Az aradi vérnap
Az aradi vérnap
Vak Béla király országgyűlést hirdetett Aradra.
A Maros partján, a szabad ég alatt megjelentek a zászlós urak fényes bandériumokkal, az összegyűlt nemes lovagok tömege ellepte a sík mezőt, a háromszínű lobogókon a megyék saját címerei voltak láthatók.
A tér közepén egy magas emelvény állt, melyet magas kopjákra tűzött szőnyegek sátorként fedeztek, e sátor mellett tizenkét udvarnok állt, ragyogó, arannyal kivert páncélban, lengő kócsagokkal.
A néptömeg utcái közül egy tisztelgő csapat közelg a sátor felé, az ország püspökei, a nagyúr és a bánok.
Jöttükre szétvonják az udvarnokok a sátor aranyrojtos függönyeit, s az örömrivalgó nép előtt egy látvány tűnik fel, melyben fény és gyász van egyszerre lefestve.
Bíboros trónjában, fején a szent koronával ül a király, egy szép, alig huszonkétéves ifjú, szőke hajfürtjei szelíden folynak le vállaira. Ez ifjúnak nincsenek szemei. Még gyermekkorában elvették azoknak világát. Amint a nép örömkiáltását hallja, mosolyogni akar, környezői sírva fakadnak. Az ő szemeinek sem mosolygása, sem könnyei nincsenek többé.
Ekkor előlép a trón mellől egy asszony, egy magas, délceg nő, fejéről villámokat hánynak a korona gyémántjai, arca ég, keble hevül, szemeiben a könny ragyog. Ez Ilona, a vak király felesége.
Az asszony odamutat férjére, ki reszketve támaszkodék reá, nem láthatva sem az ő arcát, sem a többiekét, mik mind az elkeseredés lángjaitól voltak áthevülve, csak azon támadó zúgást hallva, mely közelgő viharképpen kezdé magát hallatni.
Egyszerre a királyné szavai kezdenek megcsendülni a baljóslatú zúgás közepette.
„Ide nézzetek, kiálta, ti mindnyájan látjátok őt, ő nem lát senkit közületek. Isten királlyá hívta őt, az emberek koldust tettek belőle. És azok, kik ezt tevék, itt vannak köztetek, ott ülnek egyenként mosolygó arccal, kárörvendő képpel mindazok, kik Kálmán királynak e tettet tanácslák s azt végrehajtani siettek, s gíúnyolják magukban a királyt, kinek kezei rövidek, mert szemei nem látnak…”
A királyné végszavai már a fölordító zajban enyésztek el; a vak király kardcsattogást, halálkiáltást, tombolást hallott, s félve kapaszkodott neje karjába, az pedig mint a bosszúállás angyala a trón lépcsőjén, ujjának egy mutatásával halálra ítélve férje megvakítóit.
A nemesek kardot rántva rohantak a vádolt főurakra, azok dühös védelem közt törtek maguknak utat egész a trónig, némelyiket a királyné lábai előtt vagdalták össze.
A király reszketve, kinyújtott karokkal esde a bosszúállóknak; gyönge szava elveszett a bosszúordításban, mely csak akkor szűnt meg, midőn hatvannyolc főúr, Béla vakságának okai, feküdt holtan a trón előtt.
S a kardcsattogás, halálhörgés elmúltával újra felharsogott az „éljen a király! – éljen a királyné!”
