Király-halál
Király-halál
Gonosz előjelenségek támadtak minden oldalról.
A koronázás napján Szent István zászlója megakadt a templom küszöbén s darabokra hasadozott. – Hideg január közepén rettentő zivatar támadt villámlással, mennydörgéssel, mely alatt a reszkető föld a tornyokat leszórta magáról. A természet fel volt háborodva. A királyi palota tetején végtelen hollócsoportok verekedtek éjjel-nappal, egymást a folyosókba, termekbe üldözve, vészjósló kiáltozással, s a Gellért alatti lakók félelmes zúgást, mordulást hallottak éjjelenként a hegy belsejében.
Károly félt – Istentől és emberektől. Várát olasz testőrökkel rakta meg. Híveit mindig maga körül tartá. Hasztalan; sorsa végéhez közelgett.
Harminckilenc nappal koronázása után egy este Erzsébet királyné magához hívatta őt. A bizalmas beszélgetés alatt megjelenik a teremben Forgács Balázs és Gara Miklós. Köztük és a király között heves szóváltás kezdődik, míg Forgács királynéja védelmében kardot ránt a bitorlóra s egy csapással szemöldig hasítja annak homlokát.* A király halálra sebesülten eltántorog, Erzsébet ájultan összerogy, Forgács keresztültöri magát Károly testőrein, s Gara összegyűjtött bandériumával kiveri annak párthíveit a várból s még azon éjjel a városból is.
Azon elfogadott bucolicus népvers: „Vágjad, fiam, vágjad, Forgács, tied lészen Fülek és Gács” sehogy sem származhatott Erzsébet ajkairól, kinek azon pillanatban alig lehetett kedve és ideje verseket mondani.
A megsebesült Károly Visegrádra vitetett, s ott néhány nap múlva meghalt.
Semmi okunk sincs azon véleménynek hitelt adni, mintha megmérgeztetett volna; oly seb, mint az övé, elég lehetett arra, hogy őt megölje; a méregkeverés különben sem magyar mesterség.
A kiontott vér vért kíván. A bosszúálló magára hívja fel a sorsot, midőn a vétkező vérét kiontja.
Kis Károly elmenekült hívei a király megöletése után kitűzték a lázadás zászlaját Horvátországban. A megöltnek egy fia maradt, László, ennek nevében szólt a csatakiáltás.
A királynék, miként néhány év előtt, most is személyesen siettek a lázadás színhelyére, női bájaikon kívül csak néhány hívüktől védelmezve. Azt hivék: hogy egy mosollyal ismét meg lehet hódítani egy országot.
Már a határszélen voltak, alig egy óra járásnyira Gara Miklós várához, midőn Horváthy János útjukat állja lesben álló horvát csapataival.
Kíséretük nagyobb részint nőkből állott, csak hárman voltak velük, kik megérdemlik a férfi nevet: a két Gara, apa és fiú, s Forgács Balázs.
E három kétségbeesett harcot kezde a királynők védelmére. Mindhárom korának legjobb vitéze.
Nehéz sebeiben elfogyva lerogyott lováról Forgács, fejét rögtön lenyiszálták s behajították a királynék hintójába.
Gara Miklós alatt leszúrták a lovat, ekkor a nádor a hintó hágcsójára lépve, onnan kezd el vagdalkozni. A testébe lőtt nyilakat egy kezével letördelve, a másikkal halálos csapásokat oszt elleneinek, míg egy horvát katona a hintó alatt keresztülbújva, megkapja a küzdő lábát s lerántja őt a hintóról. Az átkozódót ott elnyomják, s Horváthy egy intésére bárddal lecsapják ősz, kopasz fejét. A királynék egy pillanat múlva másik barátjuk fejét is egy lándzsára szúrva látják maguk előtt.
Az ifjabb Gara e percben sarkantyúra kapja lovát s a támadókon keresztültörve magát, megmenekül, apja ráfeccsent vérével a visszafizető bosszút vive el magával.
Az egyedül maradt királynékat a bosszúszomjas horvát úr foglyul vitte el magával a sötét kőriserdőkbe; udvarhölgyeit kiosztá katonái közt.
Erzsébet a pártütő kegyelméért esde. Nem magának, leányának, ki a vértettnek oka nem volt. Horváthy hallgatva lovagolt a hintó mellett.
Sötét lelkében már élt a még sötétebb határozat.
Olaszországban élt egy asszony, ki gyűlölni úgy tudott, mint éghajlata bármelyik leánya. A megölt Károly özvegye.
Ennek akarták a lázadók kiadni az elfogott királyi nőket. A meggyilkolt nejének a meggyilkoltatókat.
Palizsna, az auráni perjel volt e tett végrehajtására hivatva.
A királyi nők ennek tengerparti várába szállíttattak, Novigrádba.
A velencések azonban, a királynék azon idő szerinti szövetségesei, megtudták a borzasztó szándékot s hajóhadaikkal elzárták a tengert és ostrom alá vették Novigrádot.
A vakmerő johannita, e támadást kigúnyolva Erzsébet királynét megfojtatá s holttestét az ostromlók fejére vetteté le. (A királynők tragédiáját megírta Czakó Zsigmond: „János lovag” című drámájában.)
