Dózsa György
Dózsa György
Amit a nagy Mátyás meg nem kísértett, a török elleni irtó harcot, azt a jámbor Ulászlónak kelle megpróbálni. Mátyás, a hatalmas, a gazdag, a vitéz, a szerencsés, a lánglelkű Mátyás örült, hogy békét köthetett a szultánnal; hanem Ulászló, a tehetetlen, a szegény, a szerencsétlen, jámbor, együgyű érzé magát hivatva, hogy Európát megszabadítsa az ozmanoktól.
A sors sem úgy akarta pedig.
A két legnagyobb hőse a hazának, a törökök legvitézebb ellenei, az ifjú Hunyady János és Kinizsi halva voltak már. – Amaz ifjan, tele ábrándos szeretettel ifjú neje és öreg hazája iránt, ez vénen, szélütött nyelvvel, életében megnémulva tért meg a sírba. Halála előtt mindegyik vágott még egyet az ozman hatalmon, hogy legyen miről rájuk emlékezzenek: az ősz vezér Belgrád alatt verte még egyszer meg a törököt, Hunyady János Jajca előtt mutatá meg a töröknek, hogy eltanulta apjától a hadverést. Négyezer török maradt a csatatéren, s minden ágyúik ottvesztek. Örülhettek az ország ellenei, hogy nem Mátyás fia ült a trónra.
Elszólítá őt is innen Magyarhon védszelleme. A török hadjáratból a keleti pestist hozta haza magával, s az ölte meg ifjan. Mindenki örült a dicső Corvin-utód halálának: még az özvegye is: aki férjhez ment rögtön egy német herceghez. Sokkal több bűne volt már e fajnak, semhogy az igazi emberek megmenthették volna.
Éppen hároméves fegyverszünetet kötöttek a rendek Szelimmel, az új padisahval, midőn Bakács Tamás érsek megérkezett Rómából az apostoli bullával.
E bulla keresztes harcra hívta fel a népet a török ellen, bűnbocsánatot hirdetve a résztvevőknek.
Többen a komolyabb hazafiak közül megdöbbentek ez eszmére, s tanácsolták a királynak, hogy hagyja kihirdetlenül a bullát. A jámbor királynak nem volt szava az egész dologhoz, a dicsvágyó főpap keresztülvitte nagyravágyó tervét. 1514-dik év húsvétnapján Budán a Szent Zsigmond templomban nagy pompa és ünnepély közt kihirdettetett a bulla, és támadt abból nagy és rettenetes büntetés a magyar nemzet fejére.
A főurak egyrészt örültek neki. Legalább egy csoport néptől megtisztult az ország: a sok csavargó, munkakerülő, pusztai rabló majd elvész a harcban, s nekik nem kell tartani a költséges bandériumokat.
A kihirdetett bullára egyszerre felkavarodott a nép az ország minden vidékein; elhagyta mindenki földjeit, munkáját; kaszájából, cséphadaróiból fegyvert csinált, s százezrével gyűlt össze Pest alá, Nagyváradra, Kalocsára, Veszprémre, Fehérvárra.
A néptolongás oly nagyszerű volt, hogy maga Bakács is visszadöbbent tőle. Negyven-, ötvenezernyi fegyveres csoport egy-egy tömegben. Ha ez ránk talál szakadni!
Hajh! Egy Hunyady mit tudott volna e seregből csinálni! A fél világot meghódította volna. Ha Bakácsban Kapisztrán szelleme lángol, ő maga állt volna élükre, s kereszttel kezében vezette volna a félhold ellen. Így vezértelenül vesztegeltek a csoportok. A főurak egy sem akarta elvállalni a vezérséget. Hogy is lehetett volna az? Paraszthadnak parasztvezér kell.
Akként történt. A Belgrád alatti harcok alkalmával egy dálnoki székely bajnok, Dózsa György, egy török csapat vezérét kettős viadalban megölte; e vitéz tettéért Budára felhívatott, s a király saját kezével akasztá nyakába a jutalmául osztott aranyláncot.
Amint a daliás férfi skarlátruhába, aranysarkantyúkkal, bogláros övvel felöltöztetve, bátran, nem sokat szégyenkedve megállt a trón előtt, mindenkinek az jutott eszébe: ez jó lesz parasztvezérnek.
Merész, délceg férfi volt, szava alkalmas parancsolásra, tekintete bátor és harcias. Ez jó lesz parasztvezérnek.
