XXX. FEJEZET • A hajporos hölgy – A kaszált rend a majthényi pusztán
XXX. FEJEZET • A hajporos hölgy – A kaszált rend a majthényi pusztán
Andernach lovag Illésházy magyarországi korlátnoknak a legbizalmasabb embere volt, tehát nemcsak azt tudta jól, hogy mit tartalmaz az általa nagy sietséggel küldött levél, hanem arról is értesülve volt, hogy ennek minő fordulatot kell okozni a két ország történetében. A háborút folytatni fogják, ami most már nem végződhetik másként, mint a kurucok teljes leveretésével. Az egész kuruc hadsereg nem tesz már többet tizenháromezer lovasnál, a gyalogság a várakba bezárva vagy kapituláció alatt, a maradvánnyal könnyű lesz elbánni. S akkor aztán prédára esik mindene a legyőzöttnek: („vae victis!”) ingóbingója, még a hazája is. A hívek meglépesednek!
Nagyon szépen ki volt ez a terv főzve.
Magának Andernach lovagnak is kilátása volt bizonyosan valami bitang dominiumocskára vagy talán egy egész mezővárosra, olyanformára, mint Hódmezővásárhely vagy Szarvas, vagy legalábbis egy olyan falura, mint Békéscsaba (akkor még falu volt tízezer lakossal).
És mindezeket a szép légvárakat, légkastélyokat, légfalvakat ellopta a „du verfluchter” Pintye Gregor.
Életében sokat rabolt ez a hírhedett haramiavezér, de még ekkora zsákmánylást nem követett el, mint most. Aztán ezúttal is úgy tett, mint hajdanában, hogy mikor egy kereskedőkaravánt kifosztott, az elrablott posztót kiosztotta a szegényparasztok között, rőf hiányában egyik fától a másikig mérve a sing hosszát.
Andernach lovag sorba bámult a nevető arcokon. No, ilyen nyíltnak nem képzelte ezt a társaságot, minden embernek beleláthatott a szájába, úgy kacagtak körülötte. Talán nem kacagnának, ha megmondaná nekik, hogy ami abban a levélborítékban volt, az a császár halálhíre! – De hátha éppen azért kacagnak, mert tudják már, és fel vannak rá szabadítva, hogy mégse tudják? Itt a talány!
Nem előzhette-e őt meg mégis valaki? Az a bivalyos szekéren hátrahagyott hölgy csakugyan egy személy-e azzal, aki Bécstől Domahidáig ővele versenyt futtatott?
Egyszerre megakadt a szeme egy arcon a társaságban, melyre nem ragadt el a nevetés.
Több hölgy is volt jelen a teremben (a nádor kíséretéhez tartozó főurak nejei talán vagy olyan hölgyek, akiket a nádor közbenjárására használt föl a királypártiak s a kurucok között) nemzeti viseletben vagy divat szerint öltözve. Azok között volt egy magas, karcsú alak, széles abroncsszoknyában, bouffantsokkal, szalüppel, toronymagas frizurával, a haja fehérre beporozva, az arca etikettszabály szerint kifestve, s a szokásos szépséglegyecskékkel ellátva, szemöldei és szempillái feketék (lehet, hogy kínai tustól azok), könyökig meztelen karjai, a recés kesztyűn keresztül villogó alabástromfehérek, s kezének ujjai, amiket a félkesztyű fedetlen hagy, azzal az előkelő finomsággal bírnak, ami ritka adomány; szép arc, termet, mindennapi jelenet, de egy szép kéz tünemény.
S ez az egy nő nem nevet Andernach lovag tréfás helyzetén. Mikor a Pintye Gregor képmása kézről kézre jár, ő is átveszi azt azokkal a visszahajló végű, rózsaszínbe játszó ujjaival, s azt kérdi a mellette álló dámától hideg ábrázattal:
– Qu’est que cela? C’est drôle!
– Pokolra szekerezzek – dörmögé Andernach lovag –, ha ez a hölgy nekem a múlt este paprikás csirkét nem készített. Ezek a rózsaszínű, hátrahajló ujjak! Nagyon megnéztem őket, mikor a galuskát szaggatta a főzőkanállal.
A márványarcú hölgy azonban őt figyelmére sem méltatta; úgy látszik, neki volt valami komoly oka, hogy részt ne vegyen az általános derültségben. Instans nő volt! Kiderült abból, hogy amint a kacajvihar egy kissé lecsillapodott, elegáns lengéssel odalebbent a nádor elé, szép kiejtésű franciasággal ajánlva még egyszer az ügyet őmagassága kegyelmébe.
A nádor kezet nyújtott a folyamodó hölgynek, s igen meleg hangon biztosítá őt kérelmének teljesítése felől. Számolhat a leghatározottabb pártfogására. – És azután egész a terem ajtajáig kísérte őt, s méltóságos asszonynak címezte.
– Azért mégis ketten együtt törtük mi el tegnap a paprikás csirkének a sarkantyúját – gondolá Andernach lovag. – Furfangos tréfa biz ez – mondá aztán a nádorhoz fordulva. – Bizonyosan tudom, hogy hol tették meg rajtam ezt az elcsempészést a hozott levélnek, engedjen magasságod pár napi haladékot nekem, hogy utánajárhassak, s az elcserélt iratot visszakeríthessem.
A nádor egész jóakaratú komolysággal biztosítá a lovagot, hogy türelmesen fogja várni az elveszett levél előtüntetését.
Andernach lovag sietett búcsút venni. Kinn a várakozó teremben megkérdezte a nádor kamarásától, hogy ki volt az a szép hölgy, aki éppen most eltávozott.
Megmondták neki a nevét és állását: „Korponay Jánosné, született Garamszeghi Ghéczy Juliánna, kuruc főstrázsamester hitvese”.
Most azután még jobban meg volt confundálva a lovag.
