Kenyérmezei diadal
Kenyérmezei diadal
Szép Erdélyországbán, a Maros mentében van egy kis sík lapály, kétoldalról hegyekkel beszegve, mely Alvinctól Szászvárosig terül. Ezt nevezik Kenyérmezőnek.
Mintha már a természet is csatatérnek alkotta volna. Három ízben volt a helyen nagy, véres, eldöntő ütközet, egy-egy temető nincs oly sűrűn beültetve sírhalmokkal, mint lenne a Kenyérmező, ha az ott elesetteknek mind külön sírt ástak volna.
Az ezernégyszázhetvenkilencedik évben Ali bég százezer emberrel rohant be Erdély virányaira, s vérrel és könnyekkel áztatá meg a vidéket Gyulafehérvárig.
Erdély kormányzója volt azon idő szerint Báthory István, derék, áldozatkész hazafi, amily vitéz a csatában, oly szűz érzelmű családi körében.
Ali bég hadseregének Báthory nem állhatott rendes haddal ellent, minden ereje csak a bandériumokból állt s rendetlen oláh csapatokból; a rémhírre gyorsan üzent a kormányzó Temesvárra, hol akkor Kinizsi Pál székelt, tudósítva a veszélyről, futtában nem is üzenhetett neki többet.
De bizonyos volt felőle, hogy Kinizsi, ha megtudja bajtársa veszedelmét, sietni fog védelmére, s ahol Kinizsi megjelen, baja van ott az ellenségnek.
Ki volt ez a Kinizsi Pál? Egy egyszerű molnár fia, kit egyszer útjában meglátott Mátyás király, amint félkarjára ölté az egész malomkövet s másik kezével vágta azt. E hatalmas erőt nem hagyta elveszni a király, s nemsokára kitűnt, hogy nemcsak a karoknak, de a léleknek is rendkívüli ereje van az ifjúban, s íme Isten annyira fölvitte a dolgát, hogy most temesi bánná lett. Ki mondhatja, hogy csúszás-mászás vitte oda?
Mintha a napot is tudná, mikor kell Kinizsinek megérkezni, oly bizton rendezé hadi tervét a vajda. Felszólítá a székelyeket, a szászokat, hogy gyülekezzenek mellé, fel is jöttek azok renddel, Kendi Antal vezeté a székelyeket, Csuka György, a nagyszebeni királybíró a derék szász harcosokat.
Október tizenharmadika volt, szép derült őszi reggel; az egész sík mező mintha ezüsttel lett volna behúzva, úgy csillogott az őszi fényes pókhálótól, melyet a harmat belepett. Mint fog egy óra múlva e mező kinézni!
Báthory korán reggel isteni tiszteletet tartott, s azzal hadnagyainak megparancsolá, hogy minden harcosnak adjanak egy hantot kezébe, tegye azt keblére, és ha a csatában leend, emlékezzék meg róla, hogy a haza fekszik szívén, s ha elesik, gondoljon rá örömmel, hogy hazájáért esett el.*
Fessler.
A férfiak megesküvének győzni vagy meghalni, s háromszoros „Jézus!” kiáltással fogadák a zászlók kibontását; mire a harmadik kiáltás elhangzott, íme mint a raj, ereszkedik le a török had Alvinc felől, számra háromszorta nagyobb a magyarnál.
Harmincezer rabot fűzött láncra Ali bég, azokat erős fedezet alatt hátrahagyá Balaméron, ami azt jelenté, hogy ő is harcra készül.
Báthory ezalatt csatarendbe állítá seregét, balfelől egész a Sibót vízig állítá a szászokat és oláhokat, jobbszárnyra a Rumes hegy alá a székelyeket, középütt állt maga az erdélyi bandériumokkal.
A szász atyafiaknak sok számadásuk volt már a szomszéddal, még a parancsszó előtt nekirohantak a törököknek, kik Alkenyér mellől jöttek felfelé; a csatazaj az oláhok tömegeit is magával ragadá; nagy sivalkodással nekizúdulának a székelyek is. E percben, amint Báthory meg akarja indítani a középet, lova elbotlik alatta, s lovagjával együtt a földre esik.
A harcosok elsápadva rebegik: „rossz jel!”
– Semmi rossz jel! – szól Báthory, ismét felpattanva lovára. – Akik Istenért és hazáért harcolnak, azokra nincsenek baljelek – s azzal kirántva kardját, ő maga vezeté lovasait az ellen derékhadai felé.
Ali bég csapatai szétnyílnak a súlyos roham előtt, két-három hadsor legázolva fetreng a lovak lábai alatt, de kétannyi tömeg áll újra elő, s egy óra múlva egy összebomlott gombolyag lesz a két ellenséges tábor; nincs már sem csatarend, sem harci fordulatok, ember ember ellen küzd, csak a hánykódó zászlókról láthatni még, hol harcol a magyar, hol a török. Csak az a kérdés, hogy melyik fogy el hamarább? Kevesebb a magyar, neki kell elveszni. Már a vezér maga, jó Báthory István a hatodik sebet kapta a viadalban, most egyszerre ledöfik alatta a lovat, s ő lezuhan a porba, mellette, körülötte dühödten foly a harc, törökök, magyarok egymást legyilkolva hullanak melléje; holttestekből egész halom emelkedik ottan, hol a vezér fekszik, ki már szemeire érzi nehezedni a halál ujjait.
E pillanatban megharsannak a kürtök, s az ellenség oldalában megjelennek Kinizsi páncélos vitézei, Rozgonyi huszárjai s Jaksics Demeter rácjai a Rumes felől. Régóta hallják már a viadalt és sietve jöttek, hogy el ne késsenek.
A viadal megújul, Kinizsi mindkét kezébe kardot fogva jobbra-balra osztja a kikerülhetetlen halált. Mindenütt Báthoryt keresik szemei; az ő nevét hangoztatja egyre.
A középen még egyre tartó vad viadal gyaníttatja, hogy ott kell lenni a vezérnek; Kinizsi utat tör odáig; mennydörgő szavára kiemelkedik a sebzett hős a halottak közül. „Báthory él!”, hangzik egyfelől, „Kinizsi jön!”, kiáltja a többi, s egy óráig tart még a harc, azontúl csak futók és üldözők viadala lesz az. A török sereg prédára hagyja táborát, rablott zsákmányát és diadalmas zászlóit, s fut, amerre futhat.
A nap lemenőben; utolsó sugarát azok közül, kik reggel oly jó kedvvel üdvözölték, nyolcezer jó magyar vitéz, kétezer szász és oláh s harmincezer török nem látják.
A győztes magyar had ott pihen meg a vér mezején, a harci tárogatóból lakomai dal zeng, s a győztes vezérnek jó kedve támad a vidám hangokra, táncra kerekedik a lobogó őrtűz mellett, s hogy ne táncoljon egyedül, felkap fogai közé egy elesett törököt és úgy járja vele a toborzót. Ez a Kinizsi Pál tánca.
Báthory István kiépült sebeiből, s azon a helyen, hol lováról leesve a holtak között feküdt, kápolnát építtetett, hogy Istené legyen a diadal dicsősége.
A kápolnának híre sincs már, de a kenyérmezei diadalra emlékezni fognak, amíg magyar szántja a vérrel öntözött mezőt.
