XXXII. FEJEZET • Egy ember, aki senkitől sem fél, csak az Úristentől, s egy gyermek, aki semmitől sem fél, még a haláltól sem
XXXII. FEJEZET • Egy ember, aki senkitől sem fél, csak az Úristentől, s egy gyermek, aki semmitől sem fél, még a haláltól sem
Garamszeghi Ghéczy Zsigmond volt az az ember, aki arról volt nevezetes, hogy senkitől sem félt a világon.
Minden forradalomban, összeesküvésben, ami csak Bethlen Gábor óta lefolyt Magyarországon, ott kellett neki lenni.
A Zrínyi–Nádasdy-összeesküvés leveretése után egy odvas fából nézte, mikor a vezértársát, Köröskényi Gáspárt Kobb Farkas, császári vezér, huszadmagával karóba húzatta; ő lett volna a huszonegyedik, ha rátalálnak.
Azt mondta rá: „Csigavér!” Amint kimenekülhetett az egyik veszedelemből, sietett a másikba, fel az öreg Thökölyhöz, Árva várába, annak az egész ostromát végig kiállta, s mikor már elfoglalták a várat, ő volt az, aki a fiatal Thököly Imrét föld alatti pinceboltokon keresztül megszökteté, s aztán az ember nem járta hegyszakadékokon át az üldözők seregei közül kimenekíté.
Akkor az erdélyi összeesküvők közé állt, azoknak az üzeneteit hordta a portához, folyvást két pallos között válogatva, hogy melyiknek jobb az éle, a török szultáné-e vagy Apafi Mihályé. Éppen csak a szele érte mind a kettőnek, mikor elugrott előle.
Éppen úgy nem törődött vele, mint ahogy nem törődik az ember egy mellette elhajtó kocsival, ami bizony elgázolhatta volna, ha el nem ugrott volna előle.
Hogy egypár vértörvényszéknek a halálítélete, mint az eperjesié meg a kassaié, őkegyelmének a feje vétele végett, minden város kapujára ki van szegezve, az még csak az álmát sem rontotta el; hiszen minden vételnél kettőn áll a vásár.
Egyszer megcsípték már éjjel, bujdostában, Fügedy Nagy Endre házánál, s a pozsonyi törvényszék elé hurcolták a szállásadójával együtt. Kettőjük közül az egyiknek a fejét ott kellett hagyni. Az övé volt súlyos vádakkal terhelve, Fügedyé csak azzal, hogy őt szállásra befogadta. Azonban Fügedynek nagy domíniuma és sok pénze, kincse volt, őneki pedig csak egy udvartelke és rézbányája, amin nem lehet a bíráknak megosztozni, tehát levágatták Fügedynek a fejét, az övét pedig futni hagyták a maga lábán.
Még ez a csere sem gyógyította ki a vakmerőségéből. Ha a császár ellen nem mehetett, nekifordult a papoknak. Feluszította a népet a templomfoglaló váradi püspök, Báthory György ellen, s azt Turalukán félholtra verette. Ezzel aztán magára vonta az egész papság és jezsuita rend haragját.
Ekkor volt csak elemében!
Amíg a császári vezérek Kendével, Szuhayval dulakodtak a Sajó mellett, ő felbiztatta a lutheránus tótokat Árvában, s azokkal megrohanva Árva várát, azt nagy hirtelen elfoglalta, s onnan kezdte el a Pilátus-kergetést. Árva várát ugyan nemsokára visszafoglalták a császáriak, de Zsigmond úr szépen kimenekült a várból egy megölt Pálffy ezredbeli muskétásnak az öltözetében, s fittyet vetett az akasztófának, amire aztán helyette a jámbor Pika Gáspár bírót húzatta fel Spork tábornok.
Hát hiszen akit megkaphatott, ő sem sajnálta azt válogatott halálnemével költöztetni ki ebből a világból: az elfogott jezsuitákat csalánban, tövisben hengergetteté meg, csupaszon az utcákon végigtáncoltatta korbácsütésekkel, a meztelen sarkaikra patkókat veretett, s hátukon dohányt vágatott (ahogy ezt a katolikus rendek a soproni országgyűlésen felpanaszolták). Ha ezért némely társai szemrehányást tettek neki, azt mondá: „Hát mikor az oláh elevenen nyúzza meg a kecskét, hogy porhanyóbb legyen a húsa!” – A kecske pedig csak kíméletre méltóbb állat, mint a labanc.
Ő vállalkozott Absolon Dáviddal (akkor még nagy jó barátjával) Varsóba kimenni, s ott az osztrák követnek csaknem a füle hallatára megkötni a szövetséget a franciával, aminek aztán meg is lett a gyümölcse: a Thököly Imre-féle támadásban.