Ha ez a kuruc alvezér asszonya: akkor mit keresett volna Bécsben? S ha nem onnan jött, hogyan tudhatott volna valamit arról, hogy ő mit hoz Bécsből magával?
A legegyenesebb mód lett volna erre a kérdésre választ kapni, ha felkeresi Korponaynét, és kiveszi belőle ezt a titkot. Csak éppen újra kellene eqnipálnia magát, mert ilyen sárosan, szurtosan, mint staféta, prezentálhatja magát valaki a nádornál, de nem tehet látogatást egy elegáns úrhölgynél. – Görög bolt van Szathmáron elég, ahol kész öltözeteket árulnak. (Bizonyosan Korponayné is onnan kölcsönözte a divatöltönyét.) Hanem ezalatt elszalaszt valami más sakkfigurát, ez a bivalyos szekéren utazó hölgy.
Ez okvetlenül azonos azzal a rejtélyes személlyel, aki Bécstől elkezdve, az egész úton őelőtte futott, akadályokat rakva mindenütt az ő útján keresztül. Ezzel neki találkoznia kell, mielőtt Szahtmár-Németibe érkezhetnék, még az úton.
Sietett új lovat vásárolni, s amint az nyereg alatt volt, felkapott rá, s visszaügetett azon az úton, amit nemrég megtett.
Az ekhós szekeret csakugyan megtalálta még az Ecsedi-láp szélén. A nap forrón sütött, a bivalyokat csípte a légy, belefeküdtek a pocsolyába, csak az orruk látszott ki belőle; semmi ösztökélés ki nem bírta őket onnan mozdítani.
Az ekhós szekér kinn állt a parton, a zsombékok között, ahová ezt a béresek kivontatták, amíg a bivalyoknak méltóztatik a fürdést megelégelni, s a hivatalos órát újra megtartani. Az úrhölgy ott ült az ernyő alatt, körös-körül tocsogó sömlyék volt, csak úgy ugráltak a ló lábai elől a békák mindenfelé, amint Andernach lovag odaléptetett hozzá.
A lovag azt gondolta, hogy no most mégiscsak a kezében tartja egy fonalát annak a gubancnak, amibe belekeveredett. Belékötött a menekülésre képtelen holgybe.
– Legalázatosabb szolgája, asszonyom! Nem Korponayné asszonysághoz van szerencsém?
A lovag nagyon csalafinta akart lenni, azt gondolta, hogy erre a névre majd valamiképpen reflektálni fog az a delnő.
Csakhogy Krisztina már akkor kijárta Juliánnának az iskoláját, be volt tanítva minden eshetőségre.
Aki csak hazudni tud, az nem tud hazudni, de aki az igazsággal tudja keverni a hazugságot, aztán hol alatta, hol mellette elsurranni, ez bírja az igazi tudományt.
– Nem, kapitány úr! – felelt Krisztina, a fátyolát hátravetve, hogy az arca még őszintébb legyen. – En Blumevitz császári királyi ezredes felesége vagyok.
– Tisztelem, úrasszonyom. Én pedig Andernach lovag cs. kir. kapitány vagyok, én Korponayné Jánosné asszonyságot keresem, akinek igen fontos üzenetet kellene átadnom.
– Hát csak keresse, kapitány úr. A lovag nem tágított:
– Ezer bocsánat, úrasszonyom! Nem asszonyságod volt az, aki Bécstől kezdve folyvást előttem utazott, egész a Tiszáig, egy karmazsinpiros hintón?
– De én voltam az.
– Ugyan örülök, hogy van szerencsém megismerkedhetni asszonyságoddal. Nem mondhatná meg nekem, miért igyekezett engem oly halálos sietséggel megelőzni?
– Őszintén megmondom, kapitány úr. Én azért mentem fel Bécsbe, hogy őfelségénél szerencsétlen atyámért könyörögjek, aki fej- és vagyonvesztésre van ítélve, talán nevéről ismeri kegyelmed, Fabriczius lőcsei főbíró. Kegyelmet kértem a számára. Rémületemre azt a hírt kellett meghallanom, hogy a császár hirtelen meghalt. Ekkor az a gondolatom támadt, hogy lesiessek Pálffy bánhoz, aki a felség teljhatalmazottja, s tőle kérjem az atyám számára a kegyelmet, akinek ezt megadni egész addig hatalma van, amíg vissza nem hívják. Ezért akartam a kapitány urat megelőzni, mert azt hittem, hogy kegyelmed hozza Pálffy bánnak a visszahívó dekrétumot. Sajnos, hogy mégis megelőzött kegyelmed, s ezzel szegény atyámnak az ügye veszve van.
Kriszitina szemében két könnycsepp ragyogott. A könny egészen igaz volt, hanem az alapjául szolgáló indok nem volt az. S Andernach lovagot megcsalták a könnyek.
– Ne keseregjen, úrasszonyom. Semmi sincs elvesztve a kegyelmed részéről. Mehet egész csendességgel a bivalyfogatán Szathmárig, én nem hoztam Pálffy bánnak semmiféle visszahívó dekrétumot. Hanem elhoztam neki a Pintye Gregor figuráját.
Krisztina arcán az az őszinte, tudatlan elbámulás látszott e név hallatára, ami kétségtelenné tette, hogy ő sem a névről, sem annak a viselőjéről nem tud semmit. Arután pedig rögtön az eltitkolhatatlan öröm ragyogyása látszott rajta, egész hévvel kérdezé: „Hát nem hozta kegyelmed a visszahívó dekrétumot?”
– Nem ám.
– Menjünk, emberek, menjünk! – kiálta Krisztina a heverő hadnak. Sem ember, sem bivaly nem akart mozdulni.
Azzal Andernach lovag udvariasan üdvözölte a hölgyet, s megfordította a lovát – a vármegye gátja felé.
Újra meg kellett tennie az utat azon az elátkozott sártöltésen keresztül.
