Könyves Kálmán
Könyves Kálmán
A látkör mindinkább tisztult a magyar história terén: az uralkodó alakok szemlátomást ismerősebbekké kezdenek válni.
A népirtó Attilát a népalkotó Árpád váltja fel – az egyszerű nomádkirály helyét elfoglalja a hittérítő István; a kegyes fejedelem után feltűnik László, kit a dicsőség egy szent magasságáig emel föl – s a szent király után megjelenik Kálmán, a fölvilágosult törvényhozó, kinek szelleme korát egy fél ezreddel előzte meg.
A magyarnak eleitől fogva nagy ellenszenve volt a könyvek iránt, a „könyves” név nem dicséretképpen ragadt a királyra, ki ifjúsága éveiben tudományokkal művelte lelkét.
Pedig ő a kardot is tudta úgy forgatni, mint a könyveket, s míg művelt lelke üdvhozó törvényeket teremte az országnak, addig erős karja új országokkal szaporítá birodalmát.
Ifjú korában papnak neveltetett, de a szent falak szűkek voltak nagyratörekvő lelkének, az uralkodásra született szellem szorítva, nyomva érzé magát az akkor tetőpontján álló hierarchia rendszabályai által, a breviarium helyett kardot vőn kezébe, a mennyei szent hit terjesztése helyett a földibb fogalmak becsület és politikai hit védelmére.
Öt orosz herceg élt Kievben: Swatopolk, Wladimir, Dávid, Wasilko és Wolodár; egymással közel rokonok és örökös ellenségek.
Ezek egy időben, megunva az örök harcot, szövetséget esküdtek, megerősítve azt egy csókkal a szent feszületre. Mindnyájuk feje Swatopolk lőn, a legvénebb rokon nagyhercegi címmel. De mind a szövetségkötés, mind az eskü csak arra való volt, hogy a béke színe alatt alattomban törjenek egymásra. Swatopolkot Dávid rábeszélte, hogy Wasilkot fogassa el s vakíttassa meg, Swatopolk megtevé, s midőn a testvérek ezért rátámadtak, a hibát Dávidra utalta s azzal bosszulta meg, hogy Dávidot kikergette birtokából s azt elfoglalta magának; de hátra volt Wolodár bosszúja Wasilkóért a nagyhercegen. Csata előtt a megvakított Wasilko felmutatta a szent feszületet a hadseregnek, melyet Swatopolk megcsókolt, hű szövetséget esküdve, s a nagyherceg elveszté a csatát. Ekkor a magyarokhoz folyamodott segélyért. László, kinek alapelve volt, hogy „legyen igazság és vesszen a világ”; azt hivé, hogy a testvéreknek igazuk van, midőn bosszút állnak a hitszegőn; de Kálmán, ki már akkor nagybátyja trónját osztá, más véleményen volt. Szerinte itt nem az igazság volt a kérdés, hanem a fejedelmi tekintély, s a szomszédban dühöngő anarchia legyőzése. A szent király segélyül engedte menni bölcs unokaöccsét, megjósolva neki: az igaz ügy még az okos ügy ellenében is győzni fog.
Úgy lett.
Kálmán nem hajtva a megrettent rokonok békeajánlataira, elutasítva magától a térdeit átkaroló szép Lankát, kit férje, Wolodár külde hozzá könyörögni, erővel akarta trónjába visszatenni a nagyherceget, midőn véletlenül a közel kunok vezére, Boniák, megtudva Kálmán ottlétét, jövendőt mondatott magának az erdőben a farkasokkal, s miután azok győzelmet jósoltak számára, Kálmánt megtámadta és megveré.
Szerencsésebb volt Kálmán az ellene föllázadt horvátok és apuliai normannok ellen; nemsokára a magyar királyi címbe Horváth- és Dalmátországokat is befoglalá.
De soha mélyebb politikai ok nélkül csatát nem keresett Kálmán, bár arra igen nagyszerű kilátásai voltak.
A szent-kereszthadak, László holta után, őt szólították fel vezérül a hitetlenek ellen megindulandó keresztyén táborhoz.
