A győri két nap*
A győri két nap*
Ezt az egész történetet, valamint a megelőző fejezet lényegesebb részleteit Kisfaludy Sándor munkájából vették át, mely csupán kéziratban létezik, s a nádor parancsára lett megírva a király magánhasználatára.
Mikor Tétnél a két fővezér, József és János főherceg összetalálkozott, János főherceg serege állt tizenhatezer főnyi sorgyalogságból, ötödfélezer stájer és osztrák honvédségből, kétezerkétszáz lovasból és a hozzájuk csatlakozott két insurgens lovasezredből. – A nádor parancsa alatt álló insurgens haderő ment tizenegyezer emberre, aközött nyolcezernyolcszáz lovas.
A felkelő sereg egy része a Kárpátokat védelmezte a lengyel felkelők betörése ellen: a zempléniek Galícia közepéig vitték zászlóikat, Ung, Bereg insurgensei Vay Miklós alatt a kincstárnak milliókra ment vagyonát menték meg. A Tisza mellékiek útban voltak, s június 13-án keltek át a budapesti hajóhídon, a győri tábor felé igyekezve.
János főherceg hadserege halálra volt fáradva: csak töredéke annak a szép hadseregnek, mellyel ez év tavaszán megindult a franciákat Olaszországból kiverni. Akkor lehetett hetvenezernyi hada. Most visszahozott belőle 24 ezret. Egy részét Dalmáciában vezérével, Stojcsevics tábornokkal együtt elfogták, más része Ghasteler tábornok alatt csatangolt előre-hátra, Tiroltól a Balatonig, úgyhogy soha az ellenséget meg nem találta. Az ő saját táborkari főnöke, Nugent tábornok a legtehetségtelenebb hadvezér hírét biztosította magának.
József főherceg pedig egy lelkesült, csatakész hadsereggel állt készen, melynek kilencezernyi lovasságával csodafordulatot lehetett volna adni az egész hadjáratnak. Eugen alkirály seregét összetörve, Komáromnál át lehetett volna kelni a Dunán, s csatlakozni Károly főherceg derékhadához, aki azzal túlnyomó erőt nyert volna Napóleon ellen.
Azóta nagy dolgok történtek a csaták mezején. Bonaparte ismét elfoglalta Bécset, melyet Miksa főhercegnek rövid ágyúztatás után fel kellett adnia.
Azonban az asperni nagy napok eseménye, a két napig tartó véres ütközet „megálljt!” parancsolt a nagy hadverőnek. Napóleon, vissza lett verve az osztrák és magyar seregek hősi erőfeszítése által, s Lobau szigetén (az első sziget) lehetett alkalma a sors változandósága felett elgondolkozni. Először volt megverve, oly csatatéren, ahol ő maga vezényelt. Azonban nekünk is sokba került e diadal. Hatezer halottunk és 18 ezer sebesültünk vére fizette meg. Az asperni ütközetben már részt vett két insurgens lovasezredünk: a nyitrai és a prímási. Igen jól verekedtek, bár először voltak tűzben.
Minő fordulat lehetett volna a világtörténelemben, ha e hézagot pótolni a magyar insurgens had János főherceg seregével idejében csatlakozik Károly főherceg derékhadához, mint ahogy Eugen serege csatlakozott Napóleonéhoz!
Hanem ehhez előbb Eugen seregét kellett volna elverni.
József nádor bizonyára megtette volna azt.
Azonban az udvari rend még a csatatéren is parancsol. János főherceg tábornagy volt, József nádor pedig csak a jászok főkapitánya; az ifjabb öcsnek kellett átadni a vezényletet a saját serege fölött is.
Hiszen ha a természetes észnek lett volna valami szerepe az osztrák táborkar intézkedéseiben, még ilyen gyönge vezénylet mellett is le lehetett volna győzni az ellenséget.
