ellenző főurak éppen a túlbuzgóságukkal rontottak a stratagémájukon; ők azt akarták, hogy Pálffyt rögtön hívja vissza az anyakirálynő, s szakítson félbe minden alkudozást a magyar fölkelés vezéreivel. Efölött aztán hosszú vita támadt, melyben Wratislaw és Savojai Jenő herceg is részt vettek. A hős vezér talán valamennyi csatája előtt nem tartott annyi beszédet, mint most a szóharcban. Az mind Korponayné javára vált. Végre Eleonóra császárné azzal vágta ketté a vitatkozást, hogy Pálffynak csupán az iránt kell dekrétumot küldeni, hogy függessze fel a békekötést a trónörökös hazaérkeztéig. Ezt a határozatot Illésházynak mint magyar korlátnoknak kellett elkészíteni, s az özvegy királyné aláírásával elláttatni.
Amíg ez mind rendbe jött, azalatt szépen beesteledett úgy, hogy a dekrétumot vivő megbízott csak az angelus harangszó után ülhetett a csézájába.
A megbízott futárt Andernach Willibald lovagnak hívták, kapitány volt a vörös sisakos furirezrednél: bátor és ügyes fiatalember.
Andernach lovagot már az első állomáson meglepte, hogy a postaházból minden lovat elvittek előle, s minden hatalmaskodása mellett is egypár órai késedelembe került, amíg a városban magánosoktól drágán megfizetett fogatot kerítettek a számára.
Azt a barátságot azonban még nem tette meg Korponaynénak, hogy más utat válasszon Szolnok és Debrecen felé, hanem haladt mindenütt a nyomában a biztos útvonalon.
Tudott segíteni magán. Ha postaháznál nem kapott lovakat, kiállt az útszélre, s a legelső utazót feltartóztatta, felvont pisztollyal a kezében, kifogatta a lovait annak a hintójából, a saját kocsija elé köttette. A császári stafétának ehhez kegyetlen privilégiuma volt.
Ilyenformán minden pénzvesztegetés, borravalóosztás és szép szóval könyörgés mellett is alig volt több megnyert egérútja Andernach lovag előtt Korponaynénak, mikor Lőcsére megérkeztek, mint mikor Bécsből kiindultak.
Andernach lovag útközben csak annyit tudott felfedezni, hogy előtte „egy” asszonyság utazik (a másik nem mutatta magát), aki az összes istállókészletet elviszi előle, s annak is felsőbb rendelete van, amit érvényesít. Hanem még arra nem jött rá, hogy ez neki versenytársa.
Mikor Juliánna Lőcsére megérkezett, egyenesen Alauda háza elé hajtatott, valamit írt egy cédulára, s azt felküldte a kocsissal a bíróhoz. Korponayné ki sem nézett a hintó ablakán, hanem odavárta Alauda uramat; az beült hozzájuk a hintóba, s ott maradt addig, míg a friss lovakat befogták a hintóba, akkor kiszállt onnan, s sietett a városházára.
Már innen kezdve nem ért semmit az a fogás, hogy a postalovakat mind kiárendálják; mert Lőcsén elkezdődött a császári seregek pivotja, s azok mindenütt el vannak látva elégséges vonó állattal; a császári staféta könnyen segít magán: rekvirálja a poggyászszekerek fogatait.
Tehát itt valami mást kellett kigondolni.
Korponayné és Blumevitz déli harangszókor hagyták el Lőcsét anélkül, hogy Alaudán kívül valaki látta volna őket; hat lóval vágtattak odább. Hat órát kongta, mikor az ókapun berobogott Andernach lovag csézája. Az sem sokat időzött a városban; amint a friss fogat gyeplőben, hámban állt, továbbindult. Hanem a kaput, amin bejött, zárva találta maga előtt.
Azt gondolta, hogy ha nagyon kiabál, hát mindjárt kinyitják.
Mondták aztán neki, hogy senki sem süket itt: sohase rontsa a tüdejét; a kapukon nem szabad kimenni egy teremtett léleknek sem holnap reggelig. A bíró parancsolta így.
– Mit nekem a bíró! – pattogott Andernach lovag. – Hol van az a bíró? Hadd beszélek a fejével!
Az biz a városházán volt a kis tanácsszobában földszint.
– Melyik itt a bíró? Az úr az? Hogy meri az úr a város kapuját bezáratni előttem, aki a császár stafétája vagyok?