Bakács Tamás maga adta át Györgynek a fehér zászlót a vörös kereszttel, melyet Rómában szenteltek, s azzal kivezeték őt a rákosi táborba, hol a nép ujjongva fogadta a saját porából támadt vezért, kinek az eddigi alvezérek szintén hűséget esküdtek. Legnevezetesebbek Lőrinc pap, a nagybotú; Mészáros, Kecskés és Bagos; mind közrendűek nevei.
A tolongás egyre növekedett a táborokban, a nép tömegestül odahagyta falvait, az alsóbb rendű papoktól vezérelve. A nemes urak most látták, hogy mit cselekedtek. A munkás kezek odahagytak ekét és kapát, a földek ugaron maradtak, őrizetlen a nyájak; fizetetlen a dézsma és füstpénz. Ekkor jutott csak eszükbe, hogy meg kell akadályozni az áradást, mikor az már minden gátot elszakasztott. Most erővel tartották vissza embereiket, a szökevényeket elfogdosták, megkötözték, s akik vissza nem akartak menni, azoknak honnmaradt családjaikat büntették meg.
Meghallák ezt a táborba gyülekezettek. Mindennap új meg új csoportok érkeztek hozzájuk, az ütések, a sebek helyeit mutogatva, miket üldöző uraik rajtuk ejtettek, s rémhíreket hordva a nemesség kegyetlenkedéseiről. A sereg zúgott és fegyverét köszörülte.
A nagybotú Lőrinc pap prédikációi mindennap hangzottak a keresztes hadak között, de azok nem pogányról beszéltek, hanem a főurak erkölcstelen, romlott életéről, hazaárulásról, s hogy e jármot miért nem rázza le a nép erős nyakáról?
Most rettent meg a főnemesség és a papság a felidézett szellemtől, egyszerre jött nagy ijedelemmel Bakács hírnöke, megtiltva a hirdetett kereszthadat, s parancsolva, hogy tegyék le a felgyülekezett hadak a fegyvert, s oszoljanak ismét haza.
Ez volt a kitörő vész jelszava. Ahelyett hogy hazatért volna az összecsődített keresztes had, elkeserülten rohant Pest-Buda külvárosaira, s akit urat talált, elöl-utol ölte és gyilkolta, nem kérdezve, ki jó, ki rossz.
Dózsa György kiáltványt intézett az ország minden falvaihoz, felhíva a föld népét a hűtlennek nevezett nemesség kiirtására, s a kiáltás nem volt puszta szó; néhány nap alatt vérben-lángban állt az ország, a kastélyok felgyújtattak, uraikat lemészárolták, s a vad düh letörölt mindent, ami fényest talált maga előtt.
Maga Dózsa, a „szentelt kereszthad fejedelme”, mint magát nevezte, öt részre osztva seregét, egyet Pest alatt hagyott Szaleres Ambrus pesti polgár vezénylete alatt, másikat leküldé Lőrinc pappal a Bácskába, Barnabás papot Egerbe, ő maga Szegednek indult testvérével, Gerővel; a budai várból láthatták az egybegyűlt urak: merre jár, a felgyújtott paloták lángjáról az égen.
– Mit tegyünk? – kiáltának kétségbeesve a király, a cardinalis és a főurak, senki sem talált tanácsot. Külföldre kellene menni segélyért.
Ekkor elszégyenlé magát a hősök egyik ivadéka, Bornemisza János, s kivonva kardját, felkiálta:
– Nyomorultul fogunk segélyért kiáltozni, midőn fejünk fölött ég a ház? Nem tudjuk-e magunk többé forgatni a kardot? Nincs itt idő tanácskozni, hanem cselekedni. Rögtön parancsot kell adni az erdélyi vajdának, hogy hadaival jöjjön szemközt a lázadók fővezérére; addig mi harcolunk ezekkel itt: most mutassa meg, aki nemes, hogy megérdemelte címerét!
Bornemisza elhatározott szavai megmentették a dunántúli nemességet. Batthyány Ferenc és Móré László összegyűjték bandériumaikat, s kivonultak a Rákoson álló kurucokra (a „crux”-ról nevezték őket így).
A lázadók csatarendben fogadták őket. Bornemisza előbb felszólítást intézett hozzájuk, hogy a király kegyelmére tegyék le a fegyvert! Maga Ambrus vezér megadta magát kevesedmagával; de a többi harcot ordított s vezéretlenül megütközött a nemességgel. Néhány óra alatt szét volt verve az egész rendetlen had, s futott, ki merre látott.
