Nagy Lajos
Nagy Lajos
A vértett föllázasztá a kedélyeket.
Johanna párthívei hallatlan könnyelműséggel még titkolni sem tarták érdemesnek vétküket, hisz jól tudák, hogy Endre minden nápolyi pártnak útjában volt, Valois Katalin éppen annyi cselt szövött ellene, mint Durazzói Károly.
De éppen azon öntudatuk, hogy Endrét üldözék, sietteté az utóbbiakat oly tettekre, mik a sejtett bosszúállást elhárítsák fejükről.
Maga Durazzói Károly, ki annyi akadályt vetett Endre trónra lépte elé, most sietett gyilkosait fölfedezni, a király titkárai, Thomasi és Melazzo az ő palotájában vonattak kínpadra az egész nép szeme láttára. Midőn Thomasi vallani akart, gróf Terlizzi párthíveivel odarohant hozzá s nyelvét kiszakította, Melazzóhoz azonban nem férhetett.
Ez a Melazzo gróf Terlizzit s a királynő udvarhölgyeit vallotta a gyilkosság részeseinek. A gróf és a hölgyek éjjel elfogatva, a törvényszék elé hozattak, hol a becsületes Bertrand de Baux elnökölt.
Johanna sietve küldé a törvényszékhez Raimundot, egyikét a legtekintélyesebb férfiaknak, kegyencei kiadását követelve. A törvényszék Raimundot is ott tartja, s ez a kínpadra vontatva a nagy szenesallra vall, Robert de Cabanisra.
A nép rögtön megrohanja a törvényszolgáknak ellenálló szenesall palotáját, testőreit leveri s őt törvényszék elé hurcolja. E hírre a gyilkosság több részesei, Artus Károly és fia, Bertrand, megszöknek s elzárkóznak kincseikkel együtt jól őrzött Santa-Agatai várukba.
Másnap a gyilkosok a királynő szeme láttára égettetnek meg a nyilvános piacon.
A két megmenekült gyilkost Valois Katalin barátság színe alatt meglepve várukban, megöleté, s ekként azokat, kik Endrét megölték, gyorsan utolérte a bosszuló kéz, de éltek még, kik megölették.
Lajos királyt nem engesztelték meg a vak eszközök hamvai, ő az okozók fejére kért bosszút.
Írt a pápának, hogy testvérének özvegye fölött, ki férje holta után bűntársához, Tarantói Lajoshoz ment nőül, tartson törvényszéket, s ne engedje őt bűnével a trónon ülni.
A pápa lovagias ember volt és gyöngéd a nőnem iránt. S a közbírónak megválasztott Rienzi, római tribun, Petrarca félistene kimondá: hogy ily fontos ügyben nem képes ítéletet hozni. A Lajos által küldött bírák nem érheték el a magas vétkezőt. Magának a királynak kelle kezét kinyújtani, hogy őt megbüntesse.
Kicsiny, de harcban edzett hadserege élén maga indult el a király Olaszhonba; fekete zászlója előtt, melyre meggyilkolt testvérének képe volt festve, egymás után hódoltak meg az olasz városok, s az olasz főurak seregenként csoportoztak hozzá, föllázadva a nápolyi udvar ellen.
Ezen idő szerint éledt föl még egyszer az olasz nemzetben a régi szabadság és dicsőség érzete, s míg Rómában Rienzi volt a tribun, a többi olasz városok mint szabadságuk szövetségesét fogadták a magyar királyt.
Jöttének hírére a bűntársak kiestek szerepeikből, Valois Katalint elragadta ugyan a korai halál a késő bosszú elől, de Durazzói Károly, ki vétke öntudatában fegyverrel állt ellen Lajosnak, attól Aquila előtt megveretve, a vértörvényszék által halálra ítéltetett, s azon erkélyen fejeztetett le, melyről Endre testét hajították alá. A többi királyi hercegeket Lajos Visegrádra küldé, s hadserege élén vonult be Nápolyba, honnan Johanna új férjével együtt, ki a csatából futvást szabadult meg, a tengeren át a Provence-be menekült.