– Azt akárki mondhatná – szólt Alauda uram. – Hol az írás?
Az írás kéznél volt: Illésházy kancellár nyílt parancsa minden útba eső elöljárókhoz, hogy a stafétát vivő futárt elősegítsék, feltartóztatni ne próbálják.
Alauda uram elővette a szemüvegét, megnézte közelről is, távolról is az írást, az után nagyítóüvegét hozatta ki a kancelláriából, azon keresztül vizsgálta meg az iraton levő pecsétet nagy figyelemmel.
– Nos! Eléggé megtanulta már kegyelmed, hogy mi van abban a levélben? – kiálta rá nyersen a lovag, erősen bosszankodva, hogy a filiszter még őt bírálgatni meri.
– Még nem eléggé – szólt Alauda, s a kiterjesztett írást az ablak felé tartá, hogy a víznyomatot tanulmánya tárgyává tehesse. – De ebből hiányzik a személyleírás.
– Úgy? No, hát azzal is szolgálok. Itt a bécsi rendőrfőnök passe partout-ja. Tessék kielégíteni a kíváncsiságát.
Alauda uram leült az asztalhoz, s annak a fiókjából egy összegyűrt cédulát vett elő, s aztán a két iratot úgy olvasta össze, hogy hol az egyikbe, hol a másikba tekintett.
– Üm, ühm! – dünnyögött a bíró. – Ez bizony egészen összecsappan. Hallja csak, lovag úr! Ma reggel kaptam ezt a titkos jelentést legmegbízhatóbb kútforrásból: „E napokban fog Lőcsén keresztülutazni Péter cárnak egy titkos megbízottja, Rákóczi üzenetével, akinek feladata a Szepességet insurgáltatni.”
Következik a személy leírása.
„Fej: alul keskeny, felül széles.
Arca: sovány.
Szemek: szürkék.
Száj: többnyire nyitva.
Fogak: nagyok.
Szemöldök: láthatatlan.
Haj: szőke. Allonge-parókát visel.
Bajusz, szakáll: kenderszín.
Termete: magas.
Különös ismertető jelei: egyik lába golyólövéstől merev.”
– No, az én vagyok.
– Ez az úr, valósággal. Itt ebben a másikban is így van leírva. Beszél: magyarul, németül, tótul, franciául – az egyik leírás szerint. A másik leírásban hozzá van téve még: oroszul és lengyelül, az idegen nvelveket lengyel kiejtéssel.
– Vesszek el, ha csak a csizmám talpa is tud lengyelül csikorogni!
– Beszéd! Beszéd! – Azt majd mindjárt kitudjuk. Mondja az úr utánam ezt a frázist: „Weine nicht mein lieber Löwe.”
– Mi a mendergetett mennykőnek?
– Csak mondja utánam az úr. Majd abból megtudjuk, hogy miféle nemzet.
Andernach lovag hát elmondta azt az öt szót.
– Ott van ni! – kiálta fel diadalmasan Alauda uram. – Minden szóban elárulja magát a lengyel akcentus: „Vájnye nyicht majn lyiber lyőve.”
– De ezer szakkerment! Én nem ejtem úgy ki, hogy „vajnye nyicht mein lyiber lyőve!” Én becsületesen ejtem azt ki, ahogy mi Stájerországban szoktuk, odavaló vagyok! Sohase beszéltem lengyelül.
– Nem használ semmit. Az úr gyanús személy. Más császári staféta rendesen föl szokott jönni a városházára, mikor Lőcsére érkezik, s itt átadja a szathmári stafétának a paksamétáit az úr csak úgy suttyomban akart keresztülosonni a városon. Nekem a titkos feljelentés következtében kötelességem az urat átadni a hadbíróságnak, hogy ejtse meg a vizsgálatot.
– Ezer milliom ördög! Ez ellen én protestálok! Nekem sürgetős küldetésem van a magas kancelláriától. Minden óra egy világot ér fel most.
– Majd tessék az úrnak a hadbíróságnál előadni a kifogásait. Nekem kötelességem az ország békességét megőrizni, s a gyanús személyeket in flagranti deteneálni. Tessék az úrnak a drabantok által a platzkommendáns úr kvártélyára vezettetni magát.
Andernach lovagnak még a fogai is csattogtak dühében.
– Figyelmeztetem az urat, hogy amikor engem letartóztat, a fejével játszik!