József nádornak volt annyi hadvezéri belátása, hogy János főherceget rábeszélje, miszerint Győr alatt ne fogadjon el semmiféle ütközetet a francia hadsereggel; mert ha ott megverik – háta mögött van a Duna híd nélkül: az egész seregét elfogják; hanem hogy tartsák megszállva a síkságot uraló erdős magaslatokat Csanak és Szemere között: ott könnyen visszaverhetik a franciák támadását; s a hatalmas lovasság védelme alatt az egész hadsereg levonulhat Komáromba. Győr már akkor nem volt erősség, csak egy kis belvára állt még; de Komárom már akkor is hatalmas vár volt; táborhelynek alkalmas. Ott János főherceg serege kipihenheti magát, s azután csatlakozhatik Károly főherceg hadához, ki még mindig Aspern alatt állt.
Ez ésszerű terv volt.
Csakhogy akkor már János főherceg seregénél senki sem parancsolt. Reggelre az egész olaszországi hadsereg ott volt mind Győr elővárosa alatt. Éjszaka futottak el, otthagyva az erős állásokat: erdőket, mély utakat – s még csak a hátvédül felállított csapatokat sem értesítve a futásukról, amiket aztán az insurgens lovasoknak kellett megvédelmezni, hogy az előnyomuló ellenség el ne fogdossa.
A jász-kun hadosztályt ez alkalommal Józsa Imre káplár mentette meg az elfogatástól, elállva tizenkettedmagával a hédervári erdőben a mély utat, s addig viaskodva az ellenséggel, míg a nemesség rendben visszavonulhatott.
József nádor látva, hogy a hátukon van az ellenség, sürgette Nugent tábornokot, János főherceg táborkari főnökét, hogy csináljanak valami haditervet, de azt felelték rá, hogy „minek az? Majd csinál az ellenség, ahhoz alkalmazzuk magunkat”.
Az ellenség aztán elkezdett a magaslatokról ágyúzni; az insurgensek ágyúi visszafeleltek rá. Majd lovassági csata fejlődött ki a franciák és az insurgensek között. Ezúttal a barsi és zalai lovasság került a tűzbe. Először láttak ellenséget. A barsiak Jeszenszky János alezredesükkel bátran bevágtak az ellenséges lovasság közé: az megfutott előlük, de csak színből, hogy egy árok elé csalja őket, melyben egy csapat lövész volt elhelyezve, akik egyszerre gyilkos tüzeléssel fogadták az insurgens ezredet, s arra a francia lovasság is visszafordult rájuk. S az újoncezredet ez sem zavarta meg! Kiverték az árokból a lövészeket, s a francia lovasságot elkergették a csanaki dombokig. Ott azután ágyúzni kezdtek rájuk. Azt is nyugodtan kiállták.
A zalai lovasságnak jutott a feladat az insurgensek ágyúütegeit fedezni. Először nyugodtan meg kellett állniuk a helyüket a glédában, és elnézni, hogy sodorja el társaikat a búgó ágyúteke. Kapitányuk, Foky Ferenc alól a lovat lőtték ki; ezredesük, Kisfaludy fejéről a csákót. Egy gránát odatalált egy lőporos szekerükbe, s azt felrobbantotta. A lőporláng egy insurgens tüzért egészen összepörkölt, s a két szemét kiégette. – Azután pedig szembe kellett szállniuk az ellenük száguldó francia dragonyosezreddel, melyet egy őrnagy és Lauriston tábornok fia, mint kapitány vezényelt. A zalai lovasok voltak legrosszabbul fegyverkezve; soknak kardja sem volt, csak fokosa. De jó fegyver az, ha jó kézben van. Átüti a rézsisakot, amit a kard nem fog. A francia ezred kétszázhetven halott s tizenegy tiszt veszteséggel vonult vissza: az őrnagya is elesett. Odahaza aztán elmondták a franciák, hogy „nem tudjuk, mi az a görbe? (a fokos); de nagyon rossz”.