Zsigmond űr ezt is végigverekedte. Egynéhányszor úgy vágta magát keresztül hatalmas öklével, kardjával az ellenség sorain, mert sohasem akarta elhinni, hogy a kurucok elvesztették az ütközetet; de ez nála veszedelemszámba sem ment, ez csak mulatság volt. S ha sebet kapott, hát ez nála csak helyettesíté az érvágást, amivel úgyis tartozik minden okos ember a diaeteticának minden aequinoctiumkor.
Hogy Zentánál egy egész éjszakát a halottak közt fekve töltött: ezt számítá a legédesdedebb álmai közé, s mikor aztán a hold lementével előbújt a hullagarmadából, s keresztülúszta a Tiszát, amíg az ellenséges őrök golyói mellette csapkodtak le a vízbe, ez ránézve csak egy kis fürdői sport volt.
A híres Józsa István prédikátort, a kurucok hatalmas vezérét, akit a labancok elfogtak, s Kassán fogva tartottak, ő szabadítá ki vakmerő furfangossággal a börtönéből, s akkor e népvezérrel együtt megrohanta a bányavárosokat, s azokból a császáriaknak tömérdek ezüstjét, aranyát szekérszámra elzsákmányolta. Rövid időn aztán Józsa István árulóvá lett, elpártolt a híveivel együtt a királyiakhoz; Ghéczy Zsigmondot ez sem hozta zavarba, megmaradt híveivel utánament a hűtlen jó barátnak, s azt Tállya körül utolérve, megtámadta, seregét szétverte, őt magát megölte, a sok ezüst, arany kincset elrejté valahová úgy, hogy azt meg nem tudta senki. Mivelhogy a maga szükségére nem adott ki több pénzt, mint akármely napszámos, csak ha háborúra, zenebonára kellett, akkor nyúlt az elrejtett kincsekhez.
Mikor Thököly Imre Teleki Mihállyal összejött Somlyón, barátságos lakomára, aminek kibékülés volt a célja a két magyar fővezér között (mivelhogy Thököly visszaküldé a jegygyűrűt Teleki Mihály leányának), hát akkor mind a két nagyúr igen gyanakodott a másikra, s nem mert a lakomán a feltett boros kupákhoz nyúlni, pedig ugyancsak tele voltak töltve a „verejtékes” ezüst kancsók, azt hitte mindenki, hogy a bor meg van mérgezve: hát akkor egyedül Ghéczy Zsigmondnak volt az a „disznó szíve”, hogy felragadjon egyet a rettegett kupákból, s azt fenékig ürítse a jó barátságra. Ezzel a bátor tettével lett aztán megtörve a jég a két főúr között.
De még jobban bebizonyítá Ghéczy Zsigmond semmi látható és láthatatlan lénytől nem félő természetét, mikor a nagy háború közepette kitört a keleti dögvész az országban: úgy hullott az ember, mint az őszi légy. Maga Ampringen uram, a híres kormányzó is szedte a sátorfáját, s úgy elinalt az országból, mintha soha proklamációt nem adott volna ki; hát akkor Ghéczy Zsigmond csinálta meg azt a tréfát, hogy amely városból a labancok a dögmirigy miatt kénytelenül kitakarodtak, ő abba rögtön beköltözött a kuruc csapatjaival, s nem félt lefeküdni abba a nyoszolyába, amiből előtte egy nappal egy labanc vezér szállt alá poklokra.
De hogy mennyire erős szíve vagyon s hogy nem fél semmi teremtett lélektől, azt a két háború közti interregnum alatt bizonyítá be legjobban: a Thököly és Rákóczi közötti időszakban.
Ekkor már ötvenesztendős volt, s ilyen idős korában szánta rá a fejét, hogy megházasodjék.
Ez már a vakmerőségnek az igazi netovábbja.
Ebbe a merész vállalatba aligha bele is nem törött Ghéczy Zsigmondnak a fejszéje. De annyi bizonyos, hogy a Garamszegi Ghéczy családfa levelei között e név után: I. Zsigmond, nem áll ott parenthesisben, ahogy minden többi névnél szokás, a hitvestársnak a neve; hanem csak alája van írva, hogy a leánya volt Juliánna, Korponay Jánosné.
Azt sem tudni, hová lett az asszony, aki Juliánnának az anyja lehetett? Megölték? Elzüllött? Semmi szó sincs róla.
Ellenben azt tudni, hogy Juliánnát kora gyermeksége óta Absolon Dávidék nevelték, együtt a saját leányukkal; azt az apja, saját veszedelmes, kalandozó életmódja mellett magánál nem tarthatta, Absolonéknál pedig igen jó nevelésben részesült, ők a fejedelmi pompával ékeskedő Munkács várában laktak, a családfő Thököly belső titkára, megbízott embere, Zrínyi Ilonának legbuzgóbb h íve volt – amíg el nem árulta.