Midőn egész Európában a koldustól a királyokig s a gonosztevőtől a szentekig mindenki lelkesülve volt a szent sír miatt indítandó harc dühétől, Kálmán volt az egyedüli, ki e harcot nem helyeslé, ki a felszólító püspököknek ily szavakat mert szembemondani:
„Töltse be mindenki azon helyet, melyre Istentől híva van, Istent mindenütt lehet imádni, nem kell érte Jeruzsálembe menni, én az Istenhez nem ellenségeim haláláért, hanem boldogságáért szoktam imádkozni, s míg saját országomban akasztófákat kell állítanom a jog fenntartásáért, addig nincs miért idegen népekre mennem, hogy őket a keresztet tisztelni tanítsam. Itt közöttünk gonoszabb ellenségei vannak az Isten törvényeinek, mint maguk a törökök. Nagybátyám igérhette a szentföldérti harcot, mert ő szent volt, én csak gyarló ember vagyok, ily nagy ígéretet nem örökölhetek. Egyébiránt a szent seregek átmehetnek országomon – ha rendet tartanak.”
Ily szavak szokatlanul hangzottak azon időben; ha más nemzet királya szólt volna így, nyomban érte volna a rettegett anathéma, de a magyar nép vakbuzgó soha sem volt, az egyházi átok idáig oly kevéssé hatott volna el, mint később Albionig.
A keresztes had Európa egyéb országaira nézve egy szükséges légtisztító zivatar volt abban az időben; azon örök harcoknak, mik az apró birodalmacskákra eltördelt Németország hercegei, az egyes oligarchák, a föllázadt népek és uralkodóik, a polgári és lovagi rendek között folytak, csaknem lehetetlen volt véget vetni; e céltalan tusák alatt annyira elszaporodott minden rabló és gonosztevő fajzat, annyira erőt vett minden nemesebb érzelmen a ridegebb pusztítási vágy, hogy e minden organumaiban megromlott világrészt csak egy általános világrázkódtatás hozhatná helyre örök zavarából.
E világrázkódtatás volt a keresztes had.
Valami egyszerű remete megpendíté az eszmét, a szikra lángot gyújtott, s a tisztábban látó egyházi és királyi főnökök jónak látták azt szítani, csak így adhatva az egymás ellen fegyverzett népeknek egy közös irányt, mely ellen fegyvereiket fordítsák, csak így tisztíthatva ki országaikat egyszerre minden törvényrontó, gyilkos és rablóhadtól.
A pápa bűnbocsánatot hirdetett a Szentföld harcosainak, a vétkeseknek nyitva volt az út a dicsőségre, az engesztelésre, a gazdag zsákmányra és a mennyországra.
A tusakodó oligarchák előtt nyitva volt az út a legnemesebb, a legszentebb vetélkedésre.
Néhány század alatt Európa ez úton hárommillió embertől szabadult meg, kik azalatt itthon egymást emésztették volna meg, s kik nagy részének romlottsága érdemessé teendé e világrészt Oceania sorsára, az elsüllyedésre.
E tünemény nem egyes emberek műve volt. A világszellem örökké következetes, összhangzó működése, míg egyfelől útnak indítá keletről az ép, romlatlan elemeket Európa felé, hogy itt új életet kezdejenek, addig másfelől egy új népvándorlást készített előre, mely nyugatról keletre hordva a megromlott tömeget, ott életét bevégezze.
Ez a világtörténet borzasztóan nagyszerű symmetriája.
Ezért nem ragadta magával e roham a magyar népet, bárha ez mindenik átvonuló hadseregnek közvetlenül útjába esett.
Az első keresztes had Walther vezér alatt minden akadály nélkül vonult keresztül az országon. Kálmánnak gondja volt rá, hogy a szent vitézek részesüljenek a magyar vendégszeretetben, de egyúttal arra is: hogy azzal vissza ne éljenek. Csupán Zimonynál történt, hogy tizenhatan félrecsapva a főtáborból, a városba bementek, s ott kicsapongásaik miatt megfosztva fegyvereiktől, meztelenül bocsáttattak vissza. Walther nem állt értük bosszút.