Déltől estig tartott ez a lovassági és ágyúharc, összevissza, minden egybefüggés nélkül. Ezalatt József nádor folyvást ott lovagolt a csatatéren, pompás aranyzsinóros öltözetében, rendcsillagaival s a Szent István-rend nagyszalagjával a mellén. Jó célpont az ellenség nyolcfontos ágyúinak. Két segédtisztjét leütötték az ágyútekék az oldala mellől, mégsem hagyta el a helyét.
János főherceg rendes hada ezalatt pihent és lakomázott, mint akire ez az egész bolondság nem tartozik.
Csak a két gyönge lovasezred, a Hohenlohe-dragonyosok s az Ott-huszárok tettek – a maguk jószántából – egy kísérletet a nyolcfontos üteg elmozdítására, mely József nádorra lövöldözött. De az első kartácslövésre azok is visszariadtak: még egy kapitányukat is otthagyták, akinek a lovát a kartács megölte. Ezt azután a francia chasseur üldözőbe vette. A dragonyos kapitány vitézül védte magát gyalog is a három lovas ellen. Meglátja ezt a peteket egy győri insurgens lovas, Ugrinovics Lázár, aki csak úgy a maga kedvteléséből jött ki a városból csatát nézni, pipaszó mellett, s odarúgtat egyedül a szorongatott dragonyos tiszt segélyére, nagy méltatlankodással: kettőt levág a franciák közül, a harmadik bizonyosan megértette, amit mondott neki, mert elnyargalt. Erre aztán az insurgens felkapta a dragonyos tisztet, a háta mögé ülteté, s tovább szívta a pipáját: „Így tesz az insurgens, ha megharagítják”.
Utoljára támadt egy elmés ember az insurgensek között, Ertel alezredes: s az elsáncolt táborban mihaszna heverő öreg ágyúkat odavontatva a Rába partjára, oldalba kezdte ágyúzni a franciákat. Erre aztán azok is átlátták, hogy itt tréfálni nem lehet, s valamennyi ágyúikkal, lovasaikkal visszavonultak Ménfőre: éjszakára.
Ismét volt az osztrák hadvezéreknek egy napja, amit az insurgensek nyertek meg a számukra. Tehették volna, hogy elvonuljanak békén Komárom felé; vagy ha ütközetet akartak elfogadni, egyesítsék a szétszórt haderőket. Abádnál állt még egy insurgens hadtest Meskó tábornok alatt, s a Szigetközön egy másik Keglevich tábornokkal.
Az abdai elsáncolt tábor arra volt alakítva, hogy a Lajta felől betörő franciákat feltartóztassa. Ezt az udvari haditanács így eszelte ki. A franciáknak azonban nem tetszett a Lajta felől betörni; hanem ahelyett Horvátország felől jöttek be. Erre senki sem számított. – Meskó tábornok tehát a bácskai lovasezreddel s a pozsonyi lovasság két svadronjával meg négyezer gyalog insurgenssel ott őrizte a semmit. Volt három ágyúja is és két haubitza.
Nugent tábornok azonban estétől reggelig nem is mutatta magát. Csak reggel felé, mikor a franciák megkezdték az ágyúzást, került valahonnan elő. – Meg lehetett elégedve az ellenséggel: mert annak volt haditerve. Vezérei: Granier, Colbert, Lauriston, Narbonne Európa nagy csatatérein tanulták a hadászatot.
Most jutott csak Nugentnak eszébe, hogy valami rendelkezést kellene tenni. Gyorsfutárt küldött Meskóhoz, hogy a dandárával siessen azonnal Győr alá, s Keglevichhez, hogy küldjön hozzá tizenkét svadron lovast. – Ez mind késő volt már. A távolság nem telt ki az időből.
A franciák az egész harcvonalon ágyútűzzel kezdték, gyalogságuk tömött hadoszlopokban nyomult előre; s amögött vonult fel a lovasság.
A magyarok legerősebb állását a szabadhegyi halmok képezték, s azoknak egyikén egy majorlak. Ezt védték a Vas, Zala és veszprémi gyalog insurgens ezredek, s két rendes magyar sorezred: az Eszterházy és Alvinczy.