Munkács vára és Zrínyi Ilona elárulása után Ghéczy Zsigmond hazavitte a leányát Absolonéktól, akiknek az egész pereputtyukkal együtt örök halálos bosszút esküdött, megtagadva minden eddigi jó barátságot egymás között.
Otthon Gömörben a szép hajadon, aki már akkor tizenhat éves volt, megismerkedett a szomszéd Murányvár kapitányával, Korponay Jánossal, aki beleszeretett, s megkérte a kezét.
Ghéczy Zsigmond azt a föltételt szabta a kérő elé, hogy térjen át a Rákóczi pártjára.
Hogy Korponay János otthagyta a császári zászlót, s átpártolt a fejedelemhez, azt szó nélkül megmagyarázzák Juliánna veszedelmes szép szemei. A labanc vezérből kuruc lett-egy kacsintó szempillavágásért.
Ghéczy Zsigmond már akkor közelebb járt a hetvenhez, mint a hatvanhoz.
Szép, hatalmas öregember volt, egész sátort képző, sűrű, fehér hajjal, nagy hullámokban aláomló, ezüst csillogású szakállal.
Az eretnek kurucok, akik a szentségeket nemigen respektálták, úgy is hívták maguk között, hogy az „öreg Úristen”. Neki magának is tetszett ez a titulus, s nagy önelégültséggel szokta végighúzogatni a tíz ujját a hosszú szakállában, s szándékosan is odaállt a pápista templomban az oltár elé, hadd tűnjék fel, milyen nagy a hasonlatossága az ő halandó fejének azzal a képpel, amelynek jelvényében a Teremtőt tisztelik.
Pedig hát nem jó az Istennel komázni!
Három évvel a lőcsei katasztrófa előtt történt az az eset az öreg kuruc vezérrel, hogy egy júliusi délután ágyúöntéshez való rezet szállított társzekerekkel a stracenói völgyön át Kassa felé, s a zivatar útban kapta, kezdte záporral, folytatta jégesővel, Zsigmond úr káromkodása versenyzett mind a kettővel. Mikor legjobban osztaná az instrukciókat a mennydörgő mennykőnek, hogy hová csapjon le, az egyszer csak kapja magát, úgy belecsap abba a szekérbe, amelyen maga Zsigmond úr ült, hogy ő már csak azt a recsegő hangot hallotta, ami a lecsapó villámütést megelőzi, s ami hasonló ahhoz, mintha ezer deszkaszálat repesztenének egyszerre szilánkokká. Jó szerencséje, hogy a szekér tele volt rézrudakkal, a villám azokon oszlott szét, őtet csak a lángja perzselte meg, a tigrisbőr kacagánya volt a vállán, s a mennykő a macskaszőrt nem szereti. Hanem azért mégis alig tudták magához téríteni, s a teste a jobb vállától a sarkáig olyan fekete lett, mint a pukovai posztó.
Ettől a villámcsapástól fogva nagyot változott az öregúr természete. Azelőtt lármás, kötekedő volt, most hallgatag, gyanakodó lett, senkinek sem hitt; fürkésző, kételkedő tudott lenni, aki máskor hebehurgya és nyíltszívű volt, s a rettenthetetlen férfinak voltak órái, amikben gyávaság lepte meg.
Mikor valami zivatar közeledett.
Azt ő előre meg tudta érezni. A villám ütötte váll olyankor sajátságosan bizseregni kezdett. Ilyenkor nem lehetett vele emberi dolgokról beszélni. Egy csínyt tett gyerkőc megfenyítésére nem volt elég erélye. S ha a mennydörgést meghallotta, a hangja egyszerre megvékonyodott, olyan lett, mint egy kappané, arckifejezése a tehetetlenség makutyi mélaságába lágyult bele, nem tudott egyebet, mint az istennyilától félni.
Még akkor azt hitték, hogy a villám afféle Zeus által használt zsebpisztoly. Aristoteles nyomán a tudós világ égékeny levegőnek tartotta, ami a felhők súrlódásától meggyullad. Még akkor Franklin nem született meg.
Tehát az lett az egyedüli félelme Zsigmond úrnak: az „Isten haragja”.
Ő azonban tudós ember volt: kitanult bányász és chymista; dobsinai bányájában rézen kívül piskoltot és kényesőt is termelt, s azokkal messze külföldre elpályázott. Az ilyen tudós tudja a módját, hogy kell magát a halandó embernek a föld feletti hatalmak ellen megvédeni.
A mennykőnek már akkor is kitanulták a sympathiáit és antipathiáit. Tudták, hogy mik azok az elementumok, amiket a villám perhorrescál.