Ezek után jött nyomban a másik had, negyvenezer harcos, számtalan kísérettel, magától Remete Pétertől vezérelve.
Ez a buzgó férfiú tűzlelkű szavaival sajátságos hadsereget gyűjte maga körül. Mindennemű, korú és állapotú emberek egy közös zászló alá gyülekezve, lovagok és mesteremberek, gyermekek és aggok, köztük hatezer barát teljes fegyverzetben, több mint ezer apáca, háromezer szekérrel fiatal nők, özvegyek és lelkesült szüzek, a szent harcosok mindennemű szükségeiről gondoskodandók, fegyvert ragadott asceták és megtért örömleányok, vérrel terhelt gonosztevők és köztiszteletben álló férfiak, egymással szoros, szent szövetségben, úgy, hogy mint a velük együtt járó Fulbert püspök mondá: „Azon a helyen együtt lehet találni az új Jeruzsálemet az új Sodomával”.
Ez a csapat is békében keresztülvonult az országon Zimonyig, ott azonban eszébe jutott a Walther katonáin elkövetett szégyent megtorolni, a várost ostrommal bevevé, a lakosokat legyilkolá, s azután tovafutva a szomszéd Bolgárországban hasonló kihágások miatt húszezer embert és kétezer szekeret veszte. A megmaradottak csontjaiból később a török szultán rakatott pyramist a nicaeai mezőn.
Ezeket követte a harmadik csapat Gottschalk vezérlete alatt. Ez már csupán a nép söprejéből volt összegyűjtve.
Ezeknek is megengedte Kálmán a keresztülvonulhatást, de alig jöttek Mosonyig, ott elszéledeztek, szétmentek az országba rabolni, az ellenállókat leöldösték, egy ifjút elevenen karóba húztak, egyszóval egészen Palaestinában érezték magukat.
De már ezek ellen fegyvert ragadott Kálmán, félretéve minden kegyeletet a vállukon viselt kereszt iránt. A magyar sereg a szent hegy és a Duna között utolérte őket, s ott úgy összetörte, hogy alig szabadult meg háromezer ember az egész seregből, mely nem volt méltó arra, hogy a Megváltó sírjáért harcoljon.
Alig szabadult meg ezektől az ország, midőn egy új sereg jelenté magát a határokon. Kétszázezer gyalog és háromezer lovas.
E gyülevész jöttét mindenütt megelőzte irtózatos kegyetlenségeinek híre.
Fővezérük, Emico, egy hazug apostol, azt hitette el népeivel, hogy Isten megjelent neki, s kijelenté, hogy legelső tettéül a zsidókat irtsa ki.
Alvezérei: Feik Tamás, Vandeuil, Glarembald, Charpentier Vilmos és Herman gróf, mindnyájan ismeretes gonosztevők voltak, kik a velük volt roppant népséggel Köln, Mainz, Trier és Wormsban több ezer izraelitát legyilkoltattak, s a magyar határhoz érve, elvégezték magukban, hogy a magyarok is csak olyan pogányok, mint a zsidók.
Már ezeknek Kálmán egyenesen megtagadta az országán átvonulást. Óvárnál Gyula nádor várta őket egy őr hadtesttel, tudtukra adva a király és nemzet tilalmát.
Ez dühbe hozta a kereszteseket, Gyula nádort megölték, seregét elűzték, s erővel törtek maguknak utat Mosonyig. Itt azonban maga a király állt előttük.
Úgy fogadta őket, mint ellenséget. A túlnyomó tömeg ostrom alá vette a várost, a sáncárkokat faderekakkal hányták tele, a falakat hosszú hágcsókon kezdték megmászni, a faltörő kosok ütéseitől omlottak a bástyák; ekkor a király egy merész rohammal kiütve a roppant ostromló tömegre, azt nekiszorítá a mocsárnak; a keresztes had támadóból támadottá válva, zavarba jött, a hadakat megfoghatatlan rémület fogta el, elkezdtek szétfutni, s az előttük ismeretlen lankaságok, erdőkkel fedett mocsárok veszélyes tömkelegeibe tévedve, az üldöző magyaroktól nagyrészt kiirtattak, alig szabadult meg közülük egyéb, mint a lovasok s a vezérek, kik seregeiket veszély idején cserben hagyva, maguk ki Német-, ki Olaszország felé szétfutottak.
