A catalauni tér
A catalauni tér
A sors nem számít emberi ésszel. Míg kelet új császárja, Marcián féltette birodalmát a hun fegyverek lávarohamától, addig egy véletlen nyugatnak fordítá azt.
A frank fejedelem Klodvig holta után fiai összekaptak a trónon, s míg az egyik Rómát hívta segítségül, addig a másik Attilához folyamodott.
Két irtózatos hadsereg sietett egyszerre nyugat felé, mintha Európa minden népei ott adtak volna egymásnak véres találkozót, egyik a hun, másik a római. Amannak a keleti, ennek a nyugoti góthok voltak szövetségesei, és ami nép az Északi-tengertől a Közép-tengerig lakott, mind sietett a különböző zászlók alá, céltalan, okatlan harcvágytól űzetve.
A catalauni téren találkozott a két ellenséges hadsereg, a legnagyobb, minőt valaha a föld hordozott; egyenlő erős, vitéz mind a kettő.
A római sereget Aetius, a góthokét Thorismund és Theodorich vezérlék; a hun sereget Attila.
Csata előtt előhivatá a táltosokat, s azok azt jövendölék neki: hogy az ellenséges vezér el fog esni, de azért ő sem lesz győztes. Ekkor kiállt seregei elé, s ősi szokásként lelkesítő beszédet tarta hozzájuk. Szavai egy király, egy hős szavai voltak, kinek tettei nem hazudtolták meg azt, amit beszélt. Úgy szólott bajnokai előtt a csatáról, mint egy örömünnepélyről; „az ütközet gyönyörei”, mint ő azokat lefesté, megdöbbentik a historiabúvárt, tanúbizonyságot téve róla: hogy élt egykor egy nép, kinek gyönyör volt a csatatéri halál.
„Én magam hajítom el a legelső kopját!” – monda a hun király, s a jövő pillanatban a nyilak fellegei repültek egyik táborról a másikra, s az általános csataordításban összecsapott a két roppant tábor, szemtől szemben dárdával, karddal és buzogánnyal rontva ellenére.
A tábor közepére állított hunok buzogányai iszonyú rohammal törték keresztül a római hadsereg közepét, s akkor egész erővel az elszakasztott szárnynak fordulva, elkezdék űzni a góthokat, miközben saját balszárnyukkal való összeköttetésük megszakíttatott.
Az ellenséges fővezér Theodorich e rohamban elesett, a táltosok jövendölésének első része beteljesült; ekkor előrohant a halmokról fia, Thorismund, a hunok fedetlenül maradt oldalát támadva meg, s beteljesült a jóslat másik fele. A győzelem kicsikartatott Attila kezéből.
Késő estig tartott az ütközet, felbomlott minden rend, minden összeköttetés mind a két sereg egyes dandárai közt; összekeveredve, csapat csapat ellen küzdött, s midőn az éj elválasztá a küzdőket egymástól, százhatvankétezer halott feküdt a csatatéren, anélkül, hogy a győzelem jobbra vagy balra hajolt volna.
Mind a két fél visszavonult táborhelyére, vertnek érezve magát; Thorismund és Aetius a csata zavarában a hun sereg közé keveredtek, a góth királyfi lováról leveretett, s csak kísérőinek önfeláldozása menté meg apja sorsától.
Az éjt mind a két tábor sáncai közt tölté. A rómaiak pajzsokkal, a hunok szekerekkel vették magukat körül, mindketten az ellenfélt várva támadásra.
Attila nyergekből egy máglyát rakatott, azon férfias elhatározással, hogy ha legyőzetik, magát azon égesse meg.
A góth históriaíró a barlangjába zárt oroszlánhoz hasonlítja őt e pillanatban.
De az ellentábor sem volt kevesebb zavarban, mint a hunoké, s míg Attila naponként várta tőlük a megtámadást, egy reggelen meglepte a holt hallgatás, mely a catalauni téreken az eltávozott lármás ellentábor helyét elfoglalá.
De ő sem üldözé az eltávozottakat, még néhány napot töltött tábora szekérsáncai közt, ellenére várva, akkor visszafordult, átkelt a Rajnán s visszatért Magyarhonba. Mindkét fél otthagyta halottait s a ki nem vívott győzelmet a catalauni síkon.
