A nemzetbölcső
A nemzetbölcső
Évezredek előtt, mikor még Európát kelet bölcsei ismeretlen, lakatlan országnak nevezték, azon helyen, hol most Magyarország fekszik, egy tenger állott – s messze innen, Ázsia északi belsejében, túl a köves pusztán, túl a havas hegyeken élt egy nép, melyről az volt megírva a csillagokban, hogy egykor e tenger fenekét nevezendi honának.
Azon apró, fehér tengercsigahéjak, melyekkel a magyarországi pusztáknak semmi növényt nem termő homokja el van árasztva,* a kővé vált conchyliák a Pozsonyon túli Farkasvölgyben, a délszigeti növények az ottani Kárpátok egyik kopár hegyoldalán, Erdélyben Vidra fölött egy egész hegy csupa csigakövületekből, a piszkei márványvágásokban kővé vált ammontülkök s a vasbányákban vassá vált tekercs-csigák találtatnak, a halszárnyak lenyomatai a gipszrétegekben, a bányászásó által kihányt állatnövények, s a kecskekörmök a Balaton körül, miknek faja egészen elüt a mostani hasonló életműszeres állatoktól, és az irtózatos szakadékok, miken a víztömeg a Farkasvölgy és a Vaskapu meredek szikláin keresztül csodás erőszakkal tört magának utat: homályos tanúi azon időkornak, mikor e hon halmai felett kettős ég kéklett, egyik a menny, másik a tenger színe.
Azóta, hogy e munka íródott, e futóhomokot dúsan termő szőlőkertek foglalták el.
Ama másik tenger, mely az elfutott helyébe jött – a magyar nép – nem hagyott ennyi nyomot maga után egykori honában. És mégis rá lehet ismernünk volt elődeire. A nyelvtudós, a népbúvár tán megtagadná a hasonlatot, a nyelv, a viselet, a nevek nem bizonyítanák be előtte az ugyanazonosságot: de mi a szív ösztöneitől, a rokonszenvtől kérünk ítéletet, hasonlítást teszünk, nem az arcok, hanem a jellemek között; nem a szavakban, hanem a tettekben keressük a rokonságot; s őseinkre nem arról akarunk ráismerni: hogy mint kötötték fel a kardot, hanem, hogy mint viselték azt kezükben?
Azon ismeretlen földrészében Ázsiának, mely a régi földleírók által Scythiának neveztetett, s mely a Bosporustól a Sárga-tengerig, széltében a chinai faltól a Jeges-tengerig terjedt, élt a többi közt egy egyszerű nomád nép, erkölcseiben, jellemében évezredek óta nem változó.
A szabad ég alatt lakott, mesterségtelen karámokban, cserények mögött; szeretett a sík, halomtalan pusztákon tanyázni hol gulyáit, méneseit legelteté: kevéssel beérte, a művészet kényelmeire nem szorult, maga készíté ruháját, eledelét, egyszerűen, természetesen mind a kettőt… Éppen mint a magyar.
Vendégszerető volt; a jövevényt, még a legyőzött ellent is örömest rokonának fogadta: vagyont nem gyűjtött; de amije volt, megosztotta… Éppen mint a magyar.
Fegyvert forgatni, lovon ülni úgy tudott, mintha az egyik kezébe, a másik alá lett volna nőve, s ha csatázni kellett, mindegyik pásztor kész katona lőn; egy szavára a hadvezérnek két, háromszázezer lovas állt a síkon, s előrohantában nem gátolta se folyam, se kőfal, se aggodalmasan kiszámított hadi taktika… Éppen mint a magyart.
Bálványt nem imádott soha, szobrász vagy festő nem vált közüle, ki cserépből vagy festékből csináljon számára isteneket, csak egy istenség volt, melyre imádva tekinte föl, mely templomba be nem fér, melynek áldását legközelebb érzi minden, ami él –, a nap… és a csillagos ég. S ha éjente a magyar pásztorember a fűben elfekve, öntudatlan áhítattal bámul fel az ég csillagaira, ama titkos érzés, mely őt virrasztani kényszeríti, nem a hajdani csillagimádás-maradvány ösztöne-e szívében?
Vezéreit fejedelemnek nevezé, hozzájuk hű volt, vagyonából és véréből tizedet adott nekik, ha kellett, föláldozta értük életét, de nem áldozta föl szabadságát. A fejedelem nem volt korlátlan despotája, minők azon kor és földrész minden egyéb uralkodói; a népgyűlés*, hova minden bajnok lóháton jelent meg, határozott a nemzet hada és békéje felett… Éppen mint a rákosi országgyűlés.
E nemzeti gyűlést minden ősszel és tavasszal egy nagy síkon tartották meg. (Bővebben lásd e tárgyról De Guignes Histoire des Huns. Tom. II.)
Az írást nem ismerék, de példabeszédeik, jelképeik valami magas eszmét hagynak gyanítani; azon eszme, amit Herodot mond róluk: hogy a scythák a birodalmukba betörő Dariusnak egy egeret, egy békát, egy madarat és öt nyilat küldöttek, így adva tudtára: hogy ha a föld alá bújni, víz alá merülni, vagy a légben elröpülni nem tud, nyilaiktól fog megöletni, nem vérrokon-e azon másikkal, miszerint Árpád Szvatopluktól füvet, földet és vizet kért meghódolás jeléül, s hogy később is egy véres kard meghordozása hirdeté a hadra felhívást, s még mai nap is egy hant átadása szentesíti a megvett jószág birtokbavételét a magyaroknál?