E győzelmének köszönheti Kálmán király, hogy a vele egykorú históriaírók utálatos, púpos hátú, kancsal szemű, sertékkel benőtt testű szörnyetegnek írják le, akinek lelke sem volt szebb a testénél.
Mi azonban e tényben is az Istennek, a történetek világszellemének kezeit látjuk. Szüksége volt és szüksége van a világszellemnek itt Európa közepében egy magyar nemzetre, mely a keleti őserkölcsöt és nyugati műveltséget magában egyesítse, csodás összeolvadására a szabadság és hűség érzeteinek. Ezért kellett akkor a magyar nemzetnek, mely később századokig volt védfala a keresztyénségnek, akkor, midőn a keresztyén világ minden nemzete sietett keletre – meghalni –, azoktól elmaradnia, s fönntartania életét, örök tényezőül Európa történeteiben.
Ezért kelle Szent Lászlónak azon napon meghalnia, midőn a keresztes hadak vezérletét elvállalá, s utána a korát századokkal megelőzött Kálmánnak következnie, ki lett légyen bár testileg kancsal, de lelkével annál tisztábban látott.
Oh, a világszellem számításai tökéletesek, csakhogy ő nem napokkal és emberekkel szokott számítani, hanem századokkal és nemzetekkel…
Azon vádat, mellyel Kálmánt a keresztes hadnak e fegyveres visszautasításáért terhelik, leveszi róla azon szíves fogadás, melyben az utánuk jövő Bouillon herceg seregét részesíté; e csupa lelkes és becsületes lovagokból álló hadseregnek nemcsak megengedte az országán keresztülvonulást a király, sőt maga személyesen kísérte azt egész a túlsó határig, őrködve minden igaztalan bántalom ellen, mellyel saját népe azt megsérthetné, míg másrészről Bouillon saját testvérét, Balduint és nejét, Gundelhildet adta át a békés átvonulás kezességéül; a határon barátságos öleléssel vált el a két vitéz király, kiknek egyike amint Róma sáncain első volt, úgy Jeruzsálem sáncain is első leendett.
Jeruzsálem elfoglalása után még egy százhatvanezer főnyi had vonult keresztül Magyarországon, melynek vezére, István, a burgundi herceg s vezérnője Ida, Ausztria grófnője* csábító szavakkal hívták magukkal Kálmánt az ígéret Kanahánjába, hol a tej és méz folyik s aranytól fénylik a puszták homokja.
E szép hölgy e keresztes had alatt a saracénok fogságba esett, s kénytelen volt egy becsületes szerecsen herceghez nőül menni, kivel később, úgy látszik. hogy boldogul élt, mert két gyermeke lett a derék embertől. – Budai.
De Kálmán a visszatérő Fulbert püspöktől már akkor eleget hallott a szent birodalomról, a civakodó fejedelmekről, a kicsapongó keresztesekről, az új hódítókról, kik egymással versenyezve tagadják tetteikkel az evangeliumot, Krisztust újólag eladják, megfeszítik.
Mindezekről sokkal többet hallott Kálmán, minthogy kedve lett volna a keresztesekkel együtt menni.
Európában minden országnak van tengere, csupán Magyarországnak nem jutott.
Erre őseink nem gondoltak, midőn hazát foglalni jöttek, ők beérték a gazdag mezőkkel, az édes vízű folyamokkal, tenger mellett nem laktak soha (a caspiumi tó nem érdemelvén a nevezetet).
Ezért nem volt Magyarországnak virágzó kereskedése, külországokkal összeköttetése s szorultság idejében menhelye.
E hiányt észrevette Kálmán, s a körülményeket századokkal előre tudva becsülni, hozzáfoglalá országához a dalmát tengerpartot.
E foglalás például szolgálhat bármelyik újabb kori státusférfiúnak.
