Nőkirályok
Nőkirályok
A nagy király meghalt anélkül, hogy nagyságát valaki örökölte volna. Koronáit leányai öröklék: Mária és Hedvig.
Még gyermekek voltak leányai, midőn számukra férjeket szerzett.
Máriának a cseh királyi utódot, Zsigmondot, a még ifjabb Hedvignek az osztrák Vilmos herceget.
Gyermek volt még mind a két pár, midőn kezeiket egymáséba tették, és az első benyomás mégis maradandó lett szívükben. A komoly, erős lelkű Mária csak kicsinyléssel tudott gondolni ügyetlen, durva, szellemnélküli jegyesére, míg az ábrándos, kedélyes Hedvig mindig édes merengéssel tartogatta meg szívében azon mysticus pillanat emlékét, midőn őt, mint hatéves gyermeket, ugyanoly idős férjével, szertartásos pompa között, hímzett menyegzői ruhákban az egész udvar láttára aranyos, bíboros nyoszolyába egy pillanatra egymás mellé fekteték, ott parancsolák, hogy egymást megöleljék, megcsókolják, s akkor ismét elvivék őket egymástól száz meg száz mérföldnyire a tíz év után eljövendő viszonttalálkozásig.
Az ábránd kölcsönös volt. Vilmos herceg is sokszor gondolt a távol tartott jegyesre. Együtt nőttek föl egymás iránti szerelmükkel.
Lajos holta után Mária lőn a magyar, Hedvig a lengyel trónra hivatva.
A magyarok megunták már, hogy jó dolguk volt, s alig érte a korona Mária fejét, midőn pártharcot kezdtek a nőkirály ellen. A lengyelek pedig kifáradtak a pártharcból s szerették volna bevégezni, és követelték koronájuk számára a tizennégy éves leányt.
Ha nők vannak a trónon, akkor a szív szokott kormányozni. A két fiatal nőkirály anyja, Erzsébet, ki leányai önnállótlansága miatt két ország sorsát tartotta kezében, nem tudta az anyai érzelmeket elszigetelni a királyiaktól. A magyaroknak nem adott királyt, mert Zsigmondot, Mária vőlegényét nem szerette, a lengyeleknek nem adott királynét, mert kedvencétől, Hedvigtől nem tudott megválni.
Mindkét félnél a végsőkre került sor. A lengyelek új királyválasztásról beszéltek, s utolsó követjük e szavakkal lépett Erzsébet elé: „Én vagyok a legutolsó a lengyel nemesek közt s egyszersmind a legutolsó követ, ki a királyleányt követelni jő.” Míg a magyarok Horvátországban a két Horváthy, Kont, Laczkovics és Palizsna vezérlete alatt nyílt lázadásban törtek ki, a pártellenük Gara Miklós által izgatott királyi nők ellen Durazzói Károlyt tűzve ki trónjelöltül.
Erzsébet örömestebb adta volna a lengyel koronát Zsigmondnak, mint leányát, de a lengyel nemzet gyűlölte a kevély, esztelen ifjút, ki követelve, büszkén lépett közéjük, midőn még egy léleknek sem volt parancsolója. A várnagyok bezárták előtte váraikat; midőn sereggel közeledett, ellenségül álltak elé; midőn tétovázva visszafordult, kigúnyolták. Az erőtlen, kevély férfi helyett inkább akartak szende hölgyet látni trónjukon, s Hedviget kívánták.
A horvátországi lázadást a királynék puszta megjelenése a zendülők földjén el látszott fojtani. A nép a két csodaszép leány s a még mindig hódító anya láttára lábaikhoz omolt, s a vezérek idegen földre futottak.
De a lengyelek zavara napról napra nőtt; egymás ellen viseltek háborút, s midőn egész országban égett a polgárharc, a litván fejedelem, Jagello is országukra rontott, vad, barbár hősi népével meglepve a pártra szakadt népet.
E végromlás pillanata rábírta Erzsébetet, hogy megváljon leányától. Alig tizenhat éves volt Hedvig, midőn anyja karjaiból a lengyel trónra lépett.
Egy tekintete a bájos, szende szűznek újjáteremté a lángban álló hazát; mintha Lengyelország jó nemtője szállt volna le az égből. A harcoló pártfelek elbűvölve csoportosultak körüle, lelkesültség szállt az imént elkeserült szívekbe. A nemzet újra egybeforrt. És maga a vad, győzhetetlen hatalmú ellen, a harcos pogány Jagelló elbájolva tevé le kardját és koronáját az angyalszép királyné zsámolyához, szívét ajánlva a királynénak, országát a lengyel nemzetnek, népét a keresztyénségnek.
A cél méltó volt az áldozatra: megnyerni egy erős, vitéz királyt a trónnak, egy roppant országot a nemzetnek, s egy derék népet az Istennek; ez több volt, mint elég arra, hogy egy fiatal szűzi lelkű leány értük lelke ábrándjairól, miket gyermeksége óta ápolt, növelt lelke mélyén, erős legyen lemondani.
Vilmos, az ifjú vőlegény, megtudva, hogy mátkáját idegen férjhez akarják kényszeríteni, hirtelen, mint a gondolat, megjelent néhány hívével Krakkó alatt, imádott jegyesét elragadni.
