Az utolsó évek (1524–1525–1526)
Az utolsó évek
(1524–1525–1526)
(1524–1525–1526)
Miért nevezem ezeket utolsó éveinknek, azt majd megolvashatjátok.
Jön a török! E kiáltás hangzott már éveken át az Al-Dunáról. Ki fogja védelmezni a hazát?
Szomorú elnézni, mint iparkodott lerázni nyakáról mindenik rend a haza védelmét, mint kelletlen terhet.
Hol volt a nép, mellyel Mátyás három országot legyőzött, hol voltak a hősök, a vitéz fekete sereg?
A hősök sírban feküdtek már, s a fekete sereg, miután zsoldjával adós maradt az ország, lett rablóhad, maga az ősz Kinizsi volt kénytelen kiirtásukra fölkelni, kiverte őket az országból, úgy vesztek el egyenként, idegen hazákban üldöztetve, nyomorúan.
A királynak annyi hada sem volt, hogy végvárait őrökkel elláthassa.
Utoljára már annyira jutott, hogy Bolgár Tamás cigányvajdát, huszonöt sátoralja cigánnyal vette oltalmába, kik számára fegyvereket készítsenek, mert a zászlós urak fényes bandériumai nem arra valók voltak, hogy a csatatéren bepiszkolják tarka saruikat.
Az országgyűlések megszavazták a hadiadót, a szegény nép be is fizette azt, de a főhivatalnokok kezeiben úgy elolvadt a pénz. hogy soha annak a király egy tizedrészét sem látta.
Az 1524-ik év tavaszán áttört Ferhát bég a Száván a Szerémségbe tizenhatezer emberrel: de Tomory, a hős érsek, hirtelen összegyűjtött hadaival visszaverte, s miután Batthyány a török háta mögött elégette a csónakokat, az egész sereg ottveszett.
Következő évben Frangepán Kristóf verte meg a Jajca várát vívó török hadat, maga a vezér, Usref bég is elesett.
Mind e diadalok csak végfellobbanásai voltak a kihamvadó lángnak.
1526-ik év elején jött menekülve a török udvarból Bakács Pál szerb bojár a királyhoz, ki fölfedezte előtte Szolimán hadi terveit Magyarország ellen. A dívánban elhatároztatott, hogy Budát el kell foglalni.
És Budán akkor táncoltak legjobban az ország nagyjai s muzsikáltatták magukat, mintha mondták volna: együnk, igyunk, hisz holnap úgyis meghalunk!
Semmi sem volt oly megdöbbentő jelenség, mint az, hogy míg a magyarok úgy vigadtak és úgy civakodtak, mintha kívül semmi baj sem volna, addig szomszédjaik rettentek meg a vésztől, mely rájuk közelgett; a lengyel király békére akarta bírni Szolimánt, Kelemen pápa Európa minden fejedelmét sürgeté, hogy segítsenek megmenteni Magyarországot, s Henrik angol király távol Albionból. küldött Lajosnak nagy mennyiségű pénzt, hadakat gyűjteni. Csak a magyarok maguk nem látták, hogy mi vár reájuk.
A nemes ifjak Budán török fejekre kockáztak, miket a legközelebbi harcban fognak levagdalni. Azt állíták, hogy gyűrűs ökleikkel agyon fogják verni a rongy janicsárhadat.
Egyszer azután jön a hír, hogy Szolimán háromszázezer emberrel áll az ország határán.
Amilyen nagy volt a bizakodás, egyszerre akkora lett a csüggedés a rémhírre; a kérkedők eltűntek, csak az igazi bátrak maradtak helyben.
Idegen segélyre várni már késő volt, önerejére volt szorulva a nemzet.
Hirtelen összegyűjték a templomok aranyát, ezüstjét, pénzt verettek belőle, meghordozták az országban a véres kardot, csatára híva föl a nemzet férfiait. De azok nem mozdultak. A főurak a legújabb törvénycikkekre ütöttek kezükkel, mely őket felszabadítja a haza védelmétől. Nem tartoztak vele. Minek tették volna?
Midőn Szolimán Szentdemeternél átkelt a Száván kétszázezer emberrel, még akkor Tomorynak nem volt több fegyverese ezerötszáznál. Július 2-ára volt kitűzve a határidő, melyen az ország összes haderejének meg kelle jelenni Tolna alatt, és ezen a napon még egyetlenegy ember sem volt Tolna síkjain a hadseregből.
Szolimán pedig már ostromolta Péterváradot, s a vár, utolsó a határbástyák közül, tíz napnál tovább nem tarthatta magát.
Tomory írt a királynak, hogy vagy küldjön tízezer embert, vagy kössön békét Szolimánnal. A békéről hallani sem akartak az urak, de Tomorynak sem küldtek segélyt, pedig Zápolyának negyvenezer embere volt Erdélyben.
Közel volt már az utolsó óra!