Először mint interveniáló hatalom jelent meg Dalmáciában a pusztító szomszédok ellen – azokat leküzdve mint védő és pártfogó hatalom foglalt befolyást az országban –, később e felsőbbsége megtagadói mint lázadók ellen fogott fegyvert, s mikor legyőzte őket, akkor elhalmozta őket szabadalmakkal, kiváltságokkal: adómentességgel s a trónról származó minden kegyosztással, míg önként elfogadták őt uralkodójuknak; akkor közös alkotmányt adott nekik Magyarországgal, végre oly csinján keblezte be őket Magyarországba, hogy nem volt módjuk azt ellenezni, s azontúl e cím helyett: „magyarok királya”, nehogy megsérteni láttassék az idegen nemzetiségeket, így nevezte magát: „Magyarország királya”.
Buzilla grófnőt, kit Kálmán király a szicíliai Roger gróftól kért nőül, mint királyi menyasszonyt már dalmát nemesek fogadtak hódoló tisztelettel a partokon, vezérük, Vinkur, ötezer nemessel kísérte a szép és szellemdús normann hölgyet Kálmán királyi székvárosáig.
Buzilla, a kedélygazdag szicíliai nő, híven és gyöngéden szereté a királyt, mi azt hagyja gyanítani, hogy tán mégsem volt az valami oly undok szörnyeteg, minőnek a historikusok írják. Nemsokára meghalt a szép királyné, két árvát hagyva maga után, egy fiút és egy leányt.
Kálmán ezeknek új anyát akart adni, s az orosz herceg Swatopolk leányát, Predzlawát, kit ott táboroztában látott, elvette nőül. A szép normann hölgy déli hévvel ragyogó szemeit, szelíd, olvadékony, simuló lényegét s azt a mondhatatlan fönséget, mit nem a korona, hanem a lélek magassága kölcsönöz a nőnek: nem pótlák a király előtt az orosz hölgy vulkánhevű szenvedélyei, a magyar kedély még szerelme szenvedélyében is megtartja azt a szűzies ihletet, mely szemlesütve, elpirulva fogadja legjogosabb örömeit. És Predzlawa nem volt már akkor azon ártatlan szende leányka, minőnek őt Kálmán, még mint ifjú, látta apja udvarában. A szenvedélyes hölgy rég tiltott szerelemben élt egy ifjúval, ki őt Magyarországra is követte, s míg az új királyné ajka hűséget esküdött az oltár előtt a királynak, addig szemei a tömeg között egy idegen férfi arcát keresték.
Az első hónapban megtudá a király, hogy neje hűtlen.*
Thúróczi.
Hallatlan bűn volt ez akkor Magyarországon és kivált a mag-tar királyi trónon.
Azon szigorú törvény, mit Szent László hozott a házasságtörő asszony ellen: miszerint azt saját férje jogosan megölheti, s tettéről csak Istennek tartozik számadással, mutatja azt az iszonyatot, mellyel a magyar nemzet e szokatlan, alig emlegetett bűn iránt volt eltelve.
A királynét a nemzetgyűlés halálra ítélte, a királyi férj csak megvetésre, s visszaküldé őt apjához Oroszországba.
E kegyelem később sok magyar vérbe került.
Az iszonyúan bántott királyi férj pedig eltörlé azon törvényt, mely jogot ad a férjnek hűtlen nejét megölni.
Az a király, kinek mindenki hálával tartozott, találkozék legtöbb hálátlansággal az életben.
Öccse, Álmos, hatszor lázadt föl ellene, meg akarva őt fosztani koronájától.
Minden szomszédját, minden ellenségét a magyarnak ráuszítá a királyra, gyilkosokat bérelt, összeesküvéseket forralt ellene, pedig nem volt egyéb oka halálát kívánni, mint az: hogy Kálmán király volt, ő pedig csak Ráma hercege.
Először ötödik Henrik császárt hívta segélyül, áruba bocsátva hazáját, de a császár saját trónján is ingadozott, melyről édesapját taszította le, s Kálmán megtudta öccse tervét – és nem állt rajta bosszút.