Budán törvényt láttak a fogollyá estek fölött, s levágott orral és fülekkel bocsáták el, akinek a fejét meghagyták.
A megcsúfított arcú béna kurucok látása még nagyobb dühre lázítá Dózsa hadait, s most már az egész pórság fegyvert ragadt, sőt Mármarosban a köznemesség is a lázadókhoz csapott, és segített a főurak várait lerontani.
A pórvezér hatalma nagyobbra nőtt már, mint a királyé. Ulászló csak fejét csóválta, a cardinalis pedig mit tehetett egyebet, mint hogy az egész történetet versekbe szedte, de rosszakba.
Míg az egyes csapatok Eger és Várad alatt a főnemesek apróbb dandáraival harcoltak, azalatt Dózsa György Szeged városát vívta. De a jó szegedi nép, melynek, valamint az egész tiszántúli vidéknek földmívesosztálya sokkal műveltebb, szorgalmasabb és gazdagabb a többinél, nem is volt soha úri kénynek annyira kitéve; egész erejével ellenállott a lázadó hadaknak, s Dózsa jobbnak találta átkelni a Tiszán, s Csanád ellen fordulni.
Csáky Miklós csanádi püspök volt a város ura; a temesi bán, Báthory István megtudva a püspök veszélyét, sietve jött segélyére és sikerült vele egyesülnie, mielőtt Dózsa körülzáratta volna a várost.
Dózsa megkezdé a harcot a vitéz főurakkal; korán reggeltől késő estig tartott az, egyfelől a kard, másfelől a kasza és a cséphadaró végzé a halál munkáit, s változó szerencse, egyenlő vitézség mellett a harci kocka megfordult egyszerre, Barnabás pap megfutott paskolt hadaival, Báthory István utána; a nehéz lovasság vérben gázolva üldözé a futókat a Tisza füzes mocsárjai közé; a nap munkája be volt végezve. Ekkor egyszerre mintha a földből támadnának elő, jobbról-balról új csapatok rohannak elő a fűzerdőkből Báthory lovasságára. Dózsa György áll előtte válogatott hadaival. A nemesség kelepcébe van csalva. Báthory megsebesítve esik le lováról, szerencséjére mellette harcoló társainak hullái eltakarják, a püspök fut, kevesedmagával a fellegvárba menekszik, a kuruc had elfoglalja a várost, leöldökli a főurakat, s templomot, oltárt kirabol.
Báthory az éj sötétjében a Maros partjára menekült, ott egy csatából elszabadult lóra talált, azon átúsztatta a Marost, és szerencsésen megérkezett Temesvárra. De a püspök, midőn éjjel kiszökve a várból egy csónakon a Maroson fölfelé evezett, a kurucoktól elfogatott, s azok püspöki öltözetében rettentő kínok közt végezték ki. Megölettek a vele volt főurak is: Telegdy, Dóczy, Ravaszdy; Zólyomi Miklós várkastélyába menekült, de utána ment Lőrinc pap, s rágyújtá a kastélyt, s úgy nézte nagy diadallal, mint ég benne az öreg dalia három testvérével s azoknak családjaival.
E diadal után kimondá György, hogy az országot újra fogja rendezni. A nép közt csak két rend legyen: polgár és paraszt, azok is egymással egyenlők, minden vagyon közös; a papok is mind egyenlők egymás között.
Még azonban egy vár sem volt kezében, s addig korán volt hatalomról álmodozni. Temesvárt akará legelőbb bevenni. De azt Báthory védte, s az ostromágyúk ellen nem használt a kurucok haragja.
Ekkor Dózsának egy merész gondolatja támadt: a város mellett folyik el a Temes és a Béga; a kuruc vezér elkezdett előbb nagy töltéseket hányatni a város körül, oly magasra, hogy a vár bástyáin túl emelkedjenek; akkor nekiállítá embereit a két folyamnak, hogy levert karókkal és rőzsékkel zárják el a víz folyását. Ki akarta önteni Temesvárból a benn levőket. Az óriási munka gyorsan haladt előre, a roppant munkás nép erőfeszítése lehetővé tette a képtelen eszmét, s Báthory már a védhetetlen végveszélyt látta közelíteni, amidőn végre megérkezék az erdélyi vajda, Zápolya János.