Lajos nem állhatott bosszút a főbűnösön, de a magyar királyi címbe „mindkét Szicília urá”-ét iktatá.
Maga a király visszatért honába, az elfoglalt Nápolyban Apor vajda maradt kormányzóul.
Johanna, amint Lajos eltávozott, ismét megjelent a nápolyi birodalomban. Avignonba díszmenettel vonult be, Nápolyba hadsereggel (a pápa és cardinalok ünnepéllyel fogadták, kit törvényszék elé kellett volna állítaniuk).
Wolfhard Ulrich, a castelnuovói magyar parancsnok, vitéz védelem után oly ügyesen hagyta el a várost, hogy az ostromló seregek csak hatodnapra tudták meg elvonultát.
A magyar seregeknek egész Foggiáig vissza kelle vonulniuk.
Itt az erős állomásban nem támadhatva meg őket Tarantói Lajos, egy cselüzenettel kicsalta Apor vajdát Aversáig, s ott seregeivel szembe sietve fegyverszünet iránt alkudozott vele.
Apor vajda nem volt együgyű ember, s míg egy napra fegyverszűnést kötött, éjjel csatarendbe állítá seregeit a város alatt.
Sejtelme helyes volt. Éjféltájon megjelentek a fortélyos olasz seregei s csendesen közeledtek a néma város felé, midőn hirtelen kétfelől a lovas magyarság, s középütt a német Wolf páncélosai rajtaütnek, s a visszavert támadókat Nápoly kapujáig üldözik. Foglyul estek a király vezérei, Baux Raimond, Visconte Ádám és Sanseverino Robert.
Mit nyílt csatatéren el nem érhetett Johanna férje, csellel iparkodott kivívni, megvesztegeté a vajda környezetét, hogy fogják el őt. A terv sikerült, s Apor visszament Magyarországba új erővel megjelenendő.
Most már harmincezer főnyi hadsereggel jelent meg Olaszországban a magyar király, vele jöttek az ország legjobbjai. Többé sem vészek, sem a pápa bullái nem tarták őket vissza. A barbároknak kelle a művelt Olaszhonban megjelenni, hogy törvényt szolgáltassanak a pártolt bűnös felett, ki meggyilkolta férjét, a királyt, a magyar ifjút.
A magyar hadak körül egész hollóserege gyülekezett össze a német és olasz rablócsapatoknak, kik nem dicsőségért, hanem zsákmányért viseltek háborút. Első dolga volt Lajosnak ezeket elűzni magától.
Ő nem a népeket pusztítani jött Olaszhonba, hanem az igazságot szolgáltatni köztük.
Legelső város volt Canossa, mely Lajosnak ellenállott; a fiatal, huszonnégy éves király maga volt első az ostromhágcsón, és seregei bevették Canossát.
E diadal után Tarantói Lajos követeket külde a magyar királyhoz, kik nevében fölszólíták, hogy a véres harc helyett vívjon lovagias párbajt a két király egymással Párizsban, Nápolyban vagy Avignonban.
A király észrevette a cselt, mely lovagias szellemének volt vetve, mind a három ajánlott városban Tarantói Lajos pártfogói laktak, s a párbajt elfogadta, de annak helyét ő tűzte ki, az angol király vagy a német császár előtt, vagy a két hadsereg között.
A találkozásra rögtön sietett előre a király, seregeivel a Negro folyamon kelle átúsztatnia, melynek sekélyesebb részét keresve, egy lovát úsztató olasz ifjúra talált, s azt küldé előre az átjárást megkísérteni. Az ifjú engedett, s amint a folyam közepéig gázolt, egy örvénybe jutott, mely lováról lesodorta s összecsapott feje felett; Lajos e pillanatban elfeledve azt, hogy király és vezér, a hullámok közé szöktet, s paripájával a hullámokkal küzdő ifjúig úsztát. Ott őt is lekapja a hullám, lova a vízben elbukik, de a királyt fenntartja bő magyar köpenye, s ő megragadva üstökénél a süllyedező ifjút, kiúszik vele az örvény rohamából.