Hogy kívülről nem nyert segélyt a herceg, benn az országban gyűjté maga körül az elégületleneket, s magyar hadsereggel rontott Kálmánra. A király a Tisza partján várta őt, s midőn Álmos megjelent, egyik sereg sem akart támadni, mindegyik tétlenül várta a másikat a vízen keresztül. A két sereg vezérei egy kis szigeten köztanácskozásra összegyűlve azt végezték: hogy a fejedelmek magánügyeiért nem fogják a nemzet vérét pazarolni, hanem ha baja van egymással a hercegnek és királynak, jöjjenek össze egyedül ott a szigeten s végezzék párbaji istenítéletben ügyüket a két sereg szeme láttára.
A király, kit a históriaírók görbének, sántának, nyomoréknak írnak le, férfiasan elfogadta a párbaj ajánlatát, míg Álmos sírva fakadt és engesztelődésért esdett.
A király újra megbocsátott neki, s hogy sivatag lelkébe szelídebb érzelmeket öntsön, nőül véteté vele a szép svéd királyleányt, Ingolburgát, remélve, hogy ennek ártatlan tiszta keblén kiálmodja véres gondolatait, betelik boldogsággal, szeretettel, ki azelőtt nem tudott betelni gyűlölettel.
Ismét csalódott. Álmos mentől jobban szerette nejét, a szép kék szemű angyalt, annál többször jutott eszébe, hogy miért nem lehet ez királyné. És midőn Ingolburga egy szép fiúval ajándékozá meg, megesküvék, hogy annak királlyá kell lenni! Ha tudta volna, mily átkot mondott rá ekkor! Hogy fia e koronának csak terhét fogja érezni, fényét nem fogja látni…
Addig unszolta a lengyel királyt, Boleslawot, míg az segélyt adott neki Kálmán ellen. Álmos a lengyel csapatokkal elfoglalta Abaújvárt, s onnan hívta fel a nemzetet: hogy tegye le királyát, és őt válassza el helyette.
A nemzet ítélt – de nem Álmos javára; egy az ő seregeit tízszeresen meghaladó erő vette körül Abaújvárt, s Álmos az ostrom előtti reggelen, lovára ülve, egyedül ment a király sátoráig, annak lábaihoz veté magát s bocsánatát könyörgé. Angyaljó nejéért még most is elnézte vétkét a különben oly szigorú király, megbocsátott neki, párthíveit nem üldözé, a lengyeleket haza hagyta menni.
A háború nála csak komoly eszköz volt, cél soha. Ő nem csatázott az „ütközet gyönyöreiért”.
A nagylelkűség nem gyógyítja meg az alacsony lelkek gyűlöletét; ami nem sikerült Álmosnak nyílt csatában, azt orozva könnyebben hívé végrehajthatni. E célból egykor dömösi kastélyába hívta Kálmánt, hogy ott vadászat alatt az erdőben meggyilkoltassa. Tervét elárulták. A király kérdőre vonta az orgyilkost; Ingolburga, a béke angyala, ismét közbenjáróul lépett fel közöttük, könnyei újra megnyerték férje számára az engesztelést, s Álmos és Kálmán az evangeliumra esküdtek egymásnak szeretetet.
Délután a herceg vadászni ment, s amint sólymával egy légben repülő kócsagot elfogatott, azt kérdé társaitól: „Vajon ha a kócsag megesküdött volna a sólyomnak, hogy nem fog kiáltani többé, el hagyta volna-e repülni?” Kísérői elérték szavai jelentését, s Álmos még azon vadászat alatt megszökött társaitól, s nyomtalanul eltűnt.
Egyszerre azonban ismét megjelent az ország határán, Henrik császár hadseregeitől kísérve, s más oldalról a cseh herceget, Szvatoplukot hívá be az országba.
Már ekkor elkeseredve támadt föl ellene az egész nemzet; annyi hitszegés, pártoskodás és hazaárulás után a Pozsonyhoz érkező császárt roppant hadsereg fogadta, úgyhogy ez nem kísértve meg az ütközetet, mint békítő lépett fel a király előtt a hercegért.