– Az nekem szokásom – felelt Alauda, elpusztíthatatlan humorral. – Mikor kuglizunk, le szoktam srófolni a koponyámat, egyet gurítok vele, s mikor visszajön, megint visszasrófolom a helyére.
– Ön átkozott élces, uram!
– Arra nekünk privilégiumunk van, lőcseieknek, Lengyel László királytól kaptuk.
– Majd én körülmetélem a kendtek privilégiumát.
– Akkor meg éppen pogányok leszünk.
– No, hát ha meg kell lenni benevolisatiónak, hát csak végezze az úr hamarosan, mert az én időm drága!
Hamar bizony!
– Tessék addig odakinn az őrszobában pipára gyújtani, amíg a comitivát megírom – mondá Alauda uram, s leült az íróasztalhoz, és beledugta pennáját a nagy ólomkalamárisba.
Aztán csak hamarosan!
De bizony azt tapasztalá Andernach lovag, hogy az egész utazásában a leghosszabb stációt a lőcsei bíró kalamárisától a névaláírásáig való távolság képezi.
Jó sötét este lett, amire Alauda uram a raportot elkészítette a katonai parancsnokhoz; az pedig ilyenkor már a Heinrich-házban ült, és bankot adott.
Már aztán csak kövesse meg magát Andernach lovag, ha abban az illúzióban él, hogy egy bankadó, olyankor, mikor nagy vesztés után a szerencse egyszerre megfordul, s kezdi regressírozni magát, akárki fia stafétájának a kedvéért otthagyja a székét és megretiráljon – az ütközet derekán!
Belleville lovag bizony el sem olvasta addig Alauda értesítését, amíg a bankját szét nem robbantották.
Akkor meg aztán elképzelhető, hogy milyen mérges volt. Végignézte a raportot. Gyanús embert fogtak. – Muszka kém; Rákóczi küldötte. Kedve lett volna rögtön főbe lövetni első fúriájában.
– Be kell csukni! Várjon a gézengúz!
Aztán mégis azt gondolta ki bosszújában, hogy azokat a tiszt urakat, akik legnagyobb szerencsében voltak, válogassa ki a zöld asztal mellől, hogy megalakítsa belőlük a haditörvényszéket, hogy azoknak is elrontsa a mulatságát. Azok könyörögtek, hogy csak „még egy osztást!”
Éjfél is itt volt már, mire fixumfertig ott ült a haditörvényszék, melynek minden tagja nagyon áhítozott vissza ahhoz a másik zöld asztalhoz, ahonnan elzavarták.
Andernach lovag reszketett már a dühtől, mikor az élet-halál felett bíráskodó tribunál elé bevezették. Nem is tett lakatot a szájára; hanem teljes májából lehordta az egész lőcsei hivatalos apparátust, mely a császári stafétákat kémek helyett elfogdossa.
Amint Andernach lovag a maga igazoló „docé”-it előmutatta, azok között a királyné által aláírt dekrétum ötpecsétes csomagját is, melyre kívül ez volt keresztbe írva: „Cito! cito! citissime! Ibi: ubi!”, hát akkor Belleville ezredes mindjárt átlátta, hogy Alauda uram itten nagy subscust ejtett; Andernach lovag valóban császári stafétavivő és nem orosz emissarius; aztán nincs is a kiejtésében semmi lengyeles; de meg a logikával is tökéletesen ellenkezik, hogy ha valaki kémnek jön be Lőcsére, itt körül se tekintsen, senkivel szót ne váltson, hanem sarkon fordulva, rögtön tovább hajtasson. Hisz ezt nem kellett volna galléron ragadni!
Ekkor aztán Alaudára lett dühös Belleville. Annak tulajdonította, hogy a landsknechtnél szerencsétlenségbe került: az az átkozott raport elfoglalta a figyelmét; szeleskedett, mikor a contenantiáját meg kellett volna őriznie.
– Ez impertinencia. Ez hivatali visszaélés! – harsogott az ezredes. – Kegyelmednek, kapitány úr, eklatáns elégtételt kell kapnia. Hol van az a bíró? Ide kell citálni, meg kell neki ünnepélyesen követni a lovag urat. Satisfactiót kell adni, fényeset, mikor egy civilista egy katonatisztet így compromittál; a porteépée becsületét fenn kell tartani a „digák” előtt.