Hol most a Manguk negyvenkilenc törzse lakik, ott lehetett e pásztornép hazája. Az évekkel növekedő népnek szűk lőn az ős hon határa, de még inkább a vezérek dicsvágyának.
A több vezér fölött egy népfő foglalta el a központosító hatalmat, s legrövidebb idő alatt huszonhat népet hódíta meg, kik az Északi-tenger és birodalma közt feküdtek, köztük az Uigurokat, kik írástudók voltak. (Ezek ismertették meg őket azon betűkkel, mikkel később a hunok Attila alatt írtak, nem hártyára, hanem hosszú vesszőkre, fölülről lefelé.) A Jeges-tenger* szabott határt hódításainak. Innen visszafordult délnek, hol a szomszéd chinai birodalom számlálta örök egyformaságú százezredik éveit. A mennyei birodalom egy ezerötszáz mérföldnyi hosszúságú kőfallal volt elválasztva a barbár tartományoktól. De a bástya nem védi a népet ha a nép nem védi a bástyát. A hun sereg, mely a havasokon keresztültört, folyamokon átúsztatott, pusztákat barangolt végig, küzdött éhséggel, délszaki naphőséggel, éjszaki faggyal és huszonhat nemzet fegyverével, feltarthatatlanul hágott keresztül a szent falakon s veszedelmes gyorsasága összekuszálta a komoly chinai hadvezérek bölcs és körültekintő taktikáját. A minden elefántok ura, a nap testvéröccse, a chinai császár Kao-Ti* síkra szállva ellenük, egész próbált hadseregével együtt körülfogatott s hétnapi éheztetés után kénytelen volt magát megadni nekik.
Talán hamarább a Baikál az a tenger, mely fellázad a hajós ellen, ki azt tónak meri nevezni.
Vagy Pater de Maille Histoire de Chine után, Leiupang.
Ez idő óta a mennyei birodalom adót fizetett a nomádoknak, aranyat, selymet, porcelánt – és a legszebb hölgyeket.
Szinte ezerháromszáz esztendeig állt fenn a hunok birodalma saját szülőföldjén. Hatalma mérhetetlen volt, ki győzhette volna őt le, ha nem saját maga magát?
A nemzet elkezdett pártokra szakadni, s míg a belvillongás elgyöngíté karjait, az erőtlenségét sejtő külellenség minden oldalról rátámadt, az egykor remegő chinai vezérek roppant hadsereggel nyomultak a hun birodalom belsejébe, s ott egy emlékszobrot emeltek, melyre az volt írva: hogy a szent sereg hétszáz mérföldnyire nyomult a hun ország belsejébe. Igaz ugyan, hogy csak egy ötödrésze ment vissza onnan.*
Gibbon. A római világbirodalom története.
Másfelől a déli tatárok, a Sienpi népe támadt ellenük, s a hatalmas hun nép, ahelyett: hogy ellenségei ellen egyesült volna, három egymást rontó pártra szakadt, s megszűnt lenni, belviszály miatt, a Krisztus utáni első században.
Ez is azt mutatja: hogy magyarok voltak.
A három külön párt sorsa is különböző lett.
Egy része ott maradt régi honában, hozzátörődve az idegen nemzetek jármához s eltöredezve, elporlódva a szomszéd nemzetiségek közt, más rész átment a mennyei birodalomba; a chinai császár egy diplomata nyájasságával fogadá az érkező erőteljes fajt, külön lakhelyet mutatott számukra,* vezéreiket kézcsókjára engedte jönni s kitüntetésekkel halmozá. E faj most is létezik északi Chinában, a legújabban ott járt Gützlaw misszionárius állításaként több mint tizenhatmillióra szaporodva. Sajnos, hogy nekünk nincs módunkban, mint más gazdag nemzeteknek, műértő tudósainak közvetlen vizsgálódásai nyomán kideríthetni, vajon csakugyan nyelvrokon nép-e az, mely egyéb vonásaiban hozzánk hasonlatos?*
Charsi és Ortus tartományokat. L. Gibbon R. V. B. T.
Későbbi vizsgálatok nagyon kérdésessé teszik ennek az adatnak a hitelességét. Azóta több magyar utazó vállalkozott Ázsia ezen hegyes vidékének felkutatására; de azok a vidékek, a természeti akadályok s az ott lakók idegenkedése miatt hozzájárulhatatlanok maradtak előttük. Kőrösi Csoma Sándor e század elején, Széchenyi Béla gróf az újabb időkben eljutottak Thübet belsejébe, de magyarokat sehol nem találtak; a forró képzelet mégis fenntartja a hitet, hogy ott kell lenniük.
A harmadik csapat, a legbátrabb, a legharcosabb faj, jobb szeretve a nyugodalmas szolgaságnál a veszélyes és nélkülözésekkel járó bujdosást, elhagyta a földet, melyet önfajának eltörpülése vesztett hazává tőn, s mintha ősi istenét követné, a nap nyomán megindult nyugatra új hazát keresni, beletévedt a nagy tatár sivatagba, átment az Imauson s elveszett a chinai történetírók szemei elől, hogy egy másik világrész historikusaival beszéltessen óriási tetteiről, véletlenül támadva elő a hanyatlani kezdő óvilágban, mint egy nem várt üstökös csillag, mely birodalmak enyészetét jött el megjósolni.*
Ezen őshagyományok egyike volt tárgya „Varchoniták” című elbeszélésemnek.
