A királyi remete
A királyi remete
A futó király Mosonyra menekült, ott bezárta magát a várba és készült védelemre a hercegek ellen. Azok nem üldözték őt, de annál keményebben üldözték édesanyja szemrehányásai, ki őt szemtől szemben megátkozá a polgárháborúban kiontott vérért.
A király, kinek egy országon kelle uralkodni, nem tudott magán uralkodni, szenvedélye annyira ragadta, hogy dorgáló anyjára fölemelje kezét. Az agg, megőszült matróna megátkozta a királyt, és az anyaátok még a korona alatt is megtalálja a fiút; elhagyta őt azután Isten, ember; még tulajdon neje is. Megveté elbukott férjét, más karjaiba veté magát; mintha a szerencsétlenség feloldta volna a szeretet alól is.
A hercegek megnyugodtak Fehérvárott, s békében hagyták Salamont, azonban a szomszéd besenyők megtudva a kiütött polgárharcot, Zolta vezér alatt rárontottak a megalázott királyra, egykori legyőzőjükre, ki mindenektől elhagyatva ült Mosonyban.
Salamon a szomszéd Heinrich határgrófot szólítá segélyadásra, az meg is jelent hadával s megalkudva a királlyal valami jó summa pénzben, elindult a besenyők ellen.
Amint meglátta őket, visszatért. Igen csúnya embereknek találta őket, s az úton fegyverhordozói telebeszélték a fejét Merchart, Poth és Villern hercegek történetével, kik a barbárok elleni csatákban mind szörnyű kimenetelt értek.
A becsületes határgróf azt mondta Salamonnak: hogy neki fogadása tartja nagybőjtben nem csatázni, hanem ha tetszik a királynak, verekedjék ő meg a besenyőkkel, majd ő maga egy hegytetőre felmegy, s ha meglátja, hogy Salamon csakugyan nem bír velük, akkor majd ő segélyére siet. E vitéz szándékkal csakugyan fel is vette magát a baki hegyre, s onnan nézte az ütközetet.
Salamon tehát összeszedve seregét, kiállt egyedül Zolta ellen; Bátor Opos karja ismét csodákat tett, a király tekintete előtt elolvadt az ellenség mint a viasz a tűz lángja elől, Zolta kevesedmagával menekült meg, serege nagy részét a kard, vagy a Fertő vize pusztítá el.
Ekkor lejött a hegyről Heinrich, s kérte a szegődött díjt a segélyadásért, s hogy azt a király megtagadta tőle, fenyegetőzött, hogy megharagszik.
Azonban szerencséjére Salamonnak, a nagybőjt újra eszébe jutott a határgrófnak, s szomorúan visszaballagott a maga jószágába, mint ezt a krónikaíró naivul előadja.
„Van-e sok ily katonája a hercegnek, mint Bátor Opos?”, kérdé a császár Salamontól, midőn hozzá e csata után országát visszaszerezni segélyért folyamodott.
„Még jobbak is vannak, a magyarok mind jó katonák”, felelé Salamon, megaláztatásában sem tagadhatva meg nemzete dicsőségét s magasztalva azon sebek adóit, mik alatt legjobbjai elhullottak.
Nem is volt hatása a császár közbejöttének Salamon ügyében. Hadseregében, mely Vácig haladt, lázadás ütött ki, a vele volt püspökök álmokat láttak, és mindenik azt látta álmában, hogy innen haza kell menni. A császár ütközet nélkül visszatért, Salamont pedig örökre száműzte a nemzet, amiért ellenséget hozott az országra, s koronáját Géza fejére tette.
A szelíd lelkű herceg nem óhajtotta e nehéz ékszert, Szegszárdon, borzasztóan kimúlt apja sírjánál letette azt fejéről s megkínálta Salamont a békével és koronával.
Salamonnak harc kellett és korona, nem a testvérek kegye, büszkén visszataszítá a nagylelkűen tett békeajánlatot.
Géza szerepe ezzel be volt fejezve e földön. – Az ő érző szíve gyönge volt azon módszerekhez, mik az ország hatalmát biztosíthaták. Hirtelen meghalt; benne legnagyobb ellensége, a száműzött király, legnagyobb jóakaróját veszté.
Még egyszer visszatért Salamon Magyarhonba, hol László király a koronán kívül mindenét megosztá vele, de a benne lakó szenvedély nem hagyta soká pihenni. Orgyilkosokat fogadott László ellen, azok elárulták, s ő mint fogoly a visegrádi toronyba záratott, egy magas, egyenes, négyszögű kőfal romjait máig is Salamon tornyának nevezik róla.