Megint este lett, mire a domahidai csárdához elvergődött.
Ezúttal bevezette a lovát a pitvarba, s odakötötte a kantárját az ajtókilincshez.
A fogadására természetesen nem jött elő senki.
A fogadósnak dolga volt odabent, dohányt vágott a hosszú asztalon egy kettétört fringiával, s tudomást sem igen vett a belépő vendégről.
– Jó napot, kocsmáros! – köszönte be a lovag.
– Ha jó, edd meg! – dörmögé a bajusza közül a vendéglős.
– Megint itt vagyok ám.
– Bánja a ménkü.
– Hát nem ismer tán kend?
– Ismeri a ménkü.
– Én vagyok az a vendég, aki tegnap itt hált!
– Vendég? Ezer vendég hál énnálam naponta, mit tudom én, melyik a kesely, melyik a fakó?
– De arra csak emlékezhetnék kend, hogy én vettem kendtől tegnap egy rémonda lovat ötven aranyért.
Már erre a szóra csak kinézett a kocsmáros onnan a süveg karimája alól a félszemével.
– Hát talán visszahozta az úr a lovat, hogy most meg én vegyem meg?
– Hoztam a gutát. Eladtam én azt még Szathmárban.
– A lócsiszárnak?
– Dehogy a lócsiszárnak, cserzővargának.
– No, az jól járt vele, mert több volt azon a bőr, mint más lovon.
– Nem azért jöttem én vissza, hanem a kend feleségével szeretnék beszélni.
– Az én feleségemmel? Ha csak ez a kívánsága az úrnak, hát az megtörténhetik íziben. Hej Dorka, te! Gyere csak be! A kapitány úr akar veled enyelegni.
Erre a hívásra csak beállít a terembe az a vén banya, aki egészen hozzá illő párja volt a kocsmárosnak.
– Tessék vele diskurálni. Akár magukra hagyom.
– Mi a csoda ez? Hát ez a kend felesége?
– Fájdalom, hogy az! Mégpedig ötvenhárom esztendő óta.
– De hiszen nem az volt a tegnapi, hanem egy szép, fiatal, karcsú termetű, kökényszemű, sáfrányhajú menyecske volt, aki itt danolt, sütött-főzött, nekem tokaji bort töltögetett.
Erre a szóra a kocsmáros azzal felelt, hogy öklébe szorította a dohányvágó félkardot, s megfenyegette vele a vénasszonyt, olyan haragos pofával, amiből kirítt a félelem, s mérgesen dörmögé:
– Heh! Te fertelmes gonosz csont! Már megint gonoszban törted a fejedet! No megállj! Feladlak a törvényszéknek, csak bekerüljek Szathmárba!
– De nem erről a vén banyáról beszélek én! – szólt türelmét vesztve Andernach. – Hisz ezzel csak annyi dolgom volt, hogy neki adtam oda a nyergemet meg a kantáromat, hogy tisztogassa meg.
– Ahun van ni! – kiálta fel erre méltatlankodva a fogadós, s ledobta az asztalra a félkardot. – Kegyelmed maga hát akkor a hibás! Minek az ilyen asszonynak nyerget meg kantárt adni a kezébe? Micsoda rettenetes nagy hiba volt ez már!
Aközben forogtak a szemei, hányta magára a keresztet, s dörmögött olyasmit, hogy „Tüske a talpad alá!”
Andernach lovag nem értette a dolgot.
– No, hát mi lesz már?
– Ni, hogy keresztbe állnak már a szemei! – dörmögé a kocsmáros, s úgy reszketett, majd a hideg rázta.
Az igaz, hogy a vénasszony csúnyául tudott kancsalítani, az ember sohasem tudta, hogy melyik szemével néz rá?
– Hát hallja az úr – suttogá a kocsmáros –, megmondom az igazat, de adjon rá parolát, hogy nem mondja odább, egy teremtett léleknek sem.
– No, parolát adok rá.
Andernach lovag odanyújtá a kezét a vendéglősnek, az a mutatóujjával előbb egy karikát rajzolt a tenyerébe, s azután belecsapott csattanósan. Ezt úgy hívják, hogy „karikás parola”, ez a rajzolt kör képviseli a L. S.-t (Locus Sigilli).
– Mármost hát megmondom igazán. Ez az én feleségem boszorkány, valóságos céhbeli boszorkány, azoknak is a kapitánya. Ha ennek este, gyertyagyújtás után kantár meg nyereg akad a kezébe, akinek azt a nyakába veti, a hátára dobja, abból repülő ló lesz egyszeribe, de hogyha embert vagy kutyát, disznót nem kap, amin legörömestebb nyargal, hát akár egy üres hordót is felkantároz, az is elrepül vele, csak azt mondja: hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok! Egy fütty alatt ott terem a Szent Gellért hegyen, elhozza magával a bűbájos írt, amivel aztán ha bekente magát, egyszerre átváltozik csodálatos szép tündérré, az ember azt hinné, hogy farsangi új menyecske. Kegyelmed is így botlott rajta keresztül, köszönje a szenteknek, hogy meg nem ütötte benne a bokáját, szép szerével megszabadult.
– Dehogy szabadultam! Inkább nagyon is rajtavesztettem. Elbolondított a danolásával, leitatott a máslással!
– Danolással? Az bizony, hollókárogással! Máslással? De bizony nyíri karcossal! Nem alszik el ettől ember. Halottnak beadják, felébred tőle, olyan savanyú. Boszorkányság volt az. A csonka hegyről hozta, ahol a boszorkányok pincéje van.
– Bánom is én, akárhonnan hozta! Hanem az én tarisznyámból kilopta a levelet, amit Bécsből hoztam. Egy drága írást, amire nagy szükségem van Szathmáron.