Az ellenség ismételten ostromlott, s ismételten vissza lett verve. Az insurgenseknek rossz puskáik voltak; de jó volt a szurony meg a puskaagy: lövés nélkül foglalták vissza elvett ágyúikat. A zalai gyalog insurgens had szuronnyal verte szét a rárohanó francia lovasezredet; ugyanezt tette a Vas megyei gyalogezred, mely a másod-harcvonalban volt felállítva. Midőn a francia gyalogság keresztültörte az első harcvonalt, mely rendes katonaságból állt, s elvette az ágyúkat; ez az újoncezred rohant rá, s elűzve az ellenséget, visszafoglalta a lövegeket. Ekkor, a francia taktika szerint, az ellenséges lovasság csapott le rájuk: azt is visszaverték szuronnyal, s megmentették a foglyokat is, a positiót is.
A balszárnyon ezalatt a leghevesebb lovassági ütközet fejlődött ki: ott volt a pesti és veszprémi lovasság. Abban a tusában, mely a Viczay-árok hosszában kifejlődött, nem volt egy insurgens se, ki sebet nem osztott, vagy nem kapott volna. Egész lajstroma van feljegyezve a hősöknek, akik zászlójuk becsületét vérükkel védték meg.
S ezalatt özönlött rájuk a kartács és haubitz. Az insurgens tüzérség is keményen viszonozta a tüzet. A harmadfél lovas üteg e napon kétezernél több lövést tett az ellenség ütegeire.
Hanem a franciák jobban tudtak lőni. A veszprémi ezrednek két ágyúját leszerelték, s a francia lovasság rohamra indult, hogy az ágyúkat elvegye.
A veszprémiek ezredese volt Zichy Ferenc gróf, őrnagyuk Ihász Imre, kapitányaik Zichy Károly és Hunkár Antal.
Az ezredes azt parancsolá, hogy az összetört ágyúkat el kell hozni. Erre a két kapitány a maga svadronjaival eléje rohant a vágtató francia lovasságnak, s amint összecsaptak, egybekeveredett a két ellenfél. Csoportonként harcoltak, Hunkár négyszer újítá meg a rohamot a franciák ellen, mind a négy rohamban sebet kapott; a negyedik olyan súlyos volt, hogy a hős lebukott a lováról. Volt egy kedves legénye; méltó a neve, hogy feljegyeztessék, Fodor István. Mikor a kapitányát leesni látta, leugrott a lováról, s gyalog állt föléje, védelmezve őt oroszláni bőszültséggel valamennyi ellenséggel szemben. Tizenegy kardvágást és tizenhárom pisztolygolyót fogott fel a testével az uráról; míg ő is rárogyott. Ekkor odaérkezett Zichy, és elverte a franciákat. Úr és szolga meg lett mentve, s annyi sebbel is megéltek.
S ezalatt az őrnagy, Ihász Imre a kerék nélkül maradt ágyúkat emberei vállaira emeltetve hozatta át az út árkán, s aztán lóhoz kötve elszánkáztatta.
Mindez a nádor szeme előtt folyt le. Valamennyi kíséretében levő törzstisztje mind ott harcolt az insurgensek között, mint önkéntes.
Senki sem vezényelt ez ütközetben. A nádor ott volt: de ő nem parancsolt, mint ama „kéziratnak” egy kitörült (de azért olvasható) mondata jelzi: „A régi rómaiak mintájára, felülemelkede a mostani katonai etiquetten, ha királya úgy kívánta, mint zászlótartó is kész volt szolgálni más vezér alatt.”
Ezalatt a francia voltigeurök a Tárca patak mély folyásán észrevétlen megkerülték a kismegyeri halmokat, s a szőlőhegyeken át oldalába nyomultak a szabadhegyi majornak.
Onnan sietve kértek lovasságot a nádortól, a támadókat visszaverni.
A rendes lovasság vezére, Geramb kinyilatkoztatá, hogy az ő csapatjai úgy szét vannak zilálva, hogy azokat semmire sem lehet használni többé.