Álmos ismét megalázva, könnyezve tért vissza bátyjához, s nemsokára elhagyta az országot, hol senki sem volt, aki szeresse többé, s a szent sírhoz zarándokolt Palaestinába.
A Kármel látása, a Jordán vize, a szent ereklyék nem gyógyíták őt meg, csak azon vad gyűlölettel tért vissza, mellyel eltávozék.
Itt azután gonosztevőkkel kezde szövetkezni, összeesküvést gerjeszte a király és annak fia ellen, melynek fonalai Velence, Német- és Oroszországig elágaztak; ezt is megtudta a király; az összeesküvés főnökei elfogattak, s ezúttal az ország főtörvényszékei ítéltek fölöttük. János nádor volt a bíró.
Halálra ítéltettek minden családaikkal együtt.
A király a halált megvakíttatásra változtatá.
S ez azon fekete folt, mely a historikusok előtt okot ad arra, hogy Kálmánt szörnyeteg alakjában festék le. Mentői azzal védik, hogy e tény akarata ellen történt. E védelem fölösleges. Nincs ország, melynek törvényei azt, ki annyiszor csinált pártütést, megszegte esküjét, idegen ellenséget hítt az országba, gonosztevőkkel esküdött össze orgyilkolásra: fölmentette volna a haláltól, s az akkori törvények büntetésenyhítésnek tarták a megvakítást, s kik fel tudják fogni az akkori idők körülményeit, midőn az apáról fiúra öröklött pártoskodások századokig tűzzel-vérrel áraszták el a nemzeteket, nem lehet csodálni, ha a törvényhozók a pártütő családjára is kiterjeszték az apától érdemlett büntetést.
De Kálmánt sohasem bírták az ész hideg okai megnyugtatni többé, akár álmodott, akár ébren volt, mindenütt a szerencsét len rokont vélte látni világtalan véres szemeivel, mindig az angyalszelíd Ingolburga sikoltását vélte hallani, midőn megvakított gyermekét szívéhez ölelte. Ezen egyetlen pillanat mind azt a jót, mit éltében tett, lerontá lelke előtt; e fájdalomból soha sem tudott többé kigyógyulni.
A lélek fájdalma megölte a testet. Egy napon főfájás miatt hirtelen meghalt.
Holta után szörnyetegnek nevezték.
Igaz: hogy egy templomot sem épített egész uralkodása alatt; hogy a pápának megtiltá az ügyeibe avatkozást; hogy a püspököknek megengedte a házaséletet; hogy a kereszteseket szétkergeté és kimondta: hogy nincs boszorkány. „De strygis vero quae non sunt, nulla amplius quaestio fiat” (A boszorkányokról pedig, akik nincsenek, semmi kérdés se tétessék többé.) Némely újabb történetbúvár ugyan e törvényszakasznak más értelmet ad, azt állítva, hogy Kálmán király a „strygis” alatt méregkeverőket értett. Ez azonban képtelenség, mert ezekre nem lehetett azt mondani, hogy „nincsenek”, még kevésbé a perbe fogatásukat eltiltani. Meg kell maradnunk annál, hogy a magyar „Könyves Kálmán” felvilágosodott elméjével messze előtte járt a korszaknak.
Legtöbb történetírónk csak úgy könnyedén sikamlik keresztül Kálmán királynak ezen néhány szava felett, melyek tetteket képviselnek. Nincsenek boszorkányok! Ez a két szó mentette meg Magyarországot azoktól a századokig tartó rémségektől, amik műveltségben előhaladt Francia-, Német-, Spanyolországot egész társadalmi lételében megrázkódtatták, ahol az ördöngösség tűzzel-vassal üldözése által éppen az ördöngösséget emelték második religióvá: megtették Sátánt a Jehova vetélytársának: ezrével vitték máglyára a boszorkány hírben állókat, köztük szép, viruló fiatal leányokat, s a boszorkánymesternek vallott papokat, praelátusokat. – És ugyanakkor egy magyar király, kinek dédapja még napimádó pogány volt, kimondja az álomriasztó parancsszót: „Boszorkányok nincsenek! Ne kerestessenek!” – S ezzel a „nincsenek” szóval elhárította Magyaországról századokon át az ördögben való hit társadalmi ragályát. – Ötszáz év kellett hozzá, hogy a sötétség apostolainak sikerüljön Magyarországon is boszorkánypöröket előidézni; de azok is nagyon kis területre lettek szoríttatva. Elkéstek vele! Itt volt már a reformáció, itt volt a könyvnyomtatás. Nem lehetett többé mesterséges éjszakát csinálni.