Maga e tény bizonyítja, hogy Lajos nemcsak mint király, hanem mint ember is nagy volt.
A továbbvonulás alatt a Vezúv tövében épült Somma város lakói rátámadtak csapatjaira. Lajos Apor Dénest, a vajda fiát küldé rájuk, a magyarok hágcsók hiányában egymás hátán másztak fel a város bástyáira, legelől közöttük Dénes, s a város ellenállása leküzdetett.
Innen Aversát sietett ostromolni a király, az ostromviadalban maga is sebet kapott egy hajító kelevéztől, s a várőrséget csak az éhség kényszerítheté a feladásra.
Ez volt az utolsó csapás a Johanna pártjának.
A királyné és férje ismét futva hagyták el Nápolyt, s a magyar seregek elfoglalták azt. A lakosság összeesküvése a magyar sereg ellen nem sikerült, az éji megrohanást meghiúsítá emezek személyes vitézsége.
De Lajos nem országot hódítani jött ide, hanem igazságot szolgáltatni. Azt kérte a pápától, hogy hozzon ítéletet a vádlott férjgyilkos felett, kire a bűntényt nyílt tanúvallomások bizonyítják, ha ártatlannak fogja találni, ő visszaadja neki elfoglalt országát.
Az ifjú királynak kínálkoztak a koronák. Ő nem koronákért jött, hanem igazságért. Maga a zsarnokait megunt Róma üdvkiáltással tevé elébe a Rienzitől elejtett ezüst almát s „Róma urának” nevezte a magyar királyt; ő megköszönte a megtiszteltetést, s a pápa által hozandó ítéletig visszavonult Magyarországba.
Sok sürgetés után összegyűlt a törvényszék, ítéletet hozandó a szép bűnös felett; a bájos vétkező, ki míg Nápoly birtokában volt, büszke arccal, fehér paripákon, fedetlen kebellel, bíborpalásttal, ragyogó diadémmal jelent meg Avignonban, most midőn országa a magyarok kezében volt, bűnbánó ruhát és arcot öltve lépett a világ akkori legtekintélyesebb törvényszéke elé.
Ott reszketeg, zokogó hangon esküt tőn le: miszerint ő meg van igézve, ördögi bűbáj vett rajta hatalmat, s a kísértő démon beszélte rá: hogy férjét ölesse meg.
És miután ez állítását számtalan tanúkkal is be tudá bizonyítani, a komoly törvényszék nem tehetett egyebet, mint hogy a bájos hölgyet fölmentse a gyilkosság vádja alól, az egész irtózatos bűntényt ama kísértő ördögi démonra ruházva át, akit emberi véges hatalom ugyan meg nem büntethet, de aki az írás szavaiként minden gonosznak okozója e földön; Johanna egyébiránt perköltség fejében fizessen 300 000 arany forintot.
Egész Európa mosolyogva fogadta az ítéletet, a magyar követek egy szót sem szóltak ellene, rögtön visszahúztak minden sereget Olaszországból, királyuk nevében még a hadiköltségeket is visszautasítva.
De az isteni bosszúállás keze évek múlva végrehajtá az ítéletet, mit földi bírák elmulasztának kimondani. A szent helyek mögött megmenekült Johanna ellen egy napon azon Durazzói Károly fia, ki helyette bünhődött, föllázadva, elűzte őt városából. A bűnterhelte nő egy templomba menekült, de az oltár közelléte ezúttal nem mentette őt meg, üldözői eltépték onnan s a tömlöcben megfojtották.
Talán éppen azon selyemzsineggel, melyet ő maga font és adott át férje gyilkosainak. (Nagy Lajos korát fényes leírásban találjuk Arany János Toldi-trilógiájában.)