Ebben a pillanatban érkezett meg a zempléni insurgens lovasság, Kandó ezredes vezetése alatt. Az ágyúszó vezette őket a csatatérre. Akkor láttak először ellenséget. Az volt a parancsolat, hogy ki kell verni azokat a lövészeket onnan a szőlők közül.
Megtették volna. Azonban, midőn nem törődve az öldöklő fegyvertűzzel, már egész az ellenségig hatoltak, akkor látták, hogy egy mély, széles árok fekszik közöttük, amögül puskázik az ellenség.
Ezzel a balsikerrel el volt az ütközet sorsa döntve: a szabadhegyi halmokat nem lehetett többé tartani.
Ekkor lett elrendelve a visszavonulás Komárom felé.
És az nem volt vad futamodás. Talán a hadászat legszebb mozzanatai közé jegyezhető fel. Rendben, zárt sorokban húzódtak el az úton mind a gyalogezredek, mind az insurgensek. Egyetlen ágyút, egyetlen zászlót nem vett el tőlük az ellenség.
Mikor az ütközet fel lett adva, akkor maga József nádor négy zászlóalj insurgens lovasságot összetömörítve, azoknak az élére állt, s hadsegédeivel visszavezette azokat a csatatérre, s egy magaslaton felállítá. Ezzel védte meg a visszavonulást. Ott, azon a magaslaton harcolt a nádor vezénylete mellett Hadik altábornagy, Luzsénszky József tábornok, Almásy Kristóf ezredes; ott dolgozott Machold József insurgens főtűzmester a maga két ágyújával és két haubicával, s ez a hősi végerőfeszítés egy érckaput tartott nyitva az elvonuló hadseregnek, s csak ez teszi lehetővé, hogy egy egész hadsereg elvonulhasson a feladott csatatérről, anélkül, hogy egy csapatját foglyul veszítené elvonulva – nem hátrafelé, ott a Duna volt; hanem oldalvást, végig hosszában az egész ellenséges harcvonal előtt.
Folyton megújítva a harcot, a rohamot az útját álló ellenség ellen, tört magának utat egyik insurgens ezred a másik után. A somogyiak előtt egy francia carrée állt. Neki kellett vágniuk a szuronyerdőnek. A rohamban elesett a vezérük, Festetich György gróf ezredes, azután az őrnagyuk, Pásztory Menyhért. Elesett a zászlótartó, Bátor György is. Ekkor felkapta a zászlót Sepsey. Perc múlva azt is leteríté egy golyó; ekkor kezébe kapta a zászlót Szuhányi: abban a pillanatban őt is megölték, s még akadt egy negyedik is, aki a zászlót kezébe emelje, Mohos János; de ez már keresztül tudott vele hatolni a szétrobbantott négyszögön.
S ilyen jelenetek ismétlődtek egyik negyedóráról a másikra.
A Vas megyeiek voltak a legutolsók. A visszavonulásnál a legelső hely.
Ebben a senkitől nem vezényelt, két napig tartott győri ütközetben volt a magyar hadseregnek kilencszáznyolcvan halottja s kétezerkétszáz sebesültje: a franciáknak felényivel még több ennél. A Lamriston-lovasezred maga kétszázhetven embert vesztett, köztük az ezredesét és tizenegy tisztjét.
A győztes fél nem is üldözte a visszavonulót. Maga is össze volt dúlva ez ütközetben, melynek szokatlan harcmodora egészen meglepte a franciákat.
Nem volt itt tömegharc, zárt hadoszlopok taktikai összeműködése. Egyes csoportok, egyes hősalakok viadalából állt az egész harc, aminőt csak a hajdani keresztes háborúk idejében láttak.
Caffarelli francia hadügyminiszter, aki jelen volt ez ütközetben, Napóleonhoz utaztában, azt mondá a magyar insurgensekről:
„Ils sont braves, mais ils ne sont pas encore dressées.”