Hedvig nem tagadta meg tőle a viszonttalálkozást. A szent-ferenci kolostorban jöttek össze a tíz év előtt egymásnak eljegyzettek, most már mindkettő deli ifjúvá felnőve. A találkozás napja volt az elválásé is. A remek királyi hajadon visszafojtá szűz keblébe a lázadó érzelmeket, miket egykori jegyese látása költött, a tízéves emlékeket, a szív boldog ábrándjait és az örömök reményét, s amíg Vilmos zúzott szívvel, semmivé tett örömökkel távozott szép mátkájától, Hedvig megdicsőült arccal lépett a vad Jagellóval az oltár elé, mely előtt férje először a keresztvizet, azután az ő reszkető kezét s végre Lengyelország koronáját fogadta el.
Magyarhonban ezalatt újra kitört a pártviszály, most már nem szavakban többé, hanem tettekben.
Durazzói Károly elfelejté az esküt, melyet Lajosnak tett a megváltó testére emelt kézzel: hogy a magyar trónhoz soha sem fog jogot köve telni, s a Horváthyak felhívására megjelent az ország határán.
Sok volt az elégületlen; a büszke főurakat bántotta a női uralkodás, a királyi nőknek a veszély percében nem volt kire támaszkodniuk. Hasztalan hirdették ki újra az aranybullát, hasztalan eskették meg Zsigmondot Máriával, részvétlen volt a nép irántuk.
Kis Károly egész az ország belsejéig jött, anélkül, hogy jövetelének valaki ellentmondott volna. Itt érte őt Erzsébet királyné üzenete: „Ha mint ellen, vagy jó barát jön-e hozzájuk a herceg?”
Ez olasz udvariasságból viszonzá: hogy ő egyedül a királynő trónját szilárdítani jött, s míg Budára a királyné aranyos hintajában vonult be, ott nem fogadta el a királyi várban a lakást, hanem magánszállásra költözött, s csak később foglalt ott helyet, mint Magyarhon kormányzója.
Mint ilyen, országgyűlést hirdetett Budára, s egész odáig mint király viselte magát a nemzet irányában, mint alattvaló a királynő ellenében.
Az összegyűlt országgyűlés kikiáltá őt királynak, amint ez már előre el volt tervezve.
De ha az összeesküvőknek voltak titkos terveik, a királynénak is volt. Míg Mária méltóságteljesen tagadá meg az országgyűlés küldöttei előtt a korona letevését, addig Erzsébet a gyűlésben föllépve, ünnepélyes tettetéssel tevé le a kormányzat pálcáját az új király kezébe.
A büszke olasznak nem volt elég a diadal. Meg is akarta alázni azokat, akiket legyőzött. Azt kívánta a királynéktól, hogy koronázási ünnepélyén is megjelenjenek.
Sylvester napján nyíltak meg a székesfehérvári cathedrale ajtai a nép előtt új koronázási ünnepélyre.
A bíborral bevont trónnal átellenben látható volt a fekete márványküszöb, melyre Nagy Lajos hamvainak kápolnája nyílt; a templompáholy félig leeresztett rostélyai mögött ott ült a két királyi nő gyászruhában, pompa nélkül. Az arcaikra vetett gyászfátyol többet mondott a fájdalom minden vonásainál, mik vele le voltak takarva.
A zúgó templomi zene közt mindenki csak az ő zokogásaik hangjára figyelt, a szertartási ragyogvány közepette az ő fekete öltözeteikre volt minden szem függesztve.
Három év és három hó előtt mint királynő lépett e templomba Mária, most gyászruhában jött ide, győzedelmes vetélytársa diadalát könnyeivel ragyogóvá tenni.
Az emberek szívei elkezdtek fogódni. Nem egy főúr fordul félre szemeiből kitörülni a megbánás könnyét, s midőn az új király ragyogó arccal, bíbor- és hermelinuszályban belépett a templomba, az emberek lesütötték arcaikat s lopva a két királyné felé tekintettek. Azok térdre hullva álltak Nagy Lajos márványszobra előtt, a hideg követ ölelve és zokogva.
A király a trónra lépett, a cardinal fölkené homlokát a szentelt olajjal. Erzsébet szemei a fátyolon keresztül néztek reá, ő is szánt magában valamit e homlok számára, ott, hol a chrisma érintette.
A templomi ének elhangzása után felszólítá az érsek az egybegyűlteket: „kívánják-e Károlyt királyul?”
Alig kiáltá néhány hang az „igen”-t, a többiek a két királynéra néztek és hallgattak.
Másodszor és harmadszor is szólt a szokásos kérdés; az előbbi felelők maguk is megrettenve a többiek hallgatásától, mindannyiszor halkabban mondák gyér feleletüket, s mindőn felhangzott a vasárnapi zsolozsma:
„Ím ez az, ki sokaknak estére és föltámadásra állítatott Izraelben, azon jegyül, kinek sokan ellene mondanak.”
A nép célzást vélt a szent szavakban, s fejcsóválva hagyta el a templomot. A király halált evett és ítéletet a szent ostyában. Arca elhalványult a korona alatt, s az a kéz, mely az oltárnál fojtá meg Nápolyi Johannát, mely esküre emelkedett Lajos előtt, s mely elrablá leánya koronáját: reszketett, mindőn a királyi pálcát kezébe adták.
A szent ének zúgása közepette két asszony sírását hallotta mindenki.*
Laurentius de Moncensis és Bonfinius.