E célból Ghéczy Zsigmond egész stratagémát készített magának, amivel megvédje magát a rettegett Isten haragja ellen.
A legbelső szobája közepén volt egy gömbölyű asztal lignum sanctumból, annak a teteje be volt öntve gyantával, azon volt egy embermagasságú kalitka üveglemezekből, amik spanyolviasszal voltak egymáshoz ragasztva, fölötte pedig egy selyemernyő volt kifeszítve halcsont bordákra.
Amint egy villámlást meglátott, vagy egy mennydörgés moraját meghallá Ghéczy Zsigmond, egyszerre abbahagyott minden dolgot, diskurzust, édes álmot, nyakába keríté a fekete macskabőrből varrt palástot, s beült az üvegkalitkába.
Innen az „insulábul” várta végig a zivatar elmúltát.
Fenyegethették ott akár tűzzel, akár vassal, nem félt ő semmitől, csak az Úristentől.
Itt aztán igazán tréfás alak volt: egy Jupiter, aki fél a menny kőtől.
Pedig ez a rettegés nála igen komoly betegség volt. Tudta jól, hogy mennyire erőt vett az idegein, s gyűlölte s rettegte saját magát, amért ebben az egyben úgy el lett gyalázva. Csak télen volt élő ember, amikor a mi klímánk alatt nincsenek zivatarok, nyáron holt ember volt. Tudta jól, hogy Szent György-nap után nem vehet kardot a kezébe, mert amint egyet dördül az ég, el fogja dobni a kezéből, nem ülhet lóra, mert az a végzetes villám a minap még a sarkantyút is leszakította a sarujáról.
Pedig ha valamikor, most volt egy egész világ terhe a vállán. Eddig is ott volt, csakhogy az eddig egy fennálló világ volt, könnyű volt emelni, de most egy összeomló világ lett belőle!
Voltak, akik nem hitték el, hogy vége mindennek. Újra is lehet azt kezdeni.
A kibékülhetetlenek őse, tanácsadó lelke volt Ghéczy Zsigmond.
Elrejtőzve a gömöri hegyek egy olyan szakadékában, ami félreesik minden hadjárás útjából, maga a lakóháza egy mély völgy fenekén, elrejtve régi bányahordás kúpjai közé, toronymagas fenyőfák sűrűjébe, ahonnan annyi lik-luk vezet hegyoldalba vájt tárnák folyosóiba, hogy azokba egy dandárt el lehet rejteni, mindenfajta szökevénynek menedékül szolgált a háza; hát ha a szomszéd Dobsina meg volt is rakva labancokkal, akik az erdők útjain éjjel-nappal portyáztak, azért az öreg Ghéczy Zsigmondnak mégis módjában volt a szétzüllött kurucokkal folyvást összeköttetésben maradni. Hozzá jöttek külföldről a bujdosó vezérek utasításai, s azokat ő közölte az idebenn lappangó hívekkel, akikkel tele volt erdő, berek, hegyszakadék. Erre a feladatra csak ő volt alkalmas.
Csak ne félt volna attól az egytől: a villámtól!
Ide jött haza Juliánna: a fehér asszony, aki feladta Lőcsét a császárnak.
Amíg a felföldi hegyvidéken végigutazott Juliánna, tanulmányozhatta az emberek köszönésmódjából a nép hangulatát. Eleinte csak hangzik a falvakban a hintón utazó elé az „adjon Isten”, válasz rá „fogadj Isten!” (a kálvinistáknál), a „dicsértessék” – „mindörökké” (a pápista helyeken), hanem amint beljebb nyomul az erdő közé az út, ott már a palócok humorizálnak, s az „adjon Isten” mellé a szép asszonynak azt ragasztja a legény „engem kendnek!”, s a „dicsértessék” után a fogai közt azt mormogja: „a szép asszony”. – Ezek már kurucok voltak.
Még odább következnek a tótok, de nem az „indios fideles”-ei a magyar felsővidéknek, a jámbor tótok, akik messziről leveszik a kalapot az utazó uraság előtt, s a háta mögött mondják el a „pan Boh dáj”-t; ezek az „indios bravos”-ok, a nem köszöntő tótok, akik vasvilla tekintettel néznek a malomkő karimájú kalap alól az idegenre, s el nem árulnák, hogy beszélni tudnak; a házaikat is úgy építik, hogy azt a kert meg a felfutó tök eltakarja a szem elől, a templomukat eldugják a völgybe, s az országutat a helységen keresztül úgy hagyják, hogy azon tengelytöréssel jár az átvádolás.
