Nándorfehérvár ostroma
Nándorfehérvár ostroma
Az 1715-ik év telén a török uralomnak utolsó gyökere is ki lett tépve a magyar földből: a Duna mentén levő végvárak is mind kapituláltak egymás után, a török had Zimonyból is ki lett szorítva. Ekkor a hős Savoyai Jenő elhatározá a saját birodalmában támadni meg az ellenséget.
Nándorfehérvár elfoglalása volt a cél.
Az a híres erős Belgrád vára, melyhez annyi diadalnak s annyi gyásznak az emléke volt csatolva a magyar nemzetnél; mely védbástyája volt századokon át ez országnak s melynek elvesztével kezdődött a török rabiga korszaka.
Azóta, hogy a török elfoglalta, még erősebbé lettek téve e vár védművei. Hatszáz öreg ágyú védte a sáncokat, melyek föld alatti tűzaknákkal is összeköttetésben voltak; a vízárkokat erős palánkok tették megközelíthetetlenekké, s a nagy terjedelmű kazamatákban harmincezernyi lövész és arnauta harcos volt elhelyezve; akik fölött a hős nevet kiérdemelt Musztafa pasa parancsnokolt.
Savoyai Jenő tudta azt jól, hogy minő erős fal az, melyet le akar törni, s nem ment neki vakmerőn a fejével; hanem egészen az újabb hadászati tudomány szabályai szerint fogott annak az ostromához. Háromszorta erősebb megszálló sereggel szállotta meg a várat, s a táborát úgy helyezte el, hogy annak egyik szárnya a Dunára, a másik a Szávára támaszkodott; mind a két folyamon át hajóhíd által kötve össze a hazai földdel: s a hídfők is csillagsáncokkal megerősítve.
Azonkívül nagyszámú hajóhadat is vitt magával, a tömérdek ágyúnaszád között kilenc nagy tölgyfahajó is volt negyvenhat ostromágyúval, melyeknek a feladata volt a várat a Duna felől lövetni.
S a nagyszámú, diadalhoz szokott hadsereget a magyar és osztrák hadvezérek legkitűnőbbjei vezényelték: az összes tizennyolcezernyi lovasságot Pálffy János és alvezérei, Ebergényi, Nádasdy. Kívülük messze országokból odasereglettek az uralkodó családok ifjú sarjadéki: ebben a nagy iskolában háborút tanulni portugál, bajor, lengyel királyfiak, francia hercegek.
A várostrom maga is nehéz feladat volt; de azonfölül még arra is készen kellett lenni az ostromlóknak, hogy a török, aki még mindig nagyhatalom, nem fogja tétlen nézni birodalma egyik sarkkövének tőből kiforgatását; hanem teljes erejével sietni fog az ostromolt Nándorfehérvár felszabadítására; aminthogy az új nagyvezér, Chalil pasa, már gyűjté is Nisza alatt rengeteg táborát.
Ekkor egy rémséges éjjeli zivatar avatkozott be, harmadik és legerősebb ellenség gyanánt a hadműveletbe, mely a mi seregünkben nagyobb kárt tett a török ágyúknál; elszaggatta a Dunán és Száván vert hajóhidakat, s az ostromra szánt nehéz hajókat egymáshoz csapkodva elsüllyeszté, vagy horgonyaikról letépve, zátonyra dobálta.
Ahogy a magyarok szokták mondani ilyenkor: „az ördög is a magáét segíti”. A pusztító elemben felismerte jó szövetségesét Chalil pasa, s a vihar szűntével rögtön átszállított a Száván egy dandárt a túlrekedt csillagsáncot megostromoltatni. Másfelől meg Musztafa pasa rohant ki a várból az ellenoldalon levő hídfő sáncaira. Ámde a magyar vitézséget még a vihar és a félhold egyesült ereje sem volt képes összetörni. Bátor lovasságunk, ha nem volt híd, úsztatva kelt át a folyón, s visszaverte a hídfőket ostromló török hadat; ahol gyalogságunk kétségbeesett elszántsággal védte magát a túlnyomó erő ellen. A török dandárok kudarccal vonultak vissza.
Néhány nap múlva a hidak helyre lettek állítva, a megfeneklett hajók lengővé téve: akkor aztán egyszerre megkezdeté a fővezér az ágyúzást a vár minden bástyája ellen. De Musztafa sem volt rest: öreg ágyúi visszabömbölének az ostromló ágyúkra. Chalil pasa meghallhatá tízmérföldnyi távolból azt a földrengető dörgést, amit ez az ágyúk hangversenye keltett.
Ekkor aztán ő is megmozdult a helyéből: átkelt a Száván, s ott ütött tábort a Savoyai Jenő sáncaihoz ágyúlövésnyi távolban. Kétszázezer harcosa volt.
A vár bástyái ugyan már erősen meg voltak rongálva, a Duna felől egész falak romba döntve, a védő ütegek leszerelve: azonban a rongált falakat még egy elszánt hadsereg védte; s ha a várőrségnek a felmentő sereggel sikerül egymást megérteni, hogy egyszerre, egy időben rohanják meg a keresztyén tábort, abból válságos veszély származhatott volna a mindig diadalmas Savoyai hercegre nézve.
E nehéz helyzetben a véletlen jött segítségére.
Ahogy mi szoktuk mondani: „El még a magyarok Istene!”