(Derék vitézek, de nincsenek még betanítva.)
Ez volt a győri ütközet története, ahogy azt becsületes magyar ember leírta.
Hanem azért minden ember csak ezt a gúnydalt énekelte utána: „Retirálj, retirálj, Komáromig meg se állj”.
*
Honnan támadt tehát mégis annak a szégyenletes futásnak a híre, mely az egész országban általános hitté tudott válni?
Azt is mondjuk el egész őszintén igazán.
Amíg a győri csatában részt vett insurgens ezredek összetömörültek, a tiszántúliak is útban voltak a főtábor felé.
„Egy” zászlóalj már áthaladt Budán, s útban volt Győr felé. Délig eljutottak Bánhidáig a Vértes aljában, s ott rostokot tartottak.
A győri ütközet első napján megsebesült insurgenseket Budára szállították, ahol a tábori kórház be volt rendezve. A lassan döcögő szekereket utolérte egy hatvanfőnyi insurgens csapat, mely a legszélső előőrsön felállítva, részt sem vett az ütközetben, hanem amint a magyar hadsereget visszavonulni látta, egy még májusban kiadott napiparancs szerint Buda felé vette az útját.
Mikor ez a hatvan lovas összetalálkozott a mezőn vigadó tiszai insurgens ezreddel, már akkor ezek azt beszélték, hogy az egész insurgens sereg meg van semmisítve: egyedül ők maradtak meg hírmondónak. Hát még mikor a sebesülteket meglátták! Azok között volt az a tüzér, aki a lőporos szekér felrobbanásakor összepörkölődött. „A franciák megégetik a magyar nemeseket!” Azzal az egész ezred elkezdett eszeveszettül szaladni visszafelé a budai úton, felordítva minden útba eső helységet, hogy vége a nemesi seregnek, levágta a francia valamennyit, éget, gyilkol és pusztít! A megrémült had úgy nőtt, mint a hógörgeteg, amíg Budáig eljutott. Itt a hajóhídnál útját állta Alvinczy tábornok a pesti polgár katonasággal, nehogy a futó ezred a bal parton összegyűlt ötezernyi insurgens hadat is magával ragadja. Itt lehetett az, hogy valamelyik híres ordító azt kiálthatta Alvinczynak, sárkánytalan fegyverét mutogatva, hogy „nem csinálná meg ezt a puskát?”
Guzsalyszár kellett volna a szájhős kezébe, nem puska! Hisz nem is látta az ellenséget, úgy szaladt el.
És a királyt erről a budai gyászfutásról értesítették azok a főméltóságok, akik a magyar nemességet gyűlölték; nem pedig a valódi győri ütközetről, s erre az értesítésre küldött a király egy haragtól lángoló keserű leiratot a nádorhoz, égő sebeknél is égőbb bélyeget ütve a magyar insurrectióra – három nappal a győri ütközet után.
És ezen három nap alatt az insurrectio hősei a győztes ellenséget saját főhadiszállása közepette támadták meg, kiverték a helyéből, megölték egy vezértábornokát, s babérral takarták homlokaik égő sebeit.
Ez a történet Komárom alatt, ahová János főherceg serege egész rendben bevonult, míg Eugen csak másnap jött utána, abban a hitben, hogy Komáromot könnyűszerrel elfoglalhatja. El is kezdte ágyúztatni a várat a Dunán keresztül, ő maga a szomszéd Ács helységben ütve fel főhadiszállását. Itt rohanta meg fényes nappal az alkirályt a Vas megyei insurgens lovasezred, Szapáry Vince ezredesének vezetése alatt. A nemes lovasok három oldalról rohantak be a faluba, s vad futásra kényszeríték a francia lovasságot. Egy nemes közvitéz, Melegh János magával a dandárvezérrel, Lamarque tábornokkal keveredett személyes harcba: azt levágta, s még a legion d’honneur rendcsillagát is elhozta magával. Többé nem is próbálták meg a franciák Komáromot ostromolni.