Otthontalan, kényelmetlen érzés üli el a keblet, mikor egy ily haragos falu záródik be az utazó háta mögött, s ami utána következik, még szomorúbb otthon. Egy félig elpusztított falu, amit a hadjárat alatt vagy ellenség vagy jó barát felpörkölt és kirabolt. Csupa koldus lakja. Rongyos nép, aki az utazó elé kicsődül az utcára, elállja az útját, belekapaszkodik a hintajába, sírva, rimánkodva, fenyegetőzve, szitkozódva unszolja az alamizsnát; egy csoport félmeztelen gyerek, rongyos asszony félmérföldnyire elüldözi a hintót mint az éhes farkassereg, azért a keserves rézfillérért szerencsétlenkedve.
Még mélyebben a hegyek közé hatolva, aztán egy egészen elpusztult faluba kerül az utas, amit nagyon régen porig égettek már, s azóta sem szállta meg senki. A házomladékokat benőtte a laboda, a tetőtlen torony ablakából aláhajlik a vadszeder; valami nagy emeletes épület üres ablakain keresztül-kasul látni az eget, a piacot benőtte a bogáncs, a lósóska, az utcai kút kankalinjáról egy emberkoponya függ alá, a kútkáva csontokkal megtöltve, egy fenekével felfordított kőkoporsó oda van dobva az út közepére, a kocsijárás kikerüli azt kétfelől, mint egy közben maradt szigetet. A sekrestye ablakából egy rókacsalád kandikál elő – az övéké a patronátus, az egész helység fölött lármázó varjú-hollósereg zavarog – az övéké az allodium. – A neve nincs már feljegyezve a falunak sehol. Ahogy a piac közepén elkezdődik az a buja rekettyebozót, úgy folytatja azt a mező, egy elsemlyékesült patak mentén, embermagas virágtermő ligetet verve föl a völgy lankaságán, amin keresztül sötétzöld vassalakból vert országút vezet, elárulva a közelben levő vasbányákat.
Ez volt az utolsó falu, nem emberlakta hely, a nagyvilág és Juliánna szülötte helye között.
Juliánna atyja nem abból az ágából volt a Ghéczy családnak, mely az ősi predikátumos birtokot, Garamszeget bírta. Ezeknek csak a dobsinai bányabirtok jutott. Egy másik Ghéczy Zsigmond unokatestvére, szintén ezredese volt Rákóczinak, de korán megtért a király hűségére, hanem azért elég alkalma volt összetévesztetni az unokabátyjával, Zsigmond úrral, s nemegyszer megülte őkegyelme helyett a pozsonyi koronatorony tömlöcét, míg kiderült a veszedelmes személycsere. Zsigmond úr pedig azalatt olyan biztosan ült otthon a maga odújában, hogy ha csak hadsereget nem küldtek ellene, őt ugyan ki nem fogták onnan.
Az elpusztult falutól kezdve a hegyoldalak egyre meredekebbé tornyosulva húzódnak tölcsér alakúan össze, míg egyszer csak elzárja a völgyet egy rézsút keresztbe fekvő sziklafal, melynek megmászhatatlan oldalaiból magas fenyőszálak nyúlnak ki egyenest, póklábforma gyökereikkel megkapaszkodva a sziklahasadékokba.
Emberi tudomány nem alakíthatta volna ennél különb remekét a hadépítészetnek. Ez egy bevehetetlen sánc, ami egy egész vidéket elzár.
A sziklafal fenekén, egyenlő magasban az úttal, tátong egy természetalkotta kapuboltozat, alig tágasabb, mint hogy egy társzekér keresztülférjen rajta, ez a híres stracenói sziklakapu.
Mélysége nem több, mint egy átjáróházé, a túlsó völgy mint egy rámába foglalt tájkép tűnik ki belőle.
Ez a völgy a stracenói sziklaszoros.
Kétoldalt meredek sziklafalak emelkednek a magasba, csak egy keskeny égszalagot láttatva odafenn, melyen amint keresztülszaladnak a felhők, az érzékcsalódás azt hiteti el a feltekintővel, hogy a sziklafal lódult meg.
Egy rohanó hegyipatak zuhog végig a völgyön, majd fekete, majd zöld, majd vörhenyes, amilyen sziklán végigvágtat, mélyen alávágva a kőfalat úgy, hogy néhol egészen eltűnik a bérctömeg alá, s másutt tör ismét harsogva elő. A kanyargó sziklafolyosó festői szépségben váltakozva bontakozik tovább mint egy fölsées, cyclorama.
Ha ötven elszánt ember fölteszi magában, hogy a stracenói sziklakapun be ne eresszen egy egész hadsereget, hát bízvást ura maradhat a fogadásának.