Ezt valóban Andernach lovagnak is minden porcikája megkívánta. Tisztelet, becsület az államügyeknek; de a magánbecsület, s különösen a katonatiszti becsület még azoktól is megkívánja, hogy álljanak félre, és várjanak sorukra, míg teljes elégtétel fog adatni.
– Hívják ide a bírót!
A bíró pedig éjfél után két órakor már nincs ezen a világon, hanem a boldog álomvilág paradicsomkertjében osztja a parancsolatokat az instantiát hozó angyalkáknak; a kapuja is be van zárva. Amíg azt a kaput nagy dörömbözésre kinyitják; amíg a kapussal meg a belső drabanttal megértetik, hogy nem arról van szó, hogy tűz volna a városban, vagy az ellenség betört volna a „mészáros toronyba”; hanem hogy a colonellus úr parancsolja a bíró úrnak, hogy azonnal keljen fel, és menjen fel hozzá: idő telik abba. Ez megint egy kis jegyzékváltásra adott alkalmat. Alauda úr mint főbíró és mint minden álmából felvert ember, haragos volt, s azt üzente vissza az ezredesnek, hogy az ő lakása éppen annyi lépés az ezredeséhez, mint az ezredesé őhozzá. Hanem ezt a geometriai axiomát megcáfolta az a hajdú, aki kettőt lépett egy helyett, mikor másodszor is visszaloholt a bíróhoz azzal a kategorikus parancsolattal, hogy ha rögtön nem siet fel a haditörvényszék elé bíró uram, katonapikétet fognak érte küldeni, s muskéták között vitetik fel.
Ezzel mégiscsak kapacitálni hagyta magát Alauda, s felöltözve teljes hivatalos parádéba, lámpásvivő drabantjai kíséretében átvonult a főparancsnoki szállásra.
Ott aztán megkapta, ami dukált, a főparancsnok lehordta érdeme szerint; a többi tiszt urak secundáltak neki.
Alauda úr egész prosopopoeiával nekifohászkodott a maga mentsége előadásának, s elfoglalt állását kellő világításba helyezé. Előszedegetett tarisznyaszámra igazoló leveleket, melyekben őt a hamu alatt lappangó tűzre, a kiűzött kurucok titkos összeesküvésére figyelmeztetik, s ezekkel kapcsolatban a csalhatatlan bizonyítékait az orosz beavatkozásnak; mikor már két óra hosszat beszélt és magyarázott, Andernach lovag az Isten szerelmére is kérte, hogy hagyja már abba: elhiszi neki, hogy kötelessége szerint cselekedett, nem kíván több bizonyítékot; inkább ő kér bocsánatot Alauda uramtól; csak eressze már az útjára!
De biz azt Alauda uram aztán el nem hagyta vetetni magától, hogy a hivatalos buzgalmában elkövetett sértésért megkövető ünnepélyes bocsánatkéréssel ne szolgáltasson teljes elégtételt egy ok nélkül megsértett lovag úrnak; s tette ezt a megkövetést az elokvenciának oly tetézett mértékével, az ornata syntaxisnak és a poétai hasonlatoknak, nemkülönben a klasszikusokból szedett citátumoknak oly conglomerálásával, hogy annak éppen a hajnali harangszó vetette végét.
– Phüh! – fújt nagyot Andernach lovag, aki jobban ki volt fáradva a hallgatásban, mint Alauda uram a beszélésben, az óráját előrántva a zsebéből – én ugyan teljes satisfactiót kaptam; de teljes tizenegy órát elvesztettem az úti időmből.
No, hogy teljes tizenkét óra legyen belőle: még arról is gondoskodott Alauda uram.
A bocsánatkérés után ugyanis kezet szorítván egymással az akaratán kívül sértő és a sértett fél, a barátságos hangulatnak kelle felváltani a törvényszéki szigor tenorát.
– De mármost el nem bocsátom ám kegyelmed addig, amíg a kibékülés poharát együtt meg nem isszuk. Úgysem früstükölt még a kapitány úr.
De bizony nem is vacsorált a lovag. A természet is követelte a magáét. Belleville és tiszttársai is körülfogták, hogy de bizony, ha már ennyit késett, még egy kis félórai ráadás nem a világ; a kocsija úgysincs befogva, a lovakat bekötötték az istállóba; amíg azokat előhozzák, addig egy kvaterkára nem árt lemenni a lőcsei híres városházpincébe.