– Micsoda?! – kiálta fel a kocsmáros, kétfelé törülve a bajuszát. – Azt mondja az úr, hogy meglopták? Az én házamban? Tudja meg az úr, hogy én nemesember vagyok. Bocskai nemese! Engem ne merjen dehonesztálni. Az én házamnál soha egy gombostűt el nem loptak.
(Gombostűt az igaz, hogy nem.)
– Hát a lószerszámom! – kiáltá mérgesen a lovag.
– Azt sem lopták el! Minek adta az úr a boszorkány kezébe: Dorka te, Dorka! Becsüld meg magad! Szépen kérlek. A Herkópáter nevére! Hozd vissza a lovag úrnak a készségét. Ne bolondozz!
A vén banya bebújt a kályhalyukba, ott kaparászott, csörömpölt, s aztán csak előbújt megint, az eltűnt nyerget és kantárt hozva nyalábban. Odadobta a padra.
A lovag bámulva ismert rá az elveszett holmijára. A pisztolyai is ott voltak a nyeregkápában, csak az egyikén volt a kakas felhúzva.
(Ezt bizonyosan visszaküldte Korponayné a vezető legény által, aki a mocsári úton került előre.)
– Ez hát megkerült volna – dörmögé a lovag –, mármost bárcsak a levelem is előkerülne, adnék érte kemény száz tallérokat, aki visszaadná!
– Száz tallér! A császár levele volt – kérdé a kocsmáros. – (A száz tallér megint nagyot rendített a pártállásán.) Milyen volt az a levél?
– Öt pecsét volt rajta a császári sassal, de hisz a boríték nem is veszett el, a pecsétek is mind rajta maradtak, hanem a belét vették ki, s mást tettek helyébe.
– No, ez már boszorkányság volt! – monda fogvacogással a kocsmáros. – Ehhez tudnak a boszorkányok. Még a gyerekeket is kicserélik, mikor a bábaasszony keresztelni viszi, a maguk porontyát odaváltják a selyemtakaró alá, az úrfit meg eladják a cigányoknak. Hova tetted, te gonosz csont, a császár levelét? Add elő mindjárt, vagy négyfelé hasítlak!
(Ellenben a kályháig retirált féltében a gazda.)
– Nem láttam semmit… – dörmögé a vén banya, leülve a rokka mellé, s rákezdve a csepűfonást.
– Valld meg mindjárt, hogy mit dugtál a levél helyébe, vagy ciherre teszlek, hamuvá égetlek!
– Nem tettem semmit! – motyogá az anyóka, térdéig görbítve a lesunyt fejét.
– Dehogynem! – allegált a lovag. – Azt az átkozott zsivány figuráját tette a helyébe, azt húzta ki a borítékból a Pálffy bán, mikor felvágta a pecsétet rajta.
– Micsoda zsiványét? – kérdé meghőkölve a vendéglős.
– No, hát azét a híres rablóét, a Pintye Gregorét, ami ide volt a benyíló ajtajára szegezve.
(A benyíló ajtaja akkor éppen befelé volt tárva.)
– Azt a verses képet innen az ajtóról? – kérdé a gazda.
– Hát persze, hogy azt az ebszülöttét!
Most már még a süvegét is lekapta a fejéről a gazda, úgy hányta magára a keresztet.
– Szent Habakuk, ne hagyj magamra! – s aztán lábhegyen settenkedve lopódzott a benyílóig, a befelé tárt ajtót kihúzta, s odamutatott, babonás borzalommal. – Nézze a lovag úr, hiszen most is itt van.
A biz oda volt kiszegezve most is, az a bizonyos Pintye Gregor, azokkal a szép versekkel, amiket valami falusi poéta esztergált.
A lovag bámultában leült a padra, rámeresztett szemekkel.
– Du verfluchter Kerl!
(Persze, hogy ez is azon az úton került vissza, amin a lószerszám, a lovagot megelőzve.)
Most már csakugyan szentül hitte, hogy boszorkányság van a dologban.
– Mármost hát köttesse be kend a lovamat az istállóba, éjszakára mégiscsak itt kell maradnom ebben a boszorkányos hajlékban. Szólítsa a menyecske leányát.
– Tercsa te, jer elő! Készíts jó vacsorát.
Még az a halovány reménysége volt a lovagnak, hogy talán ettől a menyecskétől tudhat ki valamit, hogy ki volt az a tegnapi „cifra asszony”, akivel ő olyan jól mulatott volna, ha el nem aludt volna, hanem a Tercsa, ha a fejét lefűrészelik, sem emlékezik másra, mint az „édes szülémre”, az pedig tegnap sem volt se szebb, se fiatalabb, mint ma.
– Így van ám az – magyarázá a gazda, tudós jártassággal –, hogy ezek a gonosz boszorkányok úgy tudják magukat elváltoztatni, hogy csak az látja őket bűbájos cifra asszonynak, akinek a szemeit megbabonázták, a többi meg mind csak ilyen toprongyos vén csoroszlyát lát maga előtt, la.
Ehhez aztán a Tercsa is tódított, amennyit csak tudott, s a vacsoránál úgy jól tartották Andernach lovagot paprikás bürgével meg boszorkányhistóriákkal, hogy annak a szája égett, a háta meg fázott.
A vén Dorka pedig hallgatta mindezt csendesen, s mekegtette egyformán a kecskerokkát; a fekete kandúr ott dorombolt mellette a kályhapadkán.
Mikor aztán lefektették a lovagot a dunnaverembe, s rácsukták a benyíló ajtaját, akkor összefogóztak mind a hárman: a gazda, meg a leánya, meg a vén Dorka, s úgy táncolták hármasban a kalamajkát.
Andernach lovag komolyan elhihette a boszorkányhistóriát, mert ő jó nevelésben részesült a vorarlbergi minoriták kolostorában, de ezek itt cudar, hitetlen eretnekek, akik nem hisznek semmit, még boszorkányokat sem.