Mikor Juliánna keresztülhajtatott a bércfolyosón, aminek homlokfalára két keresztbe tett kalapács van festve, a bányászok jelvénye, a kapu két oldalán innen is, túl is a fűben heverésző emberek ütötték fel a fejeiket, akiknek az orcáikba nem láthatott a nagy kalapkarima miatt, úgy látszott, mintha ezek a kapu őrei volnának. Mikor azt látták, hogy a hintóban nem ül más, csak egy asszony, megint visszaheveredtek a fű közé.
A belső folyosón azonban egy gubás alak szegődött a hintaja mellé, aki a süvegéről ítélve hevér lehetett, csakhogy a gubája alól kikandikáló puskacső éppen nem tartozik a bányászok eszközei közé. Ez belefogózva a hintó bakjába, nagy lépésekkel tartott együtt a kocogó lovakkal, s aközben mindenféléről beszédbe elegyedett a kocsissal, honnan jönnek, hová igyekeznek? Aztán egy szer csak eltűnt a sziklák között egy kanyarulatnál; s rövid időn ott látta ez alakot Juliánna fenn a sziklafal ormán előbbre haladni: ki tudja, hogy jutott fel oda?
Ez a vidék volt az ő szomorú hazája.
Sohasem szeretett itten lakni, olyan volt az, mint egy természetalkotta börtön, ahol az emberek nagy része a föld alatt lakik, a bányákban. Mindenütt látszanak a hegyoldalban a turzások, letarolt erdők aljában kőtörmelékből garmadolt kúphegyek, patakok, amik gálictól kékek, vasrozsdától vörösek, salaktól feketék; őserdők, amiknek döbbentő magányában a medve és a vadkan tanyázik, s az ez örökös dobogása az érczúzó kallónak; mely a mély völgyből felhangzik, ez a golyvás nyakú köznép kínos beszédjével, és ez az egész összeszorított vidék, ahol már ebéd után beállt az est, s a nyári gyümölcs csak késő ősszel érik, mind olyan kellemetlen emlék volt rá nézve. Talán még egyéb is. A visszaemlékezések a gyermekévekre. Talán a viharos jelenetekre az apa és anya között? Aztán a titokteljes árván maradás, amiről nem volt szabad beszélni, a félelemben eltöltött éjszakák, amiken a poroszlók jövetelét lesték, akik az összeesküvőket elfogdosni jönnek, s még az asszonyok szobáit is felkutatják. Egyetlenegy kedves emléke sem volt, ami őt a szülői házhoz csalogatta volna, mind csupa szomorú rémledezések.
Csupán csak a gyermeke hozta vissza.
Arra is készen kellett lennie, hogy az apja, amint eléje lép, az első dühében fog egy pisztolyt és keresztüllövi, vagy még azt sem várja, hogy belépjen a házba, hanem amint megismeri a hintaját, még a tornácajtóból elkezd rá puskázni.
Kitelik az attól, amilyen hevesvérű.
S magában azt mondta, hogy meg is érdemli, mert bizony nagy gyalázatot hozott a fejére.
Hanem hát, mikor egy asszony a fejébe vette, hogy valakit meglásson, akit szeret, az akkor nem becsüli semmire a veszedelmeket: átmegy az a borotvahídon is! Hát még ha ez a valaki a kisfia?!
Addig el tudta őt magától hagyni, amíg az aranyos hintót hajtotta fel a számára; most aztán, hogy minden reménye álommá foszlott szét, annál erőszakosabban tért vissza a szívébe a megtagadott érzés. Nem csinált belőle nagyurat, nem nagyságos urat: megmaradt kis emberkének, ölbe való, csókolgatni való kicsiny emberkének.
Meg akarta látni, bármi lesz az ára.
Eszébe jutott, hogy ő most a kisfiát jő látogatni, és semmi ajándékot sem hoz a számára, erre nem is gondolt. Pedig milyen híres a kassai mézeskalács. Nem volt akkor arra gondja. Pedig üres kézzel érkezni nem lesz szép.
Mikor a sziklák útján haladt a hintó, visszaemlékezett rá, hogy itt valamelyik bércvápa napos oldalában mint gyermekleány gyakran talált nemes gyopárt (Edelweiss), tán most is tenyészik az ottan? Egy kis ruhaszaggatással jár biz oda felmászni; de azért megtette, felkapaszkodott az ismerős sziklafalon, s rátalált a nemes gyopárra, éppen virított az.
Sok időt is el talált ezzel tölteni.
Kocsisa, akinek ezalatt az úton várni kellett, figyelmezteté az égen tornyosuló felhőkre, hogy jó lesz sietni, mert zivatar jön, nehogy itt kapja az útfélen. Azt mondá neki, hogy csak menjen előre az országúton; amíg a hintó az egész völgyet körülkerüli, addig ő az ismerős helyi ösvényen gyalog hazatalál a kastélyba.