Ha pedig egyszer már odalenn van az ember, tiszta vétek volna, ha sorba nem kóstolná az apostolok neveit viselő hírhedett hordókat. Mire Andernach lovag előkerült a városháza pincéjéből, már jó világos volt.
Alauda uramnak sikerült éppen tizenkét órai haladékot kiszédelegni Korponayné számára a versenytársa felett.
És Andernach lovag még mindig nem tudta, hogy honnan fázik.
Pedig minden napra volt gondoskodva a számára valami új meg új meglepetésről.
Sirokánál a mély hegyi utat a falu végi vendéglő előtt egészen elzárva találta fenyőszálakat szállító pemákoktól, akik miatt nem tudott a hintajával odább hatolni. A pemákok minden áron annak az asszonyságnak az urát akarták benne feltalálni, aki egy nappal előbb ezeket a fenyőket megvásárolta tőlük s elrendelte, hogy a sirokai szoros útnál várjanak az utána jövő férjére, aki azokat ki fogja fizetni; adott rá nekik felpénzt, öt aranyat; de a pemákok még tízet követeltek, s nem akarták odább ereszteni a lovagot, amíg a fenyőiket át nem veszi. Utoljára is, hogy bíró elé ne vigyék, kifizette a fenyők árát, s csak úgy tudott megszabadulni.
Eperjesnél egy egész sereg mindenféle falusi ember várta egész csődülettel, akik között valaki elterjesztette azt a hírt, hogy ő az a császári biztos, aki azért járja be a vidéket, hogy a hadjárat alatt okozott pusztításokat összeírja és kifizesse; körülfogták a kocsiját, telerakták instantiákkal, s majdhogy széjjel nem szedték a keserves rimánkodásaikkal, s ez a mulatság tartott rá nézve egész Kassáig, megújulva minden faluban, ahol csak lovat váltani megállt.
Itt már kezdett olyasmit sejteni, hogy őelőtte aligha nem fut valaki, mint az ichneumon a krokodil előtt, aki fellármázza a világot.
Kassa alá érve pedig az a nagy tisztesség érte, hogy az egész katolikus népség a papsággal és a templomi zászlókkal az élén kijött eléje, és elállta az útját. Kapott egy üdvözlő szónoklatot az egyik paptól, egy historico-theologico archaeologiai értekezést a másodiktól, hosszúakat természetesen, s mikor aztán a türelméből kihozva, rájuk rivallt, hogy mi a kék csodát akarnak tőle, akkor sült ki, hogy a kassai székesegyházat féltik tőle, amit csak most kaptak vissza a protestánsoktól; az a híre, hogy a békekötéskor ezt ismét vissza akarják adni azoknak, hát az ellen jöttek protestálni, minthogy az őrá van bízva. De bizonyára be sem eresztik Kassára, ha ezt a dekrétumot hozza magával. Andernach lovagnak ünnepélyes esküt kellett letenni a kapun kívül, hogy semmi ilyen dekrétumot nem hoz magával. Akkor azután processzióval kísérték végig a városon – lépésben, kantárszáron vezetve a lovait kétfelől.
Most már mégis kezdett élni a gyanúperrel, hogy az ő útjában talán nem is egészen maguktól teremnek ezek a válogatott galibák.
Annyit már kitudott, hogy Bécstől elkezdve az egész úton végig egy skarlátszínű hintó jár előtte, amiben egy asszonyság utazik, aki bőséges borravalókat osztogat, s ahol megszáll, ilyen cifra híreket terjeszt az utána jövőről.
Amint Kassán alul Németinél a Hernádon át kanyarodik az út, ott már kezdődik az áldott búzatermő fekete föld; nagyon jó föld az, csak utazásra rossz – tavaszi időben; itt már kezdődik az előnye a könnyű csézának a nehéz úti hintó felett. – Mikor Andernach lovag Tokaj alá megérkezett, ott ismét meg kellett pihennie, mert az innenső parton nem talált semmiféle járművet; dereglyék, csónakok, halászladikok mind a túlsó oldalon voltak; a repülő hídnak a kompja is ott vesztegelt a rakamazi révben. Azt mondták, hogy elszakadt a vontató kötele. Alkalmasint újat készítenek helyette, mert napestig sem jön vissza a hídlás; a tokaji révben már egymás hátán van a sok szekér, ami át szeretne menni a Tiszán.