Másnap reggelig ráért a lovag álmodni róla, hogy mit tegyen mármost, merrefelé fordítsa a lova fejét? Elég diplomáciai jártassága volt felfoghatni a fatális helyzetet, amit a dekrétum elvesztésével okozott. Hazamenni Bécsbe s megint visszatérni, kétheti időveszteség. Azalatt Pálffy és Károlyi azt tehetik, amit akarnak. A bivalyos szekér is megérkezett ezóta, s Blumevitzné tudatta az urakkal, hogy a császár meghalt. Hivatalos tudomást azonban erről Pálffy nem kénytelen venni, s az időhaladék az ő szövetségese.
Már kora hajnalban sietett nyergeltetni a lovag, azzal a szándékkal, hogy mégis visszatér Szathmárba, és élőszóval mondja meg a bánnak, hogy az uralkodó egy hét óta nincs az élők között.
Amint azonban a vármegye gátjáig jutott, ott nagy népcsődület állította meg; száz meg száz szekér, tízszer annyi paraszt, egy egész ezred granicsár. A szekerek meg voltak rakva rőzsekötegekkel, nádkévékkel. Lárma, kiabálás volt elég. Lovas szerezsánok segítettek a zűrzavart szaporítani.
Andernach lovag nem bírt közöttük előrehatolni.
Nagy nehezen akadt egy granicsár őrnagyra, aki tudott németül. Attól megtudta, hogy nem szabad neki a vármegye gátján keresztülmenni. A bán parancsolta, hogy két nap alatt az egész gát, amilyen hosszú, járhatóvá legyen téve, mert az egész császári hadseregnek, ami a Kraszna túlsó oldalán áll, át kell rajta jönni Nagy-Károlyba. Addig pedig senkit a gátra ráereszteni nem szabad.
Ennek az intézkedésnek az okát aztán könnyű volt Andernach lovagnak, a politikai helyzettel való ismeretsége mellett, kihüvelyezni.
A királyi teljhatalmazott, Pálffy bán és Rákóczi meghatalmazott fővezére, Károlyi Sándor, addig az alkudozások alatt, a seregeikkel együtt farkasszemet néztek egymással, ha az alkudozás félbeszakad, a verekedésre azonnal készek. Ha Pálffy most a Kraszna jobb partjára átvonul a seregével egész Nagy-Károlyig, ez azt jelenti, hogy a két meghatalmazott már megkötötte és aláírta a békét, s most már csak a befejezési parádéja következik a hosszú háborúnak. – A kurucok kevély népek: nem akarják letenni a fegyvert a csatarendben álló ellenség tábora előtt. – Ezért küldi át a seregét az Ecsedi-láp túlsó oldalára a bán.
De még egyéb oka is volt annak, amit Andernach nem tudhatott.
Rákóczi Ferenc odakinn Lengyelországban éppen olyan gyorsan értesült I. József haláláról, s ő is azonnal gyorsfutárt indított Károlyihoz, azzal a paranccsal, hogy a fővezér rögtön szakítsa félbe az alkudozásokat, s készüljön a had folytatására. Ha nincs király, nincs kivel egyezkedni.
A fejedelem futárja Korponay János volt.
Ápril 17-én halt meg József király.
Betegségének súlyos fordulata előtt az özvegy császárnénak és a miniszterének megküldé írásban azon végóhajtását: hogy ha ő meghal is, Magyarországot kibékítsék; a nemzettel és Rákóczival igazságos békét kössenek, Wratislaw és Savojai Eugen csak az uralkodó végakaratát teljesítsék annak halála után. A becsület az ő részükön volt. A fondorkodás a Bécsben lakó magyar főuraktól származott. Ezúttal a becsületes emberek csaltak. Szabad volt nekik: kötelességük volt.
Ápril 24-én érkezett meg Korponay Jánosné a bán főhadiszállására a király halálhírével és a visszahívó dekrétummal. Nem lett az elsikkasztva; eljutott oda, ahova küldve volt. Juliánna átadta azt Pálffy bánnak. Abból megértheté a főúr, hogy felhatalmazása vissza lett vonva; helyette Cusani tábornok lett kinevezve a császári hadsereg vezérévé; őt magát Bécsbe hívják: a békealkudozásnak vége.
Pálffy bán a zsebébe dugta a visszahívó parancsot, s rögtön futtatá a megbízottját a kuruc táborba Károlyi Sándorhoz, azzal az üzenettel, hogy ő kész aláírni azt a békeokmányt, amit együtt szerkesztettek. Károlyi jöjjön a seregével Szathmárra; ő a császári sereggel Nagy-Károlyig fog előle visszahúzódni.
Azt is tudatta Károlyival, hogy mit kapott Bécsből.
A két fővezér átlátta, hogy itt egy napot sem szabad elveszteni. Éppen ezen módon dugta el a tarsolyába Károlyi Sándor a fejedelemnek ápril 19-én Kukizovból kelt levelét, melyben Rákóczi a békekötés halogatására ösztönzi, s Husztra hívja össze az országgyűlést. Még akkor nem tudhatta a király halálát.
Ápril 27-én érkezett meg Korponay János Rákóczinak azzal a levelével, amit már a király halálhírének vétele után írt. Nagy kerülőt kellett tennie a máramarosi hegyi utakon keresztül. Szathmárra utasították.
Már akkor sem a császári, sem a nemzeti hadsereg nem volt ott. Egy nap alatt úgy megrakták a vármegye gátját rőzsével, náddal, hogy ágyútelep, lovasság, poggyászszekér mind átkelhetett rajta. Az Ecsedi-láp túlsó oldalán álltak már.
Korponay János az elhagyott főhadiszálláson, a szathmári Károlyi-palotában, csak egy csapat kuruc muskétást talált még. Régi jó ismerősök voltak, a lőcsei önkéntesek, akik a város feladásakor vele együtt törtek keresztül az ostromzárló császári harcvonalon, utolsó hívei Rákóczi Ferencnek. A parancsnokuk az ősz Fabriczius volt.
