Három tengerpart
Három tengerpart
Három tengerpart volt egykor Magyarország dicsőségének határa.
Hol az égő Vezúv tüzét az oldalába ültetett szőlőtők szívják magukba, hol a tengerből támadt tündérváros, Velence, gályái öröklék a tengeristenek szerepét, ahol a vad tatár nép lubickolt a marmorai tengerben ügyetlen bőrcsónakain, ott mind tanulták ismerni a magyar fegyvereket.
Alig jött vissza Nápolyból a magyar sereg, midőn az északi szomszéd, a lengyel nép kiálta segélyért a pusztító litvánok ellen.
Lajos király átvitte seregeit a Kárpátokon, s Wladimirnál összecsapott a litvánokkal. Férfi férfi ellen állott – férfi ellen győzött. Maga a király párbajban verte le a litván fejedelmet, Keystutot s fogolyává tevé.
E győzelem vörös Russziát a magyar koronához csatolta.
A szabadon bocsátott Keystut azonban, amint a magyarok elhagyták Lengyelországot, ismét betört az országba, a városokból elhajtott vásár idején marhát és embert s Erdély felől a tatár kánt, Athlamost küldé Magyarország ellen.
Apor vajda negyvenezer székellyel és magyarral visszaverte a tatár kánt, utánament a Dnieszteren túl, s ott egy eldöntő csatában a kánt magát is megölte s fogoly mursáit Visegrádra küldé.
Következő évben maga ment a király ismét Lengyelországba hadai élén, kiűzte a litvánokat a Dnieszter és Don közül, akkor nekifordult a tatároknak, a Dan és Dnieper közt legyőzte őket, három szultánuk esett el: Kállubah, Kaczibey és Dimeyter. A legyőzött had rémült népe átfutott örökre a Dnieperen és soha sem jutott rajta vissza; a szelídebb fajok aláveték magukat a magyar királynak és a keresztvíznek.
A pápa hálából nemcsak a megtérített tartományokat adományozá Lajosnak, hanem a megtérítendőket is, s fölhatalmazá őt, hogy egész hadseregével támadja meg a szerbeket, kik a római egyháztól elszakadtak.
Lajos hadseregével a szerb határig vonult, de célja nem volt a szerbekre rontani s azokat újrakeresztelni. Az elfoglalt Dalmácia várta fölszabadító fegyvereit a velencei járom alól.
Lajos helyesen számított. A cselszövő signoria alattomban pénz és haderővel sietett a szerb fejedelemnek segélyére jönni, s Lajos hirtelen megfordítá seregeit, s míg Csúzy János horvát bánnal Dalmáciát szállatta meg, maga Istriába vezette seregeit. Velence várat vár után veszte s ijedten kérte a pápát, hogy vesse közbe magát; Lajos föltétele az volt, hogy vagy Dalmáciát adja vissza Velence a magyar koronának, vagy adjon évenként egy fehér lovat.
Ez utóbbi különös neme a követelésnek, többször fordul elő a magyar nép történeteiben. Mi dicsőség lehetett abban, egy fehér lovat kapni, s mi gyalázat annak adásában? Hisz pénzt, földet, gályákat, királyi menyasszonyokat nemegyszer adott a legyőzött nép legyőzőjének, miért átallt éppen „egy lovat adni?”
A velencések csúfsággal kergeték ki a pápa követét, ki ez üzenetet hírül vitte nekik.
De a következő évben Lajos fővezére, Monoszlay Tamás háromszor törte össze Velence hadseregeit, s a dalmát várak egymás után vétettek be, s Velencének meg kelle érni azt, hogy a magyar király diktálja elé a békepontokat. Dalmácia, a dalmát szigetek s huszonnégy gálya volt Magyarország nyeresége a hadból.
Egy napon a tízek tanácsa egy megláncolt férfit külde át Lajosnak, behízelgő becses ajándékul. E férfi neve Baldachini Julián. Ez ember vétke az volt, hogy Lajost meg akarta ölni. A signoria azt hivé: hogy kedveskedni fog vele a kibékült ellenségnek. Lajos feloldatá a fogoly bilincseit, s életadó mosolyával felbiztatva kérdé tőle: hogy mi módon akarta őt megölni saját tábora közepette?
Az olasz nyíltan elmondott mindent. Midőn a király Istriában táborozott, estenden a folyampart bokrai között szokott magányosan andalogni; Baldachini fölajánlá szolgálatait a tanácsnak: hogy egy ily alkalommal társaival át fog úszni, s a királyt hurokkal elfogja s élve viszi Velencébe, vagy ha az nem sikerül, meggyilkolja. 12 000 aranyat kért ezért a tanácstól, az sokallta a díjat s Baldachinit kiadta a királynak.
A király mosolygott a terven s – szabadon bocsátá az olaszt.
Még azon évben Rácországra törve, attól a Macsói bánságot visszafoglalá, s egy évvel később a Mármarosból Moldovába kivándorolt oláhokat kényszeríté Magyarország fennhatóságát elismerni, s helyükbe oroszokat telepített Mármarosba.