A bosszuló magyar hadak nemsokára keményebb ostrommal jöttek őt meglátogatni. A lázadók vesztettek. Horváthy János fogságba jutott s Máriáért kicseréltetett. Innen Boszniába menekülve, társaival újra kezdé a harcot. Halálos ellensége, az ifjabb Gara állt vele szemben. Horváthy érzé, hogy nem várhat irgalmat, s csata előtt elhagyta Dobor várát, s az erdőn keresztül menekülve, a portyázóktól elfogatott, s a nemzet ítélete szerint kivégeztetett.
A sors következetessége kemény. Íme, annyi ember jött szoros láncolatba egymás után, bosszuló eszközéül a másik vétkeinek s vezeklő áldozatul önmagáénak.
Endrét megölette Johanna – Johannát meggyilkolta Károly; Károlynak Erzsébet által kellett meghalnia – Károlyért megölte Horváthy Erzsébetet, s Erzsébetért Horváthy esett áldozatul.
Egyik a másikért. Egyik a másik által.
Míg az ország hősei a királynét kiszabadították, addig a szerencsétlen hölgy férje, Zsigmond, fejére tette neje koronáját.
Nem szerették ugyan az ország rendei, de mégis férfi volt nekik. Nem illett ugyan a nemzet élére, de férfi volt.
A história följegyzé tetteit mint királyét, mint hadvezérét, mint magánemberét, mint államférfiét, de egyik mellé sem tett magasztalást.
Alig van példa azon tényre, hogy király országa darabjait pénzért eladogassa, mint ő eladta a 16 szepesi várost hetvenezer véka garasért a lengyelnek, a Vágmelléket Jodók öccsének szintén egynéhány ezer véka garasért, egy szigetet Ragusának, másikat Velencének, Brandenburgot három-négy embernek is.
Még birtokában sem volt az ország, mikor már adósságokat szedett fel rá.
Szenvedélyeinek soha sem volt ura. Neje, kit nem boldogíta, nemsokára bevégzé szánalmas életét. A király járt erre-arra; szerelmi kalandjaival tele volt a vidék, melyet bejárt.
A magyar nép erényes, szigorú erkölcseivel ismeretlen király, a nők hűségét s a férfiak büszkeségét örök pártütésnek tartá koronája ellen.
Midőn a horvátországi pártütés legyőzetett, a szétvert pártfelek töredéki hazátlanul tévelyegtek erdőről erdőre. Zsigmond király utánuk küldé Vajdafyt, ki éjjel egy folyamparton meglepve a bujdosókat, szép szavakkal rábeszélte, hogy hódoljanak meg Zsigmondnak, s tegyék le a kivont fegyvert.
A bujdosók engedtek a biztató szónak, s midőn kezeiket a békülésre nyújták, láncot rakatott rájuk Vajdafy, úgy kísérte fel Budára.
Harmincegyen voltak a nemes vitézek, köztük legjobb, legnemesebb Kont István, Kont nádor utóda.
A méltatlan bánásmód elkeseríté őket. Az úton összebeszéltek, hogy ha Zsigmond elé fognak állíttatni, egy se hajtsa meg magát előtte, mentségül egy szót se szóljon senki.
Zsigmond nem ismeré a magyar jellemet. A szerb, a bolgár, a bosnyák fejedelmek, ha pártütésük legyőzetett, térden állva, rimánkodva szokták kikönyörögni a kegyelmet, a magyar nemes hallgat, ha megadta magát, de nem könyörög.
Amazok ugyan, ha a veszély elmúlt, hát mögött újra fel szokták emelni a pártütés lobogóját, míg emez ha egyszer megtért ellenségeskedésiből, hívebb a régi barátnál.
– Térdre előttem! – kiálta rájuk Zsigmond, előttük meg nem szokott büszkeséggel.
A harmincegy nemes felemelte fejét és nem hajolt meg.
Zsigmond kivitette őket a Szent György térre és lenyakaztatá. Egy sem kért kegyelmet. Inkább le hagyta gördülni fejét, mint hogy meghajtotta volna.
Legutolsó volt Kont maga, ki állva várta be a halálcsapást, bekötetlen szemmel.
A vérpad lépcsőjén egy ifjú vitéz sírt zokogva a holttest felett: Kont fegyvernöke, Csóka. A királynak megtetszett az ifjú hűsége. Felszólítá, hogy szolgálja őt ezentúl.
– Inkább az ördögöt, mint tégedet – válaszolt az dacosan, s a király megengedte neki, hogy ura után mehessen a vérpadra.
Ő volt a harminckettedik áldozat. (Héderváry Kont és a harminc magyar nemes történetét megénekelte Garay János nagy hatással szavalható szép balladájában. Ugyane tárgyról írt Vörösmarty egy hangulatteljes szomorújátékot „Bujdosók” cím alatt.)
Az élő Kont nem veszélyes Zsigmondra nézve, halva veszélyesebb lőn. A holtak neveit följegyeztette a nép, s hőskölteményeket írt róluk, azokat dalolták szerte a hazában. És az mindig gonosz dolog, ha az ember ellenségeiből martyrokat csinál.