Amint meglátták egymást, összeölelkeztek.
– Mit hoztál, fiam? – kérdé Fabriczius a kuruc vitéztől.
– A fejedelem parancsát s a király halálhírét.
– Elkéstél vele, fiam. A vezérek ma írták alá a békekötést. Nincs már fejedelem.
Korponaynak egyszerre megeredt a szeméből a könny.
Sírt, mint egy gyermek.
Azután dühöngeni kezdett: „Hogy történhetett ez meg?”
– Három nap alatt összeboronálták a dolgot. Éjjel-nappal tanácskoztak, lélegzethez jönni sem engedtek senkit. Most már odaát vannak: holnap utoljára lövik ki az ágyúkat, puskákat, salve gyanánt az eltemetett dicsőségre.
– Ki sugallhatta ezt nekik?
– Hát ki? Az, aki a király halálhírét Bécsből hamarabb meghozták, mint te.
– Hamarabb. mint én?
– Három nappal hamarabb, mint te.
– Hisz én éjjel, nappal, hóban, zivatarban vágtattam; három lovat agyonhajtottam.
– De az repült!
– Akkor ördög volt, ha engem meg tudott előzni!
– Jól mondod. A feleséged volt.
Korponay a fogait csikorgatta dühében.
– Ha én egyszer még azt az asszonyt a tőrömnek a hegyével elérhetném!
A mocsár túlsó oldalán meg Andernach lovag dühöngött ellene.
– Ha én egyszer még annak az asszonynak, aki nekem paprikás csirkét főzött, a selyemkendőjét a nyakán a markomba kaphatnám.
Szegény asszony! De nagyon készülnek ellene!
Május első napja volt, amidőn Nagy-Károlyban, a gróf Károlyi-palota termében, nyitott ajtóknál felolvasták azt a korszakalapító okmányt, melynek szathmári békeszerződés a neve. A cím a kurucoknak tett engedmény volt, az a főhadiszállásuk volt Szathmár-Németi, a császáriaké Nagy-Károly.
„Mi I. József, Isten kegyelméből stb. stb.” kezdődik az okmány.
I. József már akkor a díszravatalon feküdt, bebalzsamozva, a lobogó viaszgyertyák vetették rá sárga világukat. De bizonyára az ő akarata volt az, hogy kizöldüljön a fű a kiontott vér helyén egész országszerte.
Azt a tizennégy napot, ami alatt egy koronás halottnak ott kell feküdni, országai címereivel felpompázott ravatalán, jól felhasználta a halott: kibékítette az országait. Amit elkezdett élve, bevégezte holtan.
Nagy esemény volt ez: millió és millió embernek öröme, ugyanannyinak keserűsége, a legtöbbnek együtt keverve mind a kettő. A napok megszűntek fényesek lenni, de az éjszakák sem olyan sötétek: nincs remény, de rettegés sincs. Nincs győztes, de nincs legyőzött sem.
S hogy senki se maradjon az országban, aki az 1711-iki május 1-jét meg ne emlegesse, maga a felséges természet, a szent geodémon is megörökítette azt a maga hozzájárulásával. A május első reggelére virradó éjszakán olyan általános fagyot eresztett az országra, hogy a Kárpátoktól a Velebitig minden növény gyümölcse virágjában elromlott. Az idén nem lesz se búza, se bor. Siessen minden ember haza, alászántani a leforrázott vetést, s tönkölyt, tatárkát, tengerit vetni, amíg lehet.
A felkelő nap előtt dértől megőszült rónák terülnek el; a zúzmarától csillogó lombok lankadtan csüggnek alá a gyümölcsfákról. – Éppen ilyen lankadtan csüggnek a zászlónyeleken a lobogók, a „pro libertate” aranyfakó betűivel.
Tizenháromezer kuruc vitéz áll ezredekre sorakozva a majthényi rónának egy négyszögű terén; utolsó maradványa annak a hadseregnek, mely tizenkét éven át egy darab világtörténetet csinált.
Ma írják meg az utolsó lapját ennek a történetnek, s aztán porzót hintenek rá.
Nincs fegyverlerakásról szó; ez nem kapituláció, ez szabad akaratú békekötés. A tizenháromezer kuruc vitézt nem fogja körül ellenséges tábor, nincsenek ágyúütegek ellene fordítva, a király személyesítője, Pálffy bán, csupán egy escardon savojai dragonyostól mint díszkísérettől követve, jön ki Nagy-Károlyból a sereg elé, s ott szemben jön reá egy, az ő díszkíséretét számára meghaladó fényes lovagcsapat: Károlyi Sándor vezér, a kuruc tisztekkel.
Sokszor összecsengett ezeknek a kardja amazokéival, nem fog csattogni többé.
Ezek azok a kuruc tisztek, akik még tegnap letették a hűségi esküt, a szathmári gyűlésteremben Pálffy titkára, Pulay János előtt; akik eddigi rangjukban most már a királyi zászlók alatt fognak szolgálni.
Károlyi bemutatja őket név szerint Pálffy bánnak, s akkor ő maga is a szabad ég alatt, fedetlen fővel leteszi a hűségi esküt Pálffy bán kezébe.
Akkor aztán felolvassák a hadirendben álló kuruc sereg előtt a békekötés levelét.
Közbocsánatot kap minden ember, a kicsinytől a legnagyobbig. Maga Rákóczi Ferenc is visszakapja birtokait, túszul tartott gyermekeit; csak a fejedelmi címét veszti.
Visszaadják mindenkinek az elkobzott vagyonát, megerősítenek kit-kit a fejedelem által adományozottakban; az özvegyeket, árvákat üldözni nem engedik, senkit a múltakért kérdőre nem vonnak.
