A háromszor koronázott király
A háromszor koronázott király
Valami irtózatos fátumnak kell esküdve lenni a koronához, mely üldözőjévé lesz annak, ki azt erőszakosan teszi fel fejére.
Péter megfosztotta Vazult a korona miatt szeme világától, ugyanazon büntetés érte el őt is.
Aba megölette Pétert, az ő feje is a koronával együtt esett le.
András megölette Abát; öntestvére elől futva esett el ő is.
Béla testvére vérén keresztül lépett a trónra, őt maga a trón temette omladékai alá.
Fiai: Géza, László és Lambert megborzadva álltak félre, ez istenítélet után visszahúzva kezeiket a koronától, melynek sorsa fátumszerű láncolatokban látszott bosszút állni egyik halálért a másikon.
Átengedték azt Salamonnak, ki már azzal egyszer meg volt koronázva, maguknak egyedül az András által kötött szerződés jogait tartva fenn, mely a hercegeket az ország egyharmadának tette uraivá.
Salamon homlokát másodszor is érinté a korona, anélkül, hogy lelkét királyibbá tette volna.
Gyermekkora óta ferdén nevelve, gyanakodás, ingatagság, szenvedélyesség, álnokság jellemezték lelkületét, miknek nincs helye a trónon.
Legelső lépése az volt, hogy fejedelmi rokonait, kik érette lemondtak a trónról, megfosztá hercegségi jogaiktól.
Azon időkben jó volt Magyarhonnak Lengyelország szomszédsága, ide szokott a megsértett jog, mint védvárába menekülni; az ifjú hercegek is ide menekültek, s csak a főpapság közbenjárása gátlá meg, hogy Salamont akkor ki nem űzték országából.
A rokonok kibékültek, húsvét napján Pécsett harmadszor koronáztatott meg Salamon, maga Géza tette a koronát fejére.
De mintha valami gonosz intőjel akarta volna meghazudtolni a kibékülést, az éjszakai ünnepély alatt meggyulladt a vigadók fejei fölött a palota, s az engesztelődés napján az egész város porrá égett.
E kibékülés után nemsokára a szomszéd csehek beütöttek a magyar határon, de tapasztalták: hogy ha a magyar magával egyetért, akkor a győzelem övé; a király és a hercegek karddal látogatták őket vissza, s a cseh hadak szeme fénye, a kérkedő óriás, egy személyes viadalban azon Bátor Opossal, kinek nagyapja Kupát megölte, e hős által levágatott – úgy látszik, mintha családi hagyomány lett volna a Bátoroknál ellenséges hadvezéreket öldösni.
Egy rövid hadviselés után, melyet Crescimir horvát herceg védelmére a fejedelmek diadalmasan viseltek a karinthi herceg ellen, új tettekre látszott hívni a had istene a magyar fegyvereket.
A keleti török birodalom feloszlott; a szétszakadt ország irtózatos néprajokat eresztett a szomszéd vidékekre.
Egy csapatjuk ezeknek, a kunok, több százezer főre menő hada sokáig pusztító csapása volt majd Orosz-, majd Görögországnak, s mindig beljebb törve nyugati Európa felé, végre betévedt Erdélybe, azt elárasztva, áttört a meszesi szorosnál Magyarhonba, végigpusztítá Bihart, s a Nyírséget, s ment vissza, rabláncra fűzött hölgyeket és férfiakat hajtva maga előtt.
Az ifjú király és a hercegek utánasiettek az országdúló hadnak, s Csehalomnál utolérték őket.
Ozul, a kun vezér, csúfosan küldé ellenük a kun gyerkőcöket, hogy menjenek háborúst játszani a magyarokkal.
De a legelső összecsapás megtanítá elleneit tisztelni, seregeit hirtelen összevonva egy hegytetőre vonult fel velük, ott várva be a magyarok támadását.
A magyar eleitől fogva legerősebb volt a rohamban. Háromfelé osztva a sereget, míg az ifjú heves király a hegy meredekén rohant fel a kunok ellen, a reá özönlő nyílzápor közepette, azalatt Géza oldalt kerülte meg őket s László iszonyú erővel ütött derekukra, saját kardjaival négy ellent ölve meg a viadalban. Az ötödik nyíllal megsebesíté, de halált kapott tőle vissza. Mindenütt meg lehete ismerni a harcot, ahol László járt; egy fejjel magasabb volt mindenkinél, s ahol ő megjelent, ott megtört az ellenség. Végre az egyik kun vezér, Ákos maga is elesett László keze által személyes párviadalban.
A kun elhullt vagy megadta magát, a magyar sereg késő estig űzte a futókat.