Csokorba kötötte a virágot, aminek levele, szirma, kelyhe csupa ezüst, s aztán a hintót előrebocsátva, maga egy ideig a patak partján haladt gyalogolva, majd egy karfátlan gyaloghídon átkelve, egy buja növényzettel fedett réten keresztülvágott, ahol fel kellett akasztania a ruháját, hogy össze ne harmatozza.
Hogy ez a szép séta itt a virágos réten keresztül halálos útja is lehet, azt sejtette, de nem gondolt vele.
Csak azt főzte magában, hogy láthassa meg a kicsikéjét.
A tornyosuló fellegek nyomásától oly forró lett a lég az összeszorult völgyben, mint egy ércolvasztó pitvarában. Ilyenkor a gyermekek bizonyosan odakinn játszanak a kertben, katonásdit vagy kapókövet; ott leghamarább meg fogja kaphatni a kisfiát.
A réten túl következett egy hatalmas szálerdő háromszázadlátott bükkfákból; az be sem volt kerítve; annak az oldalában volt a palánkkal körülvett kastélykert, amin keresztülfolyt a patak: itt még kristálytiszta volt a vize, tele fickándozó pisztrángokkal, csak alább került az ércmosók közé, amiket a szálerdő takarva tartott. A kert rendbe ültetett gyümölcsfákból és bogyárbokrokból volt rendezve, szőlőlugasokkal, amiken sosem szoktak megérni a fürtök.
Gyümölcs egy szem se volt a fákon; az első májusi fagy itt is leszüretelt; annál több volt a hernyó, azok úgy lógtak le hosszú pókfonalaikon a fákról. Juliánna arra emlékezett, hogy hányszor összeégette a nyakát ebben a kertben az az átkozott, méregszőrű féreg.
Nem hallott semmi gyermeklármát a kertben. Persze nincs gyümölcs; mit vágyna ide a gyermek?
Megállt a csalánnal végignőtt kerti út közepén, és hallgatózott.
Egyszer aztán valami szomorú dúdolást kezdett neszelni, mintha temetési dalt dúdolna gyermekhang. A kert egyik szögletéből jött az.
Arrafelé törtetett a bokrokon keresztül, s csakugyan ott találta a kisfiát, egyedül, magában.
Hogy megütötte a szíve! Ki hinné, hogy idegen ököl nem tud olyan nagyot ütni, mint az a szív ott belül.
Mivé lett az a gyermek, amióta nem látta! Hogy megváltozott! Hová lett az a piros almakép: az a nevető, fecsegő, csókosztó száj, azok a ragyogó szemek? Most a gyermek olyan sápadt, az arca majd átlátszik; halántékain keresztülkéklenek az erek, ajkai elvékonyultak; s azok a mindig ragyogó szemek, amik a duzzadt pofáktól folyvást nevetésre álltak, most, mintha megnőttek volna, kerekre nyílva néznek és bámulnak.
Még akkor is bámulnak, mikor az édesanyát látják, olyan hosszú idő óta. Nem fejez ki ez a tekintet se örömet, se meglepetést, csak csodálkozást; s a gyermek nem ugrik fel a földről, hogy eléje szaladjon, nem hagyja abba se a dúdolást, se a játékot.
Micsoda játék ez?
A kertfal és a palánk szögletében épített a gyermek mindenféle tarka kövekből, ércsalakokból egy kriptát, kápolnát tornyocskával, valóságos kis remekmű volt az; de milyen szomorú ötlet! A családi sírbolt utánzása. Építészi lángész nyilatkozik ebben a gyermekben. De miért éppen kriptát?
– Mit csinálsz itten, kisfiam? – kérdi Juliánna megdöbbenve.
– Temetést csinálok.
– Temetést? Hát te avval játszol?
– Mivel játszanám? A gyerekek rosszak, lármáznak, verekszenek. Nekem nem kellenek. A selyembogaraim most kötik be magukat. Azokat elnézem. Ha én is úgy beköthetném magamat! Mikor egy meghal belőlük: csinálok neki kis koporsót, s idehozom a kriptába.
Egy egész sor kicsi koporsócska volt már végigrakva a kis sírboltba, tarkára festett apró kis koporsók, amiket a gyermek maga faragott zsindelyből.
– Micsoda szomorú mulatság ez? – szörnyedt el Juliánna, a gyermek mellé telepedve a pimpimpárévirágos fűbe.
– Jaj, anyókám, itt minden szomorú.
Juliánna magához ölelte a gyermekét, összevissza csókolta annak halovány arcát; az csak tűrte, de nem adta vissza sem a csókot, sem az ölelést.
– Hát nem szeretsz engem? – kérdé Juliánna, nyugtalan, esengő szóval.
