A jeruzsálemi hadjárat
A jeruzsálemi hadjárat
A Szentföldre menést tovább halasztani nem lehetett; a pápa anathémával fenyegetőzött, s Endrének még az ajánlott görög császári koronát sem engedte elfogadni, hogy annál biztosabban elindulhasson Jeruzsálembe.
Egy ily expeditióhoz pénz kellett, az pedig Endrének mentől kevesebb volt. Adószedői, kincstárnokai gazdagultak, a nép szegényült és a királyi kincstár üres maradt.
És most egyszerre kelle sok pénz, melynek előteremtésére Dénes kincstárnok teljhatalmat kapott.
Soha ember nagyobb uzsorát nem fizetett, mint Endre király. Ő országa hatalmát adta zálogba s népe szeretetét kamatul.
Dénes árverésre bocsátá a pénzügyhivatalokat, zsidók, örmények, ismaeliták kezeire jutottak a bányák, a pénzverés, a sóadó, a révek, vámok, adófizetés, a népsanyargatás minden módszerei nekik adattak el – a korona javadalmai a már akkor is hatalmas főnemeseknek örök áron adattak el, s a templomok kincsei kótyavetyére jutottak éppen úgy, mint a magyar királynék Veszprémben tartogatott drágaköves koronája.
Miután a király saját országában ilyen jó rendben hagyta a mindenféle pogányokat, megindult egy derék hadsereggel, őket Palaestinában kiirtandó.
Gályára rakott hadával oda szerencsésen el is jutott, bejárta a szent helyeket, hol egykor a Megváltó sokkal egyszerűbb és mégis hatályosabb fegyverrel terjeszté az igaz hitet, megfürdött a Jordán vizében, csókolá az igazi keresztet, harcolt a Thábor hegyén, imádkozott a Karmelen s küszködött éhséggel és szomjúsággal a tejjel, mézzel folyó Kanahánban.
Koraddin szultán seregei azonban sehol sem akartak csatába ereszkedni a keresztesekkel, s a Thábor hegy ostromát meghiúsította a vezéreknek éppen a csata alatti összeveszése. (A jeruzsálemi hadjárat történetét leírtam a „Minden poklokon keresztül” című regényemben.)
Ekként dicsőséggel megrakva, sok szent ereklyét összevásárolva s valami méreg-italtól megbetegülve, hazafelé fordult a király, s az úton valakinek az országán csak keresztülment, mindenütt eljegyzett egyet fiai vagy leányai közül az illető királyi gazdák leányai és fiaival.
Igy ért haza országába a Szentföldről. Ha még tovább ott mulat, akár ott is maradhatott volna.
Itt azalatt fenékkel fordult fel az ország. A főurak egymással harcoltak, a királyi tisztviselők rablókkal szövetkeztek, a kincstár üresebb és a nép nyomorúbb volt, mint valaha, a külellenségek szerte foglalták az ország tartományait és hadsereg nem volt azt visszaszerezni, a nemesség nem hallgatott a zászló alá hívásra, s pénz nem volt zsoldosokat fogadni; ekkor eladta a király a korona várait a főnemeseknek, kiknek egynémelyike ez által hatalmasabb lett magánál a királynál, s az e pénzen gyűjtött hadsereg a legelső hadjáratban az oroszok ellen elveszett, s vele együtt Halics- és Lodomérország.
Végre nem volt már osztály az országban, mely elégületlenségét el tudta volna titkolni. A zsidó és ismaelita adószedők a nép vérverítéke után a templom kincsei s a nemesség szabadalmai után kezdtek nyúlni, a nép lázongott, a nemesség megtagadta az engedelmeskedést, a főurak rablóváraikba hurcolták a király zsidóit, s a papok templomátkot hirdettek, bezárták a templomokat, temetetlen hagyták a halottakat s nem tartottak isteni tiszteletet.
Sőt magában a királyi családban is kész volt a szakadás. Egyszerre két törvényes király ült a trónon, Endre és fia, Béla, az ország válogathatott, hogy melyiknek hódoljon. Endre neje, Jolánta szokás szerint gyűlölte mostohafia nejét, Máriát, s Endre mint gyönge férj: hogy családi nyugalmát megmentse, kényszeríteni akarta fiát, hogy a szintén fölkent királyi nejétől váljon el.
A nejét gyöngéden szerető férj dacolt az atyai hatalommal, a családi vitába belekeveredett pápa és főnemesség, s a király ennyi zavarból kihatolni sem erővel, sem akarattal nem bírva kénytelennek érzé magát országgyűlést hirdetni 1222-ben.
Ez volt azon országgyűlés, melyen az „aranybulla” szerkeszteték. Ez okirat nagyszerű tanújele a magyarországi aristocratia diadalának a trón felett. Harmincegy cikken keresztül semmi egyéb nincs benne biztosítva, mint a nemesség jogai, a nemesség kiváltságai, a nemesség szabadalmai.
A törvényt végül egy cikk szentesíti, mely jogot ad minden egyes nemesnek, azon esetben, ha a király vagy annak utódai e törvényeket megszegnék, ellenük, anélkül, hogy fölségsértés bűnébe esnék, pártot üthetni.
A nemesség ezáltal oly hatalomra jutott, hogy rövid időn egy főurakból összegyűlt párt elhatározá: hogy miután úgyis ők az urak az országban, űzzék el a királyt s osszák fel az országot maguk között megannyi kis királyságra. Ez őrült eszme azonban éppen az osztozás elvén megtörve, II. Fridrik császárt hívták fel királyul. Endre kitudta terveiket, s azt a gyáva büntetést tudta ki számukra, hogy a pártütők uradalmait fogadott gyújtogatókkal égetteté föl. Ahonnan később egy törvény keletkezett, mely meghagyja a királynak, hogy ha valakit büntetni akar, ám nyakaztassa le, de falvait ne égesse föl, mert ez a paraszt kára.
Endre ezáltal hitte a gyöngesége pillanatában aláírt törvényeket jóvátehetni, ha azokat meg nem tartja. A gyűlölt kincstárnok Dénes most nádorrá emeltetett, az ismaeliták még jobban sanyargaták a népet és nemességet, a pénzügyi hivatalok ismét megteltek zsidókkal és pogányokkal: míg a mindezekből támadt iszonyatnak a pápa anathemája látszott véget vetni. Minden úgy maradt, amint volt. A nemzet szemlátomást közeledett megoszlattatása felé. Egy új özönvíznek kelle jönni, mely a felnőtt oligarchia sárkányfejeit letörje. Ez új özönvíz el is jött, de Endre nem érte meg. Tizenhét évi uralkodása után meghalt, tökéletes fölbomlásban hagyva fiára az országot.