Maga László meglátva, hogy egy kun egy szép leányt ragadott fel lovára s azzal készül menekülni, utánavágtat. Azonban fáradt lovával be nem érhetve a menekvőt, messziről kiált a lánynak, hogy rántsa le magával a kunt. A bátor magyar szűz megragadva e szóra rablója övét, levetette magát a lóról, s a vele együtt lezuhant kun rövid tusa után halva esett el László kardcsapásai alatt.
A hüvelyéből kivont kardnak soha sem volt pihenése többé. Minden oldalról kellett küzdeni a magyarnak szomszédaival a vitatott hazai földért.
Alig verte le a kunokat, másfelől a Dunán a besenyők törtek keresztül, pusztítva, rabolva s ismét eltünve a bolgár hegyek közé. E kalandor népet a byzanci udvar bocsátá Magyarországra Belgrádon keresztül, a magyarok tehát Belgrádra mentek az eltűnt szövetségesek helyett bosszút állani.
A várost Nikétás védte, az ostromló seregeket Salamon király s a két herceg vezette, az előcsapatok vezérei voltak Vid, a király kegyence s János soproni gróf.
Az ostromló seregek átkeltek a vizen. A magyarokat meglepte előbb a soraikra hányt olthatatlan görögtűz, de később a görögöket lepte meg a halállal szemberohanó magyartűz. Visszavonultak városukba.
A segítségükre előtámadt besenyők, mikor még csak a soproni csapatok voltak a város előtt, azokra ráütöttek s ott János gróf által úgy megverettek, hogy vezérük alig menekült meg néhányadmagával.
A többi magyar sereg csak messziről nézheté a diadalt.
Két hónapig tartott a város ostroma az akkori nehézkes ostromszerek mellett; magas fatornyokból csodálatos gépek hánytak köveket és tüzet a városba, a falakat kutakkal ásták alá s faltörő kosokkal döngették; eközben egyes bajnokok szálltak alá a bástyákról, személyes viadalra híva fel az ostromlók vitézebbjeit. Ilyenkor Bátor Opos egymaga kettőt kergetett vissza a város kapujáig.
A harmadik hónapban egy magyar leány, kit a saracénok foglyul tartottak Belgrádban, egy zivataros éjszakán felgyújtotta tömlöcét, s az ostromlóknak segélyül jövő vihar lángokkal borítva el az egész várost, a bástyákon át betörő magyaroknak irtózatos diadalfényt támaszta a csatához; a védsereg egy része, melyet a fegyver el nem ért, a várba vetette magát s azt nemsokára kényre-kegyre feladta.
A görög sereg, amint a várból kibocsáttatott, nagyrészint Géza hercegnek adta meg magát, alig szállinkózott valaki Salamonhoz, oly előszeretettel viseltetett még az ellenség is Géza iránt, ki e bizalmat azzal igazolta, hogy a foglyokat váltságdíj nélkül bocsátá szabadon.
E tettéért a görög császártól koronát nyert a herceg ajándékul, Salamon királytól pedig azon megaláztatást: hogy a hadizsákmány osztásakor testvérével kapott egy részt, míg a királyi kegyenc, Vid, kettőt.
„Két kard nem fér egy hüvelybe”, mondá Vid a királynak, midőn a császárnak Gézához küldött követei visszatértek, anélkül, hogy Salamonhoz szóltak volna.
Azon iskola, melyben Vid Salamont nevelé, az akkori romlott udvarok bélyegét viselé magán: árulás, orgyilkolás alattomos bosszú tanai voltak azok, az őszinteség és nyílt harc helyében.
A király gyűlölte a hercegeket, mert országa harmadát bírták, gyűlölte őket, mert látta, hogy népe szereti őket, jobban, mint őt, s mert rossz szelleme Vid, mindennap szítá a gyűlölet tüzét szívében.
A király öröklött hősi szelleme nyílt csatát kívánt a hercegekkel, miként apjaik vívtak egykor a koronáért; a kegyenc azonban biztosabbnak hitte a tőrt, mint a kardot, s a királyhoz hívatá a hercegeket engesztelés színe alatt.
De ezek megismerék a mosolygó álarc alatt az orgyilkost, s ketten soha sem jártak együtt, ha az egyik megjelent a királynál, a másik hadsereggel maradt otthon, kivont karddal őrködve testvérének élte fölött.
Egy télen Géza kisded vadászcsapatával Ingovány erdejében mulatott, vele voltak vezérei: Petrud, Zonuk és Bikás. Mind a három áruló, kik Vidtől régen felvették a herceg életének vérdíját.
A férfias mulatság közt egy levelet kap Géza, a szegszárdi Vilmos paptól, melyben a jó apátúr figyelmezteti, hogy őrizkedjék a királytól; a herceg bizalmasan mutatja a levelet vezéreinek, azok kacagva vetik félre: „részeg lehetett az a pap”, mondának.
A király éppen Szegszárdon mulatott. Ott főzték a tervet Géza ellen az istenházában.