– Nem.
– Nem? Te nem szeretsz engem?
– Senki sem szeret téged.
– Miért nem?
– Mert te sem szeretsz senkit.
– Ki mondta azt neked? Nagyapád mondta?
– Senki sem mondta. Magamtól tudom. Szeretnek engem a selyembogaraim. Rámásznak az ujjamra, mikor etetem őket. Szeretnek engem a fecskék. Odajönnek énekelni hozzám az ablakvasra. Szeret engem a Cicke kutyám. Odafekszik a lábamhoz, nem hagy el, ha enni hívják sem. Tudom én, hogy ki szeret engem!
Juliánna szemei megteltek könnyel.
– Hogy mondhatod azt nekem, hogy én nem szeretlek téged? Egyetlenem! Azért, hogy olyan soká távol voltam tőled. Hisz csak teérted jártam a világot.
– Hát mit hoztál nekem? – kérdé a kisfiú, egy ötvenéves filozófus egoista tekintetével.
Ez ám a fogas kérdés! Hát mit hoztál a kisfiadnak? Hetedhét országról? Hol a vásárfia? Az „aranyos hintó”? Elrepültek azzal a bagolyfejű pillék!
Juliánna kivette a kebléből az ezüstgyopár csokrot, s azt nyújtá a kisfiának.
– Hm! – mondá az, azzal a bölcs bíráló tekintettel szemlélve meg az ajándékot, amilyennel a hozzáértők szokták felbecsülni a kapott kincs értékét: igaz-e az, vagy hamis?
Aztán csendesen bólintott a fejével.
– Köszönöm szépen. Ez éppen jó lesz ide az én kriptámhoz koszorúnak az én kis halottaim számára.
S odatűzte a kis gyopárcsokrot a kis épületke homlokfalába.
Juliánna kétségbeesetten kulcsolta össze a kezeit.
– Fiacskám! Kis angyalom! Mit játszol te a halállal? Nem félsz tőle?
– Nem, anyókám. Nem félek én semmitől. Látod, mikor elküldtél magadtól: kisleánynak öltöztettél, azt mondtad, maskarába megyünk! Jaj, de rossz dolog volt! Ha te azt megtudnád! Majd megfagytunk; majd éhen elvesztünk. A farkasok is kergettek. Azután sokáig feküdtem az ágyban. De sokat kiabáltam utánad éjszaka, mikor rémítettek! Iszonyúkat láttam! De te csak nem jöttél! Aztán csak elpihentem. Azt mondják, meghaltam. Már a kis koporsómat is megcsináltatták. Megláthatod, ott van a tornácban. Nem olyan rossz ám az! Mikor halva voltam, nem álmodtam rosszat. Nem is tudom, minek költöttek fel? Nézd: a szép hajam, hogy ott maradt a másvilágon.
Ezek voltak aztán azok a gyilokdöfések, amik keresztüljárják azt a dölyfös, nagyravágyó lelket; ezek a fullánkok, amik beleszakadnak abba a ravaszsággal, kiszámítással teljes szívbe! Hát van-e a heraldikának annyi ágú koronája, amelyik kárpótlást adjon azért az aranyhajért, ami e gyermekfőről eltűnt? A világ minden fénye, gazdagsága mentségnek elég-e egy elmulasztott éjszakáért a beteg gyermek kórágya mellett?
Juliánna a földön fetrengve sírt, és a homlokát verte a kezeivel. A gyermek pedig nem segített neki sírni.
Gondosan betámasztá egy nehéz kővel a miniatűr kripta nyílását, hogy sírdúló bogarak be ne törhessenek, s aztán nagy okosan rátámasztva az állát az öklére, ilyen bölcs reflexiókkal oktatá az anyját:
– Én nem félek a haláltól, anyókám, de te félhetsz tőle. Előre megmondom, hogy vigyázz magadra. Nagyapó azt mondta, hogy amikor meglát, rögtön meg fog ölni.
– No, hát lásson meg – rebegé Juliánna, és felkelt a földről.
A kis bölcs férfiú azonban megfogta a köntöse ráncát és visszatartá:
– Várj még. Ne siess. Ott jön egy felhő. Villámlik. Várd meg, míg mennydörögni fog. Nagyapótól akkor nem kell félni. Akkor ő fél. Bebújik az üvegkalitkába. Én meg nevetek rajta. Én nem félek a villámlástól, mennydörgéstől. Egész éjjel elnézném. Ő meg fél tőle. Várj addig. Én aztán majd odavezetlek.
S mint aki bölcs tanácsadása után még arról is meg van győződve, hogy magas pártfogása mennyi súllyal bír a jelen esetben, felkéredzkedett az anyja ölébe, s átkarolta annak a nyakát – protekcióból.
