Első csaták az ozmanokkal
Első csaták az ozmanokkal
Sajátságos gondolat volt Zsigmondtól: hogy míg országának meglevő darabjait garasonként adogatta el, addig másfelől idegen birtokot iparkodott elfoglalni, tömérdek kincs s megfizethetetlen magyar vér pazarlással!
Míg kisebb ellenségei ellenállás nélkül vették el tőle Dalmáciát és Galíciát, addig ő a legnagyobb s leghatalmasabb nemzetet kereste ki magának ellenségül: a törököt.
Bajazet szultán már akkor Görögország nagy részét kezében tartá, s hódítása, özönvize Szerb- és Oláhország határait mosta.
Amit Nagy Lajos, a legyőzhetetlen, tartózkodott megkísérteni, azt e kívül-belül lehetetlen férfinak kellett megpróbálnia: az ozmannal harcot kezdeni Európa népei nevében.
Az első csata Kis-Nikápolynál sikerült, a török megfutott, de Zsigmond nem vehette győzelmének hasznát. Neje éppen akkor halt meg, s a koronát követelni Hedvig állt elő, ki a szende szűzből erős, bátor hölggyé virágzott fel, és Zsigmondtól már Halicsot is elvette.
A vak sors pártolta Zsigmondot. Hedvig visszalépett, s újra gyülekezett a had a török ellen.
Tizenkétezer francia páncélos lovag csatlakozott magyar seregeihez, a regényhős Coucy által vezérelve, köztük a francia lovagkor legünnepeltebb vitézei, kikkel egyesülve, Zsigmond elbízottan mondá: „hogy e hadsereg még a leszakadó eget is fenntartá dárdái hegyével.”
Nagy-Nikápolynál vett erős állomást az egyesült had, számra mintegy hatvanezer. Átellenben Bajazet kétszázezer harcosával.
A francia lovaghősök sietteték a támadást, míg a komolyabb magyar és szerb vezérek ott akarták azt bevárni jól védett állomásukban.
A csatarendet is a franciák állíták fel, nem véve figyelembe azok észrevételeit, kik a törökkel való csatákban kiismerték már annak harcrendszerét, s előbb a legrendezetlenebb szerb és oláh csapatokat akarták küldeni előharcosokul, s a legjobbakat a másodcsatára tartani fenn. A franciák maguk álltak ki az előcsatába, s leghátul hagyták a leggyöngébb csapatokat.
Úgy történt, mint előre látható volt.
Bajazet előcsapatai, mind merő szedett-vedett nép, a magyar és francia csapatok első rohamára szétverettek, s Bajazet csak akkor állt elő legjobb hőseivel, a janicsárokkal, mikor már emezek ki voltak fáradva.
De a megtámadott hősök most sem gondoltak hátrálásra, mint ezt okszerűen tenniük kellett volna. Az új haderővel is szembeszálltak megküzdeni, midőn a jobbszárnyra állított Laczkovics, Zsigmondnak régóta alattomos ellensége, ahelyett, hogy csatába vezetné seregeit, hirtelen megfordul s jelt ad a hátul maradt csőcseléknek a megfutamodásra, úgyhogy az előtábor még előrehaladva harcolt, midőn a tartalékcsapatok már megfutottak. Ezáltal alkalma lett a töröknek körülvehetni az ott maradt hősöket, kik vezéreikkel együtt az utolsóig elhullottak, s hogy nem hiába estek el, mutatta a csatatér, hol hatvanezer ozman maradt halva. (Ezt a történetet írtam le „Rozgonyi Cecília” című elbeszélésemben).
Bajazet ehhez hasonló győzelmet csak ellenségeinek kívánhatott.
E csata után megnőtt a zavar az országban.
Él-e a király vagy sem? Senki sem tudta bizonyosan. Várták napokig, hetekig: sokan jöttek, kik látták őt futva, mások elesve, fejét kopjára tűzve, elbúva a holtak között, mint ahogy vesztett csata után szokott lenni a beszéd.
Végre megérkezett Gara Miklós és a két Kanizsay, akik azt állíták, hogy a király megszabadult, s általuk egy csónakra téve, lehajózott Konstantinápolyba.
Senki sem hitt nekik. Ha velük szabadult, mért nem tudott velük együtt haza is jönni.
Hirtelen felütötte minden párt a fejét, küldtek Ulászlóért, Nápolyi Lászlóért, a trón üresnek nyilváníttatott, s mindenki gyűjtötte a népet új királyjelöltje számára, midőn a forrongás közepette véletlenül megjelenik az elveszettnek hirdetett király, kit a vak szerencse tenyerén látszott hordani, s első gondja az volt, hogy a legelső lázadót, Laczkovicsot a kőrösi országgyűlésen megfogatta s lefejeztette.
Ez egyszer méltán, mert csatában volt áruló s az egész nemzetre hozott vészt és gyalázatot, de ismét törvényen kívül s ezután mintha ismét rendben volna minden, az egész évet az országon kívül mulatságban tölté; benn azalatt megnőtt minden nyomor, minden átok, az emberek egymást ölték.
E helyzetnek végét vetendők, az előkelőbb főurak egyesültek, kik amint Zsigmond ismét hazavetődött, rajtamentek palotájában s jelenték, hogy számolni akarnak vele.
Számolni a harminckét nemesért, az eladott országrészekért, az elhagyományozott koronáért, s az elveszett csatáért.
Zsigmond kardot rántva lépett le trónjáról, s férfias daccal fölajánlá magát egyenként megvívni mindazokkal, kik őt mint királyt vádolni jöttek.
Ekkor az ősz auráni perjel, Bebek Imre lépett elé, s kijelenté a királynak, hogy az ország nevében fogollyá teszi. Zsigmond kezéből kihullott a kard a fegyvertelen ősz érintésére, s foglyul engedte magát vinni előbb Visegrádra, azután Siklósra, honnan tizennyolc hét múlva szabadult ki, ismét amnestiát kapva a nemzet által. A siklósi várban ma is mutogatják azt a nagyon szűk cellát, mely a nemzet által elítélt királynak börtönül szolgált: ajtaján csak meghajtott fővel lehet belépni.
Könnyelműségéből ez sem gyógyítá ki; nemsokára ismét Albert osztrák hercegnek hagyományozta el országát, mely miatt, míg ő kinn a cseh korona után járt, az elégületlenek behozták az országba Nápolyi Lászlót, Jádrában megkoronázták, s csak az új király ügyetlenségén múlt, hogy az országot el nem foglalta.
Zsigmondot a szerencse pártfogolta. Hatalmas hívei, a Garák és Stibor vajda addig harcoltak az ellenpárttal, míg ő hazajöhetett, s a kihirdetett amnestia után ismét hozzá állt a nemzet.
E mozgalom eredménye az lőn, hogy Zsigmond a pápa hatalmát, ki népét ellene lázította, erősen körülhatárolta Magyarországban.