Jöttének hírére hirtelen rendbe szedé hadait György, ki éppen lakomájától kelt föl, s bortól hevülten szemközt ment a vajdára. Ő maga vezeté a derékhadat, a jobbszárnyat testvére, Gerő, a balt Lőrinc pap. Amott Zápolya állt a közepén, két szárnyon Bánffy Jakab és Kis-Márjássy Lukács.
Az ütközet elkeseredett volt. Egyfelől az aranyos, ezüstös fegyverzetű urak, másfelől a rongyos, marcona kurucok, mind egyenlő bosszúvágytól lelkesülve; egymás ellen sokáig vívtak a győzelemért, az életért, a jövendőért. Egy billenése a sorsnak jobbra vagy balra, s egyik vagy másik osztálya a népnek századokra elbukott.
A csata közepén előnyomuló nehézlovasság kettétöré a kurucok hadtömegét; Dózsa mellől elhullottak már hívei, ő egyedül harcol még, s odaveti magát, hol legbiztosabbnak hiszi a halált, de páncélja nem engedi, hogy halálos sebet kapjon, egy erdélyi nemes, Petrovics Péter átnyalábolja derekát s leveti lováról, ott megkötözik, és élve viszik Zápolya elé.
Itt találkozott György testvérével, Gerővel és negyven alvezérével, kiket a halál megkímélt. Csak azt kérte Zápolyától, hogy test vére iránt legyen kegyelmes, mert az kényszerítve jött vele a harcba.
Azt Zápolya egyszerűen lefejezteté. A többieket tizennégy napig éhezteté, akkor előhozatta őket, harminc egyén halt meg közülük éhen. A megmaradt kilenc szemei előtt borzasztó látvány állott. Egy megtüzesített vastrónban ült Dózsa György, fején izzó vaskorona, testét forró zsírral öntözik végig a cigány hóhérok, s tüzes fogókkal csipkedik.
Ekkor Zápolya azt parancsolá a kilenc kiéhezett fogolynak, hogy egyék meg vezérük összesütögetett húsát. Hárman undorral tagadták meg az engedelmességet, s inkább karóba hagyták magukat húzni – hatan nekiindultak fogaikkal széttépni vezérüket.
Dózsa még élt. Az egész kínzás alatt egy jajkiáltás, egy szisszenés nem hagyta el ajkát, némán ült az izzó vastrónon és szemeit meg nem hunyorítá.
Midőn hat társa elkezdé fogaival tépni, elmosolyodva mondá:
– „Úgy látom, hogy nem harcosokat neveltem, hanem kutyákat.”
Így halt meg, halála percében sem hunyva le szemeit. Lassanként korommá, hamuvá vált, mindig ugyanazon vonások arcán.
(Dózsa György történetét írtam meg hasonló című szomorújátékomban.)
Zápolya ekkor volt huszonkét éves, midőn e minden keleti tyrannak becsületére váló kínhalál eszméjét kigondolta.
A zendülők többi csapatjai még azután verekedtek egy ideig különvált tömegekben, s egyenként legyőzetve, elnyomatott a lázadás.
Hetvenezer lélekbe került e harc az országnak.
Mennyivel jobb lett volna ez áldozatot a haza jóvoltáért tenni, a legközelebbi napok bebizonyították, midőn Zápolya Varnó vára ellen indult, magával vivén Belgrádból az ostromágyúkat, s ott Bali bég szendrői basától úgy megveretett, hogy minden ágyúit ottveszté.
A legyőzött, levert parasztság sorsa pedig ezentúl még nyomorúságosabb lett. Rabszolgákká tétettek, uraik földjéhez köttetve, melyről elköltözniük megtiltatott, kizárattak minden hivatalból, még a falusi bíróságból is, s pór eredetű papnak semmi magasabb állást nem lehetett elfoglalni.
Így vétkezett a magyar nemesség – saját maga ellen. Ahelyett, hogy a földművesosztály neveléséről gondoskodva, benne hatalmas alapját vetette volna meg a nemzetnek, összetörte azt, és midőn mindent csinálhatott volna belőle, azon volt, hogy rosszabbá tegye a semminél.
Háromszáz évig sajgott az a seb, mit a nemzet azáltal önmagán ütött.
(Ezen korszak rajzát találjuk báró Eötvös József kiváló nagy regényében, „Magyarország 1514-ben”.)