A magyar nemzeti felvilágosodás első vezérbajnokát tiszteli Könyves Kálmán királyban. Mindez elég arra, hogy a krónikaírók közt pártfogója ne akadjon. (Kálmán király és Álmos herceg történetét dolgoztam fel „Könyves Kálmán” című drámámban.)
Késő évek múlva, midőn Kálmán koronás fia, István, testben-lélekben elerőtlenülve, trónörökös nélkül, széttekinte a világban, hogy kinek fejére tegye le koronáját, hírül hozták neki, hogy egy kolostorban, jószívű szerzetesek által rejtegetve él az a gyermek, kit apja szeme világától megfosztatott, a szerencsétlen vak Béla.
A világot, az életet és az emberek arcát megunt király fölkereste a boldogtalan rokont, s a koldusból királyt csinált, vak királyt, szomorú kárpótlásul hagyva rá a koronát – szeme világáért.
Maga a király szerzetesi öltöny mögé zárta el magát közel halála órájáig a világ zajától.
Az ifjan letűnt király nem öröklé apja szellemét, ok nélkül kezdett harcaiban mindig vesztes fél maradt, Dalmáciát a velencések foglalták el tőle, a cseh herceggel, Boleslawval Solth főispán vesztette össze, majd hozzá, majd Boleslawhoz hordva a rágalmat, s utóbb is mindkettő seregeit egymással összeveszítve, hogy azok minden ok nélkül, mindenik a másikat vélve támadónak, véres csatát vívtak csupa félreértésből.
Majd Leopold osztrák hercegtől akarta a Lajtán túli részt elfoglalni, s attól két ízben visszaveretett, s nem volt képes saját országát megvédeni ellene.
Majd Jaroslaw herceget segíteni ment Kievbe, ott már megszállotta a fővárost, midőn Jaroslaw a csatában elesett, István azért ostromoltatni akarta a fővárost, hanem ezúttal seregei megtagadták a szolgálatot. Itt ismerkedett meg az apja által elűzött Predzlawa fiával, Boriccsal, s azt a Szepesség grófjává tette.
Ismét: hogy a nagyherceg fiai az országos osztályon összevesztek, egyiknek segélyére ment s a másiknak elvéve az országot, abba Boricsot helyezé halicsi hercegnek.
Ezután a görög császárba kötött, amiért a vak Álmos ennek udvarában vonta meg magát; a császár Újpalánkával szemben megverte Istvánt, a következő évben ugyan visszaadta neki a kölcsönt, de hogy Álmos meghalt, a harc is megszűnt.
Míg országán kívül járt, idehaza új királyt választottak helyette, egyszerre kettőt, az egyik volt János, a másik Bors. Egyik sem tudott sokra menni a királyságával, Jánost lefejezték, Bors száműzetett.
És amikor itthon volt a király, volt hegyen-völgyön lakodalom, az újonnan bekebelezett kunok, kiket Tatár vezér alatt az ország leggazdagabb földjén telepített meg a király, voltak legnagyobb kedvencei, ott lakott mindig közöttük, őket emelte legmagasabb rangokra.
Aki látta a még máig is egyformán bájoló kecses kun hölgyeket, égő szemeikkel, karcsú termetükkel, tűzláng arcaikkal, az könnyen ki fogja találhatni, miért pártolta annyira a kunokat István király?
E pártolás korán halálába került. Apját a bánat, őt az élv ölte meg. Lélekben, testben kimerülve halt meg. Halála jótétemény volt rá nézve – de jótétemény az országra nézve is.