Amint az esti énekszó után a népség elhagyta a szentegyházat, a király és tanácsosai alattomban idejöttek.
Az iszonyú tanács tárgya Géza elfogatása volt. Vadászat közben Vid katonáinak kelle rajtaütni, s szemeit kiszúrva börtönre vetni. A király beleegyezett a fekete cselszövénybe s összegyűjtött seregével megindult a fejedelmi vadászatra.
De a templom bosszút állt megszentségtelenítőin. Vilmos pap ott hallgatózott elrejtőzködve, s megtudva a király szándékát, leveté papi öltönyét, kardot, páncélt kötött s lóra ülve sebesen Gézához nyargalt, tudósítva őt az ellene forralt tervről.
Géza rögtön maga körül gyűjté kisded csapatait s Csehország felé akart menekülni, de a király csapatjai útját állták, kénytelen volt a Tisza jegén át szabadulni.
Tovább nem kerülhette ki a csatát. A királynak harmincezer fegyverese volt, neki csak négyezer, annak háromnegyed része is áruló, Vidtől megvesztegetve.
A csata megkezdetett, Petrud, Zonuk és Bikás rögtön felemelt paizzsal jelt adva átfutottak a királyhoz, vezérüket hitszegőül elhagyva; de a gyalázatot nyomban követte a bosszú, s hős Bátor Opos, az egyetlen férfi, kinek neve az ellentáborban tiszteletet érdemel, nem értette el, vagy nem akarta elérteni az árulás jelét, vagy tán éppen bosszút akart állni a nyomorú szökevény népen – ahelyett, hogy Géza maroknyi seregét űzte volna, az árulóknak fordult s azokat az utolsó emberig levágta; csata végén az öldökléstől úgy meg volt dermedve az ökle, hogy a kardot nem bírta letenni belőle.
Géza megmenekült, Petrud, Zonuk és Bikás halva maradtak a síkon. Soha félreértés oly jókor nem jött, mint ő ellenük.
A vert fejedelem, megmaradt kis csapatával átmenekült újra a Tiszán, s Felső-Magyarország felé futva Vácnál találkozott László testvérével, ki szembe jött rá Ottó sógora segédcsapataival.
Salamon, ki Géza vert hadát üldözé, egy új seregre bukkant. Nem a könnyhullató emberi szívű Géza, hanem a királyi lelkű László állt előtte.
Az ősz Ernyei nem tanácslá a megütközést a királynak: „Ne harcoljon, úgymond, fiú az apja, testvér testvére ellen.” De Vid nem engedett a szelídebb érzelmeknek erőt venni a király lelkén.
„A nemesek elhullottak, úgymond, az összegyűjtött parasztok és aratók pedig nem testvéreink.”
A hercegek tábora Cinkotánál foglalt helyet; a mogyoródi hegyen túl a királyé. Sűrű köd feküdt az egész tájon.
Mikor a köd felszakadt, az első napsugárnál meglátták egymást az ellentáborok.
„Azon férfiak ott, monda Ernyei, László táborára mutatva, kik hátukat a Dunának vetették, aligha készülnek elfutni a csatából.”
Békítő szavait nemsokára elnyomta a csatakiáltás.
Vid támadott –, a balszárny, Ottó seregeivel egy pillanat alatt szétverte a támadó seregeit, maga Vid átszúrt szívvel s kettéhasított koponyával esett el, az ősz Ernyei egy percre visszaállította a csatát, a másikban ő is halva hevert a csatamezőn.
Kétségbeesve rontott eközben a király Géza lobogói felé.
De a két testvér az ütközet alatt helyet és zászlót cserélt, László testvérét féltve, annak lobogóit vevé fel, s a rohanó Salamon a szelíd Géza helyett ismét a rettegett Lászlót látta maga előtt. Hirtelen oldalt fordítá seregét, csak Gézát keresve a csatában, eközben a két testvér fegyverei közé jutva elveszté a csatát, elveszté seregét, s egyedül a győzhetetlen Bátor Opos karjának köszönheté, hogy egyedül, csupán általa kísértetve megmenekült.
A győzelmes sereg térdre borulva dicsérő himnuszokat énekelt a diadalosztó Istennek, a tábor előtt egy szarvas nyargalt el, melynek ágbogain égő gyertyák lobogtak, azon a helyen a hercegek templomot építettek, mint a legenda állítja.
Amint László a holtak mezején végigjárt, meglátta Ernyei holttestét. Könnyezve állt meg felette. „Sajnállak, úgymond, mint testvéremet, bár hallgatott volna rád a király.”
De amint a harcosok, kik a holtakat temették, ráakadtak a had indítójára, Vidre, port hintettek halott szemei közé, úgy fektették átkok között a dicstelen sírba.
