SZÁRDELLAMÁRTÁS
SZÁRDELLAMÁRTÁS
Egy fiatal huszárhadnagy, aki szorgalma és vitézsége által közlegényből vitte fel a tisztségig, nem levén iskolázott ember, sokszor beszéd közben olyan balgaságokat mondott, amikért társai kénytelenek voltak őt megigazítani.
Jó katona volt a fiú, de biz ő fizikához és geográfiához nem sokat értett, amire nem lett volna szüksége, ha nem szeretett volna mindenbe beleszólani.
Utoljára azonban mégis megsokallta, hogy őt egyre igazgatják, s csak az alkalomra várt, hogy emiatt erélyesen tiltakozzék.
Az alkalom nem soká késett. Egyszer vendéglőben ebédelt; mellette egy másik vitéz kapitány, aki a pincért odaszólítva, azt mondá neki, hogy hozzon számára marhahúst szárdellamártással.
– Nekem is hozz! – kiált a mi hadnagyunk. – Én nagyon szeretem a szárdellát, Olaszországban gyakran szedtem azt magam is a fáról.
– Ugyan, hallgass már! – szól neki a kapitány. – Szedtél te magas mennykőt, nem szárdellát a fáról.
Felpattant erre a hadnagy.
– De már kikérem magamnak, hogy én rajtam ne tessék iskolamesterkedni. Ha valami bolondot mondok, nem bánom, tessék rajta kacagni, de amit bizonyosan tudok, abból nem hagyom magamat kiforgatni.
– Jól van, öcsém, jól – szól neki a kapitány –, de csak azért ne kiabálj oly nagyon, mert lehet ember, aki nem szereti, ha olyan nagy hangon beszélnek hozzá.
– Én pedig ilyen hangon fogok beszélni, s ha nem tetszik, helyt állok érte.
Szó szót adott, utoljára is az lett a vége, hogy a két hadfi vette a kardjait, meg sem várták a szárdellamártást, hanem felmentek az ebédlő termébe, s ott tanúik jelenlétében párviadallal intézték el a dolgot.
A kapitány eleinte csak védőleg tartotta magát, hanem amint a hadnagy egyre tüzesebben kezdte szorítani, végre ő is odavágott neki azután egyet, s azt a vágást a mi tisztünk a képére kapta.
Abban a percben zsedkendőjét a kapott sebre nyomva, hirtelen engesztelődve szól ellenfeléhez:
– Ejnye teringettét, csakugyan igazad volt. Most jut eszembe: nem szárdella volt az, amit én a fáról szedtem, hanem kápri.