Helyreállítják az ország szabadságát, a vallásszabadságot; az elvett templomokat visszaadják.
Összehívják az országgyűlést, s ami sérelme van a nemzetnek, ott azt mind megorvosolják.
És végtére nem kívánják a kuruc seregtől, hogy fegyverét lerakva, kard nélkül az oldalán világ csúfjára oszoljon szerteszét; mindenki megtartja az ősi kardját, a magyar viselet kiegészítő alkatrészét, csak a karabinokat rakják le; azokat sem kapitulációképpen, hanem tisztességes árban, minden lőfegyverért kap a tulajdonosa hat rénes forintot; ami árnak igen tisztességes.
Az átadás előtt ezredszámra lövik ki vezényszóra a karabinokat, végső tisztességül, mint a temetésnél, s azután lerakják szép sorban egymás mellé.
Igazi festői látvány, minőt soha a világ egy rakáson nem fog találni többé, ez a kuruc sereg. Mindenik ezrednek más az egyenruhája: zöld, piros, kék, narancsszínű dolmányok, más-más színű nadrágokkal és csizmákkal, amikből csak a zöld szín hiányzik (ez megbélyegző volt); a kalpagok, kucsmák, csákók és sisakok formája is annyifelé változik; a dolmány zsinórzata fehér vagy fekete. Az ezredek nagy zászlói, a kornéták, majd bíborpirosak, majd fehérek, majd zöldek, rajtuk az ország címere, a Rákóczi-címer vagy a Boldogságos Szűz, s az aranyhímzésű szavak: pro libertate; azután minden ezrednél a századoknak külön lobogóik, amiknek csíkjai azon ezredek egyenruháinak színeit képviselik: arra valók, hogy a harci zűrzavarban a szétrobbant vitézek odataláljanak megint a saját zászlóikhoz. Ennek a szép tudománynak mind vége van most már. A tárogatók utolsó takarodót fújnak.
A vezérek eskütétele után leszállnak a zászlótartók lovaikról, s leütik a földbe a zászlónyeleket; a zászlók mögött következik a sorba lerakott karabinok rendje, olyan az, mint egy lekaszált gabonarend, középütt a nagy kereszttel, a kornétával, körülrakva a tábori rézdoboktól, azok sem jelzik már többé a riadót.
A két csoport, a kuruc tisztikar s a császári lovas kíséret egybevegyül, egy csoporttá gomolyodik, s megindul Nagy-Károly felé, s ezzel ki van adva a nagy jelszó: „mehet ki-ki, amerre lát!”
A nemzeti hadsereg a szélrózsára van bízva. Az ezredek csapatokra bomlanak, megszűnt a parancsszó, a fegyelem; nincs tiszt, nincs közlegény többé; az a kérdés, ki, mely vidékre tart? A Szathmár felé fordulóknak keserves a dolga. Az Ecsedi-láp gázlóin nem lehet most áthatolni, mert ott ujjnyi vastag jég fagyott a vízre, ami a ló alatt beszakad, s a lábait összemetéli, csak a vármegye útján kell végighatolni, ahol a feltúrt sár göröngyei csonttá vannak fagyva. Van nagy káromkodás!
S aztán a lovas csapatok után egy másik tábor kezd hozzá a kibontakozáshoz, a szekerek tábora. Ezer meg ezer kocsi, hintó, szekér, tele menekült néppel, asszony, gyermek, öreg ember, aki a visszavonuló kuruc sereggel együtt futott, minden mérföldnél növekedve, mint a lavina, bomladozik most már szerteszéjjel, s keresi az utat, melyen hazájába visszatérhet.
A szekértömeg közt poroszkál előre, meg-megakadva, a torlaszban az ekhós szekér is, mely a két asszonyt viszi, Juliánnát és Krisztinát.
Ők még Majthényban ebédeltek meg, a gazdag mezővárosban, melyet itt a hajdúvilág közepén csupa német gazdák laknak, híres gyümölcstermesztők. Innen keltek útra alkonyatfelé, mikor már a szétoszló nemzeti sereg lovasa, akik a keleti országrész felé laktak, elvonultak az úton – addig a Majthénynál álló szekértábor nem indulhatott meg.
Akkor pedig, mihelyt szabad lett az út, ugyan indulni kellett, mert Majthény már ki volt élve.
Ötezer szekér volt egy rakáson! Egész tábor!
Annak futni kellett saját maga elől egy várossal odább. S amint azt megszállták, megint hamar odább, az éhínség elől, míg a tenger apródonként szét nem oszlik apró folyamaiba.
Korponayné ugyan jól ellátta magát élelmiszerekkel, az ismeretes közmondás szerint: „Télen kenyeredet, nyáron meg ruhádat el ne hagyd”; mert a vendégszeretet egy egész tábor megérkezésekor még Magyarországon sem gyakorolható.
Eddig a két asszony nem sokat gondolt éhséggel, szomjúsággal. Bámulatos az, hogy ebben a tekintetben mennyit képesek az asszonyok kiállni. Azután a gond, az aggodalom nagyon jó asztalnok és pohárnok, úgy jól tudja tartani az embert, hogy nincs olyan vendéglős. Hanem most már ennek a gyomorterhelőnek mind vége van. El lett érve a cél, megkapták, amiért fáradtak, van nagy öröm, s az öröm étvágyat csinál.
Hát hiszen erről gondoskodva van; hanem fennmarad egy másik baj: a takarmánykérdés. Az utazóknak lovaik is vannak. Szénának, zabnak s egyéb abrakfélének híre sincsen. Azon is segített a véletlen. Itt a sok elfagyott őszi vetés. A szép tábla rozsvetések most már nem valók egyébre, mint lekaszálni, fölétetni. – Az egész út mentében aratnak, kaszálnak, mint derék nyárban. Szomorú aratás: nem köt kévét senki!
