Az elhagyott testvérek
Az elhagyott testvérek
IV. Béla király uralkodása első éveiben négy dominikánus szerzetes, szent térítői gerjedelemtól ösztönözve megindult fölkeresni azon anyahazát, honnan a magyar nemzet kijött, ahol még magyar testvérek laknak.
Kettő közülük N.-Bolgárország széliről visszatért, a vad népektől lakott végtelen erdőségek láttára elvesztve bátorságát tovább hatolni.
Csak két testvér, Julián és Bernát indult neki az ismeretlen útnak, melyen azelőtt negyedfélszáz esztendővel a magyar nemzet Álmos alatt keresztülvonult. Homályos regék, szájhagyományok emlékben tarták még az ott lakó népek közt a délceg hadfiak pillanatnyi megjelenését; honnét jöttek oda, s hová mentek azután? Senki sem tudta tovább. Nyomról nyomra kellett odább-odább tapogatózniuk a honkeresőknek. Messze, hetekig járható földön ismeretlen vad, idegen népek laktak körös-körül, ismét odább senki sem lakott, üres sivatagok terültek beláthatatlan messzeségig, végtelen erdők, miket csak egy-egy vad folyam szakasztott meg néhol, s ha azokból kiértek, újra idegen nagy városok elé jutottak, miknek hírét sem hallák azelőtt, miknek ismeretlen népe üldözve hajtá őket odább s nem hagyta falai közt.
E kétségbeejtő vándorlásban az egyik testvér meghalt éhség, sanyarúság miatt, az egyedül maradt testvér egy pogány pap szolgálatában vándorolt azután városról városra tovább, nem téve le a reménységről, hogy akiket keres, még fel fogja találni.
Egyszer egy idegen város kapuja előtt egy kúthoz tért a fáradt vándor, honnan saracén asszonyok hordtak fejükön hosszú korsókban vizet. Az eltikkadt szerzetes egyet megszólíta közülük, amelyiknek legnyájasabb, legbeszédesebb arca volt.
A pusztában eltikkadtnak nem esett oly jól a hűs víz, mint midőn az asszonyt megszólalni hallá – tiszta magyar nyelven – ez idegen népség között.
– Honnét hozták őket ide? – kérdé Julián a nőtől. – Messziről, felele az, ott, hol a fehér hegyek látszanak, mikből a nagy kék víz eredt, még azokon is túl, ottan van N.-Magyarország, határoktól be nem kerítve, ottan laknak a magyarok, boldog és hatalmas nemzet.
A barát megáldá a nőt, hálát adott Istenének s megindult a mutatott táj felé. Nem érzé többé a fáradtságot, az éhséget, csak a mindig közeledő földet látta maga előtt s az édes hazai nyelv csengett lelkében.
Huszadnapra eljutott N.-Magyarországba.
Ott találta őket, az egyszerű kedélyes népet, amint azt négyszáz év előtt testvérei elhagyták.
A Volga partjain laktak, pogányok voltak, egy Istent imádtak, de nem bálványképben. Lovaikban és fegyvereikben állt minden gazdagságuk. A kenyérevés és a rabszolgaság ismeretlen volt előttük. A tatárokkal is harcoltak és a tatár őket nem győzte le soha. Éppen akkor a tatár fejedelem követe ott tanyázott a magyar vezérnél, a legyőzhetetlen nép szövetségét kérve a nagy kán nevében, s beszélve, hogy Tatárország határain túl támadt egy hatalmas nemzet, félelmes a tatárokra és magyarokra nézve: a széles képű, apró szemű, vérontó mongol nemzet, melynek szándéka megindulni nyugat felé s meg nem pihenni addig, míg a világ végéhez nem fog érni.
Az ősz magyar vezér s a sátorában összegyűlt hadnagyok édes figyelemmel hallgaták Julián beszédét az eltávozott rokonokról, az új hatalmas hazáról, a magyar nemzet fényéről, dicsőségéről, nagy királyairól; kebleik feldobogtak, midőn a nagy nehéz csatákról hallottak beszélni, helybenhagyólag integettek rá fejeikkel: így szokott a magyar csatázni emitt is. S ha szólt a nemzet szenvedéseiről, szemeikbe könnyek gyűltek. Mindenütt szerencsétlen volt a magyar. S midőn az új vallás tanait elmondá, áhítattal bámultak rá, s kebleikből ismeretlen vágyak fohásza kelt: milyen jó volna eggyé lenni a két nemzetnek! Egy király alatt, egy Isten alatt, egy földön lakni, egy eget imádni.
Az ősz vezér magához inté a szerzetest.
– Menj vissza hazádba – szólt neki –, mondd meg a testvéreknek, hogy nehéz idők következnek el ránk, úgy, mint rájuk. Meglehet, hogy a következő esztendő el fog bennünket törülni a földről. Minket készen talál a veszély, készüljenek ők is, mert közel van. Elsők leszünk mi, akik meg fogunk vele küzdeni; ha minket letörhet, akkor rajtatok a sor. Hallottad a tatár követ beszédeit; el ne felejtsd, mert igazak. Ha néhány év alatt a testvérek országát semmi halálos veszély nem éri, akkor jöjj vissza, te és társaid, amennyien akartok, bennünket fölkeresni. De ha eljut hozzátok a vihar, akkor minket ne keressetek többé, mert az holttesteinken keresztül fog csak odáig jutni.
A szerzetes sietve tért vissza honába. A magyarok elvezették a Volga mellékén egész a lakott országig. Otthon elmondta a királynak és az ország nagyjainak, hogy a testvéreket föltalálta, inté őket, hogy készüljenek nagy halálveszélyes napok elé. Kinevették, meghazudtolák; a királyon kívül senki sem hitt szavainak.
És két év múlva az ország határán volt a mongol, s a készületlen talált nép elpusztult nyilaitól.
A vén vezér jól jövendölt. Hungaria magna helyén most egy magyar sincsen. Ezt a kis Magyarországot csak a nagyobb holttestén keresztül támadhatá meg a mongol. Hová lettek azon túl rokonaink?!
Meghaltak – elszéledtek – nincsenek többé – magunk vagyunk. (E tárgyról írtam „Másik haza” című elbeszélésemben.)