Az akkori pápa, Gergely, a minden vele egykorú királyok ostora volt, ki előtt Némethon császárja mezítláb várt bűnoldozást, a hideg télben a kapu előtt. Egyedül a magyar király, László volt merész koronás fejét előtte meg nem hajtani. Midőn egykori jótevőjét, Boleslawot az apostoli anathéma földönfutóvá tette, László pártfogása alá vette s nem engedte őt országa határain belül üldöztetni.
A püspököknek és bíráknak azt felelte: „A bűnös, az elátkozott a tietek; az ember, a bujdosó az enyém. Ő jót tett velem, most én teszek azt vele, a hálát semmi vallás sem tiltja.”
E nemes dac amennyire meglepte Gergelyt, annyira meg is nyeré – azon fejedelmet, ki népe szeretetébe bízva, az ő mindenható bulláival szemközt mert nézni, mindenáron meg kellett nyernie. A római püspökök nagy Synodusában elhatároztatott: hogy a magyarok első királya s annak szűz gyermeke a szentek sorába iktatva, holttesteik az oltárra közimádat végett kitétessenek.
A pápai követ, a király és a püspökök leszálltak a kriptába, de a sírkövet, mely István koporsóját fedé, semmi emberi erő nem bírta kimozdítani. Egy a somlyói erdőben lakó szent szűz azt nyilvánította: hogy addig a kő meg nem mozdul, míg Salamon szabad nem lesz.
A király megnyitá börtönét, s a sírkő fölemeltetett. A koporsóból a szent király jobb keze a rajta volt gyűrűvel hiányzott.
Sok kutatás után Mercur apát kivallotta, hogy a kezet neki egy angyal adta át. Azon időben sokat jártak-keltek az angyalok Magyarországon.
A szabadon bocsátott Salamon, nem élhetve mint király, legalább királyhoz méltóan akart meghalni; amint szabadnak érzé magát, elhagyta Magyarországot s a kelet felé tanyázó kunokhoz menekült: ott meglátta a szép Lenkét, a kun fejedelem Kutesk leányát, azt megszerette s ekkor két ajánlatot tőn: harcot a magyarokkal a fejedelemnek, szerelmet leányának; országa felét a fejedelemnek, szívét s koronáját leányának.
A kun vezér Kutesk betört az országba, de Lászlótól kiveretett, innen a görög birodalomnak fordult, Czelgu besenyő vezérrel egyesülve. A kun sereg itt is megveretett, maga Salamon egy elhagyott puszta várba menekülve, kevesedmagával ott tűrt éhséget és nyomort, míg üldözői ott is rátaláltak, kiken keresztül vad viadal között tört magának utat, s visszafutott a Duna jegén keresztül Magyarhonba.
Amint egy sűrű erdő mellett kísérőivel együtt elhaladt, valami fájdalmas, borongós érzés szállta meg keblét, kérte társait, hogy várjanak rá, míg ő az erdőbe bemegy az utat körültekinteni. Soha sem jött onnan vissza többé.
Évek múlva a körül lakó nép azon erdőben egy jámbor remetét látogatott, ki egy leszúrt kard keresztje előtt szokott buzgón imádkozni, s ki a hozzá vándorlókat: testvért, Istent és hazát szeretni oktatá.
Még egyszer látták Salamont – a fehérvári templom lépcsőin. Ott térdepelt a hideg márványon a koldusok között megalázott fővel, megőszült hajakkal, hol huszonnégy év előtt mint király megkoronáztatott. Látta az ünnepelt királyt, a nemzet kegyeltjét, Lászlót kilépni a templomból, dicsősége fényétől környezve; a koldus odahajolt alamizsnanyújtó kezéhez, s azt forrón megcsókolá.
A király egy forró könnyet érze végiggördülni kezén. László ráismert a királyi rokonra a durva zarándokruhában, az hirtelen elfutott előle, s az utánasiető hírnököktől, kik László kegyét unszolták reá, azt üzente a királynak vissza: „Mondjátok meg uratoknak, akit kerestek, az nincs többé, az én országom a mennyben van, áldás reá és a hazára.”
Ezentúl örökre eltűnt Salamon a világ elől, s késő századok után a kegyes pólaiak egy meghalt szent csodatevő sírjához szoktak eljárni búcsúra, ki ott környékükben élt és halt meg.
Azon sír alatt az annyi viszályon keresztül hányatott Salamon király hamvai nyugosznak.
Engesztelődve emlékezék mindenki a bünhődött király nevére, miután emlékét régen elfeledték – csak egy lény nem gondolt reá többet, kéjbe, vigalomba temetve el magát –, tulajdon felesége.
(E tárgyat találjuk Vörösmarty által egy lendületes balladában megörökítve.)
