XXXVII. FEJEZET • A Pelargus fogadása
XXXVII. FEJEZET • A Pelargus fogadása
A dobsinai jégbarlangba leütött istennyila nem gubahította meg jobban a követfújó urakat, mint ez a nem várt ökölcsapás. – Erre az egyre nem volt senki készen. – Hogy a bűnbánó Magdolna egyszerre vad fúriává alakuljon át, ez mesemondásba való képtelenség. Mert hiszen azt mindenki érthette, hogy biz az elég sértő szó volt Korponaytól, hogy a feleségét úgy meggyalázta ennyi férfi előtt, hogy amidőn az előtte térdepelt, és igazán nagyon megérdemelve a bűnbocsánatot, azt a jutalmát várja önfeláldozó tetteinek, hogy a férj kezét nyújtsa neki, felemelje, s tán meg is csókolja, hát akkor az ki akarja őt fizetni aprópénzzel. Mert hát egy várva-várt csók még ezer aranyra felváltva is csak aprópénz. – Biz ez kegyetlenség is volt Korponay János uramtól, meg bolondság is volt; ha ez a mód kapna divatra, győznék azt Magyarország aranybányái! Nem kellett volna az asszonyt (és méghozzá a hű szolgálót) így megsérteni. S ha a megbántásért az asszony záporkönnyekre fakad vala, a haját tépi, a világot átkozza vala, vagy hogyha még úriasabb szokást követve, ott menten elájul, s egy óráig engedi magát vízzel locsoltatni, míg feléled, hát ez egészen rendén következő jelenet lett volna, de ilyen vastag végén kezdeni a dolgot, mégiscsak olyan megfoghatatlan eset, hogy az embernek a szeme-szája eláll bele.
Azt persze az urak közül senki sem tudhatta, hogy ennek az asszonynak a lelkében ott bujdosik már régóta egy veszett manó, egy másik „kifizetett ezer arany” emlékében, s ezt a nyugtatványt az ezer aranyról régen ott hordja már a markában, s csak az alkalomra vár, hogy kifizesse annak, aki rá talál duplázni, ha mindjárt a „kegyelmes” uram lesz is.
Hát éppen a kegyetlen uram duplázott rá. Meg is kapta.
A nagy ijedtségben senkinek sem jutott eszébe, hogy ezzel az asszonnyal valamit kellene tenni. – Csak akkor ocsúdtak fel az elhüledezésből, mikor a vágtató kocsi zörejét meghallák.
Legelőször Korponaynak jött egy gondolatja. Ez a gondolat az volt, hogy lekapott egy puskát a szegről, s utána akart szaladni az asszonynak.
Hanem Pelargus útját állta, s a hátát az ajtónak vetve, megragadta a férj kezét.
– Mit akarsz, cimborám?
– Eredj az utamból. Meg akarom ölni!
Erre a szóra többen is odaugrottak melléje, s ráncigálni kezdték, hogy ilyet ne tegyen.
A kocsi is jó messze zörgött már, azt a golyó nem éri utol.
Korponay halálsápadt volt a dühtől.
Pongrácz ezredes átölelte két karral, s úgy vonszolta el az ajtótól.
– Nehogy utána lőj, cimbora, mert akkor elárulsz bennünket csoportostul.
– Ha most nem ölöm meg, később kell őt megölnöm. Tehetném hazai törvényeink szerint is. Szent László szabadságot ad a sértett férjnek, hogy hűtlen nejét megölheti. De nem azért. Nem is azért az ütésért itt, akit soha életemben halandó ember csatán kívül meg nem ütött; még az édesapám sem. – Nem azért! Hanem hogy el ne árulhasson bennünket. – Minden titkunk a kezében van. – Nemcsak a mienk: fél Magyarországé. Az egész összeesküvés kapcsai, szálai: minden részvevőnek a neve. Ha ez az asszony élve marad, mi ne az Istenhez imádkozzunk többé, hanem az ördögökhöz, hogy el ne vigyenek bennünket.
– Ezt akkor gondoltad volna meg, édes cimborám – szólt közbe Pelargus –, amikor ily kegyetlenül megsértetted. Ne azt nézted volna, hogy a feleséged letérdepel előtted, hanem azt, hogy a mi leghasznosabb szolgálattevő közbenjárónk kéri tőled a jutalmát. Mit fecsérled te a mi aranyainkat, amire olyan nagy szükségünk van, holott ő csak egy csókot várt tőled, s bizony nem tört volna ki bele a fogad, ha megadod neki.
– Kölyök! Ne tarts nekem leckét.
Fabriczius a huzakodók közé veté magát.
– Azt mondom, cimborák, hogy a veszekedést halasszuk holnapra, most pedig szedjük a sátorfát, s igyekezzünk a lovainkhoz eljutni, mert Kézsmárk ide csak egy óra járás, s két óra múlva a nyakunkon lehetnek a Löffelholtz dragonyosai.
– A biz igaz! – monda Pongrácz. – Hogy a szemeit szikrázni láttam, alig hiszem, hogy ez az asszony le hagyja menni a napot anélkül, hogy minden dolgunkat elárulja a labancnak.
– De nem fogja elárulni! – kiálta Pelargus. – Azt már én fogadom.
– Te? – ordított rá Korponay. – Hogyan állsz jót érte?
– Megmondom. Nem hiszem, hogy ez az asszony el tudja a rábízott titkokat árulni valaha! Bármilyen haragért. Hogy egyenként akármelyikünket lekéselni képes, azt nagyon elhiszem. A sárgarépához sem ülnék le vendégül többet, amit az ő keze főzött. De hogy elárulja, hóhér pallosának adja a tulajdon édesapját, pedig annak a feje van legfelül, azt nem hiszem. Sohasem hiszem el.
– Én arra is képesnek tartom – hörgé Korponay.
– Teneked szabad őt nagyon rossznak tartanod, mert te tudod, hogy milyen jó volt; nekem semmi okom sincs rá, hogy szeressem; tehát nem is gyűlölöm. – Lehetetlennek tartom, hogy egy asszony vérpadra vigye mindazokat, akiket szeretett. – Ez egy rémalak volna, amilyent a mitológia sem bírt kitalálni. Hanem ez hát csak hit. Én bizonyosságot akarok tinektek nyújtani. Magamra vállalom, hogy utánamegyek ennek az asszonynak. Kísérni fogom őt nyomról nyomra, mint a véreb. Se éjjel, se nappal egy lépést nem fog tenni, hogy azt meg ne tudjam. Nekem mindenütt vannak jó cimboráim, akik segítenek. Úgy körülfogom őt, mintha hálóban volna. És ha egyetlenegy lépést talál tenni, ami azt mutatja, hogy ügyünket elárulni készül, esküszöm az élő Istenre és apám, anyám örök lelki üdvösségére, hogy akkor én viszem halálra azt az asszonyt, mielőtt az árulást elkövethette volna. Ti járjatok a magatok ínjain, én megyek az enyémen. Mától fogva nem vagyok ember, csak a szegődött árnyéka egy másik embernek. Ti gyűlöljétek őt, féljetek tőle, piszkoljátok a nevét. Én szeretem őt, ragaszkodom hozzá, s lemosom a nevéről a szennyet; ha kell, a saját vére hullásával.
Ráhagyták, hogy fusson hát utána; ők, a többiek, futottak a lengyel határ felé.