Az út mellett, Majthényon túl, egy nagy rozstábla szélében kaszál egy pőrére vetkőzött, nagy szál férfi. Kettő vagy három a tábla túlsó oldalán heverész a levágott rend végében, mint aki napi munkáját végezte már; ez az egy még vágja erősen az embervállig érő vetést. Mögöttük egy egész tarló látszik már, amelyiket a ledöntött gabona hosszú sorban takar.
S ahol a levágott rozs megszűnik, kezdődik egy másik tarló. Egy nagy, négyszögű parlag mezőt végtől végig betakarnak az egymás mellé lerakott karabélyok, amiket a kuruc sereg ottan hagyott. Miként egy lekaszált tarló! A hajdani dicsőség tarlója. Ez is a múlt éjszaka fagyott le. A sorba lerakott fegyversor mintha csak a folytatását mímelné a kárba ment rozs kaszált rendének. Hát azok a póznák ott a közepén minden sornak micsodák, azokkal a fecskefarkban végződő rongyokkal? – Madárijesztők! – Valamikor zászlók voltak, amik repültek a szélben, mikor diadalra robogtak, körülöttük a felrúgott dobok, üres edények!
Ez az a híres majthényi síkság, amin azóta olyan nagyot nőttek a fák. A tizennyolcadik évtized járja már, hogy ott terül e földdarab körülárkolva, egy darab senki földje, Senki sem nevezi magáénak, ingyen sem kell, nincs gazdája. Fák, bokrok, összevissza nőnek a területén sűrű bozóttá, soha azokat emberkéz nem irtja, nem hordanak belőle tüzelőnek valót: még egy ostornyelet sem vágnak a gesztjéből. Minden vadnak biztos menedéke, oda vadász nem megy: ez a majthényi puszta, ahol a nemzeti sereg a fegyvereit a földre lerakta.
A nap le volt már alkonyodva, de az ég csupa arany volt még; az alkonyfényben a két tarló között állt mereven az a férfi, az a nagy szál ember, s a kaszáját fente. Háttal állt a nyugati égnek, arca és alakja feketének tűnt fel, mintha vasból volna.
Korponayné megállíttatá a szekérét, s a kocsisának azt mondá, hogy jó lenne ezt az embert megszólítani: talán adna jó pénzért abból a most lekaszált rozsból a kiéhült lovak számára egy jó kötélre valót.
– Hej, atyafi! – kiálta a kocsis onnan az ülésből.
A kaszás ember rá sem ügyelt, mintha nem hallotta volna. „Tán nem tud magyarul? Sváb lesz az istenadta.”
Ekkor Juliánna maga hajolt ki a kocsiernyő alól, s odakiáltott a kaszásra csengő, hízelgő hangjával.
– Ugyan, édes jó barátom, nem lenne szíves idefáradni egy szóra? A megszólított férfi erre vállára vette a kaszáját, s átugorva az út melletti árkon, odasietett a szekérhez, s ott megállt, és a szeme közé nézett a szép asszonynak.
Az a rémülettől eldermedve veté magát a kocsi hátsó ülésébe vissza, ahol barátnéja, a másik instansnő aludt csendesdeden. Ennek a kaszás embernek az arca olyan ismerős volt! Mintha Fabriczius volna, a lőcsei bíró.
Hogy néz rá mereven!
Vagy tán csak álom ez? Hallucináció. Érzékek káprázata.
Úgy tetszik, mintha beszélne. Mintha azt mondaná, kaszájával arra a nagy, négyszögű pusztára mutatva, a sorba rakott fegyverekkel, a rongyos zászlókkal:
„Hát hogy tetszik az aratás? A te vetésed ez! Nézd csak! Ez a te domíniumod! Amíg a világ világ lesz: el nem veszíted ezt. Ami rajta terem, száz meg száz éveken át, örökké, mindig a tied lesz. Nézd, milyen nagy uraságod van.”
Juliánna reszketve húzta magát a kocsi mélyébe, arcát eltakarva e félelmes tekintet elől; de hallania kellett, amit ez az ember mondott, akárhogy elburkolta előle a fejét. Az az ember őt megátkozta.
– Verjen meg az Isten a magad kezével! Ott bűnhődjél meg, ahová legjobban sietsz. Mikor olyan magasra hágtál, amennyire vágytál, onnan legyen meg a lebukásod. Az öljön meg, akit legjobban szeretsz. Azért halj meg, akit elárultál.
Juliánna menteni akarta magát; de nem jött a szó a nyelvére, barátnéját hívta védelmére, mutassa fel az atyjának a megszerzett amnesztialevelet; hisz őérte is fáradtak, neki is megszerezték a bocsánatot, visszakapja a vagyonát, nem ütik le a fejét, mint leütötték a kézsmárki bíróét! – De Krisztinát nem tudta fölébreszteni, az olyan mélyen aludt.
Az átokmondás után nagyot kacagott a kaszás férfi, s az a kacaj még rettenetesebb volt a mondott szavaknál is. Juliánna nagyot sikoltott, s a mellette ülő Krisztinára vetette magát.
– No, mi baj, kedveském? – kérdé ez fölébredve.
– Nem láttad őt? – kérdé Juliánna.
– Kit?
– Azt az embert, aki idejött a szekerünkhöz. Az apád volt az, Fabriczius!
– Nem, kedvesem, én szundikáltam.
Juliánna félve húzta széjjel a kocsiernyő bőrkárpitját, kikémlelve a nyíláson: előtte terült el a majthényi róna, a hosszú rakott rendek, a karabélysorok, a letűzött zászlókkal, odább meg más dűlt rendek, a learatott fagyverte rozs. Az árokparton állt egy magas szál férfi, fedetlen fővel, s egykedvűen köszörülte a fenőkővel a kaszáját.
Juliánna egész testében reszketett – talán az esteli hideg harmat miatt?