Egy-egy súgva elejtett szóból azt veszi ki Andernach lovag, hogy egy császári hadtest érkezését várják Tokaj alá, mely átkelendő a Tiszán, azért van odaát minden vízi jármű. Hát ezt ugyan ki híresztelhette el?
Egy vigasztalása azonban volt a kényszerített pihenés alatt: az, hogy a rakamazi révfogadó kapuja előtt ott látta vesztegelni azt a bizonyos skarlátszínű hintót, amely őt előtte futtában üldözi (ami valóságos ellentmondás az összeállításban).
„Aha! Annak bizonyosan valami porcikája eltörött; kovácsok forgolódnak körülötte; azt tatarozzák. Most már majd csak megtudjuk, hogy ki ül benne, s mit visz olyan nagy sietve?”
Végre hát a repülő híd kötele is elkészült, a hídlás átvádolt az innenső partra. Andernach lovag, hivatalos tekintélyének egész erőhatalmát felhasználva, szerencsésen kieszközölte, hogy az ő csézáját is begurítsák a kompba; így aztán Neptun segítségével valahogy csak átjutott a kívánt révpartra.
Amint a három lovát befogták a csézája elé, egyenesen a révfogadóhoz hajtatott, ahol a vörös hintó állt kinn a szabadban. Két kovácslegény kalapált rajta kegyetlenül.
– Héj, ayafiak! – szólt Andernach lovag, elővéve a magyar nyelv tudományát. – Kinek a hintaja ez?
A kovácslegények egymás között szarka nyelven beszéltek, azon felelt az egyik a kérdezőnek vissza:
– „Ergeb kérgédirgi kurgutyarga bárgánjarga.”
A lovag nagyot bámult rá: hisz ezek tatárul beszélnek. Pedig azt teszi az, ha a szarkacsergést kivesszük belőle, hogy „Eb kérdi, kutya bánja!”
Bement a vendéglőbe, s előzaklatta a fogadóst. – Ki annak a hintónak a gazdája odakinn?
Az sokáig nem akarta megérteni, hogy miről van szó? Előbb beszélt neki egy lengyel úrról, aki borokat vásárolni megy a Nyírbe (!), azután egy gazdag zsidó kereskedő jutott neki az eszébe, aki sertéseket vásárol, majd meg egy matyó fuvaros, aki sót szállított Pestre, s most visszatéret diákokat visz Debrecenbe. Míg egyszer aztán egyenesen azzal a kérdéssel szorítá a falhoz a lovag, hogy „Hát az az asszonyság, aki ezen a vörös hintón jött?”
– Úgy? Az a vörös hintó. Hát annak bizony eltörött a hátulsó rugója, aztán meg a ferhécének elveszett a muttedlije; a kerékagya puskájának megtágult az egzergaziája…
– Nem bánom én, akármi történt a hintóval, de hol van az asszonyság, aki rajta utazott? Azt nekem látnom kell.
– Hát akkor csak vegye elő az úr a perspektíváját, ha van, s úgy nézzen utána, mert az még tegnap elutazott a frajjával együtt.
– A hintaja nélkül?
– Hát ki a bolond indulna neki hintóval a Nyírnek, földárja idején, mikor ekhós szekéren jár minden okos ember.
Ezzel Andernach lovag is okosabb lett. Az őt megelőző rejtélyes útitárs megrovott előéletű piros hintaját otthagyta a parton, hogy az utána érkezővel elhitesse ottrekedését; bizonyosan ő híresztelte el a császári ármádia közeledését is, s fogadni lehet rá, hogy a repülő híd bajának is ő volt a mestere. Azalatt pedig maga felült egy könnyű, ekhós tetejű szekérre, s jól elhajtatott előre.
Most már kétségtelen volt Andernach lovag előtt, hogy az a valaki az ő általa vitt dekrétum megérkeztét akarja megelőzni. Anderuach lovag is elővette hát egész férfiúi erélyét, s hozzáfogott a komoly versenyhez az asszonyi furfang ellenében.
Ő is otthagyta a rakamazi révfogadóban a csézáját, hátas lovat rekvirált, nyereg és lószerszám készen volt nála minden eshetőségre, az okiratait a nyeregkápába tette, kulaccsal, úti elemózsiával ellátta magát két napra, s akkor aztán nekiindult lóháton versenyt futtatni az előrekapott asszonnyal.
